Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 2. rész

Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. Péld 4: 18

Sok év telt el már a szülőszoba, azaz az újjászületésem óta. Azóta tanulom, hogy milyen is a világosság, amire (újjá)születtem. Az Isten országa, igazsága növekedés. Bennem is. Az a világosság, amit ma tapasztalok, lehet még több. Mert az Isten még többet és többet akar adni kegyelemből, örömből, békességből, dicsőségéből. Mégsem történik ez szépen folyamatosan az életemben. Próbáltam összeszedni, hogy eddig milyen akadályait tapasztaltam magamban ennek a növekedésnek. Persze mondhatnám egyszerűen, hogy a bűűűn (és ez igaz), de mivel a hófehértől a feketéig sok az árnyalat, kicsit ki kell bontani ezt a dolgot.

Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: "Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus." Efézus 5: 8-14

Ellustulás, fáradtság:
Volt már, hogy elromlott az étvágyam és megapadt a szomjúságom
az igazságra. Nem tudom, pontosan mi történik ilyenkor. Talán mert küzdelmes és fáradságos a világosságban járni. Energiába kerül. Megkavar az élet, beleszédül az ember.
Még akkor is, ha a fényforrás kiapadhatatlan, ha valahol mindig süt a nap, kitartóan meg kell küzdeni a sötétséggel és a szürkeséggel, hogy igazságban járjak. Meg kellene ítélni, le kellene leplezni a sötétség fondorlatos árnyalatokkal trükköző dolgait, figyelni kellene a színmintára. Nem csak belelapozni a Bibliába, hogy kipipáljuk aznapra, hanem hadakozni a Lélek kardjával. Tanulmányozni, mindennapi kenyérré tenni. Kényelmesebb lenne szunyókálni a kellemes félhomályban. De a félhomály nem csak édesded szendergést jelent, hanem botorkálást, fölösleges köröket, félelmet, tapogatózást, hanyatt vágódást

Képmutatás, felszínesség:

Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos marad.” Ézsaiás 29: 13, 14

A képmutatás nem tűnik olyan végtelenül megbotránkoztató dolognak, mint a szexuális bűnök, a gyilkosság, a lopás s az összes többi cégéres bűn. Sokáig nem is értettem miért gyűlöli annyira Isten, miért kellett Jézusnak annyit keménykedni a farizeusokkal. Tényleg nem értettem igazán, mert én is találtam már magam olyan helyzetekben, amikor tettem, amit addig is, imádkoztam, bibliáztam, szolgáltam, közösségbe jártam, énekeltem, de nem volt benne a szívem. Nem ezek a dolgok mozgattak meg. És lassan sejtem, hogy mekkora fájdalom a mennyei Atyánknak a képmutató istentiszteletünk, amivel életre hívjuk a törvényesedést, az irgalmatlanságot. Úgy összetörné a szívem, ha a gyermekeim megtennének mindent, szépen kötelességtudóan, de igazából nem tudnék velük kommunikálni, nem éreznék, hogy szeretem, nem érezném, hogy ragaszkodnak hozzám. Azt sem bánnám, ha kiabálnának, hisztiznének, csak legyen valami valóságos köztünk.

Isten nem tud mit kezdeni a kétszívűekkel, a látszatra ügyelő képmutatókkal. Valóságos, élő lüktető kapcsolatra vágyik, s ha nem ilyen a kapcsolatunk, akkor lassan, de biztosan megtelik az életünk butaságokkal, szürkébbnél szürkébb dolgokkal. És a lényeges dolgok helyett ezeken a felszínes, nevetséges apróságokon megy a vita szeretet és irgalom nélkül. Elveszem a bölcsek bölcsességét – írja több helyen is az Ige.

Elzárkózás, önzés:
– vagyis amikor bezárjuk a szívünket és összeszorítjuk a markunkat. Nem tudom jobban, szebben megfogalmazni, mint Ézsaiás :

Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! 
Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ézsaiás 58:7-8

Engedetlenség:
Amikor az Úr rávilágít valamire, mutatja az utat, amin járnunk kell, de elmulasztjuk megtenni, hiába várjuk a növekedést a szellemi életünkben. Megrekedünk azon a szinten ahol a megismert igazságokat nem alkalmaztuk az életünkben. Nem voltam jó matekos. Ha elakadtam egy feladatnál, szinte biztos voltam benne, hogy a következőt hiába tolják elém, addig, amíg az előzővel nem jutok dűlőre.
Nem biztos, hogy ez egy látványos dac. Néha csak egyszerűen olyan, mint tükörbe nézni (Jak. levele ír erről). Látjuk, hogy igazítani való van a fejünkön, de megyünk tovább és belefelejtünk abba, amit láttunk.

Amit viszont már megértettünk, azt az igazságot követnünk is kell.” Filippi3:16

Büszkeség:
Az alázat hiánya vakká tesz. A büszkeség olyan, mint az állandó jóllakottság. Nincs éhség, nincs szomjúság. Az elbizakodottsággal még a legszerényebb embernek is meg kell küzdenie. Tanulom minden nap, hogy józanul gondolkozzak magamról, s mégis időnként kell, hogy megaláztassam, hogy megszégyenüljek, vagy a másik irányban az alkalmatlanság és értéktelenség érzéseivel harcoljak.
A Biblia szerint a büszkeség kezelhető:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.” Jel.3:18 

Én úgy tapasztalom, hogy a térdeimen, Isten dicsőítésében eltöltött idő az egyik komponense ennek a gyógyító kencének. Olyan nevetségessé lesznek ott a nagy igazságaim.

Újra örömüket lelik az alázatosak az Úrban.” Ézsaiás 29:19

Ha résen vagyunk és harcolunk ezekkel az akadályokkal, akkor egyre inkább növekedni fog bennünk az Ő uralma, világossága.

Nincs semmi közünk az éjszakához és a sötétséghez. Ne legyünk hát olyanok, mint a hitetlen emberek! Ne aludjunk, hanem éberen őrködjünk és legyünk elővigyázatosak!” 1.Thesz 5: 5b,6 EFO

Pápai Márta Zsófia

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 1. rész

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 1. rész

„Az Isten világosság és nincs benne semmi sötétség.” 1.János 2:9

Volt egy mese, amit legalább tizenöt éve olvastam. Nem is emlékszem már rá hajszálpontosan, de az üzenete sokszor eszembe jut.

A mese egy királyságról szól, ami arról volt nevezetes, hogy egytől-egyig hófehér házak töltötték meg a városokat, falvakat. Ez volt a király akarata, hogy világos és tiszta legyen minden. Az ország lakói is nagyon szerették a fehér házikóikat. Aztán meghalt az uralkodó és az utódja más arculatot szeretett volna adni a királyságnak. Legyen minden fekete.
A festők nekiláttak a munkának, amire utasítást kaptak, de ez az emberekből hatalmas tiltakozást váltott ki. Nem engedték a házaikat befeketíteni.
A király a tanácsadóihoz fordult, akik egy remek ötlettel álltak elő. Fessék le minden nap a házakat fehérre, de naponta keverjenek hozzá egy csöppnyi feketét, míg észrevétlenül árnyalatról, árnyalatra végül a házak mégiscsak feketék lesznek. A tanács bevált. Az ország lakói nem tiltakoztak, az apró különbséget nem érzékelte a szemük s az ország először piszkosfehér lett, majd lassan kezdett a szürke árnyalatain keresztül befeketedni…

Ha van kép a Bibliában, ami különösen megfog, az a fény, a világosság. Említi is sokat az Ige, már az első laptól kezdve. Vizuális típus vagyok, könnyen megtelik képekkel a fejem, ahogy olvasom: „…világosságom és segítségem az Úr… nap és pajzs az Úr… lábam előtt mécses a te Igéd, ösvényem világossága… meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból… világosság ragyog az igazra…, ama fényes Hajnalcsillag, én  vagyok a világ világossága, járjatok a világosságban, ahogyan Ő maga a világosság, felragyog a Krisztus…”

Most hirtelen ezek ugrottak be, de rengeteg van belőlük. Mert az Isten világosság, és ebbe a világosságba hívja az embert.

„a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el minket.” 1. Péter 2:9

Úgy gondolom fogantatásunktól kezdve csalogat, hív a fényre… Ott van a fényre, igazságra való vágyakozás a gyermekek túlfűtött igazságérzetében, a kereső lélek mérhetetlen szomjúságában.

Én valahogy úgy gondolom, hogy Isten igazából azt szeretné, ha teljesen eláraszthatná fénnyel életünk minden zegét-zugát, de azt nem tudnánk egyszeriben elviselni. A szülőszobákban felvilágosultabb helyeken félhomályban várják az újszülöttek érkezését. Drasztikus változás világra jönni, a fény, a tüdőt először megtöltő levegő, a normál hőmérséklet mind-mind fáj.

Ilyen volt számomra az újjászületés is. Kitágult, fényt kapott a beszűkült, sötét világom. Sejteni kezdtem, hogy annyi minden, amit addig gondoltam nem a valóság volt, hogy tele volt az életem hazugságokkal. És persze, a „szülőszoba félhomálya” elég volt ahhoz, hogy felismerjem, hogy mennyire bűnös vagyok, hogy még azok a dolgok is, amiket én jónak tartottam, igazából kár és szemét, mert most már látom Őt. De ez a világosság a kiutat is bevilágította, és egy fénynyalábbal megsejtette a reményteljes jövőt Krisztusban. Aztán ahogy telt az idő tapasztaltam, hogy Isten országa s ez a világosság növekszik, újabb és újabb dolgokra derül fény, hogy léteznek még redőnyök és sötétítők.

Bemerítésemkor a lelkész a Mt 5:6 -ot idézte nekem:

„Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégítettnek.” Máté 5:6

Mérhetetlen szomjúságot adott belém az Isten. Az egyszerű fordítás egy-egy helyen az igazságot valóságnak fordítja. Először zavaró volt, de aztán belegondoltam, hogy ez így tényleg sokatmondó.

Az a valóság (igazság), ahogy Isten látja a dolgokat. Nem csupán a puszta tények, (bár sokszor azt sem vagyok képes reálisan érzékelni a Lélek segítsége, józansága nélkül), hanem a mindenre van erőm a Krisztusban”, amert az Istennek minden lehetséges” valósága is.

Nem szeretek egyedül lenni a sötétben. Ilyenkor életre kelnek az árnyak, a szélben himbálózó fa olyan, mintha valaki leskelődne az ablak alatt, a fogason a kalap, egy ronda ijesztő alak. Az út szélén a kis bokor egy kóbor kutya, éles fogakkal (Igen, vizuális típus vagyok. Ilyenkor nem segít.) Jó lenne ilyenkor azt látni, amik ezek a dolgok valójában. A világosságban a valóságot észleljük. Szellemileg is. Ezért nem szabad abbahagyjuk a könyörgést több és több világosságért az életünkben.

Nem érdemes a sötétben harcolni a szélmalmainkkal. El kell húznunk a sötétítőket, hogy jöjjön a fény. Nem valami titokzatos, misztikus megvilágosodásra gondolok, hanem arra, amikor imádkozunk és olvassuk az Igét, dicsőítjük Istent kitartóan, rendszeresen, szomjasan, éhesen. És jön a fény, meg tudjuk vizsgálni a gondolatainkat, az indítékainkat, többet látunk Belőle, látjuk a következő lépést… Persze, van rá eset, amikor mosogatás, vagy autóvezetés közben jön egy-egy felismerés, de akkor, ha van honnan. Amikor elhanyagolom a csendes belső kamrát, akkor többnyire másfajta gondolatok lepnek meg. Piszkosfehér és szürke árnyalatúak, vagy egyenesen koromfeketék.

Ilyenkor kétféleképpen reagálok. Az első: Sehogy. Hagyom, hogy sötétedjen, s akkor már nem tűnik olyan sötétnek a szürke sem. Nem tűnik már annyira gonosznak a „bűnöcske”, ami nemrég még kegyetlenül fájt. Nem tűnik annyira önzőnek az, amit a férjem fejéhez vágtam az előbb, nem is volt vészes annak a cikknek a gondolkodásmódja, amibe belefutottam… Holnap már jönnek is a festők az újabb árnyalattal.

Eszembe jut erről a besötétítős taktikáról az egyik unokatestvérem, aki tizenévesen sokat kínlódott az arcán kéretlenül jelentkező pattanásözönnel. Amikor belépett egy fürdőszobába, még ha vendégségben volt is éppen, valahogy feltűzött egy törülközőt az ablakra, s ebben a félhomályban igazította meg a frizuráját, vagy mosta meg a fogát, mert csak így tudta elviselni a saját tükörképét.

A második: ha keresek egy helyet, ahol beazonosíthatom az árnyalataimat az egyetlen színmintánál. Odamegyek Ahhoz, akiben még egy csöppnyi fekete sincs, még annyi sem, mint a jing-jang ban. Poros ez a világ ahol élünk, s ha a négy fal közt maradunk, vagy egy üvegburában akkor sem vagyunk mentesek a szellemi beszürküléstől.

 „ A kereszt az a hely, hol feltűnt reggelem, csodás fényre nyílt meg ott a szemem…” Ez egy olyan hely, ahol újra meg újra a fényre emelhetem a lelkem. Csak Krisztus áldozatán, kereszthalálán keresztül mehetek a tökéletes Istenhez, de Jézus áldozata egyszer s mindenkorra elég a világ minden szürkeségére, feketeségére. Bátran jöhetek, bátran jöhetsz, ha szükséged van egy kis színkalibrálásra.

Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik:

"Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." János ev. 8: 12

Pápai Márta Zsófi

 

KÉPMUT(og)ATÁS

Magamat és másokat figyelve a közösségi oldalak népszerűvé válását követő években észrevettem, hogy mások életének kirakatát bámulva annyi frusztráció jöhet a felszínre. A csupa mosoly, idilli életet sugárzó fotók könnyen irigységet ébresztenek a lélekben. Hasonlítgatni kezdjük magunkat, méricskélni. Lehet, nem én vagyok az egyetlen, aki rossz napjaiban mások képeit nézve gondolt már ilyet: „Nem ütöm meg a mércét, majdnem mindenki tökéletes, Istenem velem nagy gáz van.”

Valahol természetes, hogy azt „tesszük ki az ablakba”, ami jól mutat. Nem a harcainkat, kínlódásainkat, kételyeinket mutogatjuk az egész világnak.  S amúgy szívünk, szívem állapotáról beszél az, hogy hogyan reagálok a mások képeire áldásaira. Egy jó ideje van bennem egy elszántság, hogy merjem kicsit bátrabban felvállalni magam, a hibáimmal, nehézségeimmel együtt, kipucolva a képmutatás kovászát, mert igazi közösséget csak így lehet átélni a valóságban, és az interneten is.

Úgy érzem, hogy mi, hitünket megvalló keresztyének kifejezetten ki vagyunk téve a képmutatás veszélyének. Újjászületünk, megtapasztaljuk Isten bűneinket eltörlő kegyelmét, a kontrasztot addigi és azelőtti életünk között. Aztán egy idő után rádöbbenünk, hogy minden igyekezetünk ellenére, vannak hibáink, követünk el, kisebb nagyobb bűnöket, vannak gubancok bennünk, esetleg lelki sérülések, sebek, amik akadályoznak az örömteli életben, érnek sérelmek, amiket nehéz feldolgozni. És suttogva mondom: még kételkedni is szoktunk.

hazugsag

Sokan ilyenkor kezdünk el maszkot hordani. Elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy minden rendben van, az életünk továbbra is irigylésre méltó. Elkezdünk mások véleményére, visszajelzéseire figyelni, mert ezek erősítenek meg hamis énképünkben. Elzárkózunk az igazán mély kapcsolatoktól, mert akkor el kellene ismernünk tökéletlenségeinket.

„Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól…” Lk 12: 1b

Mondta Jézus, egy olyan kultúrában, ahol már fulladásig belegabalyodtak a szabályokba, hagyományokba, isteni és emberi rendelkezésekbe. S természetesen ezzel az élhetetlen szabályrendszerrel együtt törvényszerűen a képmutatás, önámítás, szellemi vakság jellemezte a törvénytudók, farizeusok nagy részét.

Jézus Isten irgalmát hozta, Általa, Benne jelent meg Isten üdvözítő kegyelme, és megbotránkoztatóan lépett fel azok ellen, akik ennek a kegyelemnek a megismerését, áramlását akadályozták üressé vált törvényeikkel, hagyományaikkal.

"De jaj, nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhanyagolni! Lk 11:43

A képmutatás, önmagunk becsapása, egy ideális „én” hajszolása nagyon távol tud vinni, a kegyelemtől, az egyetlen megoldástól, ami gyógyszer a bűneinkre, a csorbákra, életünk kesze-kuszaságaira. Kovászként működik, nem kell sok belőle, hogy működjön.

Amikor rám telepszik az elkeseredés látva temérdek gyarlóságom, ez az igevers a legnagyobb vigasztalásom. Nem felment, ne értsetek félre, hanem megoldást nyújt.

„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” Róma 5:20

Sokáig csak szívemmel értettem ezt az igét (tudom, sokat vitatott igehely), de most megpróbálom valahogy szavakba zárni azt az üzenetet, amit kaptam belőle:

Isten kegyelme a tökéletlenségeinken, fájdalmainkon, bűneinken, gyengeségeinken keresztül tud utat találni.  Ahol van valaki, aki porig rombolja büszkesége magas falait és felkiált, hogy: Istenem légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! (nem csak vasárnap, imaórán, hanem egész életét áthatja ez a hozzáállás), kész mindent a világosságra vinni, az megtapasztalja a kegyelem bőséges kiáradását. Így tudja Isten megmutatni az ő kegyelmének mérhetetlen gazdagságát rajtunk, a Jézus Krisztusban. ( Ef. 2:7)

Évekig éltem hívőként mélységes bűntudattal. Szégyelltem magam a tökéletlenségeim miatt, a kezelhetetlen dolgaim miatt, a bűneim miatt. Sokszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Nekem nem megy ez. Akarom ezt az életet, mert annyi mindent átéltem már. Annyiszor megtapasztaltam Istent, s nem tudok hátat fordítani. De nem működik.

Terhek voltak rajtam, felemésztett, hogy meg kell felelnem Istennek, az embereknek. Egy nagy kudarc az egész, cukormázzal rajta, miközben belül poshadtam. Nem tudtam elismerni Istennel szembeni csalódottságom, kudarcaimat, vállalva értük a felelősséget. Nem tudtam mit kezdeni az évtizedek óta hordozott haraggal a lelkemben, a keserűséggel. Tagadtam, elfojtottam, nem vettem róla tudomást. Inkább mások hibáira fókuszáltam, ítélkeztem, hogy jobb színben lássam magam.

Most már tudom, hogy Isten azért sarkall bűnbánatra, hogy megnyissa előttem a kegyelem lehetőségét. Nem tehet másként. Így ébresztget, így akar a világosságra hozni mindabból, amiben áltattam, altattam magam.

Hosszú idő volt, míg elkezdtem igazán megérteni a kegyelem üzenetét. Amire nem csak megtérő bűnösként volt szükségem, hanem formálódásban, növekedésben lévő gyermekeként is a mennyei Atyának. Bár teológiailag korábban is tisztában voltam vele, valóságosan nem érték el a szívemet ezek az igazságok.

Mert hazugságokkal és képmutatással vettem körül az életem. Kicsiny kovászként kerültek bele, de végül kiteljesedtek olyannyira, hogy magamat is becsaptam. És Isten világosság. Ő csak azzal tud mit kezdeni, amit kihozunk az Ő világosságára. Nem takargatunk, nem sminkelünk, hanem könyörtelenül szembenézünk vele. Képmutatásunkkal kitérünk, elzárkózunk Isten kegyelme elől. Gyógyulás, szabadulás csak akkor van, ha beismerjük, hogy nem megy magunktól.

 „Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!" Zsoltár 51,19

„A képmutatással szemben két másik út létezik: a tökéletesség és az őszinteség. A tökéletességet nem tartom reális lehetőségnek. Így hát marad az őszinteség, mint egyetlen lehetőség – ez pedig mindig bűnbánatra indít.” Philip Yancey

Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és 
Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. 1. Jn. 1:7-9

Erre a leplezetlen közösségre hívlak ma az Úrral és egymással.  Hordozzuk őszinteségünkkel, nyíltságunkkal hitelesen a kegyelem üzenetét, szomjas rá mindenki. Ne legyünk Isten kegyelmének gátjai magunk körül.

 

„Tükröm-tükröm mondd meg nékem?”

„Naponta millió
Példaadás válik le rólunk,
Akár fényesedünk,
Akár besározódunk.
Szemek, fénylő szemek
Tükörtermében járva
Kép lesz, s vonz, vagy taszít
Életünk fénye, árnya.” 

/Füle Lajos/

46c8ba1d68c86cbaf06d7c5c093244f6

Ti jártatok már úgy, hogy időnként olyan tükörben csodáltátok meg magatokat, ami meglepően előnyösnek mutatta az alakotokat? Emlékszem tiniként, amikor volt időm még illegetni magam az ilyen hasznos bútordarabok előtt kifejezetten vadásztam az efféle csodatükrökre.

Ezek általában félhomályban voltak, jó öreg darabok, és valami torzulás miatt mindenkit vékonyabbnak mutattak. A miénk otthon nem ilyen volt. Most sem olyan. Bosszantóan a valóságot mutatja, minden szépséghibával együtt.

A gyermekeim pont ilyen bosszantóan valóságos képet mutató tükröcskék. Miközben mások, máshol olyan szépen megsimogatják a lelkem, olyan szépet ragyognak vissza rólam, ők annyiszor könyörtelenül rákényszerítenek a ronda valóságot látni arról, hogy mi van bennem.

Legszívesebben mennék, keresném azt a helyet, azt a tükröt ahol előnyösebben látom magam, de maradok. Szembenézni magammal, a jellemhibáimmal, a kudarcaimmal fájdalmas, de kikerülhetetlen útja a növekedésemnek, formálódásomnak.

Időnként sikerül nyugodtan beszélnem, viselkednem a gyermekeimmel akkor is, amikor odabent összeomlani készül minden. De érzékeny kis szenzoriak rögtön reagálnak arra, amit leplezni próbálok. Ők is feszültek, nyugtalanok lesznek.

Pár éve hallgattam egy előadást a hisztiről. Egy dologra emlékszem belőle. Ez gyakran eszembe jut, amikor elszakad a cérna a három éves kisfiamnál.

A hisztiző gyereknek az a legnagyobb segítség a hiszti leküzdésében, ha az a felnőtt/szülő aki mellette van nyugodt, kiegyensúlyozott marad.  Így utánozandó mintát tart a gyerek elé, aki a felnőttet mintázva lassan vissza tud térni az elszabadult érzelmi kitörésből.

Akárhonnan nézem, én vagyok a kulcs. Mindig ez van. Amikor a házasságomért kezdtem el szívből kiáltani az Istenhez, mert úgy gondoltam, hogy nagyon nagy problémáink vannak, főleg a férjem miatt, Isten szembesített azzal, hogy mennyire vak vagyok magammal szemben.

S ahogy letettem arról, hogy megváltoztatom, helyrehozom esélyt adtam Istennek, hogy dolgozzon velem. A házasságunk ezt követően kezdett felüdülni és virágokat bontani. Azóta is szégyellem Isten világosságában, hogy a férjem kis szálkáit annyit emlegettem begerendázott szemekkel.

Hatalmas felelősség gyerekeket nevelni. Mindannyian szeretnénk igazán jól csinálni. Itt is folyton azt élem meg, hogy engem kell az Isten neveljen, hogy tudjam őket jól nevelni. Csak addig tudom vezetni őket, ameddig én magam is eljutottam. Önuralomban, stressz kezelésben, kitartásban, következetességben, határaim ismeretében, tiszta beszédben…

Ez a gondolat számomra erős motiváció arra, hogy naponta keressem az Urat csendességben és folyamatosan. Hogy lelkével, Vele legyen tele a szívem. Amikor a gyermekeimnek mintára van szükségük szeretnék többet nyújtani számukra esendő,  vagy éppen toppon lévő önmagamnál. 

"Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt." Efézus 4:31
"…teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak." Efézus 5: 18b,19