Páratlanság

Nem a karikagyűrű hiánya a legfájdalmasabb az egyedülállóságban és nem is ez motivál a párkeresésben. Nem az esküvő az elsődleges cél. Természetesen a szerelem megkoronázása és kiteljesedése az esküvő és a házasság, de nem ezeknek a hiánya a legrosszabb, hanem annak a hiánya, amit ez jelképez.  Az egyedülállóságban a társtalanság magánya a legborzasztóbb.

Egy – számomra – nagyon kemény év van mögöttem, egy olyan év, amikor semmi nem jött össze, amikor azt éreztem, hogy minden téren kudarcot vallok és semmiben nincs örömöm. Milyen volt az Istennel való kapcsolatom? Nagyon őszinte… nem kíméltem Őt, de ha már Vele nem lehetek őszinte, akkor senkivel sem. Az csak nehezebbé tette és teszi a helyzetet, hogy erről senki nem beszél, ez is felkerült a tabu-listára.

Most, kedves olvasó, neked is őszintén elmondom: nekem az egyedülállóság elmondhatatlanul, lélekszaggatóan, borzalmasan, irdatlanul… és most inkább megkímélve téged a fokozásoktól és cifrább kifejezésektől… nehéz. Ahogy írtam már, Istent nem kíméltem, a cifrább kifejezésektől sem. Bármikor kértem vagy kérdeztem nem volt válasz és nem volt magyarázat. Aztán már kérni sem kértem, csak kérdeztem szépen, ingerülten és végül dühösen. Hol volt az önbizalom, a bizalom és hit? Ugyan már, nem volt az sehol. „Akkor én most nem vagyok elég szép vagy vonzó? Nem vagyok elég okos? Szóval nem kellek senkinek? Másnak miért adod meg a társat, nekem pedig nem? Helló… én is itt vagyok!”

És akkor beszéljünk a szexről! Pontosabban, arról, hogy nincs szex. Ebben az időszakban sokszor megkérdőjeleztem magamban külső hatások miatt is, hogy egyáltalán normális vagyok-e, hogy várok a házasságomig. Mi van akkor, ha még éveket kell várnom? Tényleg évekig fogom kínozni magam?

Azt, a már-már gyűlölethez hasonló érzést, amit Isten iránt éreztem, inkább meg sem kísérlem leírni. A társtalanság mellett, ha ez önmagában nem lett volna elég, céltalanság és kudarcok tömkelege volt az életemben. Az érzést fokozták még a „jó tanácsok”, amik ilyenkor (legalábbis nekem) nem segítenek, csak rontanak a helyzeten, annak ellenére, hogy látom a jó szándékot mögötte.

Tudom, hogy sokaknak és talán neked is úgy tűnhet, hogy ez a lány kétségbeesetten akar valakit magának, nehogy pártában maradjon, és ne maradjon le semmiről.

Nem erről van szó. Vágytam és vágyom a szerelemre, az elköteleződésre, arra, hogy segítőtársa lehessek valakinek.

Aztán jött a szabadulás.

Már harmadik alkalommal mentem el egy női alkalomra, ami hála Istennek már férfi alkalom is. Egy célom volt: az érzelmeim ellenére döntést akartam hozni Isten mellett, mert tudtam, hogy Nélküle még rosszabb lenne. Eldöntöttem, hogy elhiszem.

Talán furcsán hangzik, de meg kellett bocsátanom Istennek, a fájdalmat, a megválaszolatlan kérdéseket, az elutasítottságot. Aztán nekem is bocsánatot kellett kérnem Tőle, mert elutasítottam Őt, nem bíztam Benne, feladtam. Az Igevers, amit kaptam hatásos volt:

„Mert azt mondta nekünk: „Bizony, ők az én népem, fiaim, akikben nem csalódom!” Ezért szabadította ki őket az Örökkévaló minden szorult helyzetből.” Ézsaiás 63,8-9

Nem csalódott bennem Isten; nem, hogy nem csalódott, hanem azt mondja, hogy jó az, amit Ő teremtett. Önmagamban véve, páratlanul (is 🙂 ) értékes vagyok és reményteljes jövőt ad nekem, ad társat, megmutatja, merre kell mennem. Nem kell aggódnom.

Igen, vannak az egyedülállóságnak szép részei és igen, ameddig nincs meg a társ, addig is lehet teljes életet élni, emberileg és lelkileg fejlődni, művelődni. Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten a legjobbat akarja, ha még nem is tudom, miért így akarja. A párkapcsolat, a boldogság mellett, egyben az én felelősségem is lesz. Dönteni valaki mellett, hogy életen át vele leszek, bármi történjék.

Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten megadja a társamat megfelelő időben. Kitartok Mellette.

Kapitány Anna

Várni? De mire?

Azt hittem nem nehéz ez a téma nekem,…de elmondom. Három embernek is írtam, csak hogy ne nekem kelljen leírni a magam történetét.

Miért? Mert nem tudom, hogy jól csinálom-e.

Amióta eszemet tudom, nem tudom eldönteni, hogy valójában szeretnék-e férjhez menni vagy se. Mellette és ellene is vannak érveim.

Sokszor egyáltalán nem is értem mire mondja azt Isten, hogy nem jó az embernek egyedül. Nekem ez az időszak is igen jó. De most komolyan?! Olyan jól esik az üres kollégiumi szobámra találni, és órákat egyedül tölteni. Oda menni ahova akarok, azt tenni, amit akarok – az Isten adta szabadságomon belül. Egyedül élni, de másokért. Krisztussal, Krisztusért.

De ha arra gondolok, hogy valakivel mélyebben éljem meg az életem, szeretetemmel elhalmozzam, mellette nagyra nőjek, felfedezésre kerüljenek olyan ajándékaim, amik csak akkor jönnek ki, ha van mellé embered, aki csiszol, felnagyít, bátorít, segít tartani a fókuszt, oszlanak a terhek… Hmm, csodásan hangzik. Aztán, azt is szeretném látni, hogy milyen az, mikor a feltétel nélküli szeretetem, hűségem valakire építő, gyógyító hatással van. Awww, nem hagynám ki! (És akkor még nem beszéltem arról, hogy család, gyerekek, közös szolgálat, bizonyság, szerelem, valaki dicsérje, a főztöm 🙂

Nagyjából eddig jutottam el.

Vannak feminista hajlamaim, nehezen veszem, ha előre engednek az ajtóban. Néha úgy érzem fitogtatnom, kell az erőmet, mert én biza erős vagyok és az is szeretnék maradni. Még nehéz értenem mit jelent az, hogy erőtlenségemben vagyok erős… és ha arra gondolok, hogy alávessem magam egy másik személynek, hááát, nem nagyon ugrálok a gondolatért. Persze, tudom, hogy ha beleteszem a szeretet szűrőjét, akkor egészen máshogy hat ez is, de ehhez is fel kell/kellett nőni.

Most mit csinálok?

Tanulok, szentelődöm, hagyom magam csiszolódni, ahogy látod, rajtam van mit bőven, élek, gazdagítom a lelkem, gyűjtöm a mennyei kincseket.

Hiszek abban, hogy Isten terve a javamat és az Ő dicsőségét szolgálja. Ha ez azzal jár majd, hogy feleség legyek, elfogadom az ajándékot, ha pedig azzal, hogy egyedül maradjak akkor is az Ő örömében fogok élni, sok lelki gyermekkel, szolgálattal, lelkesedéssel, és mindennel, ami én vagyok, ahogy most is.

Az egészben a nehéz az az, hogy nem látom előre a tervet. Nem tudom, hogy mi fog történni, fog-e valaha történni valami, mikor fog, és mi lesz velem, ha két év múlva pánikba esem, és nem leszek ilyen laza? Ilyenkor hatványozottan keresem Istent, és válaszokat remélek.

Például néha arra kérem, hogy mondja meg, jelentse ki, hogy akkor én valaha férjhez megyek vagy se? Mert én nem akarok hiába várni (fölöslegesen menteni a képeket pinteresten stb)!! De ez nem helyes motiváció. Nem a félelmekre kell válaszokat keresni, igeversekkel körbepolcolni magunkat és aztán várni. Arra kell törekedni, hogy az Isten lelkébe tudjunk megpihenni, megnyugodni, mert a mi Istenünk neve El Shaddai, ami annyit jelent mindenre elég!

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján! Zsoltárok 139:23-24

Isten készít ajándékokat az életre számodra is, a legnagyobb ajándék mindenekfelett Ő maga. Ezt ne téveszd szem elől! Az időszakot, míg társra vársz, tedd ajándékká a környezeted és önmagad számára, mert Isten is annak szánja!

Ne félj!

Nyúl Sára

Elégedetten várni

Mindig várunk valamit. A kislány, hogy nagylány legyen, a nagylány, hogy férjhez menjen, a fiatalasszony, hogy édesanya legyen, a kisgyermekes édesanya, hogy egy kicsit könnyebb legyen… és még lehetne sorolni. Az életünk nagy események láncolata, és többé-kevésbé várjuk a követező állomást. Ezek között meg apróbb eseményekre is készülünk, számoljuk a napokat. Hogy találkozzunk valakivel, hogy végre megint szabadságot kapjunk, hogy lejárjon már ez a stresszes időszak.
Érdekes volt megfigyelni magamon, hogy mennyire vártam már a szülési szabadságot. Számoltam a napokat, mennyit kell még dolgoznom, míg végre kicsit megnyugodhatok, és a családomra jobban odafigyelhetek. Azt gondoltam, ha eljön a szülési szabadság, majd nyugodtan ülök itthon, felkészülök és csendesen várhatom a kisfiam születését. Már a második hét is eltelt, és én nem érzem azt, hogy szabadságon lennék. A várakozás ideje alatt túl sok ötletem támadt, hogy mit is fogok tenni a hirtelen felszabaduló időmben, és természetesen úgy láttam, a munkám mindezt akadályozza, de ha majd nem kell a munkahelyemre járnom, akkor majd mindenre lesz időm. Nem éppen így történt, ennek az ünnepek közeledte, a több szolgálati lehetőség és program is az oka, de nem csak…
Az elmúlt napokban történt az is, hogy a kezembe akadt egy régi naplóm, annak az egyik bejegyzése meg igencsak szöget ütött a fejembe… Akkor írtam, mikor három kisgyermekkel voltam itthon, és biztosan rám tört a bezártság érzése, mert azt találtam írni, hogy munkát akarok házon kívül! Ha nem az én írásom lenne, most nem hinném el, hogy valamikor így gondolkodtam. Ez azonban megállásra késztetett: nekem sehogy sem jó? Az sem jó, ha itthon vagyok a gyerekekkel, várom a házon kívüli munkalehetőséget, és az sem teljesen jó, ha eljárhatok dolgozni, és van házon kívüli munkahelyem?

„...megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek.” (Fil 4,11)

Egyből ez az ige jutott eszembe, és az, hogy én ezt még nem tanultam meg teljesen. Örülni mindig annak, ami adatott, és nem áhítozni arra, ami nincs, vagy aminek még nincs itt az ideje…
Ennek kapcsán azon is gondolkodtam, hogy vannak viszont olyan dolgok, amelyek nem kéne nyugalommal eltöltsenek, sőt, arra kéne ösztönözzenek, hogy még jobban várjam az Úr Jézus Krisztus eljövetelét. Ilyen dolgok lehetnek az igazak szenvedése, nyomorúsága, az Úr Jézus nevének gyalázása, a hitetlenség, a gonoszság elfajulása… Vajon bántanak-e engem ezek a dolgok legalább annyira, mint az én kis kellemetlenségeim, hogy Krisztus eljövetele iránti várakozásomat mindez megelevenítené? Egyensúlyba kerül-e nálam a megelégedett, békés szív, és a még több, még teljesebb közösség iránti vágy az Úr Jézus Krisztussal?
Azért imádkozom, hogy szentül és kegyesen élhessek azon körülmények között, amikben éppen vagyok, miközben várom és siettetem az Isten napjának eljövetelét (2Pt 3,11-12). Imádkozz velem együtt ezért!

Amikor a szomszéd füve zöldebb

Mindenki életében vannak hiányosságok. Van, aki próbálja leplezni, és van olyan is, aki felvállalja. Legtöbben nem is tudjuk, hogy mikor áruljuk el rejtett dolgainkat. Szeretem figyelni az embereket. Nem arról van szó, hogy okoskodva nagy következtetéseket vonok le, csak egyszerűen szeretem nézni, ahogyan élnek, beszélnek, viselkednek, amikor úgy gondolják, hogy senki sem látja.

.

Elmúlt napjaimat úgy alakította Isten, hogy naponta találkoztam egy kisleánnyal, és az anyukájával. Már hetek óta gyakran látom őket, és feltűnt, hogy ez a szőke gyönyörűség mindig sír. Valahogy egymás mellé keveredtünk, és kérdés nélkül el kezdett mesélni az anyuka. Többnyire szabadkozott a kislánya miatt, és kissé irigykedve nézte azt a nyugalmat, amit mi hordozunk.

Jó tükör volt ez nekem, aki szintén ment már haza úgy, hogy irigyelte azt, ami másnál természetes, amíg az a saját házam táján még csak kívánatos része az életnek. Annyira belém hasított ez az életpillanatból származó felismerés, hogy éreztem Isten elé kell állnom.

Anna jutott eszembe, aki szintén átment hasonló hullámokon.

“Akkor ezt mondta neki a férje, Elkána: Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?

Egyszer Anna fölkelt, miután ettek és ittak Silóban. Éli pap meg ott ült egy széken az Úr templomának az ajtófélfájánál. Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt. Azután erős fogadalmat tett, és ezt mondta: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét!

Mivel hosszasan imádkozott az Úr színe előtt, Éli figyelte az asszony száját. Anna magában beszélt, csak ajka mozgott, de hangja nem hallatszott. Ezért Éli azt gondolta, hogy részeg, és ezt mondta neki: Meddig tart még a részegséged? Józanodj ki mámorodból! Anna azonban így válaszolt: Nem, uram! Bánatos lelkű asszony vagyok. Nem ittam bort vagy szeszes italt, hanem a lelkemet öntöttem ki az Úr előtt. Ne tartsd szolgálólányodat elvetemült asszonynak, mert nagy bánatom és szomorúságom miatt beszéltem ilyen sokáig. Éli így válaszolt: Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amit kértél tőle! Ő pedig ezt mondta: Nézz jóindulattal szolgálólányodra!

Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca. Másnap reggel fölkeltek, imádkoztak az Úr előtt, majd visszatértek otthonukba, Rámába.” (1Sámuel 1:8-19)

Isten a várakozás időszakában megtisztította Anna szándékait. A férjem egyszer azt mondta, hogy mindig várunk valamire. Mintha az egész élet egy folyamatos várakozás lenne. Talán várjuk, vagy vágyjuk, hogy a mostani hiányosságaink kiteljesedjenek. Ez nem baj, de ha nem vagyunk résen, akkor nagyon hamar csak arra áll rá a szemünk, hogy a hibákat lássuk, ez kiábránduláshoz vezet, végül keserűséget szül. Észre sem vesszük, és hagyjuk, hogy a Gonosz megfojtsa az Istentől kapott ajándékainkat.

Dr. Gordon Neufeld szerint az érett személyiség három minimális kritériuma az, hogy valaki legyen önállóan is életképes, alkalmazkodóképes, és kapcsolatban is önmaga.

Alkalmazkodni tudunk még ahhoz is, ha csak egy szülőnk van, vagy egy se. A legkülönbözőbb dolgokhoz alkalmazkodunk. Szegénységhez, a nehéz körülményekhez… de minden alkalmazkodás kulcsa, hogy valakinél, aki elfogad, ránk figyel és megért, megtaláljuk a nyugalom helyét. Legtöbben alkalmazkodva túlélik életük fájdalmas pillanatait. Ezzel szemben Anna tudta, hogy a nyugalom helye csakis Istennél van! Azt értettem meg, hogy Annához hasonlóan nekem is feladatom, hogy első sorban Vele beszéljem meg ezeket a dolgokat. Többet imádkozz, mint amennyit irigykedsz azért a dologért, ami után most annyira vágyódsz.

Ismerős ez az érzés? Ha úgy érzed, hogy igen, akkor ma mond velem együtt ezt a pár sorból álló imát:

Uram, bocsásd meg, hogy irigy gondolataim, érzéseim támadtak. Kérlek, tisztítsd meg az én szándékaimat is várakozásom alatt, és segíts, felismernem, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy valósággá váljon az én életemben is az, amit most annyira vágyok.

Imádkozok, de hallja ezt Valaki?

Egy olyan világban élünk, aminek a törvényszerűségét nem mi határoztuk meg. Adottak a feltételek, és sokszor előre láthatóak a következmények, mert Isten őszinte és nem játszik zsákba macskát az emberrel. Többnyire mégis úgy érzem magam, mint akit felültettek egy érzelmi hullámvasútra.

Gondolatban a Bibliát lapozgatom, és számtalan példa zsong a fejemben arról, hogy milyen csodálatos módon szabadítja meg az Isten azokat, akik szeretik Őt. Még hétköznapi példaképeim is előttem vannak, akik képesek voltak úgy megélni a hitet, hogy az maradandó nyomot hagyott a Földön és a Mennyben egyaránt.

És mi van velem? Mi van azokkal az imakérésekkel, amiket már hónapok óta viszek Isten elé? Konokul harcoljak tovább, vagy hagyjam abba a könyörgést, és nyugodjak bele … Isten másképp akarta?

Hallja Jézus azt, amit fohászként elmondok?

Jézus szerette Mártát, a nővérét (Máriát) és Lázárt. Amikor meghallotta, hogy beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, s akkor szólt a tanítványoknak: „Menjünk vissza Júdeába!” (János 11: 5-7)

Emlékszünk, Lukács összehasonlítja Lázár két nővérét, két különböző egyéniséget: Márta a precíz háziasszony, aki folyton a konyhában sürög-forog, Mária pedig a szemlélődő jellem, aki a legnagyobb nyugalommal üldögél Jézus lábánál.

Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. (János 11: 20-21)

Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (János 11: 32)

A személyiség jelek a tragédia idején is hamisítatlanul megjelennek. Márta, Jézus elé siet és a falu határában össze is találkozik vele és kísérőivel: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” – hangzik a szemrehányás. Valamivel később Mária is megjelenik, és ugyanazokkal a megrázó szavakkal szólítja meg Jézust: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. A két nővér kifakadása vádként hangzik: vádolják az Istent, aki nem hallgatta meg imáikat. Nem a hit hiányzott. Márta biztosítja Jézust afelől, hogy hisz a halál utáni életben, és meglepő módon még azt is kijelenti, hogy Jézus Isten Fia, a Messiás. De vajon Isten, miért nem jutalmazta meg?

Egyedül itt olvashatjuk, hogy Jézus megrendült, imádkozott, majd a következőket mondta.

E szavak után hangosan beszólt: „Lázár, jöjj ki!” S a halott kijött. Lába és keze be volt pólyázva, az arcát meg kendő födte. Jézus szólt nekik: „Oldjátok fel, hogy tudjon járni.” (János 11: 43-44)

Végül Lázár feltámadt. Mária és Márta imája meghallgattatott, de itt eldőlt Jézus sorsa is. János feljegyzi, hogy ez események után a vezető emberek eldöntötték, hogy meg fogják ölni a Messiást.

Mi történt akkor, amikor Jézus imádkozott?

Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Máté 26: 39)

A Getsemáne-kerti történetek középpontjában nem más áll, mint egy meg nem hallgatott ima. A pohár nem vétetett el Tőle. Van, hogy Tőlünk sem vétetik el, de ha átgondoljuk a Bibliai eseményeket, rájövünk, hogy a legtöbb imádság várakozásból született.

“A várakozás önmagában nem cél, de szükség lehet rá a cél elérése érdekében. Amire érdemes várni, arra várunk, s közben fejlődik a türelmünk.” írja Philip Yancey.

Mi teljesítmény orientáltak vagyunk, és arra rendezkedtünk be, hogy a sikeres dolgokat kipipáljuk egy képzeletbeli fehér lapon. Megtorpanunk, ha nem érezzük azt, hogy Isten cselekszik a mi kéréseink, szükségleteink alapján. Egy darabig harcolunk, aztán feladjuk ….

De Isten másképp gondolkodik, mert Számára nem a kijelölt és kipipált célok a fontosak, hanem az, hogy milyen irányba változunk. Ezért azt akarja, hogy imádkozzunk függetlenül attól, hogy egy sivatagban, vagy zöldellő mezőm érezzük magunkat. Mert imádkozás közben változunk.

Változunk?

Bizalommal várni

A Biblia első könyvében, a Teremtés könyvében szereplő nőkkel foglalkoztam mostanában és egy  érdekes dolgot figyeltem meg. Évának, Sárának, Rebekának és Ráhelnek  nagyjából ugyanaz volt a hibája: kezükbe akarták venni a sorsuk irányítását. Nem ismeretlenek ezek a történetek, de érdemes újra átolvasni és rájöhetünk a női lét nagy gyengeségére. Éva bölcs akart lenni, de a maga módján, nem Istent kérve és várva, hogy tanítsa őt. Sára úgy gondolta, hogy Isten ad nekik gyereket, de az lehetetlenség, hogy ő hordja ki és szülje meg, ezért a szolgáját odaadta férjének. Rebeka a kedvenc fiát akarta helyzetbe hozni azzal, hogy megszerzi az apai áldást, Ráhel meg szintén a gyerek miatt esett kétségbe, ő is odaadta a szolgáját a férjének, míg végül mégis lett saját gyereke… az egyiket elgyászolta, a másikat meg nem is látta, mert belehalt a szülésbe.

Miért olyan nehéz ez? Miért olyan nehéz nekünk várni? Sokszor estem én is ilyen csapdába, mikor volt egy gondolatom, az jónak tűnt, viszont nem alakultak a dolgok, „nem nyíltak az ajtók”, ahogy mostanában a keresztények fogalmaznak, és a férjem hallani sem akart az ötletemről.
Pár éve történt, hogy én minden áron emeletes ágyat akartam a gyerekeknek. Férjem kinyithatós ágyban gondolkodott. Annak is voltak előnyei, nyilván, de nekem jobban tetszett az én elképzelésem. Persze én nagyon elkeseredtem, és titokban elkezdtem terveket szőni, hogy mégis hogyan kellene kivitelezzem a dolgot. Aztán rájöttem, hogy ez nem helyes. Nem szabad én ügyeskedjek, átvegyem az irányítást a férjemtől (nem mintha ez olyan könnyű lenne:) ) , mert ha ő úgy látja, hogy nekünk még nincs szükségünk arra, akkor annak oka lehet. Elkezdtem imádkozni és felhagyni a  téma emlegetésével. Eltelt egy kis idő, nem is olyan sok és kaptunk egy emeletes ágyat. Csak úgy, mert valaki kinőtte. És láss csodát: a férjem összerakta és azóta azt használják a gyerekeink. Belátta, hogy hasznos, praktikus és nem is olyan veszélyes. Nagyon sokat mesélhetnék még, olyat is, amikor nem az én vágyam győzött, de olyankor beláttam, hogy tényleg nem volt olyan jó az, vagy volt annál jobb is.

Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. (Jeremiás siralmai 3, 26) Jobb várni és az Úrra bízni a dolgot, mint bölcsesség és előrelátás nélkül „ügyeskedni”. Nem láthatjuk előre, minek mi a következménye. Éva és Sára tévedésének máig érezhető hatása van. Lehet azt gondolod, hogy te nem vagy olyan fontos szereplő az üdvtörténetben. Igazad lehet. De a családodban, ismerőseid között igenis nagyon fontos szereped van. Gyerekeid, unokáid, dédunokáid és még ki tudja kik részesülhetnek az áldásból, ha Istennek engeded át az irányítást. Ebben a felfordult világban, amikor mindenki meg akarja valósítani magát, mutassunk példát alázatból, tanítsuk meg lányainknak, hogy tiszteljék férjüket és féljék az Istent. És hiszem, akkor az áldás nem marad el!

Kérlek, kedves olvasóm, meséld el a te történetedet a hozzászólásban, milyen volt az, amikor hagytad, hogy Isten cselekedjen a maga idejében. S ha elbuktál, vagy épp bajban vagy, azt is leírhatod, mások is tanuljanak belőle…

Tikk-takk

Ahogy telik az idő, azt látom, mindig másabb, talán mélyebb vagy valamelyest súlyosabb ügyekben tanulom a várást. Kislányként gyerekes dolgokért, aztán tiniként, fiatal lányként, egyetemistaként, egyedülállóként, feleségként mindig más és más dolgok jelentették egy-egy várakozásnak a beteljesedését. Az évek, a változó élethelyzetek mindig mást hoztak. Ami régen sokat jelentett, ma már lehet, hogy eltörpült vagy természetessé vált, akkor mégis olyan nagyon megszenvedtem, amikor ki kellett várni, meg kellett vele küzdeni.

6920781-cup-rose-red-petals-clock-leaves-autumn

Emlékeztetem magam, hogy egy biztoskezű, bölcsen kigondolt tervvel rendelkező mennyei Atya “műhelyében” formálódom, nem véletlenszerűen és nem céltalanul, sőt egészen pontos, mondhatni a legpontosabb “kézmozdulatokkal”. Aztán mindig van egy pillanat, amikor már feladnám, amikor összeomlanék, értetlenül nézve szét, hogy most ez vagy az miért van vagy miért nincs. Olykor kilátástalan, leírhatatlan, “elfogyó” érzés tölt el… “Elfogyok”. De annyira csodálatos átélni, bárhányszor ezen a ponton az Úr hozzám hajol, betölt és felemel onnan. Így volt ez ma reggel is. A Filippi 1-et kezdtem olvasni, Pál szavait a börtönből… “Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig.” (1:6)

… vagyis ez a mostani, még nem a végső állapot! Ez csak egy pillanat vagy egy bizonyos periódus az idővonalon. S amikor elengedem a jogom a követelőzéshez, amikor megadom magam és azt mondom, hogy Uram, Te döntesz, mindennek úgy kell lennie, ahogyan Te akarod, akkor valami megváltozik. Szabad vagyok. Bár ott van még a várás, a helyzet nem változott, de mégis szabad vagyok. Magamban ismételgetem, ez a várás, ez most itt nem minden. Csak egy “tikk” vagy csak egy “takk” a túlzottan végtelennek tűnő hosszú magányos vagy összetört vagy tehetetlen vagy betegségben töltött vagy kudarcos vagy csalódott vagy kérdésekkel vagy átláthatatlan, érthetetlen helyzetekkel telített időszakban. De mindeközben végzi az Úr a “mestermunkát”, ami nyilván, tényleg munkát is jelent, s ami nyilván, tényleg meg is dolgoztat. Erőfeszítést és kitartást igényel, hegyeket és völgyeket.

Tehát akkor próbálom az Úrhoz méltóvá tisztogatni gondolataim: a panaszból a reménységre, mely hitből jön (a láthatók ellenére), s mely a változásra várás közben is bővölködő szeretettel tud harcolni. Ez a fegyvere. Bővölködő szeretetet adni, tanulni, ezzel válaszolni, mindaddig, amíg várni kell.

A mérce nem kicsi s a hegycsúcs, amire mászni kell sincs alacsonyan. De így van ez, hogy miközben várom, hogy valami változzon, én (is) változom. Nem önerőből s nem is mindig észrevehetően. De előbb-utóbb derűsen rám mosolyog a titok, mely addig rejtve volt és megláthatom az elvégzett “jó dologban” az Ő dicsőségét.

“Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!”

Nehémiás 8:10c

 

Virág-lét

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” Prédikátor 3:1

„Isten mindig mindent a megfelelő időben cselekszik – ezt még szemlélni is gyönyörűség. Prédikátor 3:11 ( EFO)”

Annyira vártam idén az első tavaszi virágokat.  Meguntam már a kis csenevész telet is áttelelő százszorszépeket, s a tavaszias téli napokon előbújó rövid életű gyomocskákat. Aztán már januárban megörvendeztettek a fagytörő hóvirágok és sorra a többi, az ibolya, jácint, nárcisz, a lángoló tulipánok, a rózsaszín különböző árnyalatába borult habos-babos fák, aranysárga bokrok. Hirtelen gyorsasággal annyi minden szirmokat bontott, hogy azt se tudom merre nézzek, nehogy kihagyjak valamit, olyan rövid ideig tart.

virágkollázs

A tegnap, ahogy a naplemente fényeiben futottam észrevettem, hogy azért még sok a szinte élettelennek tűnő fa,  épp csak duzzad valami rügyre emlékeztető dolog, de nem virágzik még minden.  Csodaszép a kis virágoskertem, de tudom, hogy a föld alatt még szunnyad néhány mag, virágtő, gyökér és van néhány szép virág még,  ami várat magára s csupán néhány zöld hajtás jelzi, hogy ott is készül valami, csak még nem jött el az ideje a virágzásnak.

Eltűnődtem, melyik virághoz tudnám hasonlítani magam…Nem, nem tavaszi virág vagyok, inkább afféle később érő típus, akinek kell az idő ott a föld alatt, s kell néhány évszaknyi napfény, eső, vihar, szél, hogy kiformálódjon az, amit a szerető Teremtőm elképzelt rólam.  Én már annyi mindent elképzeltem magamról. Irigyeltem a tulipánok méltóságát, az orgonák illatözönét, a hóvirágok fagytörő erősségét, s csak néztem apró kis hajtásaimat, nem ígértek semmit: Nehezen értettem meg, hogy még lefele kell nőjek, gyökereimben kell erősödjek ez még nem az én időm a virágzásra. Nincs meg még a feltétele, az alapja  a virágözönnek.

Vársz valamire? Dolgozol, imádkozol, harcolsz érte már egy ideje? Légy türelmes.  Amit Isten neked tartogat, amit rólad elképzelt arra érdemes várnod.

„Íme a földművelő várja a föld drága gyümölcsét és türelmesen várja amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel és erősítsétek meg a szíveteket…” Jak 5:7-8

Hangolódj rá a napsütésre, élvezd a körülötted lévő virágözönt, igen, örülj mások áldásainak, akkor is ha fáj, tedd szóvá, még ha nehezen is jön ki a hang ilyenkor a torkodon. Ne add meg magad az irigység, aggodalom és a türelmetlenség lelkületének.  Ne dobd el a tavasz szépségét, mert stresszelsz, másmilyen akarsz lenni, máshol akarsz lenni, siettetni szeretnéd Isten terveit az életedben. Ha megtanulunk jól, türelemmel, Isten jóságában, szeretetében bízva, gyökerezve várakozni, s közben megélni teljes szívvel Istent keresve azt az időszakot amiben vagyunk,  akkor nem lesz tele az életünk frusztrációval. Id. Veress Ernő életrajzában olvastam: „Ha ott vagy ahol lenned kell és teszed amit tenned kell, akkor történni fog az aminek történnie kell.”

Isten olyan, mint egy bölcs édesapa, nem enged a hisztinek. Annyiszor próbáltam már tőle kikövetelni dolgokat, fizikai, szellemi áldásokat, egyszerűen nem ment a dolog. Gyerekként kíváncsiságból sokszor szétfeszítettük a különböző virágok bimbóit, emlékszem a rossz érzésre, ami a rombolásunk után maradt. Ha siettetni akarod Isten munkáját az életedben, saját elképzeléseiddel, ötleteiddel azzal csak belerondítasz a dologba.  Ő tudja mindennek az idejét, és engem is elkezdett  megtanítani arra, hogy ne a kezét lessem, hanem próbáljam megérteni, megismerni a szívét. Bízni az Ő szeretetében, abban, hogy jót tervezett felőlem. Elengedni az én tervemet s alázattal , engedelmesen elfogadni az övét, ami valami sokkal jobb.

Miután megtértem voltak nagyon kemény időszakok a lelki életemben, annyi mindent nem értettem, hogy miért nem úgy működik, mint másoknál, rengeteg kudarcom és nehézségem volt.  Aztán Isten elkezdte helyretenni a puzzle darabokat, elkezdett gyógyítani, s akkor kérdeztem Tőle, hogy Uram, de miért csak most, miért kellett az a sok nehéz idő?   „ Isten mindent a megfelelő időben cselekszik – ezt még szemlélni is gyönyörűség:” Préd 3:11- jött a válasz.

Ha nem tudsz azonosulni  a pompázó virágokkal, mert úgy érzed, hogy betemetnek a kudarcaid, a múltad  fájdalmai, csalódások, az élet nehézségei, vagy valami, amit meg sem tudsz jóformán fogalmazni, keresd a napfényt, keresd Isten arcát, szívét. Várj türelemmel Rá és Isten fölhoz  a mélységből, ahogy a napfény ereje a megfelelő időben életre hívja előbb utóbb a késő őszi virágokat is. Téged is beletervezett az ő csodálatos virágoskertjébe. Nem feledkezett meg rólad, várja a te idődet, vágyakozik rá, hogy lássa kibontakozni azt, amit még mielőtt megformálódtál volna megálmodott rólad.

„ még a föld mélyéből is fölhozol engem. Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz és megvigasztalsz.” Zsoltárok 71:21