Hófehér Karácsony

Idén nem árasztott el spontán a karácsonyi hangulat. Talán azért is, mert védekezik a lelkem a korai karácsonyi kirakatok ellen. Ugyanúgy készültem, mint máskor, beszereztem az ajándékokat, megterveztem az egyszerű kis ünnepünket, elgondolkoztam a hagyományainkon, hogy mi az amiben változtathatnánk, milyen új igényei lehetnek a növekvő gyerekeknek. Lehet ami tavaly élmény volt, idén már dedós… Gyertyákat gyújtottunk, kitettünk néhány karácsonyi dekorációs tárgyat, énekelgettünk.

De magamban nem érzékeltem semmi ünnepváró hangulatot. Egy picit sem abból a gyermeki várakozásból, aminek a töredékét olyan nagyon szeretjük hordozni felnőttként is, és amit jó érzés csodálni a gyermekeinkben.

Igaz, nagyon elfoglalt voltam, de nem tudtam ezt a „közönyt” az év legkedvesebb ünnepe iránt erre fogni. Lehet, hogy a hó hiányzik. Ritkán hull felénk télen. Így az ünnep küszöbén tőlem nagyon távol álló módon egészen racionálisan kezdtem gondolkozni ezekről a dolgokról. Kell ez egyáltalán? Vajon őszintén Isten mit gondol ezekről a kisebb nagyobb felhajtásainkról? Hogyan kellene ezt jól csinálni?

Néha annyira pótolni szeretnénk mindent így Karácsonykor. Pörgünk. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az egész év előttem állt, megtettem, amire Isten kegyelméből erőm volt a körülöttem élő emberekkel, a rám bízottakkal, kis és nagy családommal. Volt egy egész évem szeretni, szolgálni, s bár tisztában vagyok hiányosságaimmal, mulasztásaimmal ne engedjem, hogy felőröljön ez az időszak.

Kell-e ünnepelni? Tetszik ez Istennek? A Bibliát lapozgatva azt látom, hogy Isten jónak látta az ő népe esetében is, hogy ünnepeket jelöljön ki, amikor emlékeznek, és az Ő csodáit átadják generációról generációra. Sőt, már a teremtéskor megjelenik a hetedik nap, mint pihenés, megállás, rácsodálkozás arra, amit Isten jónak és szépnek alkotott. Kellenek az ünnepek, mert emberből vagyunk, felejtünk, elhalványulnak a csodák. Le kell,lassítsunk, meg kell álljunk időnként, ez nem egy önző dolog.  Isten, akinek semmi szüksége nincs a pihenésre, annyira fontosnak látta ezt, hogy példát mutatott ebben.

Egyik nap, miközben újra ezen az ünneplés dolgon morfondíroztam egy ige jutott eszembe:

"Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!" Ézsaiás 1:13

Szóval ez a baj az ünnepvárásommal. Ezért érzem üresnek, és Isten előtt értéktelennek.  Ébresztgetett a Lélek, és eszembe jutott, hogy az utóbbi hetekben a sok tennivaló között olyan felszínessé vált a személyes csendesség, olyan étvágytalanná lettem az Igére.

Isten kegyelmes. Nem hagy érintetlenül a bűneimben. Egyáltalán nem szeretem, amikor lelepleződnek az önző szándékaim a „nemes” cselekedeteim mögött, a helytelen motivációm, a szeretetlenségem a családban, a meggondolatlanul kimondott szavak gyümölcsei és az összes többi, amire itt nincs hely felsorolni. De ez a fájdalom reménységet ébreszt bennem. Formál még az Úr, törődik velem, vesződik, mint szülő a gyermekével.

Az időjárás előrejelzés szerint idén sem lesz hóhullás az ünnepek alatt, de a lelkem Isten kegyelméből fehérbe öltözhetett. Miután megvallottam s Jézus vére alá vittem bűneimet egészen ünnepi hangulatom lett.

Édesanyám mesélte nemrég, hogy gyermekként számára az volt a Karácsonyban a legszebb, hogy a nagymamám este miután ágyba fektette őket, mindent tisztára súrolt az egyszerű kis lakásban, felterítette a legszebb rongyszőnyegeket, amit nyáron megmostak a patakban, ünnepi abroszt tett az asztalra, és amikor felébredtek a frissen pucolt kályha tetején már főtt a töltött káposzta.

A tiszta szív a legfontosabb az ünnepben. Ha ez megvan, akkor nem fogok eltévedni ebben a csillogó karácsonyi kavalkádban. Nem lesz az ünneplésem hazug és üres.

"Jöjjetek, szálljunk vitába! - mondja az ÚR. Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú." Ézsaiás 1:18

"Boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők meglátják az Istent." Máté 5:8

 

A hűtőszekrény tanító meséje

Nekünk is van hűtőszekrényünk. 🙂 Néhány éve vásároltuk, így volt idő közös „emléket” is szerezni vele. A napokban viszont valami olyat juttatott eszembe, ami nekem még most is frissen tartott eledel.

Visszatérő jelenet nálunk, hogy mindenfélével megpakoljuk, frissen vásárolt dolgokkal vagy éppen a napi maradékkal, ami aztán másnapi, harmadnapi, heti életkort is elér ott bent. Ha minden nap jobban szemügyre venném és belenéznék, nemcsak éhes, hanem ellenőrző-vizsgálódó szemekkel, akkor elkerülhetném azt, hogy egy idő után már semmit ne lehessen belenyomni. Aztán van, hogy áramszünet meg más egyéb miatt is megolvad és jó nagy pocsolya lesz az aljában. A még ettől is sokkal elhanyagoltabb állapot, amikor már különféle ízekben meg szagokban „gazdagodik”. Olyankor van, hogy aki kinyitja, gyorsan vissza is csukja, rekordidőben elintézve a kis betevő vagy kivevő mozdulatát.

13913886_1741519516072804_183683995568917925_o

Igen, így van ez néha. Sietünk, futunk, ugyan már, kinek van ereje, ideje, türelme még a hűtő állapotára is rendszeresen odafigyelni? És miután egyszer-kétszer, tízszer szembesülök ugyanazzal a túlzsúfolt, bűzölgő hűtővalósággal, végre eszembe jut, hogy hát igazából hanyag vagyok. Mert, ha szeretem a rendet és a rendszerességet – márpedig úgy érzem, hogy egyre jobban szeretem – akkor nem hagyom, hogy így elfajuljon a dolog. Az utolsó stádiumból való helyrehozás már nagy felhajtást igényel, sokkal több időt, sokkal több helyet (mert olyankor a rámolás is nagyobb helyre terjeszkedik), energiabefektetést.

Így vagyok a bűnnel is. Nem könnyű ezt meglátni, észrevenni magamon, de van, hogy az Úr hagyja, hogy már bűzölögjön, undort okozzon, talán akkor már szembenézek vele és veszem a fáradságot, hogy rendbe hozzam. Mert a szívem is bizonyos értelemben olyan, mint egy hűtőszekrény. Mindenféle eledel, táplálék belekerül, van, ami hosszabb, van, ami rövidebb ideig. Ami már romlott, azt ki kellene vetni, ami csak bomlaszt, hígít, ugyancsak ki kéne belőle önteni, ha elveszik az áramot – lelki értelemben, zötyörög az Úrral való kapcsolatom – nem tud működni és még sorolhatnám, mennyi minden eszembe jut a hűtőszekrényről. Azt vettem észre magamon, hogy amilyen szokásokat veszek fel a mindennapi, látszólag jelentéktelen, rutinos dolgokban, az a szokás belém vésődhet más területen is, vagy éppen kihozza belőlem azt, ami amúgy is ott van, csak addig nem voltak annyira nyilvánvaló következményei. Az Úr nem mindig lép közbe rögtön, amikor bűnt követek el, van, hogy  türelmesen és kegyelmesen várja, hogy vegyem észre magam. Aztán, amikor rontani kezd az élet ízén vagy illatán, végre ráeszmélek a következmény(ek)re. Pedig, ha félreteszem a kényelmes hanyagságot, a rendszeres, mindennapi önvizsgálat, amikor feltárom szívem tartalmát az Úr előtt, megmutatná, mit kell ott hagyni, mit kell kidobni.

"A maga útját minden ember jónak látja, de az Úr a szívek vizsgálója." Péld. 21,2
"Hogyha azt mondod: „Hisz nem tudtunk róla!”, aki a szíveket vizsgálja, az látja. Aki a lelked fölött őrködik, az tudja, és a tette szerint fizet az embernek." Péld. 24,12

Mi az, amit hűtő- vagy más ajtó mögé csuksz, mintha „nem tudnál róla”? Mi az, amit áram nélkül próbálsz működtetni, azt gondolva, hogy menni fog az Úr nélkül is? Látod, hogy nem működik, lehet, hogy néha megérzed a bűzét, de inkább hamar visszacsukod? Szemet hunysz, halogatsz, nem veszel tudomást róla. Egy darabig így a kényelmes. De mennyivel egészségesebb, idő- és energia gazdálkodás szempontjából kifizetődőbb, szemnek, orrnak kedvezőbb a rendszeres odafigyelés, a hanyagság leküzdése!

„Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent  meglátják.” Máté 5,8

 

Instant kór

Két hónapja részt vehettem egy szakmai konferencián. Egy előadás keretén belül lehetőségem volt olyan gyógyszereket megismerni, amelyek új terápiás lehetőségként már elérhetőek a gazdagabb országokban, amíg mi még csak nagy reményekkel várjuk, hogy számunkra is alkalmazhatóak legyenek.

Az előadó nagy részletességgel mesélt a gyógyszerek hatásmechanizmusáról. Én egy idő után odafordultam a mellettem ülő kolléganőhöz és csendesen odasúgtam: kezdem nem érteni, hogy miről beszél ez a nő.

Rendkívül megütközve nézett rám a kolléganőm, cseppet sem rejtegetett megvetés ült ki a szemére. Eszembe jutott, hogy gyerekként is hányszor találkoztam ezzel a tekintettel. Néha szavakkal is, amelyek arról beszéltek, hogy tanácsosabb eltakarni az emberi szemek elől énünknek azt a részét, ami nem a legszebb. Aztán, amikor elkezdtem dolgozni, ugyanez folytatódott. Mintha jelmezbál lenne a munkahely … eljátszod azt, aminek szeretnél tűnni. De ez nagyon veszélyes játék. Megfertőzheti életed minden területét.

A mai napig érzem magamon a nyomást, hogy mindent tökéletesen és jól kell csinálni, mert különben nem fogad el, vagy esetleg lenéz a világ.

De néha úgy érzem, hogy a gyülekezetekben is az a mottó, hogy: minden szépen, ékesen és a rendjén menjen. Egyre nehezebb összetört életű embereket befogadni, mert elitnek akarunk tűnni.

Hálás vagyok Istennek, amiért szívembe véste igéjét, és emlékeztet általa, felnyitja a szemem, amikor ilyen érzésekkel küszködök. Dávid szavait idézem:

„Könyörülj rajtam, Istenem, hiszen irgalmas és jóságos vagy, mérhetetlen irgalmadban töröld el gonoszságomat! Mosd le bűnömet teljesen, tisztíts meg vétkemtől! Gonoszságomat beismerem, bűnöm előttem lebeg szüntelen. Egyedül teellened vétettem, ami színed előtt gonosz, azt tettem. Te igazságosan ítélkezel, s méltányos vagy végzésedben.” (51. Zsoltár: 3-6)

Ezt, a világ által generált nyomást, nem szabad magunkra vennünk, hiszen Isten azokat az embereket tudja felemelni, akik képesek beismerni a tévedéseiket, kudarcaikat.

Mondhatod, hogy példaképeid vannak, talán szemed előtt lebeg a derék asszony elérhetetlen mércéje. Ez nem baj, csak azt hiszem, hogy túl gyorsan akarunk túl sok mindent. Hadd mondjak erre egy példát. Szeretnél egy olyan nő lenni, akiről szintén elmondható:

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.” (Példabeszédek 31:25)

Amikor sikerül ezt megélni, akkor örömmel dicséred Istent, de amikor elhalványul az erő és nem tudsz nevetve nézni a holnap elé, akkor besepred a napi kudarc ládikóba és jó mélyen hallgatsz ezzel, még Isten előtt is. Az az érzésem, hogy legtöbbször magunk előtt látunk egy példát, de közben elfelejtjük, hogy ahhoz a célhoz is egy út vezet. Többnyire a célt akarjuk, és az utat lespórolnánk.

SpiritualPath-500x288

Beszéld meg Istennel mindazt, amit ebben a ládikóban rejtegetsz, mert Isten azokat az embereket tudja felemelni, akik képesek beismerni a tévedéseiket, kudarcaikat. Nem szégyen elismerni, hogy mi még csak az úton vagyunk, de szeretnénk a cél felé haladni!

“Fúj a szél a mennyből,
megtisztít a szennytől.
Kisöpri a házat,
eltűnik a bánat.”

Igaz mese a gazról

Nagy kertje volt. Éppen akkora, amiben elegendő zöldség termett a családja számára. Nagy tervekkel veteményeztek minden évben: hogy legyen az, hogy egyszerűbben lehessen termeszteni mindenféle finomságot, kevesebb munkával. Merthogy mindig ez a cél: több haszon, kevesebb munka, kisebb befektetés. Idén kicsit késtek a vetéssel a szomszédokhoz képest, de nem sokat, még volt remény, hogy be lehet pótolni az elmaradást.

Az egész család figyelte, mi hogyan bújik, mi kelt ki, hogyan. A kert egyharmada üres maradt. Rossz volt a mag, a vetés, vagy a föld… ki tudja. Nem baj, mondták, legalább lesz hely a palántáknak. Így is tettek, rengeteg paradicsom és paprika palánta kapott helyet.

Telt múlt az idő, zajlott az élet a kerten kívül is, néha feléje sem néztek, a Mindenhatónak gondja volt esőre, napsütésre is. Ahogy nőttek a vetett zöldségfélék, úgy nőtt velük együtt a gaz is. Mondták is a gazdák, hogy kellene már kapálni, húzatni (ekekapával), de vagy rossz idő volt, vagy túl jó. Vagy idő nem volt, vagy erő, vagy ember, aki megcsinálja.

És a gaz, gyom, burján mindenféle változata szépen ellepte az egész kertet. Már keresni kellett az örömmel vetett kukoricát, krumplit, és ahogy a család nézte, mi történik a kertjével, úgy kezdte őket elönteni a szomorúság, kétségbeesés: hogy ki fogja ezt helyrehozni? És mikor? Bár tudták, hogy ez a feladat rájuk, a gazdákra vár, mégis reménykedtek, hátha történik valami csoda. Hátha jön valaki, egy ember vagy angyal, és hip-hopp kitakarodik a sárguló kukorica közül a gyom. De nem jött. Vagy ha épp jött, akkor esett az eső.

Egy reggel aztán a gazdasszony kiment a kertbe, keseregve, fáradtan, míg a gyerekek aludtak, hogy legalább elkezdje. Alapos munkát akart végezni, de nehezen haladt a méteres gazok kihúzásával. Számolta a métereket, próbálta magát vigasztalni, de az erő egyre csak fogyott. Öröm és vigasztalás helyett a bánat, kétségbeesés, keserűség lett úrrá rajta.

Mikor aztán elege lett, elfáradt és igazán felmérgesedett, otthagyta az egészet és ment, mert várta a családja. Felébredtek, éhesek voltak, a rendetlenséget csak fokozták az eldobált ruhadarabok… Idegesen eléjük rakott valami ennivalót, kiadta a munkát, hogy ki mit kell csináljon akkor reggel és alig várta, hogy pihenhessen a hajnali kelés és fárasztó munka után. De nem lehetett, az élet csak most kezdődött és ahogy neki, másnak is voltak igényei és elvárásai. Itt emberek voltak, család volt, nem néma növények, amik várnak türelmesen.

Aznap mindenkivel összeveszett. Senki nem volt elég jó, csendes, ügyes, még csak szép sem. Gazdasszonyunknak fárasztó volt a családja, férje, elege volt a melegből, a legyekből, amik beszabadultak a nyitva felejtett ajtókon, utálta, hogy mindig fáradt és gyenge: elege volt önmagából is. Mert kinek köszönhető ez az állapot? Ha nem lett volna lusta eddig, nem fajultak volna el így a dolgok. Ha másképp gazdálkodott volna az idejével… Ha… Ha… Végül tükörbe nézve megvetést érzett és utálatot. Már azzal is baja volt, hogy hogy néz ki… Hogy az ősz hajszálak miért nem állnak úgy, mint a többiek?

Férje aztán leállította, miután ő összekiabálta az egész családot. Itt kell leállni. Mert bár a kinti gyomot kihúzta, a bentiekről elfelejtkezett. Elméjében, szívében olyan nagyra nőtt a gaz, hogy már a szeretet, öröm és egyéb gyümölcsök sárgulni kezdtek. Potyogtak lefelé betegen, aszottan, senki nem tudott jóllakni belőlük.

Aztán eszébe jutott az Ige. Mert bár ismerte jól a Bibliát, mégis sokszor nehéz volt neki megélni a szavakat.

Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. Zsidók 12.15

Rá kellett jöjjön, hogy nem elég kint gyomlálni, bent a szívben is ezt kell tenni. Mert a keserűség, bár megkísért, nem szabad hagyni felnőni, mert kárt okoz. A szívben, a gyümölcsökben, a családjában, gyermekek lelkében. Mennyivel nagyobb kár ez, mint az apró krumpli!

Másnap énekelve ment a kertbe. A munka ugyanolyan nehéz volt, de valahogy jobban haladt. Folyatni kellett, az élet nem állhatott meg, de azóta igyekszik rendet tenni a szívében, gondolataiban, lelkében is. Még ha nem is mindig sikerül időben…

Kölyökrókák

Lett egy szemölcs az ujjamra. Kicsi volt, jelentéktelen, reméltem, hogy ahogy jött úgy megy is. De nem. Elkezdett nőni. Senki nem látta, de írás közben zavart és eszembe jutott, hogy ez fertőzhet is és jobb lenne, ha tennék valamit annak érdekében, hogy eltűnjön onnan, mielőtt még másoknak is problémát okozok vele. Elkezdtem ecsetelni a megfelelő szerrel és kitartó, sok hétig tartó kezelés hatására elmúlt. Alig felejtettem el egy másik ujjamra is elkezdett nőni egy aprócska szemölcs. Ugyanazokkal a reményekkel békén hagytam, de nem tűnt el. Napok óta tervezem, hogy nekiállok s kiirtom ezt is, ez lehet, két hétbe sem kerül. De azóta sem fogtam hozzá. Nem látszik, nem zavar, kis semmisség, majd lesz valahogy ezzel is.

Így vagyok a bűnnel is. Felüti a fejét, és sokszor elsőre olyan kis ártalmatlan, megtűrhető. Aztán elkezd nőni, zavarni, másokat is fertőzni. És az, ami kicsiben könnyen kiirtható lett volna, kárt okoz, következményei lesznek és sok időt és energiát igényel leszámolni vele.

„Fogjátok meg a rókákat, a kölyökrókákat, mert pusztítják szőlőinket, virágzó szőlőinket!” Énekek éneke 2:15

Minden bűn kicsiben kezdi, pici kis magként, aranyos kölyökrókaként, akivel még el is lehetne játszadozni. De ha nem fogjuk meg, nem kapjuk el és leplezzük le őket, akkor – ahogy a kölyökrókák tönkretehetik a fiatal szőlővesszőket – a mi virágzó, termőbe boruló házasságunkat, keresztyén életünket, szolgálatunkat, kapcsolatainkat is tönkre tudja tenni a megtűrt bűnöcske. Lehet csak egy kis irigység (ne már, ez jogos!), vagy szolid pletykácska, aprócska hazugság, hogy szebbnek tűnjön valami, indulatos kitörés (De hát fáradt voltam! Meg amúgy is, nő vagyok hormonális kilengésekkel!), csak egy kis elcsent apróság (hisz mindenki ezt csinálja a munkahelyen), csak egy kis kritika a férjemmel szemben. Csak egy kis gondolatbeli elkalandozás a kollégámról, aki roppant helyes, csak, csak …

10679929_543789872388968_4662601223321114841_o

“Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” Jakab 1:14-15

Ez a természete a bűnnek, könnyen beférkőzik, könnyen nagyra nő, mint a gyom. Aprócska magjait láthatatlanul viszi a szél, aztán pár nap alatt akkora lesz, hogy lekonyulnak mellette a termesztett növényeink. Vagy mint a rákos sejtek, őrült iramban osztódnak, növekednek, miközben ellehetetlenítik a szervezet normális működését.

Érdemes foglalkozni az apró kis bűnökkel. Érdemes résen lenni. Érdemes gyomlálni, az apró gyomokat, megtanulni felismerni, megkülönböztetni, még mielőtt károkat okozna. Isten Igéje, a Lélek munkája, az Isten előtti önvizsgálat, a rendszeres imaélet, az alázat lámpát gyújtanak és megmutatják a problémás apróságokat, sőt megőriznek és távol tartanak tőlük.

“Helyet se adjatok az ördögnek!”  Efézus 4: 27 

Minden kis megtűrt bűn egy önként felkínált hely, ahol bejárást biztosítunk az ellenségnek. Egy rés az életünk kőfalán, ahol meglophat, támadhat, mérgezhet.

De elég volt a bűnről. Hadd írjak most Isten szeretetéről, aki annyira vágyik a kapcsolatra velünk, hogy szeressen, vezessen, ölébe vegyen. S akitől elválaszt a bűn jelenléte az életünkben.

Két éves kisfiam a szobatisztaság küszöbén van. Utálja, ha bekakilás után tisztába kell tennem. Elbújik játszani valahová s ott pakolja tele a pelenkát, vagy ami éppen rajta van. Utána kerül engem, nehogy felfedezzem az „illatozó” csomagot. Ebből a tisztes távolságból tudom, hogy mi a helyzet. Ha hívom is, csak messziről kommunikál. Aztán ha rákérdezek, van, amikor letagadja, de legtöbbször beismeri, hogy mi történt. Hívom és megyünk a mosdóba, kivetkőztetem, megmosdatom, megszeretgetem. Tisztán, frissen újra ott lábatlankodik mellettem, csacsog, játszik, élvezi a közösségünket. Bocsánat a primitív hasonlatért, de akik ebben élnek megértenek.

Isten sem akar benne hagyni a piszokban. Hív magához. Akkor is, amikor nincs kedvünk, mert valami bűzlik, és nehezünkre esik így jönni Isten elé. Néha még csak nem is tudatosul bennünk mi tart távol. Hív, ha bűneink skarlátpirosak, Jézus vére által patyolattiszták lehetünk. Hív, nem azért, hogy elítéljen, megdorgáljon, leszidjon, amiért újra ránk tapadt valami. Csak át akar ölelni, fel akar emelni. Igaz, hogy szeret végtelenül, megmagyarázhatatlanul, bűnösen is, de szeret féltőn is, úgy hogy keményen szól, ha nekünk nem elég sürgető fellépni a kis- vagy már nagyra nőtt szőlőnket pusztító kölyökrókákkal szemben.

„Aki csekélységnek tartja a bűnt, nem tartja nagynak Istent.” (John Owen)

Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” Zsidók 3:13