Talán lehetne

A táborforgatag közepén rám borult egy nehéz teher. Elég kellemetlen fajta.

Szembesültem azzal, hogy hogy figyelnek a tanításra a tini fiúk, ha én beszélek, és hogyan, amikor egy férfi beszél. Nem is biztos, hogy a nemek különbsége miatt hallgattak másként a srácok, lehetett ott ezeregy ok, de én azt éreztem, hogy alkalmatlanul töltök be egy olyan helyet, amire talán más volna hivatott. De nem volt más rajtam kívül, aki betöltötte volna a feladatot.

Napokig gyötörtek a kérdések: Mi Istennek a célja azzal, hogy nőként vagyok vezető? Miért nem más csinálja azt, amit én csinálok? Miért nem térnek meg itt a fiúk, és állnak a helyükre? Miért nem születtem én magam is fiúnak?

Egyszerűen azt éreztem, hogy hiba, hogy ott vagyok, ahol vagyok, és mindazzal, aki vagyok.

Te már éreztél így? Hogy a nagy gonddal megkomponált személyiség, élettörténet, szálak, amik téged alkotnak, a szemedben egyszerre szégyenletessé válnak? Annyi küzdelem, annyi kimondott ima, annyi megharcolt csata, hogy elhidd félelmetesen csodás alkotás vagy. Aztán derült égből villámcsapás és gyomorszájon üt a vádló a hazugságaival. Tudja hol fáj.

Az alkalmatlanság érzés minden valamirevaló élethelyzetben meglapul. Amikor a férjed ingjét vasalod kacifántosra, amikor odaég a baracklekvár, amikor nem vesznek fel a vágyott egyetemre, amikor lelkigondozáson nem tudsz mit mondani a másiknak. Mindent el lehet rontani, hiábavalóságokon meg lehet rágódni sokat.

De sem te, sem én, nem vagyunk védtelenek!

Engem Isten Ézsaiás 49. részével bátorított, engedd meg, hogy szóljon hozzád is!

Anyám méhétől hívott el az Úr.

Szolgám vagy, akiben én megdicsőülök.

Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek,

megtartalak és népek szövetségé teszlek,

Íme az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.

Legtöbbször úgy érzem, hogy ennek a harcnak sosem lesz vége, mert rendszeresen elbukom. Majd csak az Örökhajlékban fogom megtudni, milyen tartósan mentesnek lenni ettől a köteléktől. De Isten nem erre bíztat, hanem azt mondja, hogy előtte vannak korlátaim, és ezekkel együtt tart becsesnek!  Azt is mondja, hogy szabaddá tehet.

Keresem Isten arcát, és azon vagyok, hogy úgy nézzek magamra, ahogy Atyám lát, nem hiszem, hogy Ő listába szedi azt, amit kifogásol. Ó, nem!

Feltétel nélkül szeret.

Talán nekem és neked is ezt kellene tennünk…

Nyúl Sára

Fordított sorrend

„Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon…“ Márk evangéliuma 10:45

Hosszú ideig tartott, míg meg tudtam szeretni a nevemet. Márta. Jelentése: úrnő. Manapság nem túl gyakori, nem túl modern, s a világnak ezen a sarkán, ahol én élek, kifejezetten régimódinak számít. Sokáig forgattam, nézegettem, nem találtam a fogást rajta, hozzám valami sokkal szerényebbet, hétköznapibbat tartottam illőnek. Aztán megbarátkoztam vele. Arra gondolok, úrnőként, ha másokon uralkodni nem is, de saját magamon mindenképpen szeretnék. Régen az úrnők dolga volt egyébként a ház dolgairól való gondoskodás, s ezt, már csak azért is, hogy méltatlanná ne váljak a saját nevemhez, én is szívesen teszem. Aki hozzám betér, az kávét kap, s ha éhes, ebédet, majd útra kelve szendvicset, vizet, gyümölcsöt. Szeretem a nevemet. Már egyáltalán nem az a fontos, hogy illik-e hozzám, már sokkal inkább az, hogy én vajon illek-e őhozzá.

Életem során sokszor költöztem. Ha jól számolom, összesen hétszer. Ebből kétszer országhatárokon is átívelően, egyszer pedig úgy, hogy az új lakóhely egyben új nyelv megtanulását is feltételezte. Mindannyiszor új gyülekezetet is kerestünk, lelki otthont az idegenben, s attól tartok, mindig úgy tettük fel a kérdést: jó lesz-e itt nekünk, mit tudnak itt nekünk nyújtani, elfogadnak-e, szeretnek-e. Néhány hónapja, ahogy hamarabb kimentem az istentiszteletről, hogy termoszokba öntsem a kávét, mire kimondják az áment, hirtelen eszembe jutott, hogy most már máshogy szeretném feltenni ezeket a kérdéseket. Jó-e az másoknak, ha én is itt vagyok? Miben tudok segíteni? Kit fogadhatok el? Kit szerethetek?

Nagyon szeretem Viktor E.Frankl írásait. A …mégis mondj igent az életre című könyvében a koncentrációs táborban megélt élményeit írja le. Pszihológusként próbálta megérteni a társait és saját magát, tudta, csak úgy segíthetnek maguknak a túlélésben, ha valamilyen célt tűznek ki maguk elé. Sok belefásult ember minden bátorításnak ellenállt. Nincs már mit várnom az élettől – mondták. Frankl rájött, segíteni bárkinek csak úgy lehet, ha sikerül megfordítani a gondolatot. Sohasem az a kérdés, hogy mit várhatunk még az élettől. A kérdés mindig az, mit vár még az élet tőlünk! Ugyanazok a szavak más sorrendbe téve egy új, friss, felemelő és teljesen más minőséget jelentenek.

Azt hiszem, teljesen természetes, hogy sokáig kimondatlanul is azt hisszük, mi vagyunk a világunk közepe. Ez is fontos és szükséges időszak. De egyszer csak eljön a pillanat – nevezzük csodának, megtérésnek, ráeszmélésnek –, amikor elkezdünk látni, tenni, szolgálni, vállalni a felelősséget magunkért és másokért. Életünk jól bejáratott szlogenjeit darabjaira szedjük szét, majd, mivel semmi sem vész kárba, új sorrendbe rakjuk ugyanazokat a régi szavakat, amelyek nekünk adattak. És elkezdünk másképp gondolkodni, másképp tenni, másképp élni. Elkezdjük továbbadni azt a sok jót, amit eddig kaptunk.

Jézus három évig tanítgatta nagy türelemmel tanítványait Isten országának dolgaira. Mégis, az utolsó estén Ő maga kellett letérdeljen a mosdótál mellé, mert senki másnak nem jutott eszébe. Úgy szeretem, hogy ilyen türelemmel vár addig, míg itt legbelül is megérlelődünk. Bízik bennük, nem sietteti a dolgokat. Lassan növünk fel, de felnövünk. S a felnőtt ember sohasem azt várja, hogy neki szolgáljanak, hanem feltűnés és taps nélkül elkezd egyszerűen csak ő maga szolgálni másoknak.

Prodán Márta

Edzésterv

Nem vagyok sportos, soha nem sportoltam igazán kitartóan semmit. Talán a futás jelenti az egyetlen élhető (és pénztárcakímélő) megoldást számomra az erőnlétre, a mozgáshiányból adódó betegségek megelőzésére, a testem karbantartására. Sokat segít abban, hogy legyen erőm, felkapni a gyermekeimet, tudjak könnyedén utánuk sprintelni, ha kell.  Abban is segít, sok más egyéb mellett, hogy derűs legyek, és a hangulatingadozásaimat is jobban kezeljem.

Ó, és persze, arra is jó, hogy ne tapadjanak rám olyan könnyen a fölösleges kilók. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez számomra nem is olyan fontos.

Az idei tél még a szinte mediterrán éghajlatú városkánkban is hosszú volt. És hideg. Nem bírtam kitartani a futásban. Vagy az erős mínuszok, vagy a sorozatos megbetegedések tartottak vissza. Az a mozgás, amit be tudtam iktatni helyette kevés volt, így tavasz közeledtével alig találtam nadrágot a szekrényemben, amit magamra tudtam rángatni a rám mászott fölösleges zsírréteg miatt.

Lassan, óvatosan, de megjött a tavasz, így boldogan vetettem bele magam újra a futásba. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy azt a plusz 5-6 kilót is cipelnem kell futás közben magamon. Lihegve róttam a köröket a kedvenc futóhelyemen és eszembe jutott egy ige.

„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát." Zsidók 12:1

Okos kis cuccok vannak tervezve, hogy a kulcsot, telefont könnyedén magunkkal tudjuk vinni futásra, belső zárt zsebek, telefontartó karpánt, ennek ellenére én nem szeretem, ha velem vannak. Elterelik a figyelmem, zavarnak. Ezeket könnyedén ledobom magamról, de a zsírszövettel más a helyzet. Sokkal nagyobb elszántság, kitartás kell, hogy megszabaduljak tőle.

Futnom kell vele együtt, nem tehetek másként. Emellett nemet kell mondanom az édességekre, a fölösleges kalóriákra, az esti lakomák többségére. Még ha kísértenek is. Csak így tud egyre könnyebb lenni a haladás a futásban, s a testem is.

 

Ha valakit mozgásra bátorítottam egyáltalán nem bánom, de elsősorban egy másik futásban szeretnélek motiválni.  Abban a futásban, amit az Istentől kapott életutunk illusztrálására használnak a Biblia szerzői.

A hit útján nem lehet csak sétálgatni, nézelődni. Lekuporodni az út szélére és mások fáradtságos munkáját bámulni. Ha ezt tesszük, egyre inkább elzsírosodik a lelkünk, tele leszünk ítélkezéssel vagy önsajnálattal. Megtalálnak a kísértések is, ránk rakódnak a bűnök, terhek. Lehet, hogy remekül tudunk másoknak tanácsokat osztogatni a pálya széléről, de mi magunk, ha nem futunk, alkalmatlanná válunk a küzdelemre.

Futni kell. Kiüríteni a szívünket minden fölöslegestől, amitől csak lehet. Szakítani azzal, amit az Ige megmutat, hátat fordítani a világnak, az embereknek való megfelelésnek, s amit nem tudunk egyszerűen ledobni magunkról, mint egy kulcscsomót, azzal állhatatosan megküzdeni. Ezek lehetnek rossz szokások, függőség, visszatérő kísértések, aggodalmak, gyengeségek, bármi, ami akadályoz abban, hogy kitartóan haladjunk Isten útján.

Ne mondd azt, hogy majd akkor szolgálok az Úrnak teljes erőbedobással, amikor tökéletes leszek, amikor nem lesznek kísértéseim, amikor teljes mértékben gyógyultnak fogom érezni magam a múltam sebeiből, amikor nem fogok aggódni… Hogyan tudnék szolgálni mások felé, amíg a saját életemben is vannak hiányosságok, problémák?

Indulj el tökéletlenségeid ellenére azon az úton, amire hív és indít az Úr. Ne vegye el a kedved a szellemi futástól, az hogy hol tartanak mások, és te hol tartasz. Vannak futók, akiket rossz látnom, mert kétszer annyit futnak, mint én, és még csak ki sem pirosodnak igazán. Arról nem is beszélve, hogy milyen alakjuk van.  De kár ezzel túl sokat foglalkozni, én itt tartok, és nem fogok leállni azért, mert mások mérföldekkel előttem járnak. Próbálom inkább motiválni magam a példájukkal.

Vannak makacs terhek, amelyektől útközben, futás közben fogsz tudni megszabadulni. Útközben erősödik meg az izomzatunk, szellemileg is. Ha edzett vagy, nem tudnak könnyen ide oda dobálni a különböző tanítások, irányzatok. Nem visel meg úgy egy negatív élethelyzet, egy nem várt kritika. De ehhez élni, mozogni, működni kell az Úrban. Nem csak vegetálni a templom padjaiban, s várni, hogy egyszer majd egy varázsütésre megváltozik minden.

Számomra ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy betervezem minden napra, hogy felveszem a „futócipőmet”, vagyis a Bibliámat, és keresek egy nyugodt helyet imádni Istent, tanulmányozni az Igét, megkérdezni, hogy mit szeretne kezdeni velem, figyelni rá, majd engedelmeskedni. Azt is jelenti, hogy egy gyülekezethez tartozok, ahol megkeresem a módját, hogy hűségesen szolgáljak az ajándékaimmal, épüljek és építsek.  S nem utolsó sorban azt is jelenti, hogy túllátok a gyülekezet falain, és kész vagyok Krisztus örömhírét hirdetni bárhol, bárkinek.

Röviden ez az edzési terv.

Sokszor nehezemre esik elindulni, futni. Kemény küzdelmeket vívok magammal, vagy a visszatartó körülményekkel, míg valahogy kilépek az ajtón. De futás közben már nagyon jó tud lenni s utána még jobb. A felszabaduló endorfinok kényeztetnek, és látom, hogy a testem hálás, megszolgálja, amit érte tettem nagyobb teherbírással, hatékonysággal. S ez csak a test.

 

„A mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” Efézus 1: 17-19a

Ti adjatok nekik enni

„Akkor Jézus így szólt hozzájuk: „Gyertek el velem egy csendes helyre, de csak ti magatok, és pihenjetek egy kicsit!” Ugyanis annyi ember járt arra, hogy még arra sem volt lehetőségük, hogy egyenek.
Így tehát hajóba szálltak, és elmentek egy csendes helyre.
De sokan látták, hogy elmentek, és felismerték őket. Ezért minden környező városból szárazföldön futva tették meg az utat, és előbb odaértek, mint Jézus és a tanítványai. Amikor Jézus kiszállt a hajóból, meglátta a nagy tömeget. Megsajnálta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Úgyhogy sok mindenről kezdett el nekik tanítani.
Addigra már beesteledett, ezért odajöttek hozzá a tanítványai, és így szóltak: „Ez egy elhagyatott hely, és késő van már. Küldd el a népet, hogy elmehessenek a környező településekre és falvakba. Hadd vegyenek valamilyen ételt maguknak!”
De Jézus erre így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Ők ezt mondták: „Úgy gondolod, hogy vegyünk nekik kétszáz ezüstpénz értékű kenyeret, hogy enni adjunk nekik?”
„Hány kenyeretek van?” — kérdezte tőlük. „Menjetek, és nézzétek meg!” Miután megnézték, így szóltak: „Öt kenyerünk van, és két halunk.”  Akkor megparancsolta a tanítványainak, hogy csoportokban ültessék le az embereket a fűre.
Azok le is ültek száz és ötven fős csoportokban. Jézus kézbe vette az öt kenyeret és a két halat, felnézett az égre, hálát adott Istennek, és megtörte a kenyereket. Majd átnyújtotta tanítványainak, hogy adják át a népnek. Ezután a két halat is szétosztotta közöttük. Mindenki evett belőle, és jóllaktak.
Evés után tizenkét kosár maradékot gyűjtöttek össze a kenyérből és a halból. Ötezer volt azoknak a férfiaknak a száma, akik ettek a kenyérből.” Márk ev. 6: 31-44

Egy olyan időszak van a hátam mögött, amikor belefáradtam a kapcsolataimba. Igen, csúnyán hangzik, de megtörtént. Túlterhelődtem. Nem szerettem volna hátat fordítani azoknak, akik felé addig szolgáltam, és akiket a szívemen hordoztam, egyszerűen csak láttam, hogy nem vagyok elég. Nem tudom senkinek betölteni a szükségeit, hiába is indul fel a szívem. Fájt, hogy arra sem vagyok elég, hogy a gyermekeim, a férjem szeretetéhségét csillapítsam. A közöny kikezdte a lelkem, és utálom ezt az érzést.

Aztán hívott az Ú magához, mint a tanítványait akkor egy lakatlan helyre, pihenni, feltöltődni. Úgy szerettem volna megpihenni, csak Ő meg én, ne gondolni most senki másra, csak engedni, hogy tápláljon, szeressen az Isten. Álltam a térdeimen, és ahogy imádkoztam csak jöttek és jöttek elém az emberek, akikkel nem szerettem volna még gondolatban sem foglalkozni. Felsorakoztak előttem a problémáik, nehézségeik, a fájdalmuk, a magányuk. A lehetőségeik, amelyek bátorításra, felfedezésre várnak. Életek, akikért felemelt kézzel kellene harcolnom. Annyian éheznek Isten szeretetének kenyerére.

Kifakadtam. Uram, én is éhes vagyok, és fáradt! Mit kezdjek ezekkel az emberekkel, akiket elém hoztál? Nem megy ez nekem! Már az is örömmel töltene el, ha a magam terhét elbírnám egyenes derékkal.

Aztán olvasni kezdtem az Igét, és a fenti történethez jutottam. Megszólított az Úr.

„Ti adjatok nekik enni!”

Úgy érted én, Istenem? Ez vicces. Annyira, mint az öt tarisznyában zötykölődött kenyérke és a két halacska.

Tovább olvastam. Azon a kevés kis semmin, amivel egy éhes férfi is csak diétásan tudta volna csillapítani az éhségét,  és az engedelmes cselekvésen keresztül megnyíltak a menny csatornái. Öt kenyérből és két halból több mint ötezer éhes gyomor lakott jól. Ott, akkor.

És itt? Nem az számít, hogy mim van és az én jól átgondolt véleményem szerint az mire elég. Nem az én szeretetem, nem az én jóságom az ami számít. Az sosem lesz elég. Nem én számítok, hanem az Isten:

aki  a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek” Gal. 3:5
„mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róma 5:5

Újra és újra emlékeztetni kell engem arra, hogy ami működött az eddig is csak akkor működött, amikor a Forrásra voltam csatlakozva. És ez a forrás kiapadhatatlan. Túláradó. Túlcsorduló. Tizenkét kosár maradék beszél erről. Isten ereje, kegyelme, szeretete több mint elég. Nem csak nekem, s az enyéimnek. Elég azoknak is, akiket rajtam keresztül is szeretne megelégíteni, felüdíteni, áldani az Isten.

Összecsuktam a Bibliát, épp indulnom kellett. Gyorsan megköszöntem Istennek, hogy olyan világos és érthető volt a bátorítása és figyelmeztetése:

Elnyámmoghatok a kis morzsáimon, oszthatom, szorozhatom azt, amim van s azt is, amim nincs. Ragaszkodhatok a magányomhoz, a fáradtságomhoz, az önzésemhez. De ha odateszem újra meg újra engedelmesen Jézus kezébe azt amim van, s ami vagyok, hogy kezdjen velem valamit, akkor csatornája lehetek annak az Istennek, aki ötezret vendégelt meg öt kenyérből és két halból.

Kiléptem a lakásból, és ahogy végeztem a feladataimat Isten szeretete felüdítette a lelkemet, elárasztotta. Ötletek, megoldások, szavak születtek a szívemben, reménységgel és örömmel tudtam gondolni a kapcsolataimra. Jó volt emberek közé menni, és újra meg újra azon kaptam magam, hogy önkéntelenül mosolygok, még az idegenekre is.

A kegyelem elég neked is, aki úgy látod, nem sok van éppen amit adhatnál fizikailag, szellemileg. A Forrásra, csatlakozva a menny csatornája lehetsz!

Isten szívügyeihez való viszonyunk

Amikor bemerítés előtt álltam, az elsők között hangzott el ez a kérdés – Mi lesz a testvérnő szolgálata a gyülekezetben?

Ez kilenc éve történt, de mint a tavaszi szellő, lépésről lépésre elkísért. Amikor az ember rálép egy ösvényre, valamennyire eltervezett, elképzelt lépésekkel szeretne végig haladni a kijelölt szakaszon. Vannak jó elgondolásaink, terveink, elindulásunk, de ismerjük be, sokszor a saját elvárásainkhoz sem tudunk felnőni. Majd összezavarodunk, és megtorpanunk. Néha megkísért, hogy úgy gondolkodjunk a gyülekezetben, mint ami Földi világban természetes.

Hiszen, a Mi lesz a testvérnő szolgálata a gyülekezetben? – kérdést így is lehet értelmezni: Ahhoz, hogy egy közösség része lehess, valamit bizonyítanod kell – így működik a világunk. De a mi Istenünk nem ilyen. Nem az elvárásait kell teljesíteni, hanem vele kell járni. Akkor, mibe fektessek energiát, időt, pénzt? Hogyan gondoljak az élethelyzeteimre, céljaimra, önmagamra?

  1. Nos, kezdjük önmagunkkal – Engem Isten a dicsőségére teremtett. Nem egy selejt, fölösleges pont vagyok, stb. Mennyit gondolkodok ezen? A tény, hogy az Istené vagy, tükrözi az Ő dicsőségét. (Nem teljesítmény, hanem a tény)
„Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” 1. Korinthus 10: 31

A dicsőségére teremtett, és ez az Isten arra hív, hogy gyümölcsöt teremjünk az Ő dicsőségére.

  1. Hogyan teremjek gyümölcsöt? Milyen céljaim legyenek? – A szolgálat nem feladat, nem elvárás. A szolgálat életfelfogás, életprogram. A szolgálathoz kétféleképpen lehet viszonyulni:
  • Szolga – úgy gondolom, hogy ennek a viszonyulásnak van egy megfontolandó oldala: az engedelmesség nem választható. Ezt sokszor olyan lazára vesszük! Amilyen komolyan veszed az Isten parancsait, annyira veszed komolyan Istent. Az egészséges engedelmesség komolyan veszi Istent, és azt is, amit mond. (Annyi minden mást/másra hallgatunk). Úgy gondolom, hogy ez azért fontos, mert, ha az Isten tekintélye nincs a helyén a fejünkben, szívünkben, a szolgálat szívességé válik.
„Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom!”  Ézsaiás 1: 12-13

Amint látjuk, ebből Isten nem kér! Az árnyaltabb oldala, pedig az, hogy a feladatokat végrehajtó szolgálathoz nem kell szeretet/kapcsolat, csak tekintély és feladat kell.

  • Fiú – én az Atya gyermeke vagyok.
„Akik pedig befogadták őt, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazoknak, a kik az ő nevében hisznek” János 1: 12

Amint családilag is próbáltunk beállni a szolgálók sorába, rájöttünk, hogy az engedelmesség mellett van még mit tanulnunk. A fiúság méltósággal is jár! Meg kell tanulnunk a méltóság hangján beszélni. Az egészséges szolgálatban a méltóság és engedelmesség öleli át egymást. Úgy gondolom, hogy a szolgálat nem más, mint az Isten szívügyeihez való viszonyunk.

Nem én

Az év utolsó napjain gyakran azon kapom magam, hogy újra meg újra számadást készítek erről az évről, mindenféle tudatosság nélkül. Eltűnődök rajta mi minden történt kívül-belül, s főleg belül.
Rettenetesen feledékeny vagyok, ezért az Istennel átélt dolgaimról, ha csak vázlatosan is, és nem olyan rendszeresen, ahogy szeretném, de feljegyzéseket készítek. Sokszor este félálomban firkálok valamit a füzetembe, mert tudom, hogy másnap már nem tudnám mi volt olyan nagyon fontos. Néhol ronda, rendetlen és alig olvasható emiatt, de mégis öröm vissza-visszalapozni, mert Isten jelenlétét és hűségét dokumentálják. Amikor egy nehezebb időszakban olyan sötéten látom a dolgokat ezek a firkák felfrissítik az emlékeimet Arról, aki újra át tud vezetni a viharon. Most ülök és lapozgatok. Kisgyerekes édesanyaként hihetetlenül gyorsan eltelik, de a lapokat elnézve annyi minden történik egy év alatt.

A „Nem én, hanem Krisztus” kijelentést többször is leírtam ebben az évben.

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Galata 2:20

Tulajdonképpen keresztyén életem egyik visszatérő refrénje ez a „nem én”. Azért mert állandóan megpróbáltam mellőzni a mondatnak ezt az első kényelmetlen részét.
Vágytam Krisztust, az Ő erejét, az örömöt benne, a Szentlelket, meglátni, ahogy munkálkodik bennem. Mit tud elvégezni általam a családban, a gyülekezetben? Tudtam, hogy ez életem célja, értelme, de nem működött a dolog. Mint egy kiskutya a hentesüzlet kirakata előtt az üvegről, úgy pattantam le én is újra meg újra a földre. Egészen addig, amíg kezdett derengeni, hogy mit jelent ez a „nem én”. Sok huppanás kellett hozzá, de az Úr soha nem adja fel, még a magamfajta lassú felfogásúakkal sem a formálást, nevelést.
Nem én. Nem rólam szól ez az egész. Amíg rólam szól, addig nem léphetek tovább. Nem elég az alázatoskodás, igazi alázat kell, mélységes belátása annak, hogy magamban én tényleg semmi, de semmi vagyok. Fájdalmas erről meggyőződni, de életem egyik leggyümölcsözőbb felismerése, hogy a magam kis ötleteivel, terveivel nem jutok messzire. Önző vagyok. A sikereim csak értéktelen bizsuk. Kudarcok, külső, belső szenvedés, nehézségek, kínlódások tanítgattak erre. Isten nem úgy működik, mint Aladdin csodalámpása. Nem rángathatjuk Őt és az Ő hatalmának erejét a csodaszép terveinkbe, a nagyszerű szolgálati ötleteinkbe. Ő munkálkodik, ott és úgy, ahogy azt csodálatosan eltervezi. Az a terve és a vágya, hogy a munkatársai, az eszközei legyünk, de amíg nem tagadjuk meg azt a makacs ÉN-t, amíg nem törnek össze az illúzióim magammal kapcsolatban, addig nem tud igazán használni.
Hogyan is tehetné? Hangya perspektívánkkal olyan keveset látunk az egészből.

Amennyivel az ég magasabb a földnél,
 annyival magasabbak útjaim útjaitoknál,
 és gondolataim gondolataitoknál. Ézsaiás 55:9

Jó dolgokat akartam tenni, Istennek tetsző dolgokat, de a magam módján, a magam elképzelései és meglátásai alapján. Kijózanító volt meglátni, hogy Isten nem feltétlenül azokat használja, akik nagyszerű képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ő mást keres elsősorban. Olyan embereket, akik azt mondják, hogy:

„Történjen velem a te beszédet szerint.”

„Megyek bárhová küldesz!”

„Nem értem miért kéred Uram ezt most, de bízom benned, sokkal jobban, mint magamban.”
Isten a legmélyebb kudarcaimban tanít a „NEM ÉN”-re. Ezekről a kisebb nagyobb leckékről bőven van feljegyzés ebben az évben is. Sajnos még mindig kellenek az emlékeztetők: a gyengeségeim, a határaim, amelyekbe újra meg újra beleütközök, a kisebb nagyobb problémák, a küzdelmek és minden más, ami pillanatnyilag elkeserít és összetöri a szívem.
De már nem tekintek rájuk olyan elkeseredetten, mint régebb. Látom bennük Isten kegyelmét. Lehet, még nem tudok velük dicsekedni (mint Pál), de visszatekintve annyiszor látom, hogy ezek segítettek jó irányban maradni, ezek tartottak a térdeimen, ezeken keresztül áradt ki Isten kegyelme és ereje az életemben.

Elég az a kegyelem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem… mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. 2Kor 12: 9,10

És jó volt látni év végi számadásaim során „Krisztust”. Kegyelemből. Érdekes módon legtöbbször akkor tapasztaltam meg az Ő erejét, segítségét, munkáját amikor tudatában voltam a gyengeségeimnek, a hiányosságaimnak.
Hogy értsétek, mesélek egyet: Szeretek beszélni, úgy gondolom, egészen jól elő tudok adni dolgokat, kaptam már retorikai különdíjat is egyszer egy országos versenyen. De amikor Isten valamit rám bíz, hogy mondjam, sokkal gyakoribb, hogy elhagy az ékesszólás művészete, mint az hogy ezekkel a képességekkel lopom magam az emberek lelkébe. Furcsa dolgok történnek, dadogok, fuldokló köhögés ér utol, elveszítem a fonalat… de belül hatalmas öröm van bennem, mert tudom, hogy Istennek soha nem lesz akadály az én dadogásom. És hálás is vagyok, mert Isten olyan jól ismer, tudja, hogy így nem szállok el magamtól.
S nagyon szeretem az Úrban azt, hogy előbb-utóbb megerősít abban, hogy ott volt mögöttem. Hatalmasan és dicsőségesen ott volt az elhaló, nehézkes szavaimban, ott volt a remegő lépteimben, ott volt a félszeg ölelésemben, s célt ért a bátortalan mosolyommal.
Nem én, hanem Krisztus!

Szolgáló édesanyák

Az apostolok cselekedeteiből volt alkalmam elolvasni több részt egyik nap. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor sikerül egy kicsit többet olvasni a Bibliának ilyen cselekménnyel teli könyvéből, akkor  az annyira magával tud ragadni, mintha nem is olvasnám, hanem része lennék a cselekményeknek. Most is így jártam. nyomon követtem Pált, ahogyan járt városról városra, hirdette az evangéliumot. Volt, ahol istenítették, ahol bebörtönözték, megverték vagy éppen majdnem halálra kövezték. Megtapasztalt hatalmas csodákat, gyógyulásokat, tömeges megtéréseket és tömeges hitetlenséget is. Ahogy befejeztem az olvasást az jutott eszembe, hogy hát igen, Pál hitelesen elmondhatja, hogy „Nekem az élet Krisztus”

Mert valóban, semmi mással nem foglalta le a szívét, idejét, mint azzal, hogy minél több embernek elvigye az evangéliumot. Milyen az én életem hozzá képest? Hát én is járok, de nem faluról falura, hanem szobáról szobára, cumisüveggel a kezembe nappal, éjszaka, mindig, amikor kell. Feltettem magamban a kérdést, hogy akkor nekem az élet Krisztus?

Mostanában többet gondolkodtam azon, hogy mit is jelent nőként szolgálni. Ha családom, kisgyerekeim vannak, akkor természetesen, Isten első sorban őket bízta rám, de ez akkor ürügyet, kibúvót kell jelentsen minden más szolgálat alól? Vagy pedig helyes az, ha annyi mindent vállalok, hogy a családomra már nem is jut időm?  Isten azt tanította nekem ige, és mások bizonyságtétele által, hogy lehet a házimunkát szolgálatként, örömmel végezni, de lehet úgy is, hogy az minden, csak nem szolgálat. És valóban, megvannak az életnek az időszakai, és nem ugyanazt tudja vállalni egy egyetemista, mint agy fiatal házas, egy többgyerekes anyuka, egy középkorban levő nő, vagy éppen egy idős nagymama. De Isten mindenek előtt nem a tetteinket, hanem a szívünket nézi. Miközben bármit végzünk, olyan szívünk van, amely imádja Őt? Istent dicsőítve végzem a mindennapi feladatokat, akkor is, ha éppen az a feladat nem valami magasztosnak tűnő, pl. pelenkacsere? Istent dicsőítve, imádva teszek bizonyságot róla, szolgálok gyülekezetben, vagy bármilyen más területen?

mom-baby-1024x768

„… az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” 

Bátorító számomra, hogy ha valóban tudom előbb Istent imádni és szeretni, akkor bármit teszek, lehet szolgálat, és Neki tetsző. És lehet nekem is páli életem, lehet számomra is az élet Krisztus.

Isten kezében

Tanulom, hogy Istentől nem csak feladatot kapni kihívás, hanem azt teljes mértékben Rá bízni, s amikor kell el is engedni. Másfél éve kérte tőlem Isten, hogy egy számomra új környezetben szolgáljam Őt a lányok között. Nem volt egyszerű a kezdet, s szükségem volt naponta bátorításra fentről, még ha biztosan tudtam is, hogy nem saját agyszüleményem a lánykör elindítása. Pár hónap elteltével viszont már láttam is, nem csak tudtam, hogy nagyon szép dolog van kialakulóban.

Egy év alatt nagyon jó kis csapat állt össze, minden alkalom áldás volt, nekem biztosan. A lányokkal egymást építve gyűltünk össze igét tanulmányozni, imádkozni, egymást bátorítani, szeretni, együtt LENNI, máskor meg együtt TENNI. Szóval hálás voltam Istennek nagyon, hogy elkezdte bennem és körülöttem is a jó munkát. Élveztem, hogy már milyen gördülékenyen megy az egymás után való készülés, “lánykörtartás” a lányokkal, amikor Isten meglebegtette előttem, hogy “Jól szolgáltam, de most már máshova küld, másra kell figyeljek.

elengedes2

Először hevesen tiltakoztam még annak gondolatától is, hogy azt a szolgálati területet, amibe annyi időt és energiát, hitet és bizalmat belefektettem, csak úgy elengedjem. Persze, mindig tudtam, hogy Istené az irányítás, s épp emiatt is volt áldás az egészen, de mégis sajátomnak éreztem, magaménak is a lánykört. Eltelt pár hét míg azt tudtam mondani, hogy “Rendben, Te adtad, Te el is veheted, itt van!“, de még mindig azon aggódtam, hogy vajon hogyan lesz tovább. Akkor kilátástalannak tűnt, hogy bárki is tovább vigye az összetartó, “vezető” szolgálatot. Kerestem azt a lányt, nőt, aki szívén viselné a lánykör sorsát, de nem találtam. S elkeseredve, meg némileg felháborodva jöttem Isten elé, hogy milyen dolog már ez, legalább mutasson valakit, s akkor nekem is könnyebb lesz, látva, hogy mindaz, amit tettem, nem hiábavaló.

Ekkor mondta Isten nekem, ami felnyitotta végleg a szemem, hogy:

  • eddig is Ő cselekedett rajtam keresztül, és nehogy azt higgyem, hogy ezután Ő nem fog tudni tovább munkálkodni. Ha én hiszem és tudom, hogy az Ő akarata teljesült eddig is, akkor nem, hogy okom, de jogom sincs aggódni.
  • bízni az Ő akaratában vakon kell, nem úgy, hogy “csak lássak egy kis fényt az alagút végén, s akkor majd elindulok”, nem, ha látok, ha nem, mennem kell amerre Ő mondja, ez a lényege a feltétel nélküli engedelmességnek és a bizalomnak. (ezt nekem szinte mindig meg kell újra tanulnom).

Ezután kezdtem el rendszeresen és teljes gőzzel “csak” imádkozni, nem kutatni, keresni, s agyalni a legjobb megoldáson, hanem egészen az Úrra bízni.

Azóta eltelt fél év, és már az idő teltével is láttam, hogy Isten válasza érkezik, kibontakozóban van az Ő terve, s nem hagyja az aratást munkás nélkül, de az elmúlt héten vált számomra bizonyossá, hogy Isten válasza megérkezett, nem egy, hanem két személy odaszánt életű szolgálatával.

Öröm és hála. Ezzel van tele a szívem most. Tanulom, hogy mindent bizonyos időre kapok Istentől, épp ezért kell kihasználnom minden egyes pillanatot arra, hogy azzal a leginkább szolgáljam a Királyt, s neki szerezzek dicsőséget. Nem tudom mikor kapom vissza, vagy visszakapom-e még e szolgálati területet itt vagy máshol, de azt tudom, hogy ha Istenben bízok, akkor tűnjön bármilyen kilátástalannak a helyzet (akár az elindulás, akár az elengedés), akkor végül úgyis öröm és hála lesz a jutalmam.

Elég nehéz természetű vagyok, mert nekem kapni és elengedni is nehéz, de hiszem, és tudom, hogy mindkettő áldás. S az a vágyam, hogy én is áldás, hasznos eszköz lehessek Isten kezében, amíg csak élek.

Önző leszel vagy boldog? – a valódi szolgálat egy én-központú világban

Tevődött fel a kérdés felém is egy alkalommal. Elgondolkodtam, majd rájöttem, hogy fogalmazhatnék úgy is, hogy: Önérvényesítés vagy szolgálat? Ám, ha jobban belegondolok a kérdésben levő „vagy” szó helyett sokkal inkább az „és”-t kellene használni, hiszen az önérvényesítés nem zárja ki a valódi szolgálat meglétét, sem pedig fordítva. Bár lényeges tényező, hogy mit is értek e két szó alatt. Ha az önérvényesítésre úgy tekintek, hogy másokat figyelmen kívül hagyva a sikert és az anyagi célokat helyezem mindennapjaim előterébe, vagy „a cél szentesíti az eszközt” alapon valósítom meg önmagamat, akkor be kell ismernem, ez szöges ellentétben áll a valódi szolgálaton alapuló élettel. Ha pedig a valódi szolgálat azt jelenti számomra, hogy önmagamat félretéve, háttérbe szorítva, másoknak kiszolgáltatva, másoknak, másokért éljek, akkor szintén rá kell jöjjek, hogy e két fogalom összeegyeztethetetlen. De ha nem ezt kell értenem a két kifejezés alatt, akkor mégis mit?

Az értelmezés kulcsa, szerintem, ez a „szeresd felebarátodat, mint magadat” dolog. Úgy értem ez az igevers már előre feltételezi, hogy szeretem önmagamat. S most itt álljunk is meg egy kicsit. Mit jelent szeretni önmagam? Ebbe beletartozik önmagam, elfogadása, hiszen amit nem tudok elfogadni, amivel nem vagyok elégedett, azt nem tudom szeretni. Tehát elfogadni magamat, de hogyan? Ennek a titka, hogy úgy lássam magamat, ahogyan Isten is lát engem. Csodálatosnak, drágának, becsesnek és értékesnek (Ézsaiás 43,4; Ézs. 62,3) Olyan embernek, akiért Isten egyszülött Fiát adta. Keresztyén nőként lássam magam Isten gyermekének, a hatalmas Király leányának. Fel kell ismernem, hogy Istennek terve van az életemmel, olyan elképzelései vannak számomra, amelyek még a legszebb álmaimat is fölülmúlják. S ha ezt megteszem, akkor máris más értelmet nyer az önmegvalósítás. Hiszen, ha valaki új identitást nyer Krisztusban, akkor egyedüli célja az lesz, hogy Krisztus éljen általa. A legcsodálatosabb ebben az, hogy ez nem jelenti azt, hogy megszűnök embernek lenni. Az, hogy Krisztus él bennem, általam, nem zárja ki azt, hogy szeressem a zenét, a sportot, a szép rendet, a finom ételeket,  vagy akármit, amitől én én vagyok, a lényeg az egészben, hogy már nem ezeknek élek, hanem ezekkel.

The-Flip-Side-of-Love

Ezután következhet csak a felebarát szeretete. De ki is az én felebarátom? – kérdezhetem. S, mint jól nevelt keresztyén gyorsan rá is vághatnám, hogy – hát mindenki! – mert tudjuk, hogy mint hívő embernek mindenkit a felebarátinknak kell tekintenünk. Ez a válasz elméletileg kétségtelenül igaz, vagyis én, Krisztus követőként mindenkiben a felebarátomat kell látnom, de gyakorlatilag ez egy nagy hazugság és igencsak nagyképűség lenne a részemről, hiszen lehetetlen (s így nem is várható el), hogy mindenkinek a gondját én vegyem magamra. Igazából Jézus sem ezt mondta, Ő ennél sokkal bölcsebben, a ravaszkodó ember kiskapuit lezárva, válaszolt leszűkítette a felebarát fogalmát.

„Tudni akarod, hogy kit szeress, mint felebarátot?” – kérdezi Jézus. “Oh, ne mindenkit, hanem csak az ilyen nyomorultat, a te irgalmadra, a te segítségedre szoruló embert! Ez a te felebarátod!”. Vagyis az emberi élet országútjának azok a névtelen vándorai, akiket testileg, lelkileg kifosztott ez a világ, az emberi igazságtalanság és önzés. Sőt, az igazi felebaráti szeretet még azokban is a felebarátot tudja látni, akik, mint rablók a másik vándort megtámadják. Akik saját szívük gonosz vágyainak fogságában és nyomorúságában vergődnek. A felebaráti szeretet sem az elesett vándortól, sem az őt megtámadótól nem fordul el undorral, gyűlölettel, hanem meglátva benne az elesett embert könyörületességre indul rajta.

A felebarátomat tehát az így vagy úgy szenvedők között kell keresnem. Igen keresnem, mert még ezek a szenvedők sem mind az én felebarátaim. Hanem mindig csak az az egyetlen ember jelenti majd számomra a felebarátot, akivel valamilyen formában találkozok, akivel szemben a találkozás folytán éppen aktuálissá válik a szeretet parancsa! S ez a szeretet épp ezért nem lehet személyválogató, csak nyitott és odaadó. Ezen szeretet megnyilvánulása jelenti a valódi szolgálatot, odamenni valakihez, megvigasztalni (azt, aki éppen elveszített valakit vagy valamit), imádkozni érte és vele, igeverset ajándékozni neki, mellé állni, mikor mindenki más elfordul tőle, vagy csak egy kedves mosolyt „dobni” felé, melyből érzi, hogy szeretem.

Tehát, ha szeretem önmagamat, úgy, ahogy Isten lát engem, ha elfogadom az Ő tervét az életemre, eggyé válok Vele, akkor az önmegvalósítás, nem hogy negatív, hanem már-már kötelező dolog lesz számomra. Hiszen azt fogja jelenteni, hogy kivitelezem az Isteni tervet, melyben ha olyan szeretettel szeretek, amely megvédi a világnak kiszolgáltatott gyengéket, az árvákat és az özvegyeket, olyannal, amely nem lenéző, szánalommal telt és személyválogató, akkor valódi szolgálatot végzek. És ekkor lesz csak igazán teljes az életem Krisztusban. A Krisztusban teljes élet pedig boldog és gyönyörű.

Kinek a szolgája vagy?

Felszínes, „lájkvadász” világban élünk. A média által mindenki megmutathatja magát bárkinek, olyan fotókat készíthetünk magunkról, családunkról, amilyet a magazinokban láthatunk. Szeretnénk látszani valaminek, valamilyennek: okosnak, szépnek, fiatalnak, csinosnak, divatosnak, rendszeretőnek, gazdagnak, tiszteletreméltónak stb. És valójában ezeket a dolgokat nem is annyira mi szeretnénk, nem mi találjuk ki, hanem ezek az elvárások. Különböző feladatkörben más-más elvárásoknak kell eleget tennünk.

Sokszor azon veszem észre magam, hogy szeretnék jó anyának tűnni. Nem csak az lenni, hanem annak is látszani. Amikor a gyerekemet orvoshoz vittem, szerettem volna, ha kedves és türelmes anyukának látnak az emberek. Igazából mérges voltam a gyerekre, mert rosszalkodott és úgy éreztem, tehetetlen vagyok. Van, hogy néha olyasmit engedek meg a gyereknek, amit nem tartok helyesnek csak azért, mert zsarolva érzem magam a gyerekek vagy a környezetem által. Vagy amikor végignézek a kertemen és látom, hogy a szomszédoké milyen szép, rendezett, egy szál gaz sincs benne, valójában az zavar, hogy mit mondanak a többiek, akik látják, hogy az enyém el van hanyagolva. Biztos azt gondolják, hogy lusta vagyok… És ha tényleg az vagyok?? Szeretnék jó hívőnek látszani, ezért elnézem a bűnt, vagy kedvesen mosolygok, képmutatók módjára, mikor dühös vagyok és képtelen vagyok megbocsátani.

Nagyon megfogott az, amit Pál mondott egyszer: Mert most embereknek engedek vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Mert ha még embereknek igyekeznék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája. Pál levele a galatákhoz 1:10.

Sokszor érzem azt, hogy rabszolga vagyok. Például a gyerekeim rabszolgája. Ide-oda rángatnak, követelnek és én minden igényt ki KELL elégítsek. Mindezt úgy, hogy közben jó anyának látsszak. Hogy a gyerekek úgy emlékezzenek majd rám, hogy milyen jó, türelmes, segítőkész anyukájuk volt. Meg, hogy a szomszédok, barátok felnézzenek rám. Mindezt megterhelt szívvel, beteg lélekkel. És ez a betegség messzire bűzlik. Más lehet rabszolgája a férjének, a baráti körnek, divatnak, gyülekezetnek, tanároknak, saját önbecsülésének. Tesszük ezt úgy, hogy becsomagoljuk egy szép köntösbe, ráhúzzuk a cukormázat, amivel még magunknak is megmagyarázzuk, hogy ezt így kell csinálni.

Bombázzák az agyamat az igék a szolgálatról, a lábmosásról, a könnyű igáról, önmegtagadásról, és sokszor nem értem, hogy is van ez… Gondolataimat a fenti ige tette helyre. Kinek vagyok én a szolgája? Mert valakinek biztosan szolgálok. Ezt tudjuk az Írásból: vagy Istennek vagy a Sátánnak. Hogy??? Ha embereknek akarok kedvében járni, nem lehetek Krisztus szolgája?? Ha csak azért teszek, vagy mondok dolgokat, hogy kedvezőbb képben mutassam magam, az távol áll a Krisztuskövetéstől, legyek bár gyülekezeti szolgáló, csinos üzletasszony, vagy hős „anyatigris”.

Azt mondja Pál apostol a rabszolgáknak, hogy aki szolgál, úgy tegye, mint aki Istennek szolgál. IGEN??? Nehéz Istennek tetszően szolgálni? Talán nehezebbnek tűnik, mint egy embernek. Mert emberek elől el lehet rejteni elmulasztott dolgainkat, jellemhibáinkat egy darabig, de Isten előtt nincsenek rejtett dolgok, titkok. Ő ismeri szívünk legmélyebb indulatait, rejtett szándékainkat. Mégis Isten azt mondja, hogy ha felvesszük az Ő igáját, akkor megláthatjuk, hogy az könnyű és gyönyörűséges. Máté 11.29.-30 „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” Mert Ő nem hagyja, hogy egyedül cipeljük azt. És Istennek szolgálni öröm. Igazán csak így szabadulhatunk meg a láncainktól, amelyek húznak lefelé. Nem értjük, miért olyan nehéz, miért nincs öröm az életünkben? Miért olyan sok a kiégett ember? Talán mert tudatlanul is az ördög igáját vonszolják és még csak nem is tudják, hogy a közvélemény elismerésének keresése megölte a lelkiismeretüket.

Nézzünk mélyre a lelkünkben és keressük meg, mi az, ami megkötöz, mi az, aminek a rabjai vagyunk, kérjünk szabadulást ezektől, hogy szolgálatunk jó illatú legyen!