Testvérszeretet

Sziasztok!

Már jó ideje szerettem volna leírni a bizonyságomat a lányaimmal kapcsolatban, de idő hiányában mindig csak tolódott a dolog. Most betegen fekszem az ágyban, így itt az idő, hogy bepótoljam ezt is!

2 lányunk van, Dorka most lesz 3 éves, Panna 9 hónapos. Félidős várandósan (Pannával) elkezdtem görcsölni (nem keményedésről van szó, hanem olyan érzés, mint amikor fájásaid vannak). Nagyon megijedtünk, megvizsgáltak és mondták, hogy jó lenne, ha pihennék és feküdnék, mert az nem jó, ha már félidőben ez van. Próbáltam megfogadni a tanácsot, de egy 1,5-2 éves örökmozgó mellett nem volt könnyű feküdni, így ezek a görcsölések kezdtek mindennapi jelenséggé válni. Minden vizsgálat során közölte a fehérvári orvosom, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, feküdnöm kell, nehogy baj legyen. Megpróbáltam ennek eleget tenni, nem volt könnyű. Dorkát nagyon megviselte, hogy már nem veszem őt föl, már nem megyünk együtt a játszira, nem ülhet az ölembe és kb. már sehova sem megyünk együtt. Én pl. a karácsonyi vásárba nem tudtam elmenni a családdal csak úgy, hogy 10 méterenként meg kellett állni, hogy pihenjek és elmúljanak a fájások, pedig akkor még csak 22 hetes voltam. Már akkor úgy éreztem magam, mintha a 8 hónapban lennék. Közben sokat konzultáltam az orvosommal is, és ő is megerősítette, hogy bizony pihenni kéne, feküdni és ki kéne zárni minden stressz forrást. A védőnőm minden találkozásnál elmondta, hogy szerinte csoda, hogy még egyben vagyunk és mondta, hogy szerinte 30 hétnél tovább nem húzzuk majd. A fehérvári orvosom is hasonlóan vélekedett. Megbeszéltük, hogy sok fehérjét kell enni, hogy a baba súlya minél nagyobb legyen, mert mondta, hogy biztos, hogy koraszülött lesz, de nem mindegy, mekkora súllyal fog születni. Közben nagyon nehéz volt otthon a “semmittevés” is. Azt még csak-csak le tudtam nyelni, hogy nem tudok pl.: elmenni a boltba (29 hetesen megpróbáltam, de félúton összeestem…), de azt még nehezebb volt megemészteni, hogy házimunkát sem végezhetek…finoman szólva rendmániás vagyok, teljesen kikészít, ha rumli van otthon…szóval a terhességem időszakában kb. úgy festett a házunk, mint Mordor! Talán még orkok is bujkáltak a kanapé alatt XD jó, most már nevetünk ezen, de akkor ez nehéz volt nagyon. Dorka egyfolytában kommunikálta, amit érez, hogy hiányzik neki anya, hiányzik neki, hogy nem megyünk együtt sehova (előtte minden nap voltunk együtt játszin), de főleg az, hogy nem veszem fel! Finoman szólva beleszakad az anyai szívem mindebbe!

Mivel a nap nagy részében feküdnöm kellett, volt időm gondolkodni, és nagyon sok ige jött fel a szívembe, legtöbbször pedig a Róma 8,28, miszerint akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Az eszemmel tudtam, hogy ez az ige igaz, hiszen korábban már többször megtapasztaltam, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a helyzet, hogy lehetne  a javunkra. Mondtam Istennek, hogy hiszem, hogy a javunkra lesz, de elképzelésem sincsen, hogyan. Mindeközben folyamatosan imádkoztunk, hogy ha lehet, javuljon a helyzet, legyek jobban, Isten vegye el tőlünk ez a helyzetet. De nem így lett. Isten úgy döntött, hogy nem vesz ki minket ebből a helyzetből, hanem el kell szenvednünk. Nem volt könnyű, de elfogadtuk, mert tudtuk, hogy a javunkra lesz, csak még elképzelésünk sincsen arról hogyan, illetve tudtuk, hogy Isten szeret minket, és oka van annak, hogy ebben a helyzetben vagyunk. Aztán Panna április 2-án hajnalban megszületett 2 és fél óra leforgása alatt, nagyon hirtelen. Dorkát már próbáltuk készíteni arra, hogy jön a tesó, sokat imádkoztunk azért, hogy jól fogadja a tesót, mi pedig bölcs szülők lehessünk, hogy jó testvéreknek tudjuk nevelni őket. Az első pár napban Dorka még nem értette, hogy ki ez a kisbaba (azt hitte, hogy csak egy baba, akit fotózok, folyton kérdezte, hogy hol van a baba anyukája és apukája? XD ). A koraszülés ellenére, már a 4. napon otthon lehettünk, és pár napon belül Dorka megértette, hogy ez a baba a miénk, a pocakomból bújt ki, de ami még jobb, hogy érezte, minden visszaállt a régi kerékvágásba, hiszen anya újra fel tudta őt venni, újra összebújhattak anélkül, hogy “ne rúgd meg a pocakomat” lett volna, újra elmehettünk együtt akárhova. Dorka úgy élte ezt meg, hogy visszakapta az anyukáját azzal, hogy Panna megszületett, emiatt számára Panna egy pozitív személy.

 

Már 9 hónapja vannak együtt, ezalatt megfigyeltük, hogy már a kezdetektől fogva hiányzik a kapcsolatukból a versengés. Egyszerűen Dorka nem féltékeny Pannára, Panna még nem tud beszélni, így nem sokat tudunk arról, hogy ő mit érez, de azt látjuk, hogy amikor Dorka feltűnik a színen, csak őt figyelni, és hozzá akar menni. A kapcsolatuk a folytonos puszilgatásból, ölelgetésből áll. Amikor együtt legóznak, és Panna lerombolja véletlenül Dorka építményét, akkor Dorka nem akad ki, hogy-jaj Panna! Hanem kedvesen azt mondja neki, hogy azt nem úgy kell, megmutatom neked – és épít neki valamit! Ha Dorka kap valamit (ennivalót), akkor mindig megkérdezi, hogy adhat-e belőle a kis Pannának! Panna játékait teljes mértékben tiszteletben tartja, ha valaki jön hozzánk játszani, és a kis vendégünk kezébe akad pl. Panna babája, akkor Dorka elmondja, hogy az Pannáé, és meg kell kérdezni, hogy játszhatunk-e vele. Van, hogy csak ülünk a nappaliban, együtt játszunk, Dorka odaszalad Pannához, és lenyom neki egy jó hosszú puszit! Aztán azt mondja neki, hogy “Kis Panna, te olyan aranyos vagy!”– és végül megöleli! Reggel az az első kérdése Dorkának, hogy “Hol van a kis Panna, meg akarom simogatni!” Képes felébreszteni, csak hogy megpuszilhassa oviba indulás előtt! Rendszeresen van az, hogy közös játék közben puszilgatja Panna kezét! Ami a legcukibb, hogy Panna még sokat hadonászik a kezével, mindenbe belemarkol, persze Dorka hajába is rendszeresen. Dorka erre a hajtépésre nem visítással válaszol, hanem elneveti magát, mert szerintem Panna meg akarta őt csikizni, csak nem sikerült neki!

Sorolhatnám még a hasonló eseteket, de a lényeg, hogy olyan kapcsolat van a lányaink között, amiről csak álmodni mertünk volna, és mindez nem úgy valósult meg, hogy ilyen-olyan nevelési taktikákat vetettünk be, ilyen-olyan szuper könyveket olvastunk és alkalmaztuk a leírtakat, meg más szuperszülők tanácsait követtük…egyedül Istené a dicsőség, amiért a lányaink között ilyen kapcsolat van. Volt egy nehéz helyzet az életünkben, amit Isten végül a javunkra formált, úgy, ahogy azt nem vártuk volna! Nem mi vagyunk jó szülők, nem a mi nevelésünk eredménye, hanem Isten csodája, és ezért csakis Őt illeti a dicsőség, senki mást! A legjobb, hogy játszóházban, oviban gyakran előjön ez, hogy Dorka és Panna így szeretik egymást, és megkérdezik, hogy csináljuk. És máris ott a lehetőség bizonyságot tenni arról az Úrról, akinél nincsen lehetetlen és, aki mindent a javunkra formál! Ott volt egy nehéz helyzet, ami hónapokon át megnehezítette az életünket, és Isten nem vette el tőlünk, hanem úgy döntött, inkább a javunkra formálja, és ezért nem győzök hálát adni!

Szeretnék egy képet is csatolni nektek a lányokról. Ez a kép a kedvencem róluk, mert spontán és kifejezi, hogy milyen kapcsolat is van köztük. Azt kértem Dorkától, hogy nézzen rám, miközben fotózom, és meg is tette pár másodperc erejéig, de aztán nem bírta tovább és muszáj volt odabújnia a kis Pannához egy puszi erejéig. Ez a kép akkor készült! A férjem és én, semmilyen szuper neveléssel nem tudtuk volna elérni, hogy a lányok így szeressék egymást, őszintén és versengéstől mentesen! Ez csakis Isten érdeme!

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Szeretettel: Gabi

Jóban, rosszban

„Aki szereti a feleségét az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk testének. "A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté." Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát,az asszony pedig tisztelje a férjét.” Efézus 5: 28-33

Láttam a szemében a szomorúságot. Majd néhány perc múlva láttam, hogy önmagát vádolja. Nem fogalmazta meg szavakban, de én láttam …

Hogy mondjam el, hogy nem tehet róla? Genetikai háttere van a problémának, egyikünk sem tehet róla. De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette?

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” (1 Mózes 2: 24-25)

Azt hiszem, Isten egy „meztelen” házasságot tervezett a férfinek és a nőnek. Ha nem élünk ilyen házasságban, akkor nagyon hamar komoly kísértéseknek fogjuk kitenni magunkat. Ez az érzelmi nyitottság, tiszta, őszinte szeretet kapcsolat jelenléte akkor kérdőjeleződik meg, amikor krízis helyzetekbe kerülünk.

Többnyire reménykedünk, hogy házasságunkban nem kell nagy tragédiákat átélni, de valamilyen szinten minden házasság megtapasztalja a veszteséget. Azokban a szívszorító pillanatokban egyszer csak azon kapod magad, hogy ott állsz a kritikus útkereszteződésen. Döntened kell, és az a választás, amit akkor hozol meg, megváltoztatja majd a házasságod jövőjét.

Az egyik választás a keserűség útjára tereli lépteinket. Ekkor kísértve leszünk, hogy eldobjuk a társunkat. Ezen felül kísértve leszünk, hogy Istent is eldobjuk, mert átkozni szeretnénk Őt azért a fájdalomért, amit át kell élnünk. A keserűség útja eleinte felszabadítónak tűnik, de hamar ráébredünk, hogy a végén egy csapda áll. A keserűség és a szeretet nem tud együtt élni a házasságban! Minden nap el kell dönteni, hogy a kettő közül melyiket választjuk.

A másik út, a gyógyulás útja, a szeretet útja. Ez egy olyan út, amiben úgy döntünk, hogy bízunk Istenben még akkor is, ha nem értjük, hogy mit miért enged meg. Ezen az úton hamarosan kívánhatjuk, hogy a saját fájdalmunk hadd legyen hasznos mások gyógyulásában. A békés élet nem a tragédiák, veszteségek hiányát jelenti, hanem azt, hogy veszteségeink, tragédiáink között ott van velünk az Isten.

Mosogatás közben végig futtattam ezeket a gondolatokat, majd feltettem magamnak ismét a kérdést – De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette? Aztán ráébredtem – nem kell semmit mondania, elég, ha figyelmesen szeretem. Közben figyelek, hogy érzelmileg olyan leplezetlen legyek előtte, ahogy Isten szeretné látni.

Úgy gondolom, hogy ha elvesszük az önzést a házasságból, a szeretet lesz az, ami ott marad!

„A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz” (Róma 12: 9)

Senki sem sziget!

Mi képes boldoggá tenni az embert? Ha megkérdeznénk erről az utcán sétálókat, és őszinte választ adnának, úgy gondolom, hogy a kívánság lista élén nem a siker, a gazdagság vagy a jó előmenetel, de nem is a megnyerő külső vagy az irigylésre méltó tulajdonság szerepelne. A pálmát egyértelműen a kapcsolatok vinnék el, mégpedig a közeli kapcsolatok.

Semmi sem érinti annyira mélyen és nem ragadja meg olyan erővel az ember lelkét, mint a kapcsolatai. Talán egyik legbelsőbb szükségeink betöltésének az a feltétele, hogy másokhoz kapcsolódjunk.

„Senki sem sziget”, hangzik John Donne frappáns megfogalmazása.

A II. világháború idején az orvosok egy titokzatos és halálos kórt azonosítottak, melyet marazmusnak neveztek el. A betegség árván maradt csecsemők körében ütötte fel a fejét, akiket egy új bútorokkal és vidám színekkel teli gyermekotthonban helyeztek el. A kellemes környezet és bőséges táplálás ellenére a gyermekek egészségi állapota gyors ütemben rosszabbodott. Rövid idő elteltével már az új játékok sem kellettek, és az étvágyuk is lecsökkent. Kis szervezetük legyengült, fásulttá és letargikussá váltak, sőt néhányan meg is haltak. Rövid kutatómunka után a szakemberek egyszerű gyógymódot írtak elő, mellyel néhány nap leforgása alatt kikúrálták a kis betegeket: minden egyes gyerekkel foglalkozzon egy nővér tíz percen át a nap minden órájában. Vegye fel, ölelgesse, puszilgassa, játsszon vele és beszéljen hozzá – ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a kicsik felélénküljenek, és hamarosan teljesen kigyógyultak a marazmusból.

 Ennyire fontos a közeli kapcsolat!

loneliness-14057_slideshow_kep

Az a gyanúm, hogy ahogy gyarapodik a föld lakossága, úgy növekszik az emberek magányossága is. Gondolj csak egy tömbház lakosaira … kapcsolatban vannak egymással? A magányosság éppen karácsonykor a legnehezebb, amikor a fények varázsában, a tűz melegében mindenki próbál szeretni és szerethetővé válni.

Ebben az adventben azon gondolkodtam, hogyan válik egy ember magányossá? Miért van az, hogy az egyik nem magányos egyedül sem, a másik pedig még nagycsaládban is az. A válaszom: kétféleképpen. Először úgy, hogy valaki nem tanulja meg, már gyermekkorában az interperszonális kapcsolódást, az én-te viszony kialakítását. Miért nem? Mert nem tanították meg rá, ezért idővel magába zárkózik – elszigetelődik. Másodszor, van aki szenved a magánytól, ezért mindent megtesz azért, hogy eloszlassa azt. Egyebet sem tesz, mint szaladgál, nyüzsög, egyfolytában beszél.

Ismerjük Ady Endre sorait:

„De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”

(részlet a Sem utódja, sem boldog őse … című versből)

E sorok nagyszerűen tükrözik azt, hogy ha egy magányos ember nem akar magányos lenni, és az emberek felé keresgél, akkor csak önmagára fog találni. De, ha Isten felé indul, akkor emberekre talál! Nem lehet az Úr Istent kikerülni, ha nem akarok magányos lenni! A magányosság egyetlen gyógyszere nem az ide-oda nyüzsgés – hanem Isten. Isten nélkül magányos mindenki. Tehát ha magányosan érzed magad – és ki ne érezné magát időnként annak? – fogadd meg a mi Urunk Jézus Krisztus szavát:

“Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba (egészen odáig), ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban, az Atya pedig, aki látja, amit titokban teszel (ez a tett a legnagyobb tett, amit lehet tenni), megfizet neked”. Máté 6:6

Mivel fizet? Nem leszel többé magányos!

Ne sétálj bele a csapdába!

A szeretet nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. 1. Kor. 13:5

A napokban többször is a sértődés csapdájába estem. Pedig olyan szépen elkerülhettem volna. Mindig megvolt a kiútra a lehetőségem, de újra és újra vonzott valami, hogy visszatérjek a gondolkodásommal, az érzelmeimmel a sérelem keserű ízére. Mert olyan jogosnak tartottam, hogy így érezzek. És ahogy ezen agyaltam sajnos eltávolodtak a gondolataim Krisztustól, az engedelmességtől és újra meg újra önmagam és a sérelmeim körül forogtak.

A sértődés bűn. De több, mint egy aprócska kis csetlés-botlás az Úr útján. Egy valóságos csapda, amibe ha belesétálok, már nem olyan egyszerű kijönni belőle. Elindít egy mérgező folyamatot bennem, és az aktuális kapcsolatomban. Megkeresi a régi sebeket, sérüléseket, ahol fogást, kapaszkodót talál rajtunk. Ezeken a pontokon túlérzékenyek vagyunk, és becsaphatóak.

Isten végig nyújtja a kezét, hogy kiemeljen ezekből a csapdákból, csak el kell döntenünk, hogy megbocsátunk, hogy a szeretet mellett döntünk, amelyik nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.

A Biblia azt írja, hogy ha nem bocsátunk meg, akkor becsap bennünket a Sátán, ez a szándéka (2. Kor. 2:10,11). A sértődés, az ő felségterülete. Ha ott maradunk, akkor az ő csapdájában kínlódunk. De Isten bölcsessége van bennünk, ezért átláthatunk a gonosz szándékain. Nem kényszerülünk rá, hogy belesétáljunk a sértődés csapdájába és ott vesztegeljünk újabb sérüléseket szerezve.

Sokszor halljuk, hogy a bűn görögül „céltévesztést” jelent. Most a sérelmeimet nézve ezt láttam.  Vétkeztem, teret adtam a fortyogásnak, bosszankodásnak, és ez kimozdított a helyes irányból, és magam körüli egocentrikus pályára helyezett.

Valaki úgy magyarázta, hogy az önmagunk körül való forgolódás egy veszélyes örvényhez hasonlít, ami végül nagyon mélyre ránt. A depresszió is lehet egy ilyen mélység. Ilyen komoly lenne ez a csapda?

trap

Mit kezdjek, akkor, ha felüti bennem a sértődés a fejét?

  • Ne akadjak ki! A vírusokat és baktériumokat is elkapjuk időnként. Csalódásaink és sérelmeink is lesznek. Ne keseredjek el.
  • Ne beszéljem ki másnak sérelmeim! Ez a legrosszabb, amit tehetek vele. Mert csak még jobban elmélyül, főleg ha az illető együttérzésének ad hangot. Nem fogok megkönnyebbülni, csak rosszabb lesz.
  • Hozzam az Úr elé! Neki öntsem ki a szívem, és kérjem, hogy segítsen ezen szeretettel túllépni. Az én szeretetem kevésre elég, magamtól csak azokat esik jól szeretni, akik engem is szeretnek, erőfeszítéseimet értékelik, elfogadnak. De ez a fajta szeretet nem több a farizeusokénál, vagy a világénál.

DE

„szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” Róma 5:5
  • Legyek résen! Ha nyomás alatt van az életem, fáradtság, betegség, stressz, ilyenkor valahogy sokkal több okom kerül megsértődni. Figyeljek, legyek ennek tudatában, felkészülve a betolakodóra.
  • Ne engedjem csapongani a gondolataim kontrollálatlanul! Isten közelségében változzak meg az értelmem megújulásával. Az Ige, az ima, a böjt, a lelki táplálék segít gondolataimat megőrizni a Krisztusban.
  • Gondoljak arra, hogy lehet nem is volt semmi bántó szándék a másikban, csak az én vevőkészülékem sérült, gyógyulásra szorul.
  • Ha nagyon jelentős, fontos a kapcsolat (házasság, szülő-gyermek, testvér közeli barát) akkor érdemes néha megbeszélni a dolgokat. Lehet, hogy csak ki kellene mondani dolgokat a félreértések elkerülése végett. Már többször előfordult, hogy sértődés volt bennem a férjem felé, és amikor végül megbeszéltük a helyzetet, kiderült, hogy valamiképp én kreáltam az egész problémát. Pl. nem kértem segítséget, hogy később legyen okom neheztelni, hogy annyi minden rám maradt. Lehet ti soha nem csináltatok még ilyet, velem sajnos már többször is előfordult.

A megoldás a világosság. Sose hagyjuk abba, hogy világosságot kérjünk Istentől. Krisztus értelmét, bölcsességet.

A bölcs tanítás az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére. Példabeszédek 13:14

 

Szeretetkötelék

A napokban egy vírusos fertőzés tipikus tünetei jelentek meg rajtam: fáradság, étvágytalanság, láz, izom és ízületi fájdalom. Gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint akit nagyon megvertek (legalább is gondolom az is hasonló lehet), mindenem fájt, még a legkisebb mozdulat is. Eléggé nagy luxus két kisgyermek mellett betegnek lenni, mert minden percen követelik a figyelmet és a kiszolgálást, így amikor még nem éreztem éppen annyira rosszul magam, igyekeztem őket ellátni, majd amikor láttam, hogy nem megy, segítséget kértem, és kaptam. Férjem, anyósom teljesen átvették az én teendőimet, én pedig pihenhettem és gyógyulhattam. Mégis, szégyellem, de hála helyett az elégedetlenség, keserűség jelentek meg a szívemben. Minden rosszullét mellett kedvtelen is voltam, és nem tudom kitől, de mindenkitől, aki körülvett, azt vártam, hogy valahogy folyamatosan csak velem foglalkozzanak, és tegyenek valamit, hogy érezzem magam jobban. Természetesen tettek, csak valahogy többre vágytam, még több figyelemre, többre és többre.

Aztán, ahogy ott sajnáltam magam, eszembe jutott, hogy milyen nagy lehetőség ez az állapot most arra, hogy több időt töltsek az Úrral. Elővettem a Bibliámat, és elolvastam egy egész könyvet, a Hóseás könyvét. Ahogy olvastam Isten szenvedélyes, önfeláldozó szeretetéről népe iránt a Lélek rámutatott arra, hogy kezdtem többet elvárni emberektől, mint Tőle. Elfelejtettem, hogy férjem, családom, barátaim is csak emberek, és nekem nem tőlük kell várnom első sorban a békességet, örömet, beteljesülést. Ezeket egyedül Isten tudja megadni. Olyan fantasztikus volt, hogy Isten nem leszidott, vagy vádolt, amiért máshol kerestem szeretetet, törődést, hanem azt mondta :

„Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével” Hóseás 11, 4

rope-494423_640

Mennyire fantasztikus Istenem van! Ha nem lennék képes keresni, megtalálni Őt, és legtöbbször nem vagyok, akkor utánam jön Ő. Akárhányszor eltévedek, kicsit is, a szeretet kötelékével jön, hívogat, vonz magához. Emlékszem, még mielőtt összeházasodtunk volna a férjemmel, több keresztyén könyvet is elolvastunk a házasságról, és mindkettőnknek nyilvánvalóvá vált az az igazság, hogy a szív őszinte örömét nem egymástól várjuk első sorban, hanem Megváltónktól. Milyen hamar tudok felejteni.

Ahogy megvallottam Isten előtt fájdalmamat, felszabadultam alóluk. Elkezdtem nem azt nézni, amiről úgy véltem, hogy nincs, hanem inkább  felsorolni azt a sok mindent, amiért hálás lehetek. Mondanom sem kellett, hogy az utóbbi lista sokkal nagyobb volt.

Utólag azt tudom mondani, hogy hálás vagyok azért a három nap levertségért, mert nem csak a testem, hanem a szívem is gyógyulhatott.

Hiszen én csak magamat védem …

Szoktál azon gondolkodni, hogy az ismerőseid vajon milyen tinédzserek voltak?

Én a napokban újra felidéztem azt az okoskodó csirkefogót, aki jó néhány évvel ezelőtt én voltam. Kedvenc dalszövegem így hangzott:

„Te csak lásd azt, amit neked szántak,
És tedd azt, amit tőled várnak,
De én nem leszek szabad szolga,
A testem megtöröd a lelkemet soha!”

Miért hatott ez a néhány sor annyira rám? Egyszerű a válasz, megragadta a legnagyobb félelmemet. Döntéseinkkel választunk, és választásainkkal meghatározzuk azt, hogy milyen ívet fut be az életünk. Mivel én rettentően féltem a sebezhetőségtől, ezért úgy döntöttem, hogy elzárkózom minden baráti kapcsolat elől. Választásom eredményeként sokáig a könyvekben kerestem és találtam meg azokat a kalandokat, kihívásokat, élettörténet variációkat, utazásokat, amikre vágytam. Szép kis kalitkába zártam magam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy rendben van ez így. Végül is többet nyerek, mint amennyit veszítek.

Amikor Isten megszólított, akkor egy csapásra összedőlt a dédelgetett kalitkám. Hamar rájöttem, hogy védekező hívő életet nem lehet élni. Mert, amíg magamat próbálom menteni, eltakarom Krisztust.

Továbbra is természetes reakciónk, hogy kerüljük azokat a tényezőket, amik fájdalmat, kellemetlenséget okoznak. Ez nem csak fizikai értelemben igaz (például a forró tűzhelyt elkerülöm), hanem valóság az emberi kapcsolatainkban is.

friendship-2

Nyitott szívvel, nagy reményekkel közeledünk az emberekhez, de a csalódás hamar becsukja az éppen megnyíló lélek-ajtót. Emberileg érthető, de hívőként is helyes magatartás?

Figyeljünk Pál apostol szavaira:

„Hova lett a ti boldogságotok? Mert bizonyságot teszek rólatok, hogy ha lehetett volna, a szemeteket is kivájtátok és nekem adtátok volna. Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek?” Galata 4:15-16

Mi, emberek szeretjük az elismerést érezni azoktól, akikért dolgozunk (itt gondolhatsz a családod elismerésére), vagy akik felé szolgálunk (ha hívőként szeretnél az Úr kezében hasznos életet élni). Ahogy ezeket a sorokat olvastam megfogalmazódott bennem egy kérdés. Hogyan viselkedsz, amikor pont ezek az emberek bántanak, esetleg hátba támadnak? Be lehet csukni minden ajtót, és kezdődhet a kalitka-építkezés.

Isten is ilyen volt? Krisztus a legtöbbet tette értünk, mi mégis a szeretet viszonzása helyett elárultuk. Elzárkózott előlünk? Nem! Naponta hajlandó beszélgetni velünk. Legyen akkor is Ő a példakép, amikor próbál begyűrűzni a sértődöttség. Úgy gondolom, hogy a Krisztusi lelkületű emberek szívében nagyobb a kitartás, mint az önvédelem. Isten nem félt sebezhetővé tenni önmagát. Ha szeretsz, nem védekező, hanem sebezhető vagy! Merj szeretni, mert csakis az ilyen szeretetre kapják fel a fejüket az emberek, és látják meg Krisztust.

Időutazó

lepl1

Menyasszonyi- és vőlegényi ruha, programszervezés, dekoráció. Mindenre kellő figyelmet fordítottunk házasságkötésünkkor, hiszen fontos volt nekünk, hogy a nagy eseményen és a házasélet indulásán minden úgy történjen, ahogy történnie kell. Néhány napja azon tűnődtem, megvan-e bennünk még ez a kezdeti lelkesedés így pár év után is (?), visszagördítettem az időt és jól esett feleleveníteni az indulás emlékeit.

Leültem egy kicsit magamban „emészteni” és gondolkodni egy nem túl kellemes beszélgetés után, ami arról szólt, hogy a sokféle feladat meg munka között, mi legyen a prioritás, sorozatosan a másé, vagy azért vegyük számba a miénket is…(?) Szeretem mások ügyét felpártolni, segíteni, támogatni lehetőség szerint, férjem is ugyanígy. De egy ideje túl sok mindent magára vállalt, és úgy éreztem, én vagyok az utolsó, aki a „mi” ügyeinknek hangot adtam. A „mi” ügyeink lemaradtak, elvesztődtek. Ideiglenesen, ha a szükség úgy kéri, akkor igenis félre kell tennünk mások javáért a miénket, de azon tűnődtem, hogy ha ez huzamos ideig történik, széthúz. Az elhanyagoltság vagy a mindig utolsó helyre kerülés érzése nem épít. Annak a bizonyos hűségnek (!), talán még ilyen dolgokban is meg kellene nyilvánulnia (?).

Miközben ilyen dolgokon gondolkodtam, egyszer csak észbe kaptam és félretettem azt, amit másban látok, inkább magamba néztem. Mert a kívánt változás mindig nálam kezdődik, az sosem úgy működik, hogy előbb a másik, vagy csak a másik. Miközben elvárom tőle, én a magam részéről mennyi figyelmet és energiát fordítok arra, hogy kifejezzem férjem iránt azt, hogy megbecsülöm, azt, hogy nekem minden más embernél ő a legfontosabb? Hogyan éreztetem vele, hogy mellette vagyok azokban a dolgokban, amelyek fontosak neki? Hányszor jut eszembe meglesni, mivel tudnék neki meglepetést vagy örömet szerezni? Igen, ezek olyan kérdések, amelyek gyakorlati dolgokban nyilvánulnak meg, a hétköznapi életben akár. A hétköznapi élet terhelésében néha a legkönnyebb elfelejteni azt, hogy egymás mellett és egymáséi vagyunk. Sietünk, feszültek vagyunk, nincs időnk, nem terjed ki figyelmünk, csak a magunk dolgára, mert az élet talán sokszor úgy érezzük, hogy meghalad.

De jön itt most egy időutazó meghívás! Gondolj vissza közös életetek gyönyörű, áldott eseményeire és pihenj meg, gyűjts erőt és örömöt az emlékeid között. És, ha visszaugrasz a jelenbe, emlékeztesd magad: házasságod Isten gondolatában áldás és örömforrás a mai napon is! Mindegy, hogy éppen hétfő vagy péntek van. Mindegy, hogy mennyire sietsz vagy mennyire hangosan kiabálnak körülötted mindazok a dolgok (vagy személyek), amik igénybe vennének. Melegedjen a szíved és örülj annak, akit melléd adott az Isten, mert

„nem jó az embernek egyedül lenni”…1Móz 2,18

Bizony létezik házasságban megélt magányosság és egyedüllét is. De az ige ébresztget, átvizsgál és megtanít szeretni.

Amiben úgy érzem, hogy hiányt szenvedek vagy amiben egyedül érzem magam, azokban a dolgokban én tudom-e az ellenkezőjét nyújtani? Fordítok-e elég figyelmet a társamra ott, ahol neki szüksége van rá? Vigyázok-e szavaimra, reakcióimra, figyelek és engedek-e eleget a társam kívánságainak, mint a legelején? Vagy ennek fontossága kezdett alábbhagyni az idő elteltével és mindinkább saját akaratom próbálom érvényesíteni? Milyen téren engedtem el magam, mint feleség?

Csodálom az Úr tökéletes szeretetét, amiről a 139. Zsoltár első verseiben is olvasok:

„Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” 1-6. v.

Szerethetek, mert Ő előbb szeretett, és ilyen csodálatos módon, emberi, akár gyermeki ésszel is felfogható, szívvel érzékelhető mozzanatokkal mutatja ki szeretetét, figyelmességét. Annyira érdekesnek tartom, hogy itt a teremtő Istenről van szó, Aki mindennek az alkotója! Ő legyen a példaképem most is, és minden időn át, Aki maga a Szeretet!

Tudsz-e adni? …vagy csak elvenni?

Sokat tanulok a gyermekeimtől. Az egyszerű kis világukban, ők nem ismerik az érzelmek, indulatok elrejtésének, szépen tálalásának technikáját, egyszerűen megélnek mindent úgy, ahogy van, minden kozmetika nélkül, őszintén. A jót is, meg a rosszat is. Néha egész bibliai történeteket játszanak le, anélkül, hogy tudják. Épp egy ilyennek voltam a tanúja nemrég, és mélyen elgondolkodtam rajta. A nagy fiam (2 éves 2 hónapos) behordta az összes létező játékát a kiságyában, majd beült a halmaz közepébe, és élvezte a dúskálást. A kislányom (10 hónapos) a kiságy mellett csücsült a földön, és egy kis mozdonyt szorongatott, időnként meg meg kóstolva, hátha tej íze lenne a kis fajátéknak 🙂 Amikor a fiam észrevette a kicsi kezében azt a megmaradt egy játékot, kimászott a játék kupac közül, megragadta azt az egy kisvonatot és kitépte a pici kezéből. Rögtön rászóltam, hogy fiam, neked annyi van, neki meg csak az az egy, add vissza kérlek. Ahogy ezt kimondtam eszembe is jutott egy bibliai személy, akit történetesen úgy hívnak, mint az én fiamat: Dávid. Ő is valami ilyet tett egyszer, amikor elvette Uriástól azt az egy feleségét, amikor neki annyi volt, és annyi lehetett volna még.

Nem Dávid paráznaságáról szeretnék ma írni, hanem arról az igazságról, ami megfogalmazódott bennem ennek a két történetnek a kapcsán. Több ezer éve, és ma is, nagynál és kicsinél, királynál és egyszerű embernél, ugyanaz játszódik le, hogy kapzsik vagyunk, mindent magunknak akarunk. Megnyilvánul ez életünk számos területén. Ha csak a divatvilágot nézzük, láthatjuk, hogy mennyire kihasználják az újat, a még egyet és a még többet vágyainkat.

Aztán vannak más területek, amik keresztyénként talán közelebb állnak hozzánk: az adakozás, a szívességek, a gyenge felemelése, az a másik mérföld -amikor kéretik. Hogyan állunk ezen a területen? Tudunk adni? Adni magunkból, javainkból, és nem azt nézni, ami nekünk jár, vagy ami nekünk hiányzik, vagy éppen nem hiányzik, de meg szeretnénk feltétlen szerezni.

A galatai levél az írja, hogy a szívesség, meg a mértékletesség az a Lélek gyümölcse.

„De a Lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény.” Galata 5, 22- 23

Jellemez-e ez bennünket, hogy gyorsak vagyunk a mások iránti szívességekre? Akkor is, ha ez nekünk egy kis plusz kitérőt jelent, plusz energiát, netán anyagi befektetést? Odafigyelünk-e egymásra, tudjuk-e testvéreink szükségleteit, vagy csak saját magunkkal vagyunk elfoglalva?

Megfigyeltem azt is, hogy erre a kérdésre sokan azért válaszolnak nemmel, mert félnek attól, hogy valaki kihasználja őket. Részben jogos is ez az aggodalom, de keresztyénként nem az a legnagyobb célunk, hogy hasonlítsunk a mi Megváltónkra, Krisztusra?

"Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." Márk 10,45
"Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda." János 10, 17

Krisztus életét adta értünk, emberekért. Ő, a tökéletes, értünk, bűnösökért. Bátorítalak ma titeket, engedjük a Szentlelket munkálkodni bennünk, hogy hasonlítsunk egyre jobban Hozzá. Adjunk magunkból, adjuk magunkat, figyeljünk oda a körülöttünk levők szükségeire. Nem leszünk szegényebbek tőle 🙂

Cserépedény

Meg szeretném osztani most veletek az első, eddig és bárcsak ezentúl is, az egyetlen házassági völgyet, krízis időszakot, amelyben jártunk, jobban mondva jártam.

Nagyon szép szerelmi történetünk van.  Az ismerkedésünk, az udvarlási időszak, lánykérés, esküvő, minden, minden annyira tökéletesen szép, boldog időszak volt, hogy nem is tudom hallottam-e szebbet a mienknél. Tudom, szubjektív vagyok, de ezen a területen azt hiszem rendjén van.

Az esküvőnk után három hónappal kiderült, hogy babát várunk, és onnan hirtelen megváltoztak a dolgok. Természetesen mindketten nagyon örültünk a hírnek, örömmel vállaltuk a leendő szülői szerepet is. A családunk többi tagja is örült, minden rendben volt, nem volt semmilyen külső akadály ami a boldogságunk útjában állt volna. Csakhogy a hatodik héttől a felhőtlen örömet a kezdődő, és egyre inkább számban és intenzitásban erősöd rosszullétek árnyékolták be. Tudjátok, azok a szokásos kellemetlen terhességi rosszulléti időszakok. Padlóra tette a testem, de emellett a szívem is, és utóbbi viselt meg jobban. Baj volt, hogy hányingerem van, és nem  tudok rendesen táplálkozni, de a nagyobb baj az volt, hogy abban a periódusban nem voltak érzelmeim. Nem igazán tudom ezt másképp elmagyarázni, egyszerűen rám szakadt egy maximális kedvtelenség, semmi nem tudott örömet okozni, hiába szerettem volna valami jóról álmodozni, amit éppen szeretnék, mert nem szerettem volna semmit. Gyönyörű ősz volt abban az évben, a kedvenc évszakom, de egyik falevél sem tudott olyan vidám színbe öltözni, hogy örülni tudjak neki. És az a nagy szerelem ami addig szárnyakat adott? Nem éreztem semmit. Mikor a férjem munkában volt nagyon sokat sírtam, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy tegyen velem valamit, segítsen, mert én ebbe belehalok. Féltem elmondani a férjemnek. Nem is tudtam mit mondjak neki. Többé nem szeretlek…de hát ez nem igaz, én is tudtam, az agyammal tudtam, hiszen a szeretet nem csak érzés. Tudtam, hogy szeretem, de nem éreztem semmit. Így vergődtem három hónapig, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy vessen véget az egésznek, hiszen Tőle vettem ajándékként a kezdeti időszakot.

1321733_14013964

Ennek a nehéz periódusnak már a vége fele közeledtem (persze, én ezt még nem tudtam akkor), amikor férjemet meghívták egy konferenciára előadást tartani. A konferencián volt egy másik előadás is, ami Isten válasza volt a kérdéseimre. A szerelem kémiai hátterét magyarázta el az előadó. Sokan mondják, hogy ó, a szerelem az nem más, mint kémia, nem is igazi, nem is Istentől van, de hát elfelejtik, hogy a kémiát is, meg testünk kémiai törvényszerűségeit is Isten teremtette. Ő alkotott ilyenekké, amilyenek vagyunk, az összes hormonjainkkal együtt. És igen, a szerelemhormon, (feniletilamin, rövidítve PEA) egy ajándék az Alkotótól, ami szárnyakat ad, ami elszakít a normalitástól, ami engem is képessé tett arra, hogy hajnalig írjam a levelet a vőlegényemnek, majd reggel menjek egyetemre, és mindezt úgy, hogy ne legyek fáradt. Csakhogy, ha a PEA megnő, akkor más hormonok szintje, amik segítenek a hétköznapok monotonitását elviselni, élni a rutinokban, csökken. Magyarázta az előadó, hogy ezért van az, hogy ha szakítás történik egy kapcsolatban, abban az időszakban, amikor magas a PEA szint, gyakori a depresszív hangulatzavar. Mert hirtelen nem lesz sem a szerelemhormon, sem semmi más, ami a túlélést biztosítaná, és ameddig helyreáll az egyensúly addig biza meg kell küszködni ezzel az érzelmi krízissel. Ez történt nálam is. Mi nem szakítottunk, de a testemben megjelenő, terhességgel kapcsolatosan megjelenő hormonok (pl. HCG) ugyanazt a hatást érték el, mint az előbb említett szakítási eset.

Ahogy ültem, és hallgattam az előadást, hirtelen megértettem, hogy ez Isten válasza az imáimra, kérdéseimre. Eléggé tudományos válasz ebben az esetben. Előadás után sétáltunk egyet a férjemmel, és akkor megosztottam vele azt, ami bennem volt vagy nem volt abban a három hónapban. Tudjátok mi történt? Rám mosolygott, és azt mondta, nekem, hogy ez természetes, ő ezt tudta. Én meg annyit szenvedtem attól, hogy nem mertem elmondani neki azt, ami velem történik. Tanulság ez azóta is nekem, hogy ne rejtegessek el tőle semmit.

Azóta eltelt több mint két év, és hát gondolom ti is gyanítjátok, hogy minden helyreállt a normális kerékvágásba. Most már vannak érzelmeim, tudok szerelmes lenni, örülni, álmodozni, szárnyalni, és szomorú is lenni, hiszen ez is érzelem. Utólag visszanézve, mosolygok magamon, és látom, hogy egyáltalán nem volt olyan mély az a gödör, mint ahogyan én azt akkor gondoltam. De mégis, megtanított arra, hogy ameddig ebben a testben élünk, történhet olyan, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, akár fizikai, akár lelki értelemben. Hiszen testünk nem az örökkévalóságnak van szánva, és előbb utóbb bármennyire is természetesnek tűnik az egészség, nem tart örökké. Még életünk végéig sem. De tudjuk, és ez bátorít, hogy Isten viszont, és az ő szeretete, kegyelme felénk túlél bennünket, és örök.

 Törékeny cserépedények vagyunk mindannyian, de Isten kezében.

„Ezért nem csüggedünk. A mi külső emberünk romlik ugyan, de a belső napról napra megújul. ..mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.” 2. Korinthus 4, 16- 18

Szeress (meg)hallgatva

Mikor tetted félre utoljára a sürgős határidős tennivalód, a zsörtölődő hangulatod vagy épp a személyes kérdésed azért, hogy valakit meghallgass, anélkül, hogy a magadéra gondolnál?

13735728_1733220036902752_8382392328826422323_o

Az egymásra odafigyelés, egymás megismerése lassan luxuscikké válik, sajnos még családon belül is. Annyira elhalmoz és ellep az élet, hogy néha irtó kevés érdeklődés van bennünk még azok iránt is, akik közel állnak hozzánk. Van, hogy a feleséget hidegen hagyja férje valamiben elért sikere vagy gondja. Van, hogy a férjet kevésbé érdekli mi foglalkoztatja feleségét. Mintha mindenki körül a maga kis világa forogna. Aztán lehet, hogy még kevesebb figyelmet fordítunk olyan személyre, aki nem családtag, aki a szemünkben “nem fontos”. Megtörténhet, hogy azt sem vesszük észre, ha valakinek öröme vagy bánata van mellettünk. Avagy felmerült-e már bennünk, hogy valaki éppen miért nem közöl, miért burkolózik csendbe, miért zárkózik el tőlünk?

 “Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: „Ki ez?” A sokaság ezt mondta: „Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.” Máté 21:10-11

Magát Jézust sem ismerte meg mindenki úgy igazán. Volt, aki látta csodáit, volt, aki Vele járt egy darabig, mégsem tudott olyan nyitottsággal fordulni felé, ami igazi, bensőséges megismeréshez vezetett volna.

Bármi is zsong most éppen benned vagy körülötted, ne csak azt hallgasd, legyen füled meghallani Őt. Felszabadulsz a világ körbeordító nyomása alól arra a szabadságra és békességre, ami teret enged és szívet ad a másokra való odafigyelésre, mások meghall(gat)ására is. Nem tudod, hogyan kerülhetnél ki az önsajnálatból, hogyan szívhatnál felüdítő levegőt az élet nyomása alól? Legyen füled meghallani Őt és meghallgatni mást. Legyél nyitott arra, hogy megismerd azt, akit az Úr eléd hoz. Akkor vezethető és használható leszel éppen ilyen egyszerűen, mert meg tudod hallani, mi van körülötted és meg tudod hallani, hogyan akar az Úr általad szeretni.

“Akinek van füle a hallásra, hallja meg! Azután így szólt: „Figyeljetek arra, amit hallotok!" Márk 4:23-24a

(Meg)hallgatva építünk és épülünk. (Meg)hallgatva tanulunk adni, valaki magányát elűzni, a szükséget észrevenni. Ajándék. Meghallani, mi fontos a mellettünk levőnek és megtanulni szeretni önzetlenül, ha van lehetőség, még azt is, aki távolabbi, akihez semmi földi kapocs vagy érdek nem köt. Így a távolság is közelivé zsugorodik. Mert a gyakorlatias szeretet van, hogy “csak” (meg)hall(gat)ással kezdődik mielőtt gyönyörű szirmokra bomlana.