Az igazi élet

„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek.“ János evangéliuma 15:3

A lassan megszokottá váló új évre való tekintettel idén is választottam mottót, János evangéliumának az egész tizenötödik részét, mely összefoglalva így hangzik: maradjatok meg a szeretetben. 
A választás egy egészen hétköznapi helyzetből indult amúgy, egy ajándékboltban láttam még az ősszel egy pici tálcát, amelyen az állt, hogy stay in love. Nagyon tetszett, meg is akartam venni, de aztán visszaraktam a polcra, utána mégis a kosárba tettem, mégis, mégse, mégis, mégse, végül otthagytam, amit a mai napig bánok. Az üzenetet viszont viselem a szívemben, a kezemben, a szememben.

Van egy barátnőm, akinek már hosszú ideje nehézségei vannak, tőle hallottam a gondolatot, hogy majd, ha kicsit könnyebb lesz az élete, újból közeledni fog Istenhez. Csak előtte még rendbeteszi összekuszálódott dolgait. Egy másik barátnőm pedig azon töpreng, talán ideje lenne megkeresztelkedni így tizenöt évvel a megtérése után. De mivel még nem érez erre különösebb késztetést, megvárja, míg ez valamilyen formában megérkezik. Vagy itt vagyok én, a saját kimondott vagy kimondatlan elképzeléseimmel, hogy majd, ha egyszer igazán példaértékű lesz az életem, teszek valami nagy dolgot Istenért. Majd ha az Úr szól hozzám,  talán végre felismerem, mire is hívattam el az életben.

Kicsit olyan ez, mintha folyton váróteremben ülnénk, mintha arra várnánk egy életen át, hogy történjen valami, ami után végre elkezdődhet az igazi élet.

S most olvasom a szép új évem mottójául választott részben, hogy a szőlősgazda megtisztítja a szőlővesszőket, gyümölcstermés céljából. Olvasom azt is, hogy mi már tiszták vagyunk, az Ige által. Mint ahogy amikor Fülöp is azt kéri Jézustól, hogy mutassa meg nekik az Atyát, és az elég lesz – a válasz valahogy így hangzik: de hát Fülöp, ti már ismeritek az Atyát!

Úgy szeretem ezt az igerészt, máris annyi mindent tanultam belőle.

Például azt, hogy az igazi élet most van. Már elkezdődött. Amire várok, már itt van, már láttam, csak esetleg nem ismertem fel. Isten már réges-rég szól hozzám, de lehet, hogy nem hallom a hangját, vagy nem figyelek igazán oda. Már megtisztultam, a gyümölcsök már teremnek.

Végtelenül vigasztaló számomra a gondolat, hogy nem kell teljesítenem semmi különlegest, amúgy sem tudnám pontosan, mi is lenne az.

Elég tudnom: már régóta ott vagyok a szeretetben.

S elég tudnom: mint ahogy eddig is, továbbra is, csak meg kell maradnom benne.

Prodán Márta

Mire használjam az életem?

Földi életünk során talán a legerősebb kapocs a szeretet. Tudjuk ezt, mégsem akarjuk tudomásul venni, hogy ez azt is jelenti, hogy szellemileg ez az egyik legtámadottabb területe az életünknek. Gondolkoztunk már azon, hogy Jézust miért pont egy tanítványa árulta el? A bizalom, a szeretet sebezhetővé tesz, és pont ezt akarja kihasználni a Szétdobáló. Mindannyiunk életében vannak olyan mélyre temetett események, érzések, amit időnként próbálunk a feledés homályába száműzni. Nevezzük ezeket „érzelmi vakfoltnak”. Talán a kritikus helyzetek abból adódnak, hogy valamelyik – esetleg fel sem ismert – érzelmi „vakfoltunkra”, mélyre temetett tulajdonságunkra tapintanak rá. Ilyenkor automatikusan beindulnak a megszokott védekező mechanizmusaink, és megkezdődik az egymás bosszantásának végeláthatatlan köre. Ez, az Óember reakciója, de ha Isten Igéje itatja át lelkünket, akkor túl tudunk ezen lépni. 

„Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” 1 Péter 2: 19-21

A kereszten megnyilvánuló szeretet sok bűnödet, bűnömet elfedezte. Úgy gondolom, hogy ennek megtapasztalásából erőt tudunk meríteni akkor, mikor szeretteink rátaposnak valamelyik érzelmi vakfoltunkra. Minden ilyen alkalommal Krisztusra mutatunk, aki látta, hogy vétkeztünk/tévedtünk, de a szeretetéből nem estünk ki.

„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.” 1 Péter 4:8

Mostani életünkben a kapcsolatok számítanak leginkább. A Biblia azt mondja, hogy szeretet nélkül az élet értéktelen és eltékozolt.

"Nem számít, mit mondok, mit hiszek vagy mit csinálok, szeretet nélkül nincs semmim, ami értékes lenne." 1Kor 13:3, (MSG ford.)

De miért van az, hogy mégis a kapcsolataink “húzzák a rövidebbet”? Ha tudjuk, hogy a szeretet mennyire fontos, miért nincs időnk azokra az emberekre, akiket szeretünk? Azért, mert elfoglaltak vagyunk. Mert a legfontosabbnak tartunk olyan dolgokat, amik csak másodlagosak vagy egyáltalán nem lényegesek az életben, és ennek a kapcsolataink isszák meg a levét. A szeretetet azonban semmivel nem lehet pótolni. Az élet nem a teljesítményről, a jó időbeosztásról vagy az elismerésekről szól, hanem a szeretetről. Ne engedd, hogy az életedben lévő sürgés-forgás ezt elfeledtesse veled.

MERT A SZERETET A LEGJOBB, AMIRE HASZNÁLHATJUK AZ ÉLETET.

„Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak”

(Ady Endre – Szeretném, ha szeretnének)

 

Lombos Andrea

Az arcom Jézus szemében

Annyiszor mondtam másoknak, hogy értékesek, szerethetőek, kivételesek, és tényleg úgy gondoltam. De ha arról volt szó, hogy ezeket magamra nézve higgyem el, …mint kedves ajándékot ugyan átvettem, de nem tudtam velük mit kezdeni.

Bántott is rendesen. Bár szerettem volna ezeket az igazságokat megélni, egyszerűen nem voltam képes rá. Azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok.

Nyáron egy csoportbeszélgetés során utaltam erre a „dologra”, majd az utánam megszólaló jól kioktatott, hogy „Álljon meg a nászmenet! Nem lehet önértékelési problémád! Lépjél szépen túl rajta. A fiúk is azt szeretik, ha magabiztos egy nő!”

Huh! Hogy képzeli?!? Nem is ismer. Nem tudja, mennyi mindennel próbálkozom és milyen régóta! Nincs joga ilyet mondani.

Másnap a kiscsoportom kiszedte belőlem, hogy mi bajom. Elmondtam, hogy mi történt. Mire az egyik fiú rám néz és kedves hangon csak annyit kérdez:

– Önértékelési problémáid vannak?
– Igen.

Kimondtam. Hangosan magamnak, mások előtt. Mindenki nagyon komolyan vett. Látták, hogy amiről beszélek, az nekem nehéz és fájdalmas. Ekkor igazán érdekes dolog történt onnantól ez a harc, már más szinten dúlt bennem. Egy réteg szégyen elporlott a tetejéről. Mert mindenki küzd valamivel, és ez rendben van. Lehet, hogy az óvodában kinövik a jó keresztények az önértékelési nehézségeiket, a szinte tökéleteseket meg meg sem környékezi, de én most még itt tartok, hogy van. Leginkább úgy érzem, hogy meghalad ennek a hordozása, de vannak időszakok, mikor kegyelem van és megtudom élni, hogy van belőle szabadság.

Az az egyik legnagyobb félelmem, hogy ez a probléma addig fog kísérni, míg új nevet nem kapok a mennyországban.

Ekkor jött a deus ex machina, az isteni beavatkozás esti tanítás képében. Ott azt tanultam, hogy ha Jézus egyszer már megmosott a vérével, akkor hogyan tekint ránk.

Nem az van, hogy a bűneim elválasztanak tőle, és Ő csak azokat látja. Ő engem keres, rám kíváncsi, és hajlandó elvenni azokat a dolgokat tőlem, amik engem megkötnek.

Az Ő tekintetében nem a szégyent látom, hanem azt, ahogy szeret. Ha rá nézek, első sorban azt látom, hogy szeret.

Aztán persze rendre elakarom hagyni a rám rakódott bűnöket, mert én is szeretem Őt, és amilyen közel csak lehetek hozzá, én olyan közel akarok lenni.

De nem az van, hogy Ő utasít, hogy tegyem magam rendbe, mert így nem visel el, hanem én akarok neki helyet csinálni. Engem zavar, hogy kevesebb jut neki a bűneim miatt belőlem. Vétkezem, de bűnös már nem vagyok. Nem úgy tekint rám, mint egy utolsó gazemberre, hanem úgy, mint megtalált kincsre, aki a Földön él, ahol nem tud olyan kapcsolatban lenni a Teremtő a teremtettjével, mint amilyen majd akkor lesz, mikor színről-színre látjuk egymást.

Ettől kezdve hagyhatom, hogy Jézus a valódi problémáimmal találkozzon, mert a kegyelem csak akkor tud hatással lenni rám, a belső valómra, ha Ő azzal találkozik, ami bennem van. Azokkal a dolgokkal, amiket én reflexből rejtegetek, meg letagadok, meg kizárok, mert annyira nem tudom őket elhordozni, hogy szembesülni sem vagyok képes velük.

De Jézus képes!

És az Ő szemének ragyogásában fellélegezhetek, mert látom hogyan néz rám.

Ettől leszek könnyebb minden nap.

Ha tudod, akkor az annyiszor hallottakat, fejben elraktározott igazságokat értsd meg a szíveddel, ha ez még nem menne, akkor „csak” lélegezz fel.

Minden rendben van. Keresd Jézus arcát.

Nyúl Sára

A hegy

Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.
Máté 17:20

De én azt szeretném, ha megmaradna minden egyes hegy a maga helyén. Szeretném legközelebb is megtalálni őket a térképen s a valóságban is, ha arra járok. Retyezát, Parãng, Kékestető, Zugspitze, de még ez a kis domb is a házunk mögött, ahova naplementét nézni járok ki, szeretném ha ottmaradna, ahol van.

Hitem pedig nincs, mustármagnyi sincs, hiába hogy olyan kis apró.
Mert ha lenne, nem gondolnám azt, amit gondolok változhatatlannak vélt emberekről, kőbe vésett szokásokról, zsákutcába jutott kapcsolatokról, megdönthetetlennek vélt rendszerekről, s nem lenne annyira nehéz megbocsátani századjára is ugyanazt a hibát, nem fejezném be senki helyett a mondatát, nem puffogtatnék annyi közhelyet, nem gondolnék senkit sem javíthatatlannak, nem vélném senki betegségét gyógyíthatatlannak, senki történetét reménytelennek, senki véleményét az egyetlennek, főleg a saját magamét nem.
A hegy az egyáltalán nem is hegy. A hegy az mi vagyunk, én magam, a saját konok mozdulatlanságomban. Ezért van az, hogy a Kárpátok ide-oda küldözgetésénél sokkal nagyobb csodának számít, mikor végre képes vagyok megmozdulni, megtérni, innen oda elmenni, belegondolni magam valaki másnak a bőrébe, beleülni valaki másnak a székébe, mikor képes vagyok változni, gyógyulni, újrakezdeni, élni, remélni, szeretni. Főleg szeretni.

Mert nem marad meg csak a hit, a remény, a szeretet, e három.
Ezek közül pedig legnagyobb nem a hit, nem a remény, hanem egyedül a szeretet.

Prodán Márta

 

 

 

Tik-tak, tik-tak, nemsoká megállunk Alkotónk előtt

Ha az Evangélium igaz, akkor az örökkévalósághoz képest nagyon nagyon rövid ideig vagyunk itt a Földön, és ebben a rövid időben kell betöltenünk küldetésünket. Visszanézve kár és szemét lesz az az idő, amit ennek rovására mással töltöttünk. Küldetésünk pedig Krisztus szeretetével szeretni, Krisztus tanítványaivá válni és tenni másokat. „Minden lehetőségből hozd ki a legtöbbet!” (Ef 5.16 – MSG) Mostanában rövid idő alatt elolvastam János, Péter és Jakab leveleit. Jánosról tudtam, hogy a „szeretet apostola”, de megdöbbentem azon, hogy gyakorlatilag mindhárman azok! Sőt, Pál leveleit olvasva, mintha ő is csak erről beszélne. Mintha az idősödő apostolok már egyre tisztább szemekkel látnák, hogy az idő nagyon rövid. Szeress, amíg tudsz, mindent beleadva. Ne fogd vissza magad, nincs sok hátra, addig kell beletenni, amit csak lehet.

Képzeljük őket magunk elé, ahogy csontos ujjaikkal írtak, vagy rekedt hangjukon diktálták a sorokat. A sok-sok téma közt mindig újra visszatértek ahhoz, hogy „és a legfontosabbat ne feledjétek! Szeressétek egymást” Nézzük meg, mit mondtak ők, engedjük, hogy mélyen átjárjon!

Pál:
Titeket maga Isten tanított meg arra, hogy szeressétek egymást. (I. Thessz. 4.9)

Aki szereti embertársát, az eleget tett a törvény követeléseinek. (Róm. 13.8)

Isteni szeretettel viseljétek el egymást! (Ef. 4.2)

Hozzátok összhangba egymással gondolkozásotokat, és ugyanazzal az isteni szeretettel szeressétek egymást! (Fil. 2.2)

Azért küzdök, hogy mindannyian felbátorodjanak, és hogy az isteni szeretet kösse össze őket. (Kol. 2.2)

Legfőképpen pedig szeressétek egymást, mert az isteni szeretet teszi az egységeteket teljessé. (Kol. 3.14)

Azért imádkozom, hogy egyre jobban növekedjen bennetek az isteni szeretet, és ezzel együtt az igazság ismerete és mindenféle megértés. (Fil. 1.9)
Jakab:
Úgy szeresd a másik embert, mint saját magadat! Ha ennek a parancsnak engedelmeskedtek, jól teszitek. Ha viszont az egyik embert fontosabbnak tartjátok a másiknál, akkor bűnt követtek el, és Isten törvénye ellen vétkeztek. (Jak. 2.8-9)

Boldog és áldott, aki a kísértésben kitart, mert miután kiállta a próbát, megkapja az örök élet koszorúját, amelyet Isten azoknak ígért, akik szeretik őt. (Jak 1.12)
Péter:
Éljetek képmutatás nélkül, őszinte testvéri szeretetben! Isten szeretetével, tiszta szívvel, és teljes erőtökkel szeressétek egymást! (I. Pét. 1.22) 

Az a legfontosabb, hogy ápoljátok és őrizzétek meg az egymás iránti isteni szeretetet, mert ez a szeretet készségessé tesz titeket arra, hogy megbocsássatok egymásnak. (I. Pét. 4.8) 

Isten családjában, minden testvéreteket szeressétek! (I. Pét. 2.17)
János:
Istent még soha senki nem látta, de ha isteni szeretettel szeretjük egymást, Isten bennünk él, és ez a szeretet kiteljesedik bennünk. (I. Ján. 4.12) 

Kedveseim, Isten szeretetével kell szeretnünk egymást, mert ez a szeretet Istentől származik. Aki így szeret, az mind Istentől született, és ismeri Istent. (I. Ján 4.7)
Júdás:
Maradjatok meg Isten szeretetében! (Júd. 1.21)

És akitől ők mind tanulták, hogy mi a szeretet, Jézus:

Ezt parancsolom nektek: ti is úgy szeressétek egymást, azzal az isteni szeretettel, ahogyan én titeket! (Ján. 15.12)

Balogh Piroska

Mindenekelőtt

Ha lehetne a fél életemet táborokban tölteném. Komolyan! Pedig rendszeresen kevesebb pólót rakok el, nem én állítom össze az ételeket, ami az asztalra kerül, van néhány ének, amit egyszerűen nem lehet levenni a repertoárról…. De egyszerűen a táborban minden más.  Az ízek, az imák, a barátságok, a játékok, az estek. A közös együttlét életre hív bennem valami nagyon mélyet, ami azt mondja együtt jó.

A táborvezetésben azért vannak, nem szeretem feladatok is. Például a fegyelmezés, vagy amikor kamasz fiúkkal kell harcolni a lefekvési idő miatt.

Két éve volt egy kissrác, akit egyszerűen nem tudtam jobb viselkedésre bírni. Minden pedagógiai eszközzel azon voltam, hogy segítségére siessek, lekössem a figyelmét, az extra energiáit, de mindhiába. Végül egy nap azt mondtam neki, hogy ha nem hagyja abba mások zaklatását, babrálását, kijárkálásokat, akkor a tanítások alatt az ölemben kell ülnie. Mondanom sem kell, hogy ez bevált. De akkorra már annyit unszoltam, hogy amikor már megláttam az jutott eszembe, hogy biztos megint rossz lesz, forgattam a szemem minden kis pisszenésére. A hét végére már alig vártam, hogy ne lássam egy évig, hogy majd csak a távolból kelljen gondolni rá, és úgy voltam vele, hogy azt se bánom, ha jövőre másik táborba megy… Nap végére megrémített a gondolat, hogy szívem rejtett embere csak eddig bírta fáradhatatlan szeretettel. Pedig mi ez ahhoz képest, amit én szoktam művelni Istennel. Hányszor és hányszor bukom el egy nap? Vihetem az igát a gyerekek előtt, a gyülekezet előtt, önmagam előtt, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok…

Jézus, már megint csak annyi voltam, aki Nélküled vagyok. Bocsi, tudom, hogy te szereted ezt a gyereket, de én most nem annyira. Ha ezen tudnál segíteni… Tedd meg! Ámen

Ritkán történik olyan meg velem, de akkor megadatott, hogy a szeretetért kuncsorgó imámra azonnali érzelmeket és ragaszkodást adott Isten. Szerintem megérezte a kis gézengúz is.

Másnap délután fürdőzni voltunk a táborral. Dobálgattam a gyerekeket a vízbe, csak úgy finoman, mikor azt vettem észre, hogy valaki egyre közelebb köröz körülöttem, és a mindig beállított hajú, megbiccenti kis fejét, és kérőn néz rám.

        Kidobjalak?

A csobbanás után elmerültem a hálában. Milyen jó dolgom van! Mélyen meghatott, hogy van mégis szeretet nekem is, meg mindenkinek és megtanulhatom adni én is, áradhat belőlem is élő víznek folyamai, mert képessé tesz rá az, aki engem is elhordoz.

Isten előtt nincs szerethetetlen. Előttem sem kell lennie. Nehéz természetek, kemény életszakaszok, rossz napok tagadhatatlanul vannak meg lesznek. De amire nekem figyelnem kell az valami egészen más.

"A legfontosabb mindenekelőtt, hogy mutassátok ki mély szereteteteket egymás iránt, mert a szeretet elfedez sok bűnt." 1. Péter 4:8, NLT fordítás

Nyúl Sára 

Szeretnék szeretni

Az elmúlt időben gyakran szembejött velem az életem, és nem tetszett amit láttam. Emberekkel találkozva, a dolgaikra reflektálva nagyon gyakran párhuzamot vontam az adott ember és az életem között; feltűntek dolgok, amik arra engedtek következtetni, hogy valahol gond van a gépezetben. Az egyik dolog, ami figyelmeztető jel, hogy nem figyelek oda az emberekre, pedig két éve ez még nagy erősségem volt.
Ez különös. Emberekkel találkozok és igazából érdekel, hogy mi van velük, de valahogy befásultam és nem nyitok, nem érdeklődök, nem fordulok oda…pedig sokszor már a kérdés is megvan, amit feltennék…

Múlt héten meghalt egy nagyon kedves bácsi a gyülekezetből; egy olyan testvér, aki friss hívőként felkarolt, bevont a szolgálatba; számomra szinte az egyetlen, akivel hitbeli kérdésekről lehetett beszélni. Ez nagyon fáj. Soha nem gondolkodtam a jelentlétén, azon, hogy miket csinál, mennyire hasznos és milyen áldás. Szerintem soha nem mondtam köszönetet neki. Nemigen bátorítottam őt és iránta való tiszteletem kifejezésével sem dicsekedhetek. Természetes volt, hogy van. És ez most, hogy nincs, borzasztóan rossz. (Lehet közhelyesnek tűnik; mostanában mintha a közhelynek is tartalma volna)

Mit csinálok most? Ugyanezt. A többi emberrel, akik körülöttem vannak.
Nagyon alap az, hogy értékeljük, szeressük a másikat, még Maslownál is előkelő helyen szerepel, extrovertáltként főleg érzékelem, hogy mennyit dob a hangulatomon, ha kicsike figyelmet kapok; ha viszont nem kapok, akkor jön az imerős senkinemszeret és értéktelenvagyok „szindróma”… sokszor voltam már benne. Mióta tudatosan vizsgálgatom a kapcsolataim, gyakran rácsodálkozok, hogy mennyire önző ez a kapcsolatra teremtett ember, és mennyire szenvtelenül elmegy a másik mellett. Esetleges mellőzöttségem nagy megoldása mindig az volt, hogy futottam az Atyához, és az Atya szeretete olyan sokszor vígasztalt már meg, hogy belémkódolódott ez az érzés.
Szerető Atyám van, akinek a szeretetével én is oda tudok fordulni az embertársaimhoz.

Bennem nagyon megerősödött ez a héten. Nem élhetek itt csak úgy, önzően!  És nem azért akarok szeretni, elismerni, odafigyelni mert ez valami kegyes cselekedet, jó hívőhöz illő. Krsztus dicsőségére szeretném tenni, bár ezt még nem sokszor fogalmaztam meg.
Olyan nagy szeretettel fordul hozzám Isten, hogy ezt érezniük kell a többieknek is.

„Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dícsőitsék a ti mennyei Atyátokat.” Máté 5, 16

Gál Anna

Mielőtt a kakas megszólal

a Lukács által írt evangélium 22-24 részeinek csodálatos szövege alapján –

Magamra ismertem Júdásban, ahogy a nép háta mögött próbálta meg elárulni Őt. Nem is annyira az árulásban, mint az igyekezetben, a látszat minden áron való fenntartásának az igyekezetében láttam meg önmagam. Magamra ismertem a tanítványok versengésében, a vágyban, hogy én legyek a kedvenc, a legkülönb, egyenlők között is a legegyenlőbb. Magamra ismertem Péter tagadásában. Én tudom, mennyire szerette a Mestert, s hogy mennyire nem a levegőbe beszélt, mikor azt mondta, kész a halálba is követni Őt. Tudom, mit érezhetett, mikor keserves sírásra fakadt meghallván a kakas hangját ott, a történelem legfájdalmasabb hajnalán. És magamra ismertem a tanítványok erőtlenségében, a csontokig hatoló fáradtságban, miközben csupán néhány lépésnyire tőlük vércseppet hullajtott földre valaki kedvesnek a homlokáról a kínzó halálfélelem.

A Húsvét előtti hét ebben az évben különösen is zsúfolt volt. Szerettem volna én áhítatban elmélyülni, félhomályos templomban ünnepi muzsikát hallgatni, a Megváltót imádságban utolsó útjára ez évben is elkísérni. De végül aztán csak annyira futotta, hogy minden nap tíz perccel korábban kezdtem el a hajnali készülődést. Vastag, kopott pulóvert húztam a pizsamám fölé, majd átvágva a harmatos udvaron, Szentírással és forró kávéval a kezemben   kicsit leültem a hideg kerti házban, hogy elolvassak pár sort, mielőtt felkel a dombok mögött a Nap. Azért kedves nekem ez a hely, mert templommá vált számomra életem nem is egy nehéz időszakában. Mindig itt időztem a legszívesebben mikor szomorú voltam, mikor kudarcot vallottam, mikor úgy éreztem, nincs számomra már a világon sehol sem hely, csak itt, ahol nyugodtan kisírhatom magam az asztalt díszítő egyszerű, olajfából faragott kis kereszt mellett.

Egyik nap elolvastam Júdás árulását, másik nap Péter tagadását, harmadik nap Pilátus kézmosását, negyedik nap Heródás gúnyolódását, ötödik nap a tömeg kiáltozását, a tanítványok menekülését. S magamra ismertem mindegyikükben. Egyikük sem volt nálam rosszabb, semelyiküknél sem voltam jobb. Tőlünk, emberektől, akkor sem, most sem, a lehető legjobb szándékunk ellenére sem telik sokkal több.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” „Uram – felelte –, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.” Ő azonban így válaszolt: „Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor letagadod, hogy ismersz.” (Lukács 22:31-34)

Jézus tudta, hogy Péter el fog esni. S imádkozott is érte, de nem azért, hogy ne essen el, hanem hogy megmaradjon a hite. Számára nem az volt a kérdés, hogy lesz-e a bukás után majd helyreállás, hanem az, hogy mikor. Ő tudta, mire hívta el ezt az embert, és hitt benne mindvégig, oly elszánt hittel, amilyenre csak azok képesek ezen a földön, akik nagyon-nagyon tudnak szeretni.

Az elhívás mindenkinek szól. Nem csak az erőseknek, nem csak a bátraknak, vagy a bűnteleneknek. S mikor leginkább hisszük, hogy elveszítettük, hogy méltatlanná váltunk rá, s hogy véget ért életünkben a legszebb történet : még csak ott és akkor kezdődik el. Amikor elérjük azt a mélységet, ahonnan már talán nem is lehetséges tovább esni, akkor lesz szívünkben is oly mélyre szántva a talaj, hogy az odavetett magvaknak lesz esélyük végre jó helyre esni, szárba szökkenni, s idővel gyümölcsöt is teremni. Az igazi remény pont a legkeményebb időkben, a legnagyobb mélységekben ver gyökeret.

A kudarc valamilyen egészen felfoghatatlan módon lesz lényeges részévé az elhívásnak. Mert csak aki volt már nagyon szomorú, az tud igazán vigasztalni. Aki volt már erőtlen, az tud igazán bátorítani. Aki esett már kétségbe, az tudja, mi az igazi hit, s aki esett már nagyot, az tud másokat irgalommal felemelni.

Semmi sem vész kárba. Feltámadás nélkül nem lett volna megváltás. Kereszt nélkül nem lett volna feltámadás. Árulás, tagadás, kézmosás nélkül nem lett volna kereszt, s bár nem hinném, hogy Isten akarja a bukásunk –  kegyelmében mégis felfogja az összes esésünk, az összes botladozásunk és megaláztatásunk, s azzal vigasztal, hogy még ezeket is fel tudja használni országa építésére.

Norwichi Julianna így fogalmazta ezt meg nálam sokkal-sokkal szebben : Először van a bukás, aztán a bukásból való felépülés – és mindkettő nem más, mint Isten kegyelme.

A hajnali olvasások végén aztán rájöttem arra, amit amúgy is tudtam : nincs szebb ünnepünk a Húsvétnál. Nincs ennél reményteljesebb, biztatóbb, felemelőbb.

A szeretet nem akadályozza meg az összetöretést, hanem részévé teszi azt egy sokkal nagyobb jónak.

Ha egyetlen mondatot lenne szabad csak mondanom, akkor talán ezt:

Húsvét azt jelenti, hogy a szeretet erősebb, mint a halál.

Megismétlem : a szeretet sokkal erősebb, mint a halál.

A szeretet útjai

Vannak ők, a született tehetségek, a vezéregyéniségek, hangadók, jég hátán is megélők, éltanulók, osztályszépek, szólóénekesek, mesterszakácsok, közönségkedvencek, ők, kik úgy tűnik, mindig tudják, mit gondolnak, mit akarnak, és hova tartanak.

S annyira jó, hogy vannak! Emelem előttük a kalapom! Teljesítményük csodálatra késztet, kiállásuktól, tetteiktől, de úgy gondolom, pusztán csak a létüktől is sokkal szebb a világ.

S vagyunk mi, a többiek. Mi, kik nem merünk túl hangosan énekelni. Nem szólalunk fel a munkaértekezleten, nem veszünk részt semmilyen versenyen, s képesek vagyunk egy egész forró nyáron át hosszú nadrágot viselni, mert annyira csúnyának látjuk hirtelen a lábunkat. Vagyunk, de félreállunk, ha  felmerül a gondolatnak már csak a csírája is, hogy akad valaki más, ki tehetségesebb, okosabb és szebb nálunk.

Vannak ők és vagyunk mi, s oly messze vagyunk néha egymástól, mint Föld az Égtől, mint Nyugat a Kelettől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Működik a faluban, ahol élünk, egy kórus. Gospel-kórus. Főleg nők járnak a próbákra. A karmester a gyerekeink zenetanárnője volt, s egyszer meghívott, menjek én is énekelni. Nemet mondtam. Időnként megismételte a hívást, s én mindig nemet mondtam, gondolván, úgysem tudok szépen énekelni, úgyis túl halk a hangom, úgyis túl félénk vagyok. Nem hitte el. Azt mondta, énekelni mindenki tud, s különben sem szólistákra van szüksége, hanem kórusra, emberekre, akik tudnak és akarnak valami szépet létrehozni együtt. Így történt, hogy egyszer csak ott találtam magam egy próbán, s azt ugyan azóta sem tudom, mennyire vagyok tehetséges, egy viszont biztos: énekelni nagyon szeretek. Megtaláltam a hangom. S ami még jobb: társakra találtam.

Olvasom Keresztelő János alázattal teljes, mindenféle álszerénységtől mentes szavait:

…aki utánam jön, erősebb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Máté 3:11

Olvasom Jézus elismerő, leereszkedést teljesen nélkülöző szavait is:

Bizony, mondom néktek, nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál.

Elképzelem, ahogy odalép hozzá megkeresztelkedni, s arra gondolok, sokkal többet jelentett ez egyszerű gesztusnál. Tettével örökre példát mutatott, hogyan lehet odaállni egymás mellé, elismerni, felemelni egymást, szavakkal és tettekkel.

Millió szent és profán, kimondott és kimondatlan formája van annak, ahogy egymást bátoríthatjuk, de a forrás, úgy gondolom, ugyanaz. A szív a fontos, és a belőle túlcsorduló szeretet.

Hallottam egy túlsúlyos nőről, aki azt mondta: most elmegyek az uszodába, felveszem a bikinim, s az lesz az ajándékom a barátnőim számára, hogy – karcsúságukat még jobban kiemelendő – odaülök melléjük. Szerintem ez csodálatos ajándék, s oly igazi lelki szépségről, érettségről tesz bizonyságot, amire csak nagyon kevesen képesek.

A szeretet nem vár különleges alkalmakra, hogy megmutassa önmagát.

Nem vár tapsot, figyelmet, elismerést, jutalmat. A szeretet csak úgy van.

Néha odaáll altot énekelni, hogy annál szebben csengjen a szoprán.

Hosszasan csiszolgat s útjára bocsájt egy akár egészen rövid írást akkor is, ha mások közben könyveket írnak.

Rajzol, fest, főz, köt, horgol, fotózik, s nem hagyja abba, ha a másé sokkal több lájkot kap.

Elindul a futóversenyen, bár tudja, nem ő fog győzni.

Odaadja azt, amit csak ő tud adni. Irigység és sértődöttség nélkül, kedvesen adja a keveset is, a tökéletlent is.

S ha ezzel csodálatot kivívnia nem is sikerül, felajánlása akkor is ajándék: mások bátorításának és felszabadításának gyönyörű ajándéka, melyre, mint a mindennapi kenyérre, oly nagy szüksége van időnként ennek a világnak.

A szeretet csodája ha megtörténik, megáll egy-egy áldott pillantra az idő.

S akkor már nincs külön olyan, hogy ők, nincs külön olyan, hogy mi.

Akkor már csak olyan van, hogy mi.

“A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.”