Katica kérdése

Mikor szabad felébreszteni a szerelmet?
Honnan tudom?
Honnan tudom, hogy az “mikor akarja”?

Légyszi. Kíméljetek a sablon szövegektől. Nem értem miért állítjuk be a vágyakat rossznak. És olyan gátlásosnak érzem az egész ismerkedést….
tényleg egy kézfogás visz a kárhozatra, és tényleg már nem vagyok Isten előtt kedves, ha kifejezem a vágyamat afelé, aki tetszik?
Nem provokálóan kérdezem, inkább kétségbeesetten…

A 25-plusz rendezvények margójára

Távol álljon tőlem, hogy bírálattal illessem azokat, akik ilyen rendezvényeket szerveznek, vagy részt vesznek rajtuk. A szükség, ami miatt létrejöttek, ordító, és egyre növekszik. Ez egyfajta válasz rá. Az igaz, hogy számomra értelmezhetetlen.

Próbálom megérteni, de nem megy. Mert miről szólnak ezek a konferenciák, esték, keresztyén társkeresők, wellnesshétvégék? Arról, hogy legyen olyan fórum, ahol a 25 év feletti keresztyén egyedülállók találkozhatnak.

Én egyetlen ilyenen vettem részt anno, csoportosan és 25-mínuszosan, de még így is nagyon kellemetlen volt. Ugyanis egy “sima” ifjúsági rendezvényen még megvan az embernek az az illúziója, hogy ide az emberek nem csak társat keresni jönnek, hanem esetleg az Ige kedvéért. Na, egy ilyen rendezvényen elszáll minden ilyesfajta illúzió. Rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam, mintha valami furcsa betegségben szenvednék, és összegyűjtöttek volna a sorstársakkal. De nem az a célom, hogy bíráljam a rendezvénytípust. Lehet, hogy másnak tetszik az ilyesmi, és az én lelkivilágom nem megfelelő ehhez.

De azt nem értem, hogy az emberek komolyan azt gondolják, hogy azért van ennyi egyedülálló, mert a fiatalok nem tudnak találkozni? Mert ezek a programok ezt sugallják.

Ne lenne lehetőség találkozni a huszonegyedik században? Mikor van autó, busz, vonat, repülő? Mikor itt az internet, a facebook? Mikor a fiatalok nem maradnak a kis falujukban, hanem gimnáziumba, egyetemre mennek más városokba, új ifjúsági csoportokhoz csatlakoznak, ifjúsági programok tömkelegére járnak? Amikor a munkánk, a hobbink miatt rengeteg emberrel kell kapcsolatba lépnünk, utaznunk, továbbképzésekre járnunk? Ez most komoly?

Ha valóban az lenne a gond, hogy a fiatalok nem tudnak találkozni, akkor már rég kihalt volna az emberiség, tekintve, hogy a mostani 20-as, 30-as generációhoz képest milyen esélyei voltak a szüleinknek, nagyszüleinknek.

És mégis, mintha ez lenne az egyetlen válasz sok közösségben, hogy ilyen programokra propagálják a fiatalokat.

Nem akarok úgy tenni, mintha minden választ tudnék erre a nagy kérdésre, de van pár ötletem azon kívül, hogy “nem tudnak a fiatalok találkozni” – ezekre viszont nem orvosság egy-egy ilyen rendezvény.

Az a baj, hogy nincs már szükségünk egymásra. Dolgoznak a férfiak és a nők is, mindenki megkeresi a maga kenyerét, lakik a maga kis otthonában. Nincs szükségünk egymásra anyagilag, talán még zavarna is, ha jönne valaki, és megbolygatná a jól megszokott kis rendet. Lehet a szülőknél lakni, lehet testvérrel együtt lakni, lehet lakótársat szerezni, ha mindenképp szeretnénk valakihez szólni, és nem állunk annyira jól. Lehet ételt rendelni, anya majd otthon kimos.

Persze, vannak érzelmi, meg szexuális szükségleteink is. Ezek erősebbek, fájnak is néha. De ezeket is megoldja az ember. Az együttjárás teljesen rendben van a gyülekezetekben. Ezzel ki lehet elégíteni az érzelmi szükségleteket egy-két-öt emberrel. A testieket reméljük, nem – de időnként azokat is. Csak egy kicsit. Ha azt mégsem, akkor ott van az internet. Esetleg a pornó. Az önkielégítés. Szerelmes regények. Flört a kollegákkal – vagy ha nem flört, akkor “jó barátság” a másik nemmel.

Az a baj, hogy az egész párkapcsolat-dolog kezd afféle “l’art pour l’art”-jelenséggé válni. Ismeritek ezt, ugye? Én annak idején magyarórán teljesen kiakadtam tőle, hogy létezik a “művészet önmagáért” (amúgy sem voltam nagy bölcsészlélek). Miért is van a párkapcsolat? Azért, hogy jól érezzem magam. Hogy legyen valaki, aki szeret, meg akit szerethetek. Aki megadja, ami kell nekem. Aki pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Szerelmes vagyok a szerelembe. L’art pour l’art.

pink-roses

A Biblia nem egészen így ír a házasságról. Hanem olyasféléket, hogy van benne szeretet, meg tisztelet, hogy egymás javát kell kölcsönösen keresnünk, hogy legyen fontosabb a másik, mint mi magunk, és hogy ennek az egésznek a fő célja, hogy Krisztus és az egyház kapcsolatát kiábrázolja itt a földön.

Mióta Jézus középpont helyett egyfajta asszisztens lett a keresztyének között, azóta ugyanazt csináljuk, mint a világ. A világban az a trend, hogy akarjunk mindent magunknak, de lehetőleg mi ne adjunk sokat cserébe. Egy kapcsolat pedig igencsak sok befektetést igényel.

Ha az lenne az alap, hogy Jézus az életem középpontja, hogy megvan a tőle kapott célom, akkor máris lenne egy sokkal szilárdabb kiindulópontunk. Mert akkor máris nem önmagam szórakoztatására és igényeim kielégítésére kell a másik ember. Hanem azért, hogy összefoghassunk ketten valamiért, amit Isten speciálisan kettőnkre bízott. És azért, hogy ketten, kicsiben kiformálhassuk Jézus és az egyház képét. Micsoda cél!

Azt látom, hogy a társtalan fiatalok rengetegen vannak mindenhol. Lézengenek egymás mellett. Sóvárognak, sokszor keserűek. Méregetik egymást. Nem tetszenek egymásnak. Sok esetben fel nem foghatom, mi kellene még. Milyen extrát keresnek még? Nem találják azt az extrát sok-sok év alatt sem.

Az a baj, hogy nem ismerjük Isten vezetését. Nem egyszerű, az biztos, pláne nem ilyen nehéz kérdésben. De sokszor esélytelen is keresni. Isten vezetését nem lehet úgy megérteni, hogy nem jó célokra akarom használni a párkapcsolatot. Sem úgy, hogy az igényeimet folyamatosan a Biblia által illegálisnak minősített forrásokból elégítem ki. Hogy összevissza járogatok emberekkel, hogy folyton “vadászok” mindenkire, aki új arc. Hogy Jézust asszisztensként kezelem (Uram, kérlek, tedd meg ezt és ezt, add meg azt és azt).

Meg az is baj, hogy sokan ebben a rózsaszín-szerelmes-kultuszban élünk. Hogy várjuk azt a bizonyos rózsaszín érzést, és ha az nincs, akkor nincs is értelme. Szerintem is fontos a szerelem, és hiszem, hogy Isten akarja is adni, sőt, azt is hiszem, hogy kell a párkapcsolatba. De először várni a szerelmet, hogy majd az alapján lehessen dönteni, nem túl praktikus. Egyrészt, mert néha a legkevésbé megfelelő személyekbe szeret bele az ember. Másrészt, mert nem egy embert ismerek (férfit is, nőt is), akinél előbb jött a vezetés, aztán a szerelem. És ha ők azt mondták volna, hogy szóba sem jön a másik, mert nem vagyok belé szerelmes, nem érzem azt a bizonyos dolgot, amit érezni szeretnék? Jópár nagyszerű házasság helyett lenne még számos boldogtalan egyedülálló.

Annyira jó lenne, ha nem egymást méregetnénk a húspiacon, mint a világban szokás. Hanem lenne egy Istentől kapott, szilárd identitásunk. Meglenne az életünk tökéletes központja: Jézus, és az elhívás, amit tőle kaptunk. Első körben mindenkinek az, hogy szeresse a felebarátait, és hogy mentse őket, aztán kinek-kinek speciálisan, amit kap. Tudnánk, mire való a házasság: önmagunkat odaadni egy másik embernek, egy másik emberért teljesen, és kiábrázolni az Úrral való kapcsolatot. És mindezek után tőle kérdeznénk: Uram, ki az, aki ebben a munkában társam lehetne, akinek ebben a munkában társa lehetnék? Ki az, akivel legjobban tudnék “kiábrázolni”?

Van az az Ige, hogy

"keressétek először az Ő (Isten) országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek." (Mt. 6,33). 

Ne fordítsuk meg a sorrendet. Ne a ráadásért éljünk, ostoba dolog lenne.

Cserépedény

Meg szeretném osztani most veletek az első, eddig és bárcsak ezentúl is, az egyetlen házassági völgyet, krízis időszakot, amelyben jártunk, jobban mondva jártam.

Nagyon szép szerelmi történetünk van.  Az ismerkedésünk, az udvarlási időszak, lánykérés, esküvő, minden, minden annyira tökéletesen szép, boldog időszak volt, hogy nem is tudom hallottam-e szebbet a mienknél. Tudom, szubjektív vagyok, de ezen a területen azt hiszem rendjén van.

Az esküvőnk után három hónappal kiderült, hogy babát várunk, és onnan hirtelen megváltoztak a dolgok. Természetesen mindketten nagyon örültünk a hírnek, örömmel vállaltuk a leendő szülői szerepet is. A családunk többi tagja is örült, minden rendben volt, nem volt semmilyen külső akadály ami a boldogságunk útjában állt volna. Csakhogy a hatodik héttől a felhőtlen örömet a kezdődő, és egyre inkább számban és intenzitásban erősöd rosszullétek árnyékolták be. Tudjátok, azok a szokásos kellemetlen terhességi rosszulléti időszakok. Padlóra tette a testem, de emellett a szívem is, és utóbbi viselt meg jobban. Baj volt, hogy hányingerem van, és nem  tudok rendesen táplálkozni, de a nagyobb baj az volt, hogy abban a periódusban nem voltak érzelmeim. Nem igazán tudom ezt másképp elmagyarázni, egyszerűen rám szakadt egy maximális kedvtelenség, semmi nem tudott örömet okozni, hiába szerettem volna valami jóról álmodozni, amit éppen szeretnék, mert nem szerettem volna semmit. Gyönyörű ősz volt abban az évben, a kedvenc évszakom, de egyik falevél sem tudott olyan vidám színbe öltözni, hogy örülni tudjak neki. És az a nagy szerelem ami addig szárnyakat adott? Nem éreztem semmit. Mikor a férjem munkában volt nagyon sokat sírtam, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy tegyen velem valamit, segítsen, mert én ebbe belehalok. Féltem elmondani a férjemnek. Nem is tudtam mit mondjak neki. Többé nem szeretlek…de hát ez nem igaz, én is tudtam, az agyammal tudtam, hiszen a szeretet nem csak érzés. Tudtam, hogy szeretem, de nem éreztem semmit. Így vergődtem három hónapig, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy vessen véget az egésznek, hiszen Tőle vettem ajándékként a kezdeti időszakot.

1321733_14013964

Ennek a nehéz periódusnak már a vége fele közeledtem (persze, én ezt még nem tudtam akkor), amikor férjemet meghívták egy konferenciára előadást tartani. A konferencián volt egy másik előadás is, ami Isten válasza volt a kérdéseimre. A szerelem kémiai hátterét magyarázta el az előadó. Sokan mondják, hogy ó, a szerelem az nem más, mint kémia, nem is igazi, nem is Istentől van, de hát elfelejtik, hogy a kémiát is, meg testünk kémiai törvényszerűségeit is Isten teremtette. Ő alkotott ilyenekké, amilyenek vagyunk, az összes hormonjainkkal együtt. És igen, a szerelemhormon, (feniletilamin, rövidítve PEA) egy ajándék az Alkotótól, ami szárnyakat ad, ami elszakít a normalitástól, ami engem is képessé tett arra, hogy hajnalig írjam a levelet a vőlegényemnek, majd reggel menjek egyetemre, és mindezt úgy, hogy ne legyek fáradt. Csakhogy, ha a PEA megnő, akkor más hormonok szintje, amik segítenek a hétköznapok monotonitását elviselni, élni a rutinokban, csökken. Magyarázta az előadó, hogy ezért van az, hogy ha szakítás történik egy kapcsolatban, abban az időszakban, amikor magas a PEA szint, gyakori a depresszív hangulatzavar. Mert hirtelen nem lesz sem a szerelemhormon, sem semmi más, ami a túlélést biztosítaná, és ameddig helyreáll az egyensúly addig biza meg kell küszködni ezzel az érzelmi krízissel. Ez történt nálam is. Mi nem szakítottunk, de a testemben megjelenő, terhességgel kapcsolatosan megjelenő hormonok (pl. HCG) ugyanazt a hatást érték el, mint az előbb említett szakítási eset.

Ahogy ültem, és hallgattam az előadást, hirtelen megértettem, hogy ez Isten válasza az imáimra, kérdéseimre. Eléggé tudományos válasz ebben az esetben. Előadás után sétáltunk egyet a férjemmel, és akkor megosztottam vele azt, ami bennem volt vagy nem volt abban a három hónapban. Tudjátok mi történt? Rám mosolygott, és azt mondta, nekem, hogy ez természetes, ő ezt tudta. Én meg annyit szenvedtem attól, hogy nem mertem elmondani neki azt, ami velem történik. Tanulság ez azóta is nekem, hogy ne rejtegessek el tőle semmit.

Azóta eltelt több mint két év, és hát gondolom ti is gyanítjátok, hogy minden helyreállt a normális kerékvágásba. Most már vannak érzelmeim, tudok szerelmes lenni, örülni, álmodozni, szárnyalni, és szomorú is lenni, hiszen ez is érzelem. Utólag visszanézve, mosolygok magamon, és látom, hogy egyáltalán nem volt olyan mély az a gödör, mint ahogyan én azt akkor gondoltam. De mégis, megtanított arra, hogy ameddig ebben a testben élünk, történhet olyan, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, akár fizikai, akár lelki értelemben. Hiszen testünk nem az örökkévalóságnak van szánva, és előbb utóbb bármennyire is természetesnek tűnik az egészség, nem tart örökké. Még életünk végéig sem. De tudjuk, és ez bátorít, hogy Isten viszont, és az ő szeretete, kegyelme felénk túlél bennünket, és örök.

 Törékeny cserépedények vagyunk mindannyian, de Isten kezében.

„Ezért nem csüggedünk. A mi külső emberünk romlik ugyan, de a belső napról napra megújul. ..mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.” 2. Korinthus 4, 16- 18