A PROBLÉMÁIM és én

Nem vagyok egy sikeres ember. Legalább is a mai normák szerint a legtöbb ember nem ebbe a kategóriába sorolna be engem. 30 évesen még mindig azon izgulok, hogy lesz-e állásom a megfelelő időben. Tornyosulnak a kudarcaim, és bármennyit dolgozom, ismét beleütközök abba a falba, amit már négy és fél éve próbálok ledönteni. Mindezek ellenére próbálok igazat adni Istennek a lelki harcaim között.

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Róma 12: 1-2

Habár, igyekszem nem ezekhez a normákhoz szabni magam, mégis rosszul esik, ha életem holtpontjaira nézek. Talán azt gondolnánk, hogy ha megváltozna a környezetünk, megoldódnának a problémáink. De valójában nem így szokott történni, legalább is errefelé nem. Aztán eszünkbe jut, hogy a keresztény élet nem azt jelenti, hogy egy bukás után visszatérek a nulla pontra. Nem, ahol elestünk, ott állunk fel, és megyünk tovább. De, ha nem tudunk tovább menni? Azt hiszem, be kell ismernünk egy szakállas hibát, amibe időnként belesétálunk. El vagyunk foglalva a dolgainkkal, teendőinkkel, de nincs időnk, vagy elfelejtünk imádkozni.

Úgy gondolom, szükségünk van Isten kijózanító kérdésére: mi a valódi problémád?

Nézzünk meg három valós problémát:

  1. Ha a szívünk állapota nincs rendben – mindannyian szeretjük az érzést, hogy szerethetőek vagyunk. Gyanítom, azért vágyunk sikeres dolgokat megvalósítani, mert akkor elfogadhatóbbnak, szerethetőbbnek érezzük magunkat. Sokszor a környezetünk is ezt sugallja. De, ha sikertelen események sorozatát engedi meg Isten, és én egy idő után már nem tudok, vagy elfelejtek imádkozni, akkor az életem valódi problémája nem az, hogy a kollégáim nem veregetnek vállon, hanem az, hogy a szívem állapota nincs rendben.
  2. Mit kezdesz azzal a helyzettel, amibe Isten belevitt? – Reményik Sándor azt mondta, hogy a világ Isten-szőtte szőnyeg, aminek mi csak a visszáját látjuk itt. Nem értem, és nem is érthetem mindig, hogy mit miért enged meg Isten. De, reagálhatok arra, amit Ő tesz az életemben. Ha jó dolgok jönnek, akkor könnyű, de ha probléma adódik, mit teszek? Irigykedem? Keserűvé válok? Önsajnálatba zuhanok? Bezárkózom? Ha a Te válaszod is itt szerepel, akkor a valódi problémád nem az, hogy nem látod, hogyan fognak alakulni az állás ügyeid, hanem az, hogy nem tudsz igazán bízni Istenben.
  3. Képes vagyok-e engedelmeskedni? – Azt hiszem fontos látni, hogy nem emberekkel van hadakozásunk! Minden esetben a Sátán erői ellen harcolunk, tehát szellemi harcban vagyunk. Éppen ezért szellemi fegyverekkel kell harcolnunk. Mit kell tenni?
„Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.” Jakab 5: 11
„A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” Példabeszédek 15: 4

Tűrni kell, szelíden válaszolni … és még sorolhatnám, hogy mit mond Isten igéje, de én már ennyitől is megrettenek, mert rájövök, hogy nem a valódi problémákra koncentráltam eddig. Ha, Te nem vagy rendben, akkor nem tudsz harcolni. Ha önmagadat győzöd le, akkor nyertél.

„Íme, én hozok neki enyhülést és orvosságot, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik a békesség és a hűség kincseit.” Jeremiás 33: 6

Isten tenyerén

Biztos sokan hallottátok már a következő mondatot: „Új év, új én”. Nos, végre igazán, őszintén elmondhatom: ezt az évet tényleg egy új emberként kezdhetem, fizikai és lelki értelemben is. November negyedikén térdműtétem volt, és az elmúlt két hónapot Isten arra használta fel az életemben, hogy újra visszavezessen magához. Adott mellém imádkozó embereket, olyanokat is, akiket nem ismerek; segítő kezeket, hozzám illő segítő társat.

A következő ige a napokban keltette fel a figyelmem:

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.”  (1.Péter 5:10)

Milyen csodás ígéret ez! Visszatekintve erre a két hónapra, Isten valóban a szenvedés után és alatt is, megerősített és megszilárdított. Amikor az ember valamilyen nehézséggel áll szemben, hajlamos önsajnálatba és aggodalomba merülni. A műtét utáni első hetekben sokszor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, nem előre néztem, hanem a körülményeimre koncentráltam. Sokat sírtam, főleg a fájdalmaim miatt, de előfordult, hogy a negatív gondolataim erre rátettek még egy lapáttal. Tudtam, hogy ez csak átmeneti időszak, de úgy éreztem, sok mindent elveszítettem az állapotom miatt.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Sajnos az ember mindig olyankor tanul meg értékelni dolgokat, amikor elveszíti őket. Ha visszakapja, sokkal nagyobb értéke lesz…” Ez így volt velem is. Elveszítettem a járásom, ügyetlennek éreztem magam és tehetetlennek, ágyhoz kötve, másokra utalva.  Nem tudtam egyedül felöltözni, fürdeni, hajat mosni, kimászni az ágyból, olyan egyszerű dolgokat megtenni, amikre az ember nem is gondolna nehézségként. Aztán kicsit a külvilágot is elveszítettem… a szellőt, az utca zaját, a naplemente fényeit, a csillagokat, az aszfaltozott utat a talpam alatt. Sokszor gondoltam arra, vajon mikor fogom tudni újra teljesnek érezni magam. Olyan távolinak tűnt a nap amikor majd megint lábra tudok állni. Isten – mint minden más aggodalmamra –  erre is válaszolt:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2.Kor. 12:9)

Ez az igevers, valamint a sok bátorítás és ima, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam volt az, ami segített átalakítani a gondolkodásmódomat. Megpróbáltam odafigyelni minden apróságra, nem csak azért, hogy teljen az idő, hanem, hogy ösztönözzem magam arra, minél több örömet keressek a dolgokban. És amikor már nagyon belejöttem, úgy éreztem, nálam boldogabb fél lábú béna nincs is a világon. Ujjongtam az örömtől, amikor először le tudtam szállni egyedül az ágyról, amikor már nem kellett elkísérni a mosdóba, amikor fel tudtam magamnak húzni mindkét zoknim, amikor először végig aludtam egy éjszakát, amikor végre együtt tudtam enni a többiekkel a terített asztalnál anélkül, hogy kifáradtam volna az üléstől. És micsoda boldogság volt az, amikor legelőször kimehettem…csak az udvarra, a bejárati ajtó elé, öt percre, széken ülve… Leírhatatlan hála töltött be napról-napra.

Észre sem vettem, és felgyorsultak az események. Olyan tempóban javult az állapotom, amit el sem tudtam volna képzelni, és amint ráeszméltem, még inkább bennem volt az érzés: én igenis meg AKAROK gyógyulni, nem fekhetek magamat sajnálva minden nap. Isten nem akarja, hogy az Ő szeretett gyermeke lefele nézzen, hanem azt, hogy Rá emelje a tekintetét.

Nagyon sok dolgot tanultam ebben a két hónapban. Megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben, megtanultam még jobban értékelni az élet apró örömeit, megtanultam még nagyobb hittel imádkozni. Isten sosem rak a vállunkra nehezebb terhet, mint amit el tudnánk cipelni. Ezt a terhet hála Neki, nem egyedül kellett vinnem, és így visszatekintve, ez a két hónap számomra csupa áldás volt és kegyelem. Karácsony óta egyáltalán nem használok mankót, és egyre biztosabb lábakon állok és járok. Főleg azért, mert érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Ő az orvosok orvosa, a legnagyobb bátorítás, a biztos pont.

Molnár Hannah

Zárd el a csapot!

Egy elmegyógyintézetben a kezelt személyek társadalomba való beilleszkedésének, az intézmény falain túli életképességnek egyik mérési módszere volt az alábbi teszt:

Csöpögni hagyták a csapot és a páciens kezébe nyomták a felmosót, felmosó vödröt, hogy tartsa szárazon a padlót. Ha valaki csak a problémára figyelt és véget nem érő erőfeszítéssel dolgozott a helyzet megoldásán, s nem jutott el a probléma forrásának a felismerésére és megszüntetésére, akkor valószínűleg tovább marad az intézményben. De ha egyszerűen csak elzárta a csöpögő csapot, akkor ezt a próbát sikerrel zárta.

felmosas

Pár hete, egy ifi táborban hallottam ezt az illusztrációt, amit valahogy azóta sem tudok kiverni a fejemből. Egy mozdulattal leplezte le a problémáim gyökerét, és a megoldás szolgálatába irányította az értelmemet.

Mert rólam szólt. Az elkeseredett erőfeszítéseimről a felmosóval, a szűnni nem akaró problémákról, amiket nem tudok hatékonyan, sikeresen kezelni. S arról a gondolkodásmódról, ami nem veszi észre, hogy van egy csöpögő csap, hogy van egy forrása a felgyülemlett problémáknak. A támadások, a stressz és a következményei, a félelmek, a kapcsolati feszültségek a gyermekeimmel, a férjemmel nem mind külön-külön tekintendő elszigetelt problémák. Minden összefügg. A hitemmel, a bizalmammal Istenben.

A hitem van támadás alatt. A hitem Isten időzítésében, terveiben, vezetésében, szeretetében személyesen felém. Annyira vágyom hitből élni és járni, és nem az érzékszerveimre támaszkodni, s mindarra, amit szemmel, kézzel láthatok. Növekedni a hitben.

Isten örömmel teljesíti efféle vágyaimat, de ez általában krízisekkel, küzdelmes időszakokkal jár. Istentől való teljes függőségben, ráutaltságban élni, s elengedni a magamét, s átadni magam egyre inkább nem feltétlenül ugyanaz, mint az erről szóló énekeket mélyen átérezve, magasztos érzésekkel énekelni egy napfényes vasárnapon a gyülekezetben, a nyári tábor felemelő közösségében: „Átadom magamat teljesen… Mindenről lemondok érted… Mindenem tiéd… Hadd legyen, minden úgy ezután, ahogy te akarod jó Atyám…” Ez valóságos harc. Ami ellen emberi természetünk képes minden idegszálunkkal harcolni. Az ellenség manipulációiról s trükkjeiről nem is beszélve.

Péter, a tanítvány jut eszembe, aki olyan lelkes volt, de amikor a hite a saját biztonságának az elengedését is jelentette nem tudott sziklaszilárdan megállni. S annyi bátorítást találok Jézus szavaiban, ami nem csak Péternek szólt, hanem most is felemelt engem is. Mert a krízis után, a kudarc után Péter hite nem veszett el. Jézustól kapott új nevéhez méltóan sziklaszilárddá vált ingatag, érzelmekre alapozott, heves természete a Krisztusban való hit által. Élete és halála erre a hitre hívott és bátorított másokat. Történelmet megváltoztató mértékben.

Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” Ő erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Jézus azonban ezt felelte: „Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem." Lukács 22: 31-32
A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Zsidók 11:1

Az Istenben való hit nem egy érzés, nem egy reménykedés csupán, hanem olyan meggyőződés, amire feltehetjük az egész életünket. Apróságainkat s a legnagyobb döntéseket is. Természetesen leélhetjük az életünket úgy is, hogy megyünk a magunk feje után, s bízunk abban, hogy valahogy Isten hatalmas kegyelme alapján a mennybe jutunk. Mert Jézus vére valóban elég erre. De lehet több a hitünk ennél. Spurgeontől származik a mondás, amit még sok-sok éve olvastam, ezért csak parafrazálni tudom: Egy kevéske hit a mennybe visz, de van olyan hit, ami lehozza a mennyet a földre.

Isten országa bennünk van a Szentlélek által, és növekedhet, gyümölcsöt teremhet s áldásai kiáradhatnak ránk, rajtunk keresztül a környezetünkre, a családunkra, gyülekezetünkre, a városunkra. Érdemes harcolni a hitért s bátran megállni a hitharcainkban.

Hálás vagyok, hogy sikerült beazonsítanom az én csöpögő csapomat. Letettem a felmosót és a vödröt, s arra figyelek, hogy ha csöpög  a csap jól rászorítsak. Bízzak Istenben, amikor sötétben tapogatózok, amikor türelmesen várni kell,  amikor a bizonytalan levegőben vagyok a hitből való ugrást követve. Mert Isten kitárt karjai várnak. Apró dolgokban is rábízni magam az Úrra s azokra az emberekre, akiket vezetésemre rendelt. Isten Igéjének szavaira a világ bölcselkedései s hamis értékei helyett.

A hit embereinek ez a nagy serege körülvesz bennünket! Az ő életük mutatja meg igazán, mit jelent a hit. Ezért hát, mi is dobjunk le magunkról mindent, ami akadályoz bennünket! Még azt a bűnt is, amely annyira tapad ránk, és el akar gáncsolni! Kitartással fussuk meg a versenyt, ami előttünk van!
Közben le ne vegyük szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője. Ő elszenvedte a kereszten a halált. De mivel arra az örömre gondolt, ami rá várt, nem törődött a szégyennel, amit a kereszten való kivégzés jelentett. Most pedig elfoglalta a helyét Isten trónjának jobb oldalán. Zsidók 12:1-2 (EFO)

 

Megoldás, de milyen?

header_BigConferenceProblems

Minden napnak meg van a maga gondja! Ismerős ez a mondat? Emlékszem, gyerekként nagyon sokszor hallottam ezt, és még sok ehhez hasonló bölcsesség foszlányt a nagyszüleimtől. De valóban így van ez. Nem telik el nap kihívás, megoldandó probléma nélkül. Az, hogy életünknek melyik területén üti fel a fejét, mindig változó. Mivel amolyan élet-refrénként vissza-vissza köszön, valahogyan kénytelenek vagyunk kezelni. Van, amikor csendes büszkeség és van, amikor keserű kudarc köszön vissza ránk egy-egy kísérlet után.

De tényleg, hogyan kezeled a problémáidat?

Gyere, olvassunk együtt el egy esettörténetet:

„Pilátus ekkor kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha ez nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia. Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelt: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szólt hozzá: „Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.” (János 18: 29-40)

Próbáljuk beleképzelni magunkat ebbe a történelmi időbe: Róma kijelölte saját erős embereit, így Pilátus Júdea római prokurátora lett. A zsidók gyűlölték a rómaiak uralmát, ezért a vallási és nemzeti érzelmek minduntalan fellángoltak Júdeában. Így Pilátus katonái számos zavargást vertek le brutális kegyetlenséggel. Elképzelhető, hogy Jézusban is egy bajkeverőt látott. Úgy gondolom, hogy Jézus elítélésével Pilátus valószínűleg sikeresnek könyvelte el a probléma megoldását, mert helyre igazított egy zavargást (ez esetben brutalitás nélkül). De tényleg sikeres volt?

Most, velem együtt keress egy fehér lapot, és oszd fel három oszlopra. Az első oszlopba sorold fel, hogy milyen élethelyzeteket, probléma megoldásokat könyveltél el sikeresnek az utóbbi pár napban. A második oszlopba írd fel, hogy hogyan oldottad meg. Ezek után a harmadik oszlopba csak egy kérdést írj fel: Isten is sikeresnek tartja ezeket?

Írok egy példát, hogy könnyebb legyen:

tb

Legyen ez egy rögtönzött tükör, ami elvezet minket az imádságig. A Gonosz mindenhol bepróbálkozik, és sikeres hadjárata van minden olyan esetben, amikor csak emberien tudunk reagálni. Ezért jó időnként feltenni a kérdést: mit gondol most Isten? Ha Isten szerint tudjuk megoldani a problémáinkat, akkor az, széthúzhatatlan erő első sorban a családban, de nem csak!