Átírt tervek

„Terveidet a szíved készíti, de lépteidet az Örökkévaló irányítja” Péld. 16:9

– szólt hozzám az Ige, azon a reggelen, amikor tudatosult bennem, hogy áthúzhatom az elkövetkező hetek, hónapok, a nyár terveinek izgalmasabb részeit a határidőnaplómban.

Nem olyan eget rengető dolog, de az én kis világomat azért megmozgatta. Talán azért is, mert az utóbbi időben kényeztetett a mennyei Atya. Nem mondom, hogy mindig mindent megkaptunk, amikor és ahogy akartunk. Voltak várakozással teli évek, gyógyulásra, gyermekre, imameghallgatásra… nehéz, húzós, botorkálós, útkeresős időszakok, és tudom, lesznek még. De az elmúlt időszakban elborított Isten jóságos szeretetével. Imádkoztunk, terveztünk és többnyire megvalósultak az elképzeléseink.

Most másképp alakult. Visszapillantva látom, ahogy Isten készítette a szívem arra, hogy ne ijedjek meg, ne csüggedjek el, hanem bízzak az Ő szeretetében bármi is jön.

Az egész csak apróságokkal kezdődött. Meghibásodott az autóban valami. Az autópályán egy alagútban adta meg magát, megbénítva ezzel egy egész autópálya forgalmát. Még jó, hogy egyedül volt vele a férjem. Nagyon nehézkesen oldódott meg az „intelligens” probléma, aminek az igazi okát most sem lehet tudni biztosan.

Székelyföldön voltam a gyerekekkel, dédmamáztunk, nagymamáztunk, unokatesóztunk, barátnőkkel találkoztunk és úgy terveztük, hogy értünk jön a férjem majd és egy hetet együtt töltünk el ott. De az autó már harmadjára került vissza a szervizbe és nem lehetett elindulni vele. Hiányzott nekünk apa, de elfogadtuk, hogy most ez van, valahogy hazabuszozunk.

Aztán volt egy csodaszép napunk. Nagyon nagy ajándék volt, hogy a lányunk a Hargitai Keresztyén Táborban részt vehetett a zene-héten. Ennek lezárása volt egy koncert, ahol belekóstolhattunk az egész hét élményeibe. A telefonom egész nap a táskámban volt, eszembe sem jutott ránézni. Annyi régen látott drága arc jött velem szembe, hogy csak a hazaúton kaptam elő, hogy meséljek a férjemnek, aki kimaradt ebből a sok szépből. S meglepetten láttam, hogy rá nem jellemző módon már többször is keresett, írt, hogy mielőbb hívjam fel.

Megsérült. A térdében elszakadt egy oldalszalag és a keresztszalag is. Műteni kell. Hosszadalmas gyógyulási folyamat vár rá, sok hét, több hónap mozgáskorlátozottság, rehabilitáció.

„Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” Zsoltárok 112:7

Olyan sokszor megvallottam ezt az igét az elmúlt néhány évben. És Isten meggyógyította, megoldotta bennem a beteges nyugtalanságot, rettegést a férjem, gyermekeim testi épségéért, s tanított bízni a fölösleges aggodalom helyett.

„Ha bíztok bennem, és nem aggódtok, ha belső békéteket és nyugalmatokat megőrzitek, erőt adok nektek.” Ézsaiás 30 : 13b

Isten békessége árasztott el. Lépteinket az Örökkévaló irányítja. Biztonság, nyugalom.  Bámultam a határidőnaplómat. Közös tengerparti nyaralás a férjem testvéreivel és családjaikkal, mennyire készültünk, vágytunk erre. Kirándulások, utazások, találkozások…

Keseregni ezen ebben a helyzetben nevetséges lett volna, de erős megtapasztalás volt ez arról, hogy nem arra megyek, amerre akarok. Hogy Isten most átírja a terveinket. És ez felszabadít. Nem gondolom, hogy Ő szervezi a baleseteket, de megvallom az Ige szavaival:

Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott. Róma 8 28 EFO

Vannak, akik kérdéseket tesznek fel. Miért kellett így megsérülnie? Miért sportolt? Miért volt éppen ott? Miért engedte meg Isten?

Fel lehet tenni ezeket a kérdéseket, válasz is érkezhet rájuk, de én úgy döntöttem, hogy nem kérdezek.

„ Véges nézi a végtelent, találgatja, hogy mit jelent…” énekli Ákos.

Vannak ennél nagyobb, jóval fájdalmasabb kérdések, és Isten még azokra sem tartozik magyarázattal. Tudom a határainkat, emberek vagyunk, végesek, miért kellene, miért tudnánk megmagyarázni, megérteni mindent? Az a dolgunk, hogy bízzunk. Hogy kapaszkodjunk Istenbe. Gyökereket eresszünk a nehéz időkben egyre mélyebbre, a folyóig a repedezett víztartók helyett. Hallótávolságban lenni Tőle, hogy szólhasson a nehézségeken keresztül.

„Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az ÚR.” Zsoltárok 34:20

Ez volt a másik ige, ami mélyen a tudatomba vésődött a sérülést megelőző időszakban. Egy vasárnap délelőtt hallottam, aztán nem ment ki a fejemből. Érhetnek váratlan dolgok, de ha Benne vagyok elrejtve, nem leszek felkészületlen. A Vele való kapcsolat készít fel és vezet át mindenen.

Isten és köztem nem üzleti kapcsolat van. Nem ígérte meg, hogy cserébe, mert hiszek, keresem Őt, mert életemet próbálom az Ő igéjéhez igazítani, Ő maximálisan megóv engem és az enyéimet minden bajtól és kellemetlenségtől. Hogy csak napfény és virágoskert lesz az élet.

De azt megígérte, hogy semmi, de semmi nem fog az Ő szeretetétől elválasztani, és hogy minden nap velünk lesz, egészen, amíg a világ el nem múlik.

Annyi jót átvettem az Úrtól amióta kapcsolatban vagyok vele. Nem kell számolgassam, tudom, hogy sokkal több volt, mint nehézségből, problémából. (Ó, pedig utólag az utóbbiak vitték a szívem olyan közel az én mennyei apukámhoz!)

Nem mondom, hogy ujjongó örömmel, de kinyújtom a kezem azokért az áldásokért, amelyek most éppen nehéz idők csomagolópapírjában érkeztek. S tanulom még inkább imádni szeretni, szolgálni Istent Önmagáért.

 Pápai Márta Zsófia

 

A PROBLÉMÁIM és én

Nem vagyok egy sikeres ember. Legalább is a mai normák szerint a legtöbb ember nem ebbe a kategóriába sorolna be engem. 30 évesen még mindig azon izgulok, hogy lesz-e állásom a megfelelő időben. Tornyosulnak a kudarcaim, és bármennyit dolgozom, ismét beleütközök abba a falba, amit már négy és fél éve próbálok ledönteni. Mindezek ellenére próbálok igazat adni Istennek a lelki harcaim között.

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Róma 12: 1-2

Habár, igyekszem nem ezekhez a normákhoz szabni magam, mégis rosszul esik, ha életem holtpontjaira nézek. Talán azt gondolnánk, hogy ha megváltozna a környezetünk, megoldódnának a problémáink. De valójában nem így szokott történni, legalább is errefelé nem. Aztán eszünkbe jut, hogy a keresztény élet nem azt jelenti, hogy egy bukás után visszatérek a nulla pontra. Nem, ahol elestünk, ott állunk fel, és megyünk tovább. De, ha nem tudunk tovább menni? Azt hiszem, be kell ismernünk egy szakállas hibát, amibe időnként belesétálunk. El vagyunk foglalva a dolgainkkal, teendőinkkel, de nincs időnk, vagy elfelejtünk imádkozni.

Úgy gondolom, szükségünk van Isten kijózanító kérdésére: mi a valódi problémád?

Nézzünk meg három valós problémát:

  1. Ha a szívünk állapota nincs rendben – mindannyian szeretjük az érzést, hogy szerethetőek vagyunk. Gyanítom, azért vágyunk sikeres dolgokat megvalósítani, mert akkor elfogadhatóbbnak, szerethetőbbnek érezzük magunkat. Sokszor a környezetünk is ezt sugallja. De, ha sikertelen események sorozatát engedi meg Isten, és én egy idő után már nem tudok, vagy elfelejtek imádkozni, akkor az életem valódi problémája nem az, hogy a kollégáim nem veregetnek vállon, hanem az, hogy a szívem állapota nincs rendben.
  2. Mit kezdesz azzal a helyzettel, amibe Isten belevitt? – Reményik Sándor azt mondta, hogy a világ Isten-szőtte szőnyeg, aminek mi csak a visszáját látjuk itt. Nem értem, és nem is érthetem mindig, hogy mit miért enged meg Isten. De, reagálhatok arra, amit Ő tesz az életemben. Ha jó dolgok jönnek, akkor könnyű, de ha probléma adódik, mit teszek? Irigykedem? Keserűvé válok? Önsajnálatba zuhanok? Bezárkózom? Ha a Te válaszod is itt szerepel, akkor a valódi problémád nem az, hogy nem látod, hogyan fognak alakulni az állás ügyeid, hanem az, hogy nem tudsz igazán bízni Istenben.
  3. Képes vagyok-e engedelmeskedni? – Azt hiszem fontos látni, hogy nem emberekkel van hadakozásunk! Minden esetben a Sátán erői ellen harcolunk, tehát szellemi harcban vagyunk. Éppen ezért szellemi fegyverekkel kell harcolnunk. Mit kell tenni?
„Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.” Jakab 5: 11
„A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” Példabeszédek 15: 4

Tűrni kell, szelíden válaszolni … és még sorolhatnám, hogy mit mond Isten igéje, de én már ennyitől is megrettenek, mert rájövök, hogy nem a valódi problémákra koncentráltam eddig. Ha, Te nem vagy rendben, akkor nem tudsz harcolni. Ha önmagadat győzöd le, akkor nyertél.

„Íme, én hozok neki enyhülést és orvosságot, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik a békesség és a hűség kincseit.” Jeremiás 33: 6

Jóban, rosszban

„Aki szereti a feleségét az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk testének. "A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté." Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát,az asszony pedig tisztelje a férjét.” Efézus 5: 28-33

Láttam a szemében a szomorúságot. Majd néhány perc múlva láttam, hogy önmagát vádolja. Nem fogalmazta meg szavakban, de én láttam …

Hogy mondjam el, hogy nem tehet róla? Genetikai háttere van a problémának, egyikünk sem tehet róla. De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette?

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” (1 Mózes 2: 24-25)

Azt hiszem, Isten egy „meztelen” házasságot tervezett a férfinek és a nőnek. Ha nem élünk ilyen házasságban, akkor nagyon hamar komoly kísértéseknek fogjuk kitenni magunkat. Ez az érzelmi nyitottság, tiszta, őszinte szeretet kapcsolat jelenléte akkor kérdőjeleződik meg, amikor krízis helyzetekbe kerülünk.

Többnyire reménykedünk, hogy házasságunkban nem kell nagy tragédiákat átélni, de valamilyen szinten minden házasság megtapasztalja a veszteséget. Azokban a szívszorító pillanatokban egyszer csak azon kapod magad, hogy ott állsz a kritikus útkereszteződésen. Döntened kell, és az a választás, amit akkor hozol meg, megváltoztatja majd a házasságod jövőjét.

Az egyik választás a keserűség útjára tereli lépteinket. Ekkor kísértve leszünk, hogy eldobjuk a társunkat. Ezen felül kísértve leszünk, hogy Istent is eldobjuk, mert átkozni szeretnénk Őt azért a fájdalomért, amit át kell élnünk. A keserűség útja eleinte felszabadítónak tűnik, de hamar ráébredünk, hogy a végén egy csapda áll. A keserűség és a szeretet nem tud együtt élni a házasságban! Minden nap el kell dönteni, hogy a kettő közül melyiket választjuk.

A másik út, a gyógyulás útja, a szeretet útja. Ez egy olyan út, amiben úgy döntünk, hogy bízunk Istenben még akkor is, ha nem értjük, hogy mit miért enged meg. Ezen az úton hamarosan kívánhatjuk, hogy a saját fájdalmunk hadd legyen hasznos mások gyógyulásában. A békés élet nem a tragédiák, veszteségek hiányát jelenti, hanem azt, hogy veszteségeink, tragédiáink között ott van velünk az Isten.

Mosogatás közben végig futtattam ezeket a gondolatokat, majd feltettem magamnak ismét a kérdést – De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette? Aztán ráébredtem – nem kell semmit mondania, elég, ha figyelmesen szeretem. Közben figyelek, hogy érzelmileg olyan leplezetlen legyek előtte, ahogy Isten szeretné látni.

Úgy gondolom, hogy ha elvesszük az önzést a házasságból, a szeretet lesz az, ami ott marad!

„A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz” (Róma 12: 9)

Istentől ajándékozott

12 éve vagyok férjnél, és Isten 6 csodálatos gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Szeretném nektek elmondani, hogy mennyire megtapasztaltuk Isten gondviselését, és kijelentését az elmúlt időszakban. Ötödik lányunk születése után, sokat beszélgettünk a férjemmel, hogy legyen-e még egy gyermekünk. Még az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy 6 gyermeket szeretnénk, de éreztük határainkat már az 5. után. Végül megimádkozva a dolgot, arra a döntésre jutottunk, hogy belevágunk. Nekem egy kérésem volt, ami eddig soha, hogy nagyon szeretnék egy kisfiút. Így elkezdtünk kisfiúért imádkozni. Csak 2 hónapot kellett várakoznunk. Rögtön tudtam, hogy Isten meghallgatta a kérésünket, és fiút adott nekünk. De a Sátán nagyon nem akarta, hogy a gyermekünk megszülessen, vagy egészséges legyen.

6 hetes terhes voltam, amikor a tavaszi szünet alatt az akkor 5 éves lányunkon kijött az övsömör. Már volt bárányhimlős 8 hónaposan, de erre akkor sem számítottunk. Persze várható volt, hogy a két kisebben is kijön a bárányhimlő. Tudtam, hogy ez a betegség nem annyira jó egy kismama számára, de úgy tanultam, hogy csak akkor veszélyes a magzatra nézve, ha a kismama még nem volt. Így nem aggódtunk. Pár nap múlva tényleg jelentkeztek a tünetek az akkor 4 éves Lizán, de mint utólag kiderült nem a bárányhimlő volt, hanem lepkehimlő. Írták, a terhesség elején vetélést okoz. Imádkoztunk. Másnap elkezdtem vérezni. Mivel két nap múlva mentem volna az orvoshoz, ezért nem mentünk be kórházba. A vérzés hamar elmúlt. Mi lélekben hazaengedtük a babát, és megköszöntük az Úrnak, hogy ha csak egy kis időre is, de a szülei lehettünk. Hétfőn az orvos megnyugtatott, hogy minden rendben van az EGYIK babával. A másik sajnos hazament. Hálásak voltunk. Mondta az orvos, hogy a másik petezsák majd fel fog szívódni, ne aggódjak, lehet még egy kis vérzés.

A legnehezebb babavárás következett. Nekem mindegyik lány panaszmentes volt, sőt a szülések sem voltak olyan vészesek. Vagy csak megszoktuk egy idő után? 😀

Szinte nem volt olyan nap, hogy ne lettem volna rosszul, vagy ne hánytam volna. Nagyon vártam a 12. hetet, addigra mondták, hogy jobb lesz. Lehet, hogy nem viselt volna meg ennyire, ha nincs mellette az 5 gyerek, a háztartás, és a munka. Mert igen, visszamentem részmunkaidőben dolgozni, egy pár hónapra, mert Isten visszahívott. Persze ezek a dolgok még inkább térdre kényszerítettek. Nemcsak a WC mellé…. Minden egyes rosszullétnél hálát adtam a fiamért. Habár lelkileg nagyon nehéz volt, az a sok negatív gondolat, amit az emberektől kaptunk.

Nyár elején, úgy félidő környékén kaptam egy álmot. Bent vagyunk a kórházban, 29. hetes vagyok, és sürgősségi császárral megszületik a kisfiúnk. Reggel felébredtem, és elmondtam a férjemnek. Kicsit megijedtünk, aztán minden este azért imádkoztunk, hogy ne így legyen. Teltek a napok, de nem lett békességem. Egyik éjjel a férjem álmodott. Szülni indultunk, már itt volt az ideje, 39-40. hét. Viszont nagy volt a baba, komplikáció lépett fel. Már majdnem megszületett, amikor mondták a férjemnek, hogy nagy baj van, döntenie kell. Mikor reggel elmondta, kérdeztem, hogy kit választottál? Mondta, hogy a babát. De ne akadjatok ki, nálunk valahogy ez a természetes. Nem tudnám megmagyarázni. Azt is mondta, hogy nagyon nehéz volt. Sokat beszélgettünk, imádkoztunk. Egyik reggel, azzal a meggyőződéssel keltem fel, hogy az én álmom valóra fog válni, bármit is teszek. Inkább készüljünk fel. Szóltam a férjemnek. Rám nézett, és ő is tudta. Szóval már csak pár hét volt hátra a 29. hétig, és az iskolakezdésig. Már három lányunk kezdte az iskolát, így sok mindent kellett összekészíteni. Minden ruhát, cipőt átválogattam, tanszereket bevásároltam, elkészítettem. A 27. hétre készen volt a három iskolatáska. Nem volt más dolgunk, mint várni. Persze csak néhány embert avattunk be az álomba, mert tudtuk, hogy nem mindenki értené meg. Nem volt szükségünk negatív szavakra.

A 28. héten, hétfőn teljes meggyőződéssel mondtam, az egyik barátnőmnek, hogy már csak pár nap. Este pedig mondtam a férjemnek, hogy most nem megyünk aludni addig, amíg nincs neve a fiúnak. A Donát nevet választottuk, mint utólag kiderült, azt jelenti, hogy az Úrtól ajándékozott.

A rosszullétek még mindig megvoltak, ehhez jött még, a fehérje a vizeletben, és a (nekem) szokatlanul magas vérnyomás. Szerda délután már 5-10 perces, de még rendszertelen fájásokkal ébredtem. Szinte vajúdtam, de volt valami nagyon rossz előérzetem, hogy valami nincs rendben. Készültünk bemenni, de csak este. Addigra viszont teljesen elmúlt minden. Így vártunk inkább. Éjfélkor ébredtem megint erre a fájdalomra, egy órát bírtam. Felkeltettem Petit, hogy menjünk. Anyósom jött át a gyerekekhez. Persze mire beértünk elmúltak a görcsök, de benntartottak megfigyelésen, és kaptam tüdőérlelőt. Peti hazament aludni. Délelőtt bejöttek mindannyian a kórházba. Megbeszéltük, hogy minden rendben van, másnap délután megyek is haza.

Éjjel kimentem wc-re, de már csupa vér volt minden. Azonnal felvittek a szülőszobába, ahol a vizsgálat után közölték, hogy akkor altatás, sürgősségi császár, mert elkezdett leválni a lepény. Időm se volt megijedni, kérdezték a baba nevét, hálát adtam, hogy megvolt. Hirtelen a saját álmomban találtam magam. Elképesztő volt megélni a valóságban is. Mondták, hogy szülés után azonnal elszállítják a babát egy másik kórházba, mert itt nincsenek felkészülve ennyire korababára. Kértem, hogy legalább egy fényképet csináljanak róla.

Mikor felébredtem, már a kórteremben feküdtem, bekötött hassal. Mellém tolták inkubátorban a kisfiamat, de sajnos nem sokat láttam belőle. Aztán elvitték. Kaptam róla egy fényképet, és mondták, hogy minden rendben vele, 800gr. Hűűűű, de pici. Mindenkit körbetelefonáltam, vagy smst küldtem, de erre nem emlékszem, biztos az altatás miatt. Peti azt hitte viccelek, amikor hajnali 3-kor felhívtam.

Péntek reggel Peti elment meglátogatni Donátot, csinált róla egy csomó fényképet, aztán elhozta nekem is. Felhívtam a kórházat, hogy mondjanak valamit róla. Azt mondták minden rendben van, még lélegeztetőn van, de stabil. Erős, nagy baba, 1300gr, 38 cm. Nem hittem a fülemnek. Kiderült, hogy valamit elszámoltak a szülésnél. Annyira jó volt hallani ezeket a jó híreket. Másnap délelőtt elmehettem én is megnézni. Azt mondta a doktornő, hogy előreláthatólag november elejéig (amikorra ki voltam írva) bent kell maradnia. És 3 óránként vihetek neki tejet…

Egy nagyon nehéz időszak vette kezdetét. Peti táppénzre jött, rendezte a lányokat, és a háztartást. A gyülekezetünk mindennap főzött ránk. Én pedig hol bent feküdtem Donáttal, hol itthonról jártam be hozzá. Egyik alkalommal, mielőtt hazaindultam volna a kórházból, mondták, hogy írjam alá a beleegyező nyilatkozatot, mert Donátnak vérátömlesztést kell kapnia. Ez volt az első kiborulásom. Este, mikor imádkoztunk, Isten ezt az igét adta vigasztalásként:

„meglátja a vért a szemöldökfán, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házatokba.” 2.Mózes 12:23

Meg vagyok győződve, hogy ott akkor Donát megkapta Jézus vérét, hogy meggyógyuljon. Rohamosan javult az állapota. Születése után 6 héttel, és 2 kilóval hazajöhettünk. 1 hónappal korábban, mint amit mondtak. Az orvosok is azt mondták, hogy igazi csoda, ami vele történt.

Azóta itthon vagyunk, szépen növöget,már majdnem 5 kiló, és 60 centi. Rengeteget mosolyog, gagyog. Már majdnem 5 hónapos, de még csak 2 lenne. Minden hónapban megyünk valamilyen kontrollra, de eddig mindent rendben találtak. A gyógyszereket is a felére csökkentették. Szóval, lassan, de biztosan haladunk. Az Úr napról napra erősít, mert nem könnyű!

Denke Péterné – Gabi

Isten tenyerén

Biztos sokan hallottátok már a következő mondatot: „Új év, új én”. Nos, végre igazán, őszintén elmondhatom: ezt az évet tényleg egy új emberként kezdhetem, fizikai és lelki értelemben is. November negyedikén térdműtétem volt, és az elmúlt két hónapot Isten arra használta fel az életemben, hogy újra visszavezessen magához. Adott mellém imádkozó embereket, olyanokat is, akiket nem ismerek; segítő kezeket, hozzám illő segítő társat.

A következő ige a napokban keltette fel a figyelmem:

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.”  (1.Péter 5:10)

Milyen csodás ígéret ez! Visszatekintve erre a két hónapra, Isten valóban a szenvedés után és alatt is, megerősített és megszilárdított. Amikor az ember valamilyen nehézséggel áll szemben, hajlamos önsajnálatba és aggodalomba merülni. A műtét utáni első hetekben sokszor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, nem előre néztem, hanem a körülményeimre koncentráltam. Sokat sírtam, főleg a fájdalmaim miatt, de előfordult, hogy a negatív gondolataim erre rátettek még egy lapáttal. Tudtam, hogy ez csak átmeneti időszak, de úgy éreztem, sok mindent elveszítettem az állapotom miatt.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Sajnos az ember mindig olyankor tanul meg értékelni dolgokat, amikor elveszíti őket. Ha visszakapja, sokkal nagyobb értéke lesz…” Ez így volt velem is. Elveszítettem a járásom, ügyetlennek éreztem magam és tehetetlennek, ágyhoz kötve, másokra utalva.  Nem tudtam egyedül felöltözni, fürdeni, hajat mosni, kimászni az ágyból, olyan egyszerű dolgokat megtenni, amikre az ember nem is gondolna nehézségként. Aztán kicsit a külvilágot is elveszítettem… a szellőt, az utca zaját, a naplemente fényeit, a csillagokat, az aszfaltozott utat a talpam alatt. Sokszor gondoltam arra, vajon mikor fogom tudni újra teljesnek érezni magam. Olyan távolinak tűnt a nap amikor majd megint lábra tudok állni. Isten – mint minden más aggodalmamra –  erre is válaszolt:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2.Kor. 12:9)

Ez az igevers, valamint a sok bátorítás és ima, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam volt az, ami segített átalakítani a gondolkodásmódomat. Megpróbáltam odafigyelni minden apróságra, nem csak azért, hogy teljen az idő, hanem, hogy ösztönözzem magam arra, minél több örömet keressek a dolgokban. És amikor már nagyon belejöttem, úgy éreztem, nálam boldogabb fél lábú béna nincs is a világon. Ujjongtam az örömtől, amikor először le tudtam szállni egyedül az ágyról, amikor már nem kellett elkísérni a mosdóba, amikor fel tudtam magamnak húzni mindkét zoknim, amikor először végig aludtam egy éjszakát, amikor végre együtt tudtam enni a többiekkel a terített asztalnál anélkül, hogy kifáradtam volna az üléstől. És micsoda boldogság volt az, amikor legelőször kimehettem…csak az udvarra, a bejárati ajtó elé, öt percre, széken ülve… Leírhatatlan hála töltött be napról-napra.

Észre sem vettem, és felgyorsultak az események. Olyan tempóban javult az állapotom, amit el sem tudtam volna képzelni, és amint ráeszméltem, még inkább bennem volt az érzés: én igenis meg AKAROK gyógyulni, nem fekhetek magamat sajnálva minden nap. Isten nem akarja, hogy az Ő szeretett gyermeke lefele nézzen, hanem azt, hogy Rá emelje a tekintetét.

Nagyon sok dolgot tanultam ebben a két hónapban. Megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben, megtanultam még jobban értékelni az élet apró örömeit, megtanultam még nagyobb hittel imádkozni. Isten sosem rak a vállunkra nehezebb terhet, mint amit el tudnánk cipelni. Ezt a terhet hála Neki, nem egyedül kellett vinnem, és így visszatekintve, ez a két hónap számomra csupa áldás volt és kegyelem. Karácsony óta egyáltalán nem használok mankót, és egyre biztosabb lábakon állok és járok. Főleg azért, mert érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Ő az orvosok orvosa, a legnagyobb bátorítás, a biztos pont.

Molnár Hannah

Lesz víz és lesz tűz

… de nem visz el az ár és nem éget meg a láng, ezt ígéri hűségben az Úr nekem közel 15 éve. Milyen jó, hogy annyi éven át, Ő még mindig betartja az ígéretét:

“Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” Ézsaiás 43, 2

12670539_1690651087826314_1623611314710805758_n

Belenéztem egy régebbi naplóbejegyzésembe, amit négy éve írtam. „Az óriás, amellyel ma küzdesz, nem nagyobb, mint Isten, aki benned él. Rajta, tanulj meg Isten erejével felállni és legyőzni az előtted tornyosuló óriást!” (Bob Gass) – olvasom a lejegyzett idézetet… Azon gondolkodom, mi is jelentette akkor a mát és az óriást. Neked mit jelent most éppen? Mit jelentett pár éve, amikor még hatalmasan tornyosult előtted?

Szinte biztos vagyok, hogy az akkori óriás mára eltörpült, igaz? De lehet, hogy nőtt más. És tán ugyanolyan erővel próbál most is a mélybe nyomni, mint ahogyan akkor próbálkozott. Mert az óriások – bár nagy változatosságban, de – ott vannak. Lehet, hogy évek óta az egyedülléttel kell megbirkóznod, lehet, hogy egy rossz döntés következményeivel, lehet, hogy egy konfliktussal, lehet, hogy házassági vagy megélhetési problémával, lehet, hogy beteg a gyermeked, lehet, hogy nincs gyermeked, lehet, hogy…

A tehetetlenség érzése és az óriás nagysága úgy érzem, mind ellenem szól.

De milyen jó, hogy nemcsak én vagyok magamban. Az Úré az utolsó szó, ígéreteibe ma is belekapaszkodom: „Óh te szegény, szélvésztől hányt, vígasztalás nélkül való! Ímé, ólomporba rakom köveidet, és zafírokra alapítalak. Rubinból csinálom falad párkányzatát, és kapuidat gránátkövekből, és egész határodat drágakövekből; És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincs mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád.”Ézsaiás 54:11-14

„Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.” Ézsaiás 60:2