Öröm-ruha

Rosszul indult a reggelem. Későn feküdtem, és a hajnali ébresztéskor, amit a kisebbik gyerek önként biztosít, erőtlenül és felemelő érzések nélkül léptem ki az ágyból. A testem még tette a dolgát, de a lelkemnek több idő kellett volna toppon lenni, imádság, Ige–idő.

Aztán amire már az autóba kerültünk a gyerekekkel egészen elmérgesedett a hangulat. Lehet nem mondtam ki, de őket okoltam, hogy ilyen nehezen indultunk el, hogy elengedték a fülük mellett az utasításaimat és pont induláskor jutottak eszébe a nagyobbiknak a legfontosabb mesélnivalók. És a kapkodós reggeli közben még az áhítatunk is elmaradt, de ez már csak az ajtón kilépve tudatosult bennünk.

Amennyire csak lehetett egy ilyen elindulás után, valamiféle mosollyal és puszival váltunk el, meg nagy adag nyomasztó érzéssel. Az autóba visszaülve egy nyitva hagyott folyóiratra tévedt a tekintetem, az oldalon egy kép volt ezzel a felirattal:

„Gyermekeidnek te vagy a szélcsend, melyet Isten viharos életükbe adott, te vagy a világítótorony, amely utat mutat nekik. Tartsd a frontot!”

Nem volt kellemes tükörbe nézni. Megszégyenülten ültem, és bámultam ezeket a szavakat. Világossá vált, hogy ma reggel a felüdítő szélcsend biztosítása helyett belőlem indult a hurrikán. Engedtem, hogy a gyermeki és éretlen viselkedés felkorbácsolja bennem a vihart. Nem tudtam tartani a frontot, nem is tettem igazán erőfeszítéseket rá.

Ha megtehetném, reggel sokáig a pizsamámban lennék, s volt idő, amikor szinte szokásommá vált ez. De hamar kiderült, hogy nem praktikus ez a pizsamás állapot. Ha becsenget a postás vagy a szomszéd, ciki dél körül pizsamában nyitni ki az ajtót. Még akkor is, ha kisbaba vagy egy tipegő gyermek van a háttérben. Nem érzem magam pizsamában olyan tettre késznek, hatékonynak, mint aki öltözetével is megerősíti, hogy elindult a napja. Ez a pizsamás dolog azért jutott eszembe, mert nemrég olvastam egy frappáns meghatározást az örömről.

„Az öröm nem olyan, mint az újság, amit minden reggel meghoznak, az öröm egy ruha, melyet magadra kell öltened.” Bob Gass

Azt hiszem ma reggel a lelkem pizsamában maradt, és az öröm nem toppant be magától, véletlenül. Én kellett volna magamra vegyem, mint egy ruhát, magamra gomboljam hálaadással, magamra tekerjem Isten dicsőítésével.

 Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. Filippi 4:4
 Az Úrnak öröme a ti erősségetek! Nehémiás 8:10
Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Prédikátor 9:8

Linda Dillow a Boldog vagy velem? című könyvében mesél egy férfiről, akinek a felesége folyamatosan rosszkedvű, lehangolt volt és ezekkel az érzésekkel a férjét célozta meg többnyire. A férj azon kapta magát egy nap az utcán, hogy elkezdett követni egy mosolygó, nevetgélő idegen nőt. Az otthoni légkör után hihetetlenül jó érzés volt egy derűs nő közelében lenni.

Ezt a kis történetet mélyen elraktároztam, és eszembe jut időnként. Milyen a férjemnek a társaságomban lenni? Őszintén elgondolkodtam ezen és rájöttem, hogy nevethetnék sokkal többször, s igazán elhagyhatnám a gyermekek minden kihágásának a felsorolását, s a hajszálpontos helyzetjelentést a kellemetlenségek, betegség miatt, meg a többi hasonló szokásomat is. Szelektálhatnék sokkal jobban, hogy mit osszak meg abban a nem túl sok időben, amikor együtt vagyunk. Nem biztos, hogy mindennek hangot kell adnom, ami végigcikázik a fejemen. Meg kell beszélni, ha nagy a jelentősége a kellemetlen dolgokat is, de az arányokra érdemes odafigyelni.

Az öröm döntés, a boldogság választható. Annyi élet bizonyítja, hogy egyáltalán nem a körülmények határozzák meg. Sokszor hallottam már, olvastam már, tudom, mondtam másnak is párszor, lassan ez is elcsépelt lesz… mégis annyiszor azon kapom magam, hogy várom, hogy csak úgy megtörténjen az öröm, csak úgy magával ragadjon a boldogság, s csodálkozom, hogy helyette valami más történik.

Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.  Példabeszédek 31:25

A három éves fiacskám most tanul öltözni, rengeteget kínlódik ezzel, de nagyon elszánt és kitartó, így napról napra gyorsabban kerülnek rá a ruhadarabok.

Az örömöt felöltözni sem megy egyből, mint a karikacsapás. De kitartással, gyakorlással megtanulhatom olyan gyorsan magamra kapni, mint a tűzoltók a védőöltözetet, amikor hirtelen riasztják őket. Mert vannak helyzetek. Lesznek még nehezen induló reggelek s még kitudja mi.

Mennyei Atyám ma újra elhatároztam, hogy tartani fogom a frontot. Szélcsend leszek, virágzó sziget a férjemnek és a gyermekeimnek. Örülök Benned Uram, így döntök. A csüggedés és szomorúság szelleme helyett felveszem a dicséret palástját (Ézs. 61:3). Erősíts meg Uram, hogy derűs hozzáállással, hálás lelkülettel tegyem napsugarassá az otthonunkat. 

Pápai Márta Zsófia

Az öröm árnyékában

„mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” 1. Thesszalonika 5:18

Létezik egy lelki gyakorlat, amit én néhány hónapja bevezettem az életembe. Hadd osszam meg veletek! Még, ha nem is sikerül naponta, de igyekszem hetente feltenni magamnak a kérdést – Mit vihetek az én Istenem számára? Alig rebegem el a kérdést, máris hallom a választ – Az örömöd megörvendeztetne Engem is.

Úgy gondolom, az öröm nem olyan, mint a boldogság. Míg a boldogság pillanatnyi, addig az öröm nem egy körülményekbe zárt érzelem. De, mikor születik meg az öröm?

„Te tanítasz engem az élet ösvényére, nálad teljes az öröm, jobbodon örök gyönyörűség van.” Zsoltárok 16:11

A valódi örömöt nem a földi szépségek, nem a tárgyak, nem az emberek adják meg, hanem az Istennel való belsőséges kapcsolat. Amikor Istennel kapcsolatban vagy, és Őrá nézel, akkor észrevétlenül el kezd gerjedezni az öröm-parázs a szívedben. Észre vetted már? Az öröm, többnyire a hálára való képességünkön is alapszik.

De, ha őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy bizonyos lelki évszakokban, mintha elköltözne az öröm az otthonunkból, lelkünkből. Egy-egy élethelyzetben kipréselni sem tudjuk magunkból…

Én is küzdöm ezzel … most különösen …

„Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság tökéletes cselekedetet jelent, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül.” Jakab 1:2-4

Miközben felemészt az aggódás (és száműzi az örömöt), Isten a fenti Igét hozta elém. Ez alapján, a szenvedés alatt lelki növekedés, érettség hódíthat teret a lelkünkben. Nehéz időszakainkban emlékezhetünk arra, hogy ez alatt az idő alatt Isten egy új és nagyszerű dolgot akar velünk cselekedni, mert fokozatosan azzá formál, akivé látni akar. Tudjuk így látni a nehézségeinket, próbáinkat?

„Igaz áldozattal áldozzatok, és bízzatok az Úrban! Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel ránk arcod világosságát, ó, Uram!” Zsoltárok 4:6-7

Ez az Ige tovább viszi az eddigi gondolatokat. Az öröm annak a várása is, amit Isten fog tenni az érdekedben! Hiszed, hogy Isten meghallgat és cselekszik az érdekedben?

„Bizony, elrejt engem hajlékában a veszedelem napján, betakar sátra rejtekében, sziklára emel föl engem. Most is fölemeli fejemet ellenségeim fölé, akik körülöttem vannak; ezért örömmel áldozom sátrában, énekkel zengedezem az Úrnak. Halld meg, Uram, hangomat, hívlak! Irgalmazz nekem, és hallgass meg engem!” Zsoltárok 27:5-7

Lehet, hogy örömöd megélésében az is akadályoz, hogy olyan terheket cipelsz magaddal, amiket valójában nem kötelező magaddal vinned. A tehermentesség öröme a hívő ember egyik kiváltsága, ne felejtsük el, és tegyük le Isten előtt azt, ami kioltja az öröm parazsát bennünk!

„Boldog ember az, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt, akinek lelkében nincsen csalárdság.” Zsoltárok 32:2
 „A vidám szív jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek azonban kiszárítja a csontokat.” Példabeszédek 17: 22

Az öröm egyaránt jó számodra és a körülötted élők számára. Tudom, néha jó viaskodni azzal a nehézséggel, amin éppen átmegyünk, de az öröm sokkal jobb válaszreakció számodra, és a környezeted számára egyaránt. Emlékszem, azok a hívő emberek, akikre fel tudtam nézni, örömtelik maradtak a próbák idején is. Tudták, hogy Ő jó, még akkor is, ha fájt a szívük! Látod? Az öröm nem csak rád hat, hanem a környezetedben élőkre is. Az Ő nehézségeikre is jó gyógyszer lehet. Ne feledd, a Te Istennek adott válaszod másokat is vezethet a sötétebb időszakokban.

Lélek-tér-kép

Ha körbe nézek, nagyon sok megkeseredett, reményvesztett, elégedetlen embert látok magam körül. És, ha nem figyelek nagyon tudatosan, akkor ez hatással lesz rám, könnyen egy leszek a „késői panaszosok” közül.

Hadd idézzem a legkedvesebb barátnőmet, aki a napokban ezt írta nekem:

„Egy másik dolog, amit megértettem, hogy az, ahogyan én megélem a harcaimat, másokra is hatással van. Például: nem is tudtam, hogy az egyik barátnőm mennyire felnéz rám, amiért engedelmes feleség vagyok. Eddig jóra ösztönöztem őt, anélkül, hogy tudtam volna, és most úgy érzem, hogy az, ahogyan megélem a harcaimat felelősség mások szempontjából is.”

Úgy gondolom, hogy a fenti sorok rendkívül jól szemléltetik, hogy a hívő ember miért nem lehet elégedetlen. Lelki életünk minőségi nívójának sarkalatos zeg-zuga a HÁLA.

A régi időkben a hála kifejezése a közösség vállalás, barátság egyik formája volt. Lelki életben a hála kifejezése általában Isten vezetésére, áldására adott spontán reakció volt. Ezzel a gesztussal kifejezésre került, hogy a hálaadó békességben, vagy közösségben van Istennel. A hála kifejezésének sokféle módja volt: az első termés odaadása, különböző áldozatok bemutatása, stb. Ezeket az ajándékokat ez emberek valami olyanért adták, amit Istentől kaptak, a szív túlcsorduló hálájának bizonyítékaként. Talán Isten azért teremtett minket, hogy hálás emberek legyünk? Spontán, vagy erőltetett a hálánk kifejezése Isten felé?

Valljuk be, hajlamosak vagyunk egy-egy részletnél leragadni. Isten nem tagadja, hogy van nyomorúság is, de ugyanakkor megvan az áldásnak is az ideje. Több helyen is a Bibliában, Isten arra bátorít, hogy próbáljuk egybe látni a képet. Mert, aki mozaikokba kapaszkodik, hamar megkeseredik, de aki Istennel együtt próbálja egyben látni a képet, megtelik hálával.

„Emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott az ÚR, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a szívedben: vajon megtartod-e parancsolatait, vagy sem?” 5. Mózes 8: 2
„Ha majd eszel és megelégszel, dicsérjed az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet neked adott.” 5. Mózes 8: 10

Könnyebb dolgunk van, ha a hála egy konkrét eseményhez kötött. Könnyű örömmel fellángolni az Úr iránt, ha nehéz pillanatokból/életszakaszokból pozitívan jövünk ki. De vajon “csak ennyi” elegendő? Nem kellene a megtapasztalások által Isten személyiségét keresni?

Ha azt kérném, hogy vonatkoztass el a konkrét megtapasztalásoktól, és gondolj az imaéletedre, már nehezebb vizekre eveznénk.

„Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, valahányszor értetek imádkozunk” Kolossé 1: 3

Ha az imaéletedről egy térképet kellene készítened, hol és mekkora részt foglalna el a hála? Sajnos többnyire a kéréseinkkel, gondjaink sorolgatásával vagyunk elfoglalva, és csak nagyon röviden érintjük azt, hogy miért lehetünk hálásak. Milyen lenne, ha megfordítanánk ezt az arányt?

Ez nem megy egyből könnyen, ezért próbálj készíteni magadnak napi emlékeztetőt (ragassz fel egy-két cédulát a hűtődre, tegyél le egy gyertyát oda, ahol csendességet szoktál tartani, vagy bármi mást kitalálhatsz), amire a nap folyamán egyszer, ha ránézel, megállsz, és egy dologért hálát adsz.

Miért fontos ez?

“Ameddig a hálaadás lehetséges, addig az öröm is mindig lehetséges.” – mondja Ann Voskamp, az Ezer Ajándék című könyv szerzője. Létezik az öröm, amit meg lehet találni, nem csak a jó időkben, hanem a próbák alatt is!

Nevetve néz a holnap elé

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé." Példabeszédek 31:25

Ez a kedvenc részem a derék asszony dicséretéből. Nem azért, mert annyira jellemez, hanem mert annyira vágyom rá, hogy jellemezzen, és annyira csodálom másokban a humoros, derűs hozzáállást az élethez.

Könnyen tudok felszabadultan nevetni az önfeledt pillanatokban. De nevetni, amikor a holnapra, a jövőre gondolok, és komor felhők ülnek a homlokomra? Nos, olyankor nem igazán szoktam. Van a nevetés, a jókedv, és van a felnőtt komoly ÉLET. Ez két külön elszeparált dolog bennem.

Mégis így év elején megfogalmazódott bennem, hogy ez így nem jó. Nem kellene annyira komolyan vennem mindent. Többet kellene, nevessek. Mi lenne, ha nevetnék akkor is, ha éppen későn ébredünk reggel és rohanni kell, akkor is, ha a kiskamasz gyermekem folyamatosan kellemetlen szituációkat teremt, akkor is ha úszik a fürdőszoba, mert nyitva maradt a csap? Meg kellene próbálnom mosolyogni magamon, a helyzeten, akkor is ha elsózom az ételt, akkor is, ha bezár a bolt, mire odaérünk, akkor is, ha reggel taknyosan, köhögősen ébred az egész család, akkor is, ha napok óta nem aludtam ki magam, akkor is, ha határidők szorítanak a munkában, akkor is, ha rumli van itthon…

Isten céllal adta a humorra való képességet. A nevetés, a derű, kicsit a síráshoz hasonlóan segít kiengedni a felgyülemlett feszültséget, felüdít. A Példabeszédek könyve szerint a vidám szív a legjobb gyógyszer. Az őszinte kacagás szervezetünkre, az anyagcserénkre, a hormonjainkra gyakorolt jótékony hatását kutatások sora is bizonyítja, ha Isten beszéde nem lenne elég meggyőző.

Felnőttkoromban kezdtem tanulni a humort. Bár vannak vicces alakok a családomban, mégsem jellemezném humorosnak, vidámnak a gyermekkorom közegét. Meg sosem voltam az a jókedvtől kicsattanó természetű.

Aztán több félreértés után (ami éppen abból származott, hogy nem értettem, ha egészségesen viccelődnek velem) megismertem a férjemet. Az első levélváltásaink egyikében kifejtette, hogy neki mennyire fontos a humor, úgy gondolja, hogy az életet ez tudja igazán megfűszerezni.

Vettem a lapot, és próbáltam nyitott lenni a humorra , de az igazság az, hogy nagyon lassan haladok a tanulásban.  Több mint egy évtized házasság után, időnként még mindig képes vagyok felcsattanni a férjem vicces megjegyzésein, amivel csak a feszültséget szeretné oldani.

Amíg jegyzetet készítettem ehhez a cikkhez, a kisfiam rohangált körülöttem egy kis műanyag, lábbal hajtható autóval. A lábai túl hosszúnak bizonyultak ehhez a járgányhoz, és pontosan előttem felborult vele. Hason feküdt a földön és kétségbeesetten kereste a tekintetemet. Természetesen összerezzent a lelkem, de nyugalmat parancsolva magamra a szemébe néztem és nevettem egyet. A reakció nagyon látványos volt. A sírásra görbülő szájacska mosolyra váltott, és a kis hároméves legényke felugrott és jókedvűen kocsikázott tovább.

Többször kellene a kritikus pillanatokban derülnöm, nevetnem, mosolyognom. A gyermekeim már az apjuk humorán edződnek, értik ezt, de a kritikus pillanatban hajlamosak az én túldramatizáló mintámat követni. Felelősségem van ebben is. Azt aratom, amit vetek. Most már nem csak a férjem kedvéért kell változzak ebben, bár ez is nagyon nyomós ok, változnom kell a gyermekeimért is. És változnom kell, azért is, mert az Ige, és általa az Isten nyomatékosan tanácsolja, szinte parancsolja, hogy örüljünk.

"Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” Filippi 4:4

A Biblia rengeteg helyen ír arról, hogy az Úrnál öröm van. Igazi, hamisítatlan öröm, amit bármennyire is üldözünk másban, máshol, csak Nála tudunk megtalálni. Ez az öröm nem függ össze a körülményekkel, mert az Istennel való kapcsolat, a csendesség, az ima a forrása.

„… az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek!”  Nehémiás 8:10b
 „Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk.” Zsolt 34:6

Ha valamit nagyon szeretnék ebben az évben megtanulni, az az, hogy ne azt várjam, hogy a körülmények megváltozzanak, és felnevethessek végre, hanem tudjak őszintén örülni a szívemben, és nevetni a számmal a kevésbé ideális pillanatokban is. Azokból valószínűleg több lesz.

Az igazi öröm átütő, hatással van másokra. Miközben képeket keresgéltem illusztrációnak, annyi tökéletes és szép fotót kellett kihagyjak, mert az örömöt, a szívből jövő nevetést nem lehet hamisítani.

„Akik Rá tekintenek ragyognak.” olvasom a  Zsoltárokban. Mózes jut eszembe, akinek az arca Isten dicsőségétől ragyogott miután szemtől-szembe beszélt vele az Isten.

Ha nem csak kéréseim sorolására futok Istenhez, hanem csodálom, imádom Őt, akkor visszaragyoghatom az Ő dicsőségét. Ha megfürdök Isten jelenlétében, akkor nem a genetika, nem a korom, nem a ráncok, nem a smink vagy a hiánya, fogja meghatározni a kisugárzásom. Isten jelenlétébe, a menny, az örökkévalóság örömébe kóstolhatok bele, és azt ragyoghatom mások felé.

Erre vágyom!

Isten tenyerén

Biztos sokan hallottátok már a következő mondatot: „Új év, új én”. Nos, végre igazán, őszintén elmondhatom: ezt az évet tényleg egy új emberként kezdhetem, fizikai és lelki értelemben is. November negyedikén térdműtétem volt, és az elmúlt két hónapot Isten arra használta fel az életemben, hogy újra visszavezessen magához. Adott mellém imádkozó embereket, olyanokat is, akiket nem ismerek; segítő kezeket, hozzám illő segítő társat.

A következő ige a napokban keltette fel a figyelmem:

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.”  (1.Péter 5:10)

Milyen csodás ígéret ez! Visszatekintve erre a két hónapra, Isten valóban a szenvedés után és alatt is, megerősített és megszilárdított. Amikor az ember valamilyen nehézséggel áll szemben, hajlamos önsajnálatba és aggodalomba merülni. A műtét utáni első hetekben sokszor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, nem előre néztem, hanem a körülményeimre koncentráltam. Sokat sírtam, főleg a fájdalmaim miatt, de előfordult, hogy a negatív gondolataim erre rátettek még egy lapáttal. Tudtam, hogy ez csak átmeneti időszak, de úgy éreztem, sok mindent elveszítettem az állapotom miatt.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Sajnos az ember mindig olyankor tanul meg értékelni dolgokat, amikor elveszíti őket. Ha visszakapja, sokkal nagyobb értéke lesz…” Ez így volt velem is. Elveszítettem a járásom, ügyetlennek éreztem magam és tehetetlennek, ágyhoz kötve, másokra utalva.  Nem tudtam egyedül felöltözni, fürdeni, hajat mosni, kimászni az ágyból, olyan egyszerű dolgokat megtenni, amikre az ember nem is gondolna nehézségként. Aztán kicsit a külvilágot is elveszítettem… a szellőt, az utca zaját, a naplemente fényeit, a csillagokat, az aszfaltozott utat a talpam alatt. Sokszor gondoltam arra, vajon mikor fogom tudni újra teljesnek érezni magam. Olyan távolinak tűnt a nap amikor majd megint lábra tudok állni. Isten – mint minden más aggodalmamra –  erre is válaszolt:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2.Kor. 12:9)

Ez az igevers, valamint a sok bátorítás és ima, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam volt az, ami segített átalakítani a gondolkodásmódomat. Megpróbáltam odafigyelni minden apróságra, nem csak azért, hogy teljen az idő, hanem, hogy ösztönözzem magam arra, minél több örömet keressek a dolgokban. És amikor már nagyon belejöttem, úgy éreztem, nálam boldogabb fél lábú béna nincs is a világon. Ujjongtam az örömtől, amikor először le tudtam szállni egyedül az ágyról, amikor már nem kellett elkísérni a mosdóba, amikor fel tudtam magamnak húzni mindkét zoknim, amikor először végig aludtam egy éjszakát, amikor végre együtt tudtam enni a többiekkel a terített asztalnál anélkül, hogy kifáradtam volna az üléstől. És micsoda boldogság volt az, amikor legelőször kimehettem…csak az udvarra, a bejárati ajtó elé, öt percre, széken ülve… Leírhatatlan hála töltött be napról-napra.

Észre sem vettem, és felgyorsultak az események. Olyan tempóban javult az állapotom, amit el sem tudtam volna képzelni, és amint ráeszméltem, még inkább bennem volt az érzés: én igenis meg AKAROK gyógyulni, nem fekhetek magamat sajnálva minden nap. Isten nem akarja, hogy az Ő szeretett gyermeke lefele nézzen, hanem azt, hogy Rá emelje a tekintetét.

Nagyon sok dolgot tanultam ebben a két hónapban. Megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben, megtanultam még jobban értékelni az élet apró örömeit, megtanultam még nagyobb hittel imádkozni. Isten sosem rak a vállunkra nehezebb terhet, mint amit el tudnánk cipelni. Ezt a terhet hála Neki, nem egyedül kellett vinnem, és így visszatekintve, ez a két hónap számomra csupa áldás volt és kegyelem. Karácsony óta egyáltalán nem használok mankót, és egyre biztosabb lábakon állok és járok. Főleg azért, mert érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Ő az orvosok orvosa, a legnagyobb bátorítás, a biztos pont.

Molnár Hannah

A legfőbb jóm (2)

Eredményhirdetés előtti este volt. Nehezen tudtam elaludni, éppen tábori hét alatt, a sátorban próbáltam megtalálni a helyem, miközben a gondolataim a másnapi fordulóponton jártak. Előbb elszorult a szívem, aztán az Úrra gondoltam és kezdtem örülni a „nincs kezemben a jövőm” szabadságának. Hálás voltam azért, hogy a sok kérdés meg évek óta tartó bizonytalanság között jobban láthattam az Urat, jobban hegyeztem füleimet és jobban vágytam az Ő közelségébe. Nem volt semmim, amit kezemben tarthattam volna, amibe fogózhattam volna. S erre a sátorlakók gondolata még inkább emlékeztetett. Nem kapaszkodhattam ingovány „biztonságba”, a munkahely, az anyagi jólét, a körülmények, a kapcsolatok vagy bármi más, amiben a világ bízik, csak nagyon változékony, s emiatt könnyen csalódást okozó kapaszkodók. Mindezeken túl viszont, ott van az Úr, akinek keze nyomát szemlélhettem és szemlélhetem éppen ilyen helyzetekben a legjobban, a leginkább… Nem sokkal értékesebb ez és nagyobb gazdagság, mint amikor csukva a szem, a fül és a szív az Úrra való ráutaltság (látszólagos) hiányától?…

14030854_1745350485689707_253861320_n

"....beborította a felhő a kijelentés sátrát és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot." 2. Mózes 40,34

Teljes meggyőződés öntött el, aztán megnyugodva elaludtam, ott a kis kényelmetlen, jövevénységre, de Isten jelenlétére is emlékeztető sátorban.

Eredményhirdetés utáni héten vagyunk. Sikerült! 🙂 Mindkétszer sikerült, elvárásaim felett. Imameghallgató, könyörülő az Úr és kegyelmes. Végleges munkahelyet foglalhattam a vizsgaeredményekkel, itt, ahol egyébként nem könnyű munkalehetőséghez jutni. Forrásvíz a pusztában. Hatalmas ráadásként élem ezt meg, de ugyanakkor erősen ott van bennem az is, hogy nem ez volt a végállomás, a végcél. Ez még mindig csak mellékes, csak egy része az összképnek, akármennyire fontos is. A végcél nem lehet soha más, mint Ő maga. A legfőbb jó Ő maga, és az, amit megismerhetek belőle, az, amit átélhetek Vele, az, ahogyan átvisz minden életszakaszon és az életszakaszok kisebb-nagyobb ügyein. Mielőtt bevezet az örök üdvösségbe, már itt a földön megadja azt a kiváltságot, hogy bemehetek az Ő jelenlétébe. Akkor is, amikor próbában vagy kísértésben vagyok, akkor is, amikor a szikla magasabban van, mint ahova feljuthatnék, akkor is, amikor tehetetlen vagyok, akkor is, amikor sötét fellegek jönnek akadályként, akkor is, amikor félne, háborogna vagy aggódna a szívem, bátran mehetek az Ő jelenlétébe, teljes hittel és bizalommal. Mert hű az, Aki az ígéretet tette. Így lehet Ő a legfőbb jóm minden élethelyzet, mindenféle körülmény közepette, mert mindig mindenben a Vele való közösség a lényeg és a végcél. A többi ráadásul megadatik.

„Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” 1.Kor 1,9

Kétely nélkül

A bibliai Annán gondolkoztam mostanában, nagyon megfogott, amit olvasunk róla:

"Akkor ezt mondta neki a férje, Elkána: Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál? Egyszer Anna fölkelt, miután ettek és ittak Silóban. Éli pap meg ott ült egy széken az ÚR templomának az ajtófélfájánál. Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az ÚRhoz, és keservesen sírt. Azután erős fogadalmat tett, és ezt mondta: Seregek URa! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az ÚRnak adom, és nem éri borotva a fejét! Mivel hosszasan imádkozott az ÚR színe előtt, Éli figyelte az asszony száját. Anna magában beszélt, csak ajka mozgott, de hangja nem hallatszott. Ezért Éli azt gondolta, hogy részeg, és ezt mondta neki: Meddig tart még a részegséged? Józanodj ki mámorodból! Anna azonban így válaszolt: Nem, uram! Bánatos lelkű asszony vagyok. Nem ittam bort vagy szeszes italt, hanem a lelkemet öntöttem ki az ÚR előtt. Ne tartsd szolgálólányodat elvetemült asszonynak, mert nagy bánatom és szomorúságom miatt beszéltem ilyen sokáig. Éli így válaszolt: Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amit kértél tőle! Ő pedig ezt mondta: Nézz jóindulattal szolgálólányodra! Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca."  1. Sámuel 1:8-18

Ismerősek ezek a sorok, ismerjük Anna nehéz helyzetét, szíve vágyát, ahogy könyörgött gyermekért. De vajon gondoltunk-e már arra, hogy miután kiöntötte szívét az Úr előtt, erős fogadalmat tett, mit is tett Anna? Elment útjára és nem volt többé szomorú.

Számomra ez az egyik legszebb ebben a történetben: egy olyan hitbeli döntés, amikor otthagyja terhét az Úr előtt, nem aggódik tovább, nem kesereg, és nem bosszankodik, mikor csúfolják. Egyszerűen bízik Istenében az Úrban, aki hallotta kérését és fogadalmát és cselekedni fog a kellő időben.

Tudunk-e mi így imádkozni? Tudok-e én így bízni, így kérni Istentől? Lelkem mélyéig összetörve, kiszolgáltatottan, utolsó reményként odatéve az Úr elé, mert Ő az egyedüli, aki tud segíteni helyzetemben. Tudom-e otthagyni terhemet az Úr előtt, és nem cipelni tovább, hanem felszabadultan örülni az életnek, várni és reménykedni? Ott már nincs kétely, nincs „mi van ha…”. Akkor már lehet úgy örvendezni, mint aki már meg is kapta, azt, amit kért…

Merd életed nagy kérdéseit Isten elé hozni, teljes szívvel bízni benne, mert ő cselekszik. Tedd le terhedet és ne legyen többé bánatos az arcod, mert Istennek gondja lesz rád is.

Családi idill

Egy meleg május végi délutánon történt, hogy hárman pihentünk a rózsalugas árnyékában: férjem, alig pár napos kisfiam, meg én.  Csodálatos pillanatokra emlékszem vissza, az illatok, a lágy szellő, ami felüdítette  a már kellemesen meleg levegőt, egy békésen alvó újszülött, boldog, szárnyalni tudó újdonsült szülők – minden egyes részlet, mintha nem is e világi lenne.  Annyira idilli volt ez az élethelyzet, hogy már-már elhittem, hogy ezentúl csak ilyen lesz az élet. Csodálatos ajándék feleségnek, szülőnek lenni, hiszen minden arról szól, hogy örüljek az Isten nekem ajándékozott csodáinak.

alvas

Ez így is van, örömre hívattunk el, csakhogy mindannyian tudjuk, hogy az élet nem csupán ilyen rózsaillatú pihenésekből áll. A világ amiben élünk, szinte mindent megtesz annak érdekében, hogy fontos feladatokkal lássa el a házastársakat. Férjeink legtöbb esetben naphosszat dolgoznak, mi feleségek úgyszintén, polgári foglalkozásban vagy pedig otthon, háztartásban. Gyermekeink pillanat alatt kinövik a hosszú babaalvásaikat, helyette vannak a sorozatos éjszakai felébredések, fogacskák kibújásával járó fájdalmak, sírós, csak anyás korszakok, dackor, meg még minden, amit el lehet képzelni. Hamar szétfoszlik a rózsaszín felhő, ami a kezdeti, szülővé válás állapotát jellemezte, és a mindennapi élet kihívásaiban hajlamosak vagyunk elcsüggedni. Legalábbis én igen. Hogy miért csüggedek? Mert sokszor azt hiszem, hogy ezentúl már soha nem lesz olyan, hogy csak a férjemmel ketten legyünk, hogy rossz szülő vagyok, nem vagyok eléggé ügyes háziasszony hiszen sosincs  hétfogásos ebéd az asztalon, soha nem lesz már olyan, hogy két óránál többet aludjak egyhuzamban, és a legrosszabb, hogy az Istennel töltött minőségi időm sem olyan, mint amilyennek szeretném. Alig várom, múljon el ez az életszakasz, pár év múlva könnyebb lesz… Ahogy ezt kigondolom, szívembe hasít az a gondolat, hogy még csak most volt, amikor csodáltam az alvó kis csöppséget, és azóta már jár, beszél, és le tudja venni az asztalról a poharat. És ha a csüggedő szemüveget leveszem, meg kell lássam, mennyi öröm volt ebben az elmúlt két évben. Sokkal több, mint amennyi csüggedésre való ok. Megéltem ezeket, vagy vártam, hogy teljen az idő, hogy legyen “könnyebb”? Sokszor igen, máskor meg nem.

Egyik énekünk arra hív fel, hogy “nézd az áldást, nézd meg egyenként..lásd meg, Isten kezéből mily sok jó ért ért”ezekkel a sorokkal szeretnélek hívni, hogy álljunk meg egy pillanatra és nézzünk vissza, számláljuk meg az áldásokat. De ne csak a múltéit, hanem a jelenét  is. A prédikátor az írja, hogy

“Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek.” Prédikátor 3, 1

Mi az az élethelyzet, amiben épp benne vagy, amit élvezel, vagy amit talán a múltnak tudnál már? Bátorítalak, élvezd, örülj minden percének. Ha gyönyörűen rózsaszín, és könnyű örülni, akkor azért, ha meg nehéz, akkor még-inkább, mert Jó Atyánk kezében semmi sem történik hasztalanul, “azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Róma 8, 28

Hogyan örülj, hogyan élvezd? Adj hálát érte, sorolj fel minden egyes pici apró eseményt, ami eszedbe jut, ne hagyj semmit elveszni. Én hálás vagyok most, hogy a gyerekeim valami csoda folytán még alszanak, és így írhatom e sorokat. 🙂 És bármi jön a mai nap során, szeretném megélni, oda figyelni, tudatosan Isten jelenlétében lenni. Ezt nem azért írom tanácsnak, mert nekem annyira könnyű, hanem mert első sorban magamat is szeretném erre bátorítani veletek együtt. Nem azt akarom mondani, hogy élj a mának, de éld meg a mát, mert ez a tied, ez a mienk, ez Isten jelen pillanati ajándéka, a ma. Köszönjük meg az Ajándékozónak, és fejezzük ki hálánkat azzal, hogy értékeljük azt, amit kapunk.

Pislákoló öröm

Leplezni sem tudom és nem is próbálom, időnként lehangolt vagyok. Ilyenkor, még könnyebb engem panaszos gondolatokkal és érzésekkel bekeríteni. S mivel ezt már igen jól tudom magamról, inkább tudatosan, döntésből más irányba evezek, ahol a „mindig örüljetek” lehetetlensége mégis lehetővé válik. Annyira csodálatos Istennek felemelő ereje, előtte nincs az az akadály, nincs az a lehúzó erő, amit ne tudna letiporni s ami fölé ne tudna kiemelni!

Minden veszteség azért veszteség, mert értéke volt és valamit jelentett.

13301326_1711274182430671_3447898438310416912_o

Ha az értékeket hasonlítgatom, meg hogy mi nagyobb vagy mi kisebb veszteség egy ember életében, hirtelen eszembe jut, KI a legnagyobb érték s egyben KI volt akkor a legnagyobb veszteség is. … ”Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Róma 8:31-32

A veszteséget ajándékkal összekötni? A veszteségben megajándékozottá válni?

Ez tipikusan isteni!

 „Nem szomjaznak, amíg a pusztán át vezeti őket. A kősziklából vizet fakaszt nekik, megnyitja a kősziklát, és víz ömlik belőle.” Ézsaiás 48:21

A szívemen hagyott űrbe is vizet fakaszt az Úr, mert Ő ezt megteheti. A víz megelevenít, és az öröm valódivá válik az ige egyre  mélyebbre vésődő, egyre inkább MINDENT jelentő szavaival, hogy “sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Róma 8:38

Magamat, odafigyelésemet, barátságomat, ragaszkodásomat adhatom én is egy olyan személynek, akit veszteség ért. Sőt, elmondhatom, Ki a legnagyobb ajándék, aki engem is felülemelt, aki engem is megajándékozott Önmagával. Ha minden más megszűnne is, Ő akkor is ott van, Ő él és az Ő szeretetétől semmi/senki el nem választhat!

“az Úrnak öröme a ti erősségetek”

Most egy olyan témáról szeretnék írni, ami nekem is a gyengém. Nem mondhatom, hogy ezt megharcoltam és győztem. Ezzel harcoltam az elmúlt néhány napban, ezért írom le, mert friss az élmény.

Nem vagyok egy életvidám egyéniség, világéletemben inkább melankolikus voltam, egy ideig még büszke is voltam rá. Most sem szégyellem, de azért vannak vele gondjaim. Tele van a Biblia olyan igékkel, amik arra biztatnak, hogy örüljünk. De nem csak biztatnak, hanem parancsolják! Nem csak néha, hanem mindig! És mindenért legyünk hálásak! S, ha hitelt adunk a 4 személyiségtípus felosztásának, akkor mondhatjuk, hogy a szangvinikusaknak bezzeg könnyű megélni a hívő élet ezen részét, de mit csináljanak a többiek?? Miért is várja el tőlünk Isten hogy örüljünk, ha nem tudunk? Ha nem látunk rá okot…

Az örömöt tanulni kell. És meg lehet tanulni. Annak idején a rajztanárom azt mondta, hogy bárki megtanulhat rajzolni, még az is, akinek nincs nagy tehetsége. Lehet, hogy egy kicsit nehezebben, több gyakorlással, de lehetséges. Ezt magamnak is mondom, mert én nem szeretek tanulni, gyakorolni. Szeretem azt, ami könnyen jön, nem kell érte izzadni… Meg kell lássuk, miért lehetünk hálásak, és a nehézségeket is úgy nézni, mint ami a javunkra van. (Mert akik  Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál… ismerős ige?) A hálaadás felszabadítja az örömünket.

Az Úrban való öröm nem függ a körülményektől. Mert Isten mindig ugyanaz, ugyanolyan és Benne, Neki, Érte mindig örülhetünk.

Mert „az Úrnak öröme a ti erősségetek”, vagy „az Úr előtt való öröm erőt ad nektek” (Nehémiás könyve 8. 10.) Sokszor csodálkozom, hogy miért is vagyok olyan erőtlen lelki, de fizikai értelemben is. Hát ezért. Mert az ad erőt, ha tudok örülni az Úrban. Az ad erőt a szolgálatomnak, ad erőt a szavaimnak és úgy általában a mindennapi élet adta küzdelmekhez.

A zsörtölődés és panaszkodás kárhozatos bűn. Mindig elcsodálkozom, mikor eszembe jut Izráel pusztai vándorlása, hogy mennyit bírtak panaszkodni. Soha semmi nem volt jó nekik. Igaz, pusztában járkáltak, nem volt egyszerű az út, de hát semmire nem volt gondjuk. Isten védte meg őket, Ő adott nekik enni meg inni. Ja, hogy nem akkor és úgy, ahogyan ők elképzelték… De nem voltak többé rabok! Nem-e így vagyunk mi is sokszor. Azt se tudjuk, mi a bajunk, mert mindig csak a rosszat látjuk. Hogy mi nincs, meg hogy mi kéne. De MOST! Izráel népe nem ment be a Kánaánba emiatt. Isten őrizzen és legyen türelmes hozzám és hozzánk, hogy meg tudjuk tanulni a leckét!

Istenünk adjon nekünk hálás, örömteli szívet, olyat, mint a „derék asszonynak” van, aki „nevetve néz a holnap elé” (Péld. 31. 25).