Istenkép

Azt mondja a pszichológia, hogy a szegényes, sérült énkép a sok magával küszködő, boldogtalan ember problémája.  Azt is mondja, hogy el kell fogadjuk, meg kell szeressük végre magunkat és akkor sokkal jobban fog működni minden. És ez jól hangzik.

Csak az a gond, hogy van benne egy kis csavarintás. Fontos, hogy mit gondolunk magunkról, milyen hazugságokat hiszünk el magunkról, amelyek meghatároznak. De nem tudjuk magunkat a hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Amíg önmagunkban keressük a megoldást nem jutunk messzire. Ugyanazokat a köröket fogjuk róni magunk körül. Lehet jobb lesz kicsit a hangulatunk, de könnyen megtörténhet, hogy az énképünk helyrepofozása közben elhiszünk pár újabb hazugságot.

Mert Isten Igéje szerint az igazság az, hogy önzőek vagyunk, végtelenül önzőek. Önző az is, akinek dagad a melle a hatalmas, akár túlzott önbizalomtól, és önző az is, aki utál a tükörbe nézni, vagdossa magát kínjában, és az öngyilkosság gondolatával barátkozik. Mert mindkettő önmagával van elfoglalva, még ha ez teljesen másképp nyilvánul is meg.

Jézus azt tanította, hogy tagadjuk meg magunkat.

"Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt." Márk 8: 34-35

Az önszeretet természetes, ezért hív Jézus arra, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint magunkat. A férfiakat az Ige arra buzdítja, hogy úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. A legtöbb esetben nem kell nekünk különösebben tanulnunk magunkat szeretni. Megy ez már pelenkás korunk óta.

Egy torz, beteg énképnek mindenképp gyógyulásra van szüksége. De a magam bőrén, lelkén tapasztaltam, hogy a gyógyulás igazán, akkor kezdődik el, akkor kezdődött el, amikor abbahagytam a beható foglalkozást az alacsony önbecsülésemmel, a sérült lelkemmel és a felszabaduló energiával egy másik kép helyreállításán kezdtem dolgozni. Az Isten bennem lévő sekélyes, szegényes, valótlan képén.

Az igazi probléma nem az, hogy mit gondolunk magunkról, hanem az, hogy mit gondolunk Istenről, a Teremtőről, a Megváltóról, a Szabadítóról, a Gondviselőről, Hatalmasról, Tanácsadóról, Csodálatosról.

Három példát említek, a Bibliából, akiken keresztül megértettem, hogy nem az énképem, az önbecsülésem az akadály a szolgálatban, az életfeladatomban, az Isten megdicsőítésében az életemben, hanem az, hogy milyen Istenképem van.

Mózes: a fáraó unokájaként ereje teljében, dagadó mellel, nekilátott megoldani népe problémáját. Nagyot bukott. Megölt egy egyiptomit, menekült és a pusztában apósa juhait legeltette. Amikor megjelent neki Isten az égő csipkebokorban és hívta, arra amire ő késztetést érzett a maga módján negyven évvel korábban is. Mózes már nem volt olyan lelkes és vállalkozó kedvű. Küldjél, kérlek mást, felelte Istennek. És Isten nem kezdte vállon veregetni, hogy ugyan már Mózes fog ez menni neked, megtanultad a leckét, képes vagy rá.  Csak annyit mond, hogy „Veled leszek”.  És a többit tudjuk. Mózes Isten hatalmas eszköze volt a nép megszabadításában az egyiptomi szolgaságból. Mert fel tudta emelni a tekintetét magáról, az ellenségről Istenre.

Naámán feleségének rabszolgája a második, akit portyázó arám csapatok hurcoltak el a hazájából. „Egy kisleány”, így ír a Biblia róla a Királyok második könyvében. Milyen énképe lehetett egy gyereknek akit kiszakítottak erőszakkal a családjából és szolgálóvá tették? Nem derül ki a történetből csak az, hogy erős Istenképe volt. Amikor szembesült Naámán betegségével bizonyságot tett arról az Istenről, aki meg tudja gyógyítani a leprás Naámánt is. Összetört lehetett a szíve, gyűlölettel és haraggal is szembe kellett néznie, de túl tudott ezen lépni és szolgálni az ellensége felé is, mert az élő Istenben gyökerező hite az új környezetben is benne élt.

Aztán ott van mindenki kedvence, Dávid, (Isten is odavolt érte, „szívem szerint való férfi”) a kis „kölyök” Isai családjából, akit Sámuel látogatásakor oda sem hívtak a többiek közé, úgy kellett a juhok közül előkeresni.  Isten már akkor látta a szívét. Góliát legyőzése után nyilvánvaló lesz, hogy Dávid ismeri Istent, és látja azt, amit Izráel seregében senki nem látott. Azt, hogy ki Isten, milyen hatalmas, mire képes. Míg mindenki  az óriásra nőtt filiszteussal foglalkozik és bénultan szemléli az eseményeket Dávid Istenről beszél, az óriás helyett Istenre koncentrál és legyőzi Góliátot.

"Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben.
És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az ÚR kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket." Sámuel 1. könyve 17:45-47

„Nézzünk az óriásokra-és elbukunk.
Nézzünk Istenre- és az óriásaink dőlnek le.”
Max Lucado

A sérült énkép, a sárba taposott önbecsülés, a bizonytalanság magadban valóságos probléma. Olyannyira, mint Góliát. De ne boncolgasd, elemezgesd tovább. Beszélj inkább Istenről, töltsd meg a gondolataidat az Igével, erősödjön meg a Róla alkotott képed. Lépj túl magadon, ne legyen többé kifogás a múlt, a félelem, az önbizalomhiány. Isten tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek győzelmesen élni, hittel követni, önzetlenül szolgálni. Neked és nekem is csak annyit mond: Veled leszek! Ha tudod ki Ő, akkor ez több, mint elég.

Jóban, rosszban

„Aki szereti a feleségét az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk testének. "A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté." Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát,az asszony pedig tisztelje a férjét.” Efézus 5: 28-33

Láttam a szemében a szomorúságot. Majd néhány perc múlva láttam, hogy önmagát vádolja. Nem fogalmazta meg szavakban, de én láttam …

Hogy mondjam el, hogy nem tehet róla? Genetikai háttere van a problémának, egyikünk sem tehet róla. De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette?

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.” (1 Mózes 2: 24-25)

Azt hiszem, Isten egy „meztelen” házasságot tervezett a férfinek és a nőnek. Ha nem élünk ilyen házasságban, akkor nagyon hamar komoly kísértéseknek fogjuk kitenni magunkat. Ez az érzelmi nyitottság, tiszta, őszinte szeretet kapcsolat jelenléte akkor kérdőjeleződik meg, amikor krízis helyzetekbe kerülünk.

Többnyire reménykedünk, hogy házasságunkban nem kell nagy tragédiákat átélni, de valamilyen szinten minden házasság megtapasztalja a veszteséget. Azokban a szívszorító pillanatokban egyszer csak azon kapod magad, hogy ott állsz a kritikus útkereszteződésen. Döntened kell, és az a választás, amit akkor hozol meg, megváltoztatja majd a házasságod jövőjét.

Az egyik választás a keserűség útjára tereli lépteinket. Ekkor kísértve leszünk, hogy eldobjuk a társunkat. Ezen felül kísértve leszünk, hogy Istent is eldobjuk, mert átkozni szeretnénk Őt azért a fájdalomért, amit át kell élnünk. A keserűség útja eleinte felszabadítónak tűnik, de hamar ráébredünk, hogy a végén egy csapda áll. A keserűség és a szeretet nem tud együtt élni a házasságban! Minden nap el kell dönteni, hogy a kettő közül melyiket választjuk.

A másik út, a gyógyulás útja, a szeretet útja. Ez egy olyan út, amiben úgy döntünk, hogy bízunk Istenben még akkor is, ha nem értjük, hogy mit miért enged meg. Ezen az úton hamarosan kívánhatjuk, hogy a saját fájdalmunk hadd legyen hasznos mások gyógyulásában. A békés élet nem a tragédiák, veszteségek hiányát jelenti, hanem azt, hogy veszteségeink, tragédiáink között ott van velünk az Isten.

Mosogatás közben végig futtattam ezeket a gondolatokat, majd feltettem magamnak ismét a kérdést – De, ha ki sem mondja, ezekben a nehéz pillanatokban, hogyan álljak mellette? Aztán ráébredtem – nem kell semmit mondania, elég, ha figyelmesen szeretem. Közben figyelek, hogy érzelmileg olyan leplezetlen legyek előtte, ahogy Isten szeretné látni.

Úgy gondolom, hogy ha elvesszük az önzést a házasságból, a szeretet lesz az, ami ott marad!

„A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz” (Róma 12: 9)

Nem én

Az év utolsó napjain gyakran azon kapom magam, hogy újra meg újra számadást készítek erről az évről, mindenféle tudatosság nélkül. Eltűnődök rajta mi minden történt kívül-belül, s főleg belül.
Rettenetesen feledékeny vagyok, ezért az Istennel átélt dolgaimról, ha csak vázlatosan is, és nem olyan rendszeresen, ahogy szeretném, de feljegyzéseket készítek. Sokszor este félálomban firkálok valamit a füzetembe, mert tudom, hogy másnap már nem tudnám mi volt olyan nagyon fontos. Néhol ronda, rendetlen és alig olvasható emiatt, de mégis öröm vissza-visszalapozni, mert Isten jelenlétét és hűségét dokumentálják. Amikor egy nehezebb időszakban olyan sötéten látom a dolgokat ezek a firkák felfrissítik az emlékeimet Arról, aki újra át tud vezetni a viharon. Most ülök és lapozgatok. Kisgyerekes édesanyaként hihetetlenül gyorsan eltelik, de a lapokat elnézve annyi minden történik egy év alatt.

A „Nem én, hanem Krisztus” kijelentést többször is leírtam ebben az évben.

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Galata 2:20

Tulajdonképpen keresztyén életem egyik visszatérő refrénje ez a „nem én”. Azért mert állandóan megpróbáltam mellőzni a mondatnak ezt az első kényelmetlen részét.
Vágytam Krisztust, az Ő erejét, az örömöt benne, a Szentlelket, meglátni, ahogy munkálkodik bennem. Mit tud elvégezni általam a családban, a gyülekezetben? Tudtam, hogy ez életem célja, értelme, de nem működött a dolog. Mint egy kiskutya a hentesüzlet kirakata előtt az üvegről, úgy pattantam le én is újra meg újra a földre. Egészen addig, amíg kezdett derengeni, hogy mit jelent ez a „nem én”. Sok huppanás kellett hozzá, de az Úr soha nem adja fel, még a magamfajta lassú felfogásúakkal sem a formálást, nevelést.
Nem én. Nem rólam szól ez az egész. Amíg rólam szól, addig nem léphetek tovább. Nem elég az alázatoskodás, igazi alázat kell, mélységes belátása annak, hogy magamban én tényleg semmi, de semmi vagyok. Fájdalmas erről meggyőződni, de életem egyik leggyümölcsözőbb felismerése, hogy a magam kis ötleteivel, terveivel nem jutok messzire. Önző vagyok. A sikereim csak értéktelen bizsuk. Kudarcok, külső, belső szenvedés, nehézségek, kínlódások tanítgattak erre. Isten nem úgy működik, mint Aladdin csodalámpása. Nem rángathatjuk Őt és az Ő hatalmának erejét a csodaszép terveinkbe, a nagyszerű szolgálati ötleteinkbe. Ő munkálkodik, ott és úgy, ahogy azt csodálatosan eltervezi. Az a terve és a vágya, hogy a munkatársai, az eszközei legyünk, de amíg nem tagadjuk meg azt a makacs ÉN-t, amíg nem törnek össze az illúzióim magammal kapcsolatban, addig nem tud igazán használni.
Hogyan is tehetné? Hangya perspektívánkkal olyan keveset látunk az egészből.

Amennyivel az ég magasabb a földnél,
 annyival magasabbak útjaim útjaitoknál,
 és gondolataim gondolataitoknál. Ézsaiás 55:9

Jó dolgokat akartam tenni, Istennek tetsző dolgokat, de a magam módján, a magam elképzelései és meglátásai alapján. Kijózanító volt meglátni, hogy Isten nem feltétlenül azokat használja, akik nagyszerű képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ő mást keres elsősorban. Olyan embereket, akik azt mondják, hogy:

„Történjen velem a te beszédet szerint.”

„Megyek bárhová küldesz!”

„Nem értem miért kéred Uram ezt most, de bízom benned, sokkal jobban, mint magamban.”
Isten a legmélyebb kudarcaimban tanít a „NEM ÉN”-re. Ezekről a kisebb nagyobb leckékről bőven van feljegyzés ebben az évben is. Sajnos még mindig kellenek az emlékeztetők: a gyengeségeim, a határaim, amelyekbe újra meg újra beleütközök, a kisebb nagyobb problémák, a küzdelmek és minden más, ami pillanatnyilag elkeserít és összetöri a szívem.
De már nem tekintek rájuk olyan elkeseredetten, mint régebb. Látom bennük Isten kegyelmét. Lehet, még nem tudok velük dicsekedni (mint Pál), de visszatekintve annyiszor látom, hogy ezek segítettek jó irányban maradni, ezek tartottak a térdeimen, ezeken keresztül áradt ki Isten kegyelme és ereje az életemben.

Elég az a kegyelem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem… mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. 2Kor 12: 9,10

És jó volt látni év végi számadásaim során „Krisztust”. Kegyelemből. Érdekes módon legtöbbször akkor tapasztaltam meg az Ő erejét, segítségét, munkáját amikor tudatában voltam a gyengeségeimnek, a hiányosságaimnak.
Hogy értsétek, mesélek egyet: Szeretek beszélni, úgy gondolom, egészen jól elő tudok adni dolgokat, kaptam már retorikai különdíjat is egyszer egy országos versenyen. De amikor Isten valamit rám bíz, hogy mondjam, sokkal gyakoribb, hogy elhagy az ékesszólás művészete, mint az hogy ezekkel a képességekkel lopom magam az emberek lelkébe. Furcsa dolgok történnek, dadogok, fuldokló köhögés ér utol, elveszítem a fonalat… de belül hatalmas öröm van bennem, mert tudom, hogy Istennek soha nem lesz akadály az én dadogásom. És hálás is vagyok, mert Isten olyan jól ismer, tudja, hogy így nem szállok el magamtól.
S nagyon szeretem az Úrban azt, hogy előbb-utóbb megerősít abban, hogy ott volt mögöttem. Hatalmasan és dicsőségesen ott volt az elhaló, nehézkes szavaimban, ott volt a remegő lépteimben, ott volt a félszeg ölelésemben, s célt ért a bátortalan mosolyommal.
Nem én, hanem Krisztus!

Az ítélkezés mögött

Nem tudom mások, hogy vannak vele, de én azt hiszem úgy születtem, hogy kedvemet leltem már gyerekként is megfigyelni és mérlegelni másokat, aztán valamiféle ítéletet hozni velük kapcsolatban. Még gúnyverseket is írtam néhány osztálytársamról. Akkor még nem tudtam miért teszem, és miért esik jól a lelkemnek pillanatnyilag valami elmarasztaló vagy negatív címkét aggatni a másikra.

Az ítélkezés nem is annyira arról a másikról szól. Az ítélkezés, mint minden bűnünk az önzésünkből és énközpontúságunkból fakad. Sokkal többet árulnak el rólunk elítélő, másokat elmarasztaló megjegyzéseink, még ha szép kegyes csomagolást kapnak is, mint arról, akit tulajdonképpen „csak féltünk”, „csak sajnálunk”, „csak imádkozni kell érte”, csak a „legnagyobb szeretettel meg kellene neki már valaki mondja”…

De nem mi fogjuk megmondani, mert mi igazából csak magunkat fényezzük a másik hibáin keresztül, és ha jó mélyen magunkba tekintünk nem a cselekvő, felemelő szeretet vezet az ilyen ítélkező szavak kimondásához.

Mentegetőzés, dicsekvés, önbizalomhiány, kicsinyesség, gőg.

Amikor ítélkezünk, akkor a másik fölé helyezzük magunkat. De föntről nézni az Isten helye, nem a miénk. Szellemi törvényszerűség, hogy aki magát felmagasztalja meg fog aláztatni. És aki ítél, az ítéltetik.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát. Mt. 7: 1-5

Jézus fellépett az ítélkezéssel szemben. És a figyelmet az ítélkezőre magára, a gerendáira irányította. Az óriási problémára, amit ha nem orvosol nem tud áldás és segítség lenni a mások életében.

judgment

Élénken emlékszem egy régi beszélgetésre, ami rádöbbentett a gerendáimra, a büszkeségemre, az alázat hiányára az életemben. Egy megtört életű nővel beszélgettem, akit korábban is ismertem, de zűrös, (és elképzeléseim szerint helytelen) életvitele miatt távolságtartó voltam vele szemben. Valahogy úgy alakult, hogy egy szeretetteljes gesztussal szolgált felém, és egy jó beszélgetés alakult ki köztünk, s valami mentegetőzés féle hagyta el a számat a korábbi zárkózottság miatt, amire ő nagyon őszintén reagált. „Nem zárkózottság az, hanem büszkeség.” A szavai sokáig visszhangzottak bennem, és rádöbbentettek, hogy mennyire nem a kegyelmes és irgalmas Isten szemével nézem úgy általában az embereket. Mennyire nem annak a Krisztusnak a lelkületét hordozom, aki lehajolt a kőzuhatagra ítélt parázna nőhöz, és az összes többihez, akik szégyenletes terheket, bűnöket cipeltek. Aki azt mondta, hogy:

Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Jn. 12:47b

Jogos a kérdés, hogy akkor mit tegyünk, ha igazán komoly problémát, bűnt látunk a másik életében, és nem tudunk egyszerűen elmenni mellette?

Helye van annak, hogy Isten Igéje alapján megítéljük valamiről, hogy helyes-e, de a segítés valódi szándéka nélkül, öncélúan, szeretetlenül nem szabad ítélkezni.  Imádságban Isten elé kell hozzuk ezeket a dolgokat. Ha őszintén törődünk a másikkal, akkor ezt fogjuk tenni. A térdeinken megértjük, hogyha több feladatunk van ezzel kapcsolatban a közbenjárásnál.

Az ítélkezés, ha vissza-visszaköszönő szokás az életünkben fel kell vegyük vele a harcot. Mert az ítélkezés elválaszt bennünket egymástól. Akadály lehet a szolgálatainkban. Az ítélkező emberekhez nem szívesen fordulnak tanácsért, segítségért, a szívüket kiönteni mások.

Sokszor imádkozom könyörülő és irgalmas szívért, és Isten néha kemény megtörettetéseken keresztül, de munkálja bennem a krisztusi lelkületet, és ez kegyelem. Magamtól csak az ítélkezés tökélesítésére lennék képes.

Én úgy tapasztalom az élet nagyon gyakorlati dolgaiban is, hogy könnyebb egy makacs, rossz szokást úgy legyőzni, hogy helyettesítjük egy másikkal (pl. esti  nassolás helyett egy kis gyümölcsöt enni). Ítélkezés helyett keressük a jót, és ne fukarkodjunk szavakba önteni, ha észrevesszük. Mondjunk minél több jót egymásról. Ha késztetést érzünk mások furcsaságait, hibáit és hiányosságait szóvá tenni, a puszta hallgatás helyett jegyezzünk meg valamit az illetőről „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ami nemes és dicséretes…Fil 4: 8 És velünk lesz a békesség Istene!

“Ha ítélkezel az emberek felett, nem marad időd szeretni őket!” Teréz anya