Azt mondják, kutyából nem lesz szalonna …

Az utóbbi időben egyre gyakrabban mondogatok egy mondatot: ami fontos az életben, arról nem szabad lemaradni.

Ige ám, de nem olyan rég, vissza kellett mennem dolgozni (véget ért a Gyes-es időszak), és egyre inkább szembesülök azzal, hogy elképesztő kavarodás jellemezi az emberi értékrendet, gondolkodásmódot, életvitelt. Versenyszférában dolgozom, ahol szeretnek kiemelni embereket, és a teljesítmény, vagy szülői háttér függvényében megállapítani az ember értékét. Gondolkodtam azokon az embereken, akiket példaként állítanak elénk. Azt hiszem, az, hogy azok lettek, akik, az annak a titka/bizonyítéka, hogy bejártak egy fejlődési utat. De keresztény emberként talán nem meglepő, ha az foglalkoztat, hogy ebben a világban, amiben élünk, hogyan gyalogoljunk?

Ha, csak az életem szakmai oldalára gondolok, folyamatos fejlődést várnak el tőlem. Fejlődésünk célja, hogy önmagunkat fejlesszük, mert:
Lehetséges: könnyen elérhető a szükséges információ
Szükséges: tudás nélkül hatástalan leszek

Aki nem teszi ezt az:
Kimarad: egyszeri alkalom is elég ehhez, de bepótolható
Lemarad: folyamatos kimaradás eredményezi
Alulmarad: végül a hosszan tartó lemaradás bepótolhatatlanná válik

 

 

Nos, ez csak a szakmai tudás, elvárás, de nem csak ennyiből áll az élet …

Mit mond Isten a fejlődésről?

„...hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek.” Filippi 1:9

Mindannyian tudjuk, hogy ez a világ nem a szeretetre épül, de ebben kellene gyarapodni, nem a másik kritizálásában, kiközösítésében, akadályozásában, kibeszélésében, stb. Mert sokszor nem tudjuk, hogy hol a határ.

Gondoljunk csak az uránra. Régebb elérhetetlen volt, most már elő tudjuk állítani. Tehát, tudunk olyant gyártani, ami évszázadokon keresztül megmarad. Más szemszögből, tudunk úgy rombolni, hogy az hosszú távon maradandó legyen. Igaz ez az emberi kapcsolatainkra is.

Ha önfeledten nem bízhatod rá a másikra a gondolataidat, vágyaidat, érzéseidet, mert rögtön kihasználják, akkor beláthatjuk, hogy az egy élhetetlen kapcsolat. Érdemes ebből a szemszögből is átgondolni a kapcsolatinkat.

Lehet, azon gondolkodsz: miért fontos ez?

Mert Isten megkérdi: hogyan éled az életedet? Hol tudtad megvalósítani az én alapelveimet?

Isten Igéje szerint a fejlődés:

– Vállalt folyamat: én akarom, és kezdeményezem
– Tudatosan irányított folyamat: nem az ösztöneim szerint haladok előre
– Kontrollált folyamat: határaim az Isteni alapelvek

 

 

Magyarán, megállítom a rossz, burjánzó gondolatokat, cselekedeteket.

Úgy szeretnél fejlődni, hogy Isten szempontját veszed figyelembe?

Törekedjünk Isten által elismert és támogatott fejlődésre.

„ ... hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét...” Filippi 3:10

Ez a titka újra és újra …mert az én erőm elfogy, de az, AKI képes volt legyőzni a halált, nekem is segít ebben a lehetetlennek tűnő feladatban.

Lombos Andrea

Akire hasonlítasz …

Napjaink ideologizált emberképe egészséges életmódot gyakorol, pozitív gondolkodása van, ha kell közérzet javító gyakorlatokat végez, jó emberi kapcsolatokkal rendelkezik, előre kitűzött tervek és célok szerint járja életútját.

Akárhogy nézem, Jézus nem hasonlít erre a fantomképre, legalább is az én Jézus képem nem ilyen. Milyen volt Ő, akire hasonlítani szeretnénk?

  1. Jézus olyan személy, akinek a közelében jó lenni.

Nem gondolnám, hogy az én közelemben mindig jó lenni, vagy mindenki úgy nyilatkozna, hogy a társaságomat szívesen keresné. Mi határozhatta ezt meg? Tudjuk, hogy Jézus fizikuma teljesen átlagos volt, kisugárzása többnyire disszonanciát keltett. Akkor miért? Úgy gondolom, a tetteivel nyerte meg az embereket.

“A tetteinknek, annak, ahogyan bánunk másokkal, jóval nagyobb a jelentősége, mint ahogy azt gondolnánk.” Philip Yancey

  1. Megmosta a tanítványok lábát, amíg a tanítványok azzal foglalkoztak, hogy ki a nagyobb közülük.

Mennyire gyarló tanítványok vagyunk, napjaink még mindig azzal telnek el, hogy pozíciók felett vitázunk, vagy harcolunk. Jézus nem félt attól, hogy lekerül a ranglétrán! Mennyire fejeződik ki a hited a mindennapokban anélkül, hogy szándékosan kitűnnél vele?

  1. Azért halt meg, hogy a megromlott kapcsolatot helyreállítsa. Hogy a valódi kapcsolat megszülethessen, ha kell önmagaddal és másokkal is.

Nekünk nem kell meghalni, csak a büszkeségünket, a féltett és nehezen kialakított, mások fejében megszületett képünket kell halálba küldenünk. Képesek vagyunk ezt a döntést meghozni, hogy Krisztushoz hasonlítsunk? A saját kereszténységed milyen hatással van a mindennapi környezetedre, kapcsolataidra?

Keresztelő János olyan szépen mondja: “Neki növekednie kell, nekem meg egyre kisebbé lennem.” Ez a keresztyén élet lényege. Akiben már él Krisztus, legyen egyre erőteljesebb, az én rossz természetem meg tűnjön el egyre jobban.

Erre mondja Pál apostol: miközben a mi külső emberünk megromlik, a belső emberünk napról-napra megújul. A külső emberünk mindannyiunknak megromlik: hullik a hajunk, alig van ép fogunk stb. Itt fáj, ott fáj. A külső ember megromlik. De ha száz évig él valaki, és van belső embere, él benne Krisztus, akkor is napról-napra megújul. Még valami újat megért Isten igéjéből. Még valamiben tud megtisztulni, fejlődni és növekedni, és még valakinek tud hasznára lenni. A tanítványok nem tökéletesek, de mindegyiknek van feladata.

"Kérlek, tehát titeket, éljetek méltóan ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok." Efézus 4:1

“Naponta millió
Példaadás válik le rólunk,
Akár fényesedünk,
Akár besározódunk.
Szemek, fénylő szemek
Tükörtermében járva
Kép lesz, s vonz, vagy taszít
Életünk fénye, árnya.”
Füle Lajos

Lombos Andrea

Pillanatnyi szenvedés

Frissen megtért keresztyénként úgy gondoltam, hogy az életen mosolygósan szárnyalva fogok keresztülmenni. Ha jól csinálom ezt a dolgot, a kapcsolatot Istennel, akkor egy csupa áldás-öröm életre számíthatok. És hát jól akartam csinálni.

Emlékszem, mondták többen is féltőn, hogy lesznek majd azért nehéz időszakok, erre készüljek fel. Igen, tudtam, hogy lesznek afféle külső kísértések, bántalmazások, de majd mosolyogva, derűsen lépdelek közöttük, Jézusra emelt tekintettel.

Hosszú út vezetett annak a megértéséig, hogy Jézus követése, az Istennek odaszánt élet nem feltétlenül így néz ki. Legalábbis nem mindig.

„sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” Apcsel. 14: 22

Nem tudtam, hogy lesznek lelkemet átjáró valóságos fájdalmak, hogy össze fogok törni, hogy formálhatóvá és használhatóvá váljak. Mert Isten az ő műhelyében nem csak polírozgat, lakkozgat, simogat az ecsettel, hanem amikor arra van szükség használja a vésőt, a fűrészt, a gyalut, a durva csiszolópapírt, hogy azt, amit elképzelt rólam életre hívja.

"Zúzódások, sebek tisztítanak meg a gonoszságtól, és a test belsejében is érzett csapások." Példabeszédek 20:30

Küzdöttem és harcoltam minden külső és belső szenvedés ellen. Amikor bajok értek egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet, lázadtam, megsértődtem. Hogy lehet, hogy az Isten, akinek a kezét főleg áldani láttam most másképpen dolgozik.

e9d27b781ce7e394d8c928174b1472f7

Nem szívesen emlékszem vissza szellemileg éretlen, lázadó korszakomra, de ez vezetett odáig, hogy ne csak a kezét lessem, ne csak az áldásait akarjam az Istennek, hanem Őt Magát, a lényét, a szívét, a gondolatait. Önmagáért imádjam, szeressem, kövessem, nem azért, amit kapok Tőle.

Annyiszor kérjük az Urat, hogy megszenteljen, és vágyunk arra, hogy hasonlítsunk Jézusra, de elutasítjuk azt az eszközt, amivel Isten ezt tenné. Mert ragaszkodunk a mi kis idilli életünkhöz. De az igazság az, hogy Istent sokkal jobban érdekli a szentségünk, mint a pillanatnyi boldogságunk.

Ha szülők vagyunk, mi is gyakran döntünk így a gyermekeink nevelésében. Nem a pillanatnyi élvezetet, örömöt tartjuk szem előtt, hanem a jellemformálódást, vagy egy-egy nemesebb célt. Így döntünk még akkor is, ha szenvedni, vívódni látjuk őket, mert távolabbra látunk tőlük.

Miért lep meg, ha a mennyei Atyánk is hasonlóan gondolkodik, aki az örökkévalóság távlatában látja parányi életünket?

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” 2. Korinthus 4:17-18

Egyszer, ha a most még „láthatatlan” távlatokból nézünk vissza elviselhetetlennek tűnő szenvedésünk, terheink, kereszthordozásunk csak egy szempillantásnak fog tűnni.

Bátorítson ez, ha most a szenvedések földjén jársz. Áldd Istent a próbák, nehézségek között, keresd az arcát. Éld át, hogy a Siralom völgye források völgyévé változik.

„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. 
 Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával. 
 Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.” Zsolt 84: 6-8

Most!

Az a típusú ember vagyok, aki szeret cselekedni, csinálni mindig valamit. Ám a feladataimat mindig próbálom úgy csűrni csavarni, hogy a legkevesebb energiabefektetéssel a legjobb eredményt érjem el, így gyakran előfordul velem, hogy halogatok, mert MAJD kitalálok valamit, s így vagy úgy meg FOGOM csinálni.  Általában sikerül is, vagy ha mégsem akkor keresek valami kifogást a miértre. S bármennyire nem jó ez így, valljuk be, kényelmes, csak épp a számonkérésnél nem, de az meg úgyis mindig csak a végén van, s ha kifogás adódik, még azt is jól át lehet vészelni.

Elgondolkodtatott ez, s az hogy ha én így cselekeszem a hétköznapokban, akkor a hitéletben vajon hogyan? Halogatok-e mentegetőzök-e? Szomorúan vallottam be, elég sokszor művelem. S az épp aktuális kifogást, ami mindig van, sokszor mondogatom magamnak, meg az Úrnak. “Ma ezért nem tudtam rendesen elcsendesedni, tegnap meg azért voltam mérges/indulatos/szeretetlen, és most meg azért nem tudok imádkozni” és akkor itt jön mindig a “mert”, ami után találok olyan magyarázatot, ami a kis lelkemet ugyan pillanatnyilag megnyugtatja, de hosszútávon csak egyre inkább elsorvasztja.

now-5

Mert mondhatom, hogy majd később olvasok igét, majd legközelebb szolgálok, majd pár év múlva leszek szelíd, majd idős koromban leszek imaharcos, majd, majd, majd … , de ezekkel a majd-okkal az a baj, hogy sosem fognak eljönni. S a Krisztussal járásban nincs majd, csak most van.

Az ítéletnap eljön, ha akarom, ha nem, azt nem lehet elnapolni. S akkor egyetlen kifogás sem fog megmenteni. Épp ezért, jobb, ha én teszem fel magamnak a kérdést: miért nem MOST?.

Ja, hogy lemondással járna, energiát igényelne, önmegtagadást? De hát, nem azt mondom, hogy  még az életem sem drága, akkor mi tart vissza?

Mióta tudatosítottam magamban ezeket, jobban odafigyelek a majd-ra mindig, a hitéletben pedig hatványozottan, s mikor mondanám, vagy épp csak gondolnám, felteszem a kérdést: miért nem most? S azt vettem észre, hogy ilyenkor igazán elszégyellem magam, mert rájövök, hogy igazából semmi akadálya nincs a cselekvésnek, vagyis az akadály csak én magam vagyok.

Nem mondom, hogy sikerül mindig megragadni a mát, a most-ot, de mióta ezt gyakorlom, jóval többször voltam engedelmes a lélek szelíd hangjának.

S mindezt miért? Mert most van az idő, mikor az Urat kell követni, most, hogy teljes szívemből szolgáljam őt. Most. Tedd te is még ma!

Kinek a tanítványa vagy?

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Máté 28:10

Rengeteg élethelyzet nyújt lehetőséget arra, hogy tanuljak Mesteremtől. Néha úgy tűnik, semmi érdekes, semmi kiemelkedő nem történik, de bizony az Úr még ott és még akkor is tanít(ana), amikor nem is gondolnám. Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy az ördög se marad ki, mindig leleményesen próbálkozik, hátha „okosabbnak” vélem, hátha nagyobb „sikernek” ítélem, ha inkább őrá hallgatok, inkább tőle tanulok.

14753784_1779762712248484_8284470712839000598_o

A napokban éppen egy olyan területen ért rosszindulatú kritika/vád, ahová évek óta sok odaadást, erőt és időt szánok, gyakorlatilag a hétvégéimet pihenés nélkül töltöm, csak azért, hogy működtetni lehessen. Egyáltalán nem találtam igazságosnak a szavakat, azért sem, mert gyakorlatilag nem is igazán lát bele az illető személy, csak feltételez, és ki tudja milyen gyökerekből indultak ki gondolatai. Irtó könnyen lehet szavakkal és ilyen-olyan gondolatokkal feltételezgetni s mégis tényként beállítani valamit, anélkül, hogy ott motoszkálna bár egy parányi kétely is afelől, hogy esetleg tévedhet, mert valójában csak feltételezi, de nem tudhatja. Van, hogy jobban esik felülni a rosszra, főleg ha az még tágasabb játszóteret nyújt egyéb feltörni vágyó negatív indulatoknak is. De mielőtt bárkire is követ dobnék, tudom, hogy megkísértett körülmények között én is hajlamos vagyok ilyesmire, mint mindenki más. Így kavar az ördög helyzeteket. De az Úr megszólított és emlékeztetett, hogy mindezekből nem leromboltan, hanem győztesen akar kihozni:

„Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” Máté 5:11-12

Megtartani az Úrhoz méltó magatartást, gondolatokat, az Ő parancsait, miközben kevésbé nemes dolgok érnek nem könnyű iskola. De tanítványságra vagyunk mindannyian felszólítva, mindvégig kitartásra és győzelemre. Tanítványság nélkül nem működik a keskeny úton maradás, az előrehaladás és a célba érés.

Amikor fontosabb lesz a tanítványi mi volt megőrzése, a keskeny úton maradás, mert jobban szeretem a Mesterem, minthogy engedjek az ördögnek a magam pillanatnyi látszólagos előbbre jutásáért, bosszúért, haragért vagy bármiért, ami nem méltó egy Krisztus követő tanítványhoz, – akkor győztem. A Mesteremhez való hűségért, azért mert az Ő tanítványa vagyok és azért, mert szeretem Őt, nem fogok engedni az ördögnek. Nem fogok ennek a helyzetnek további teret és minél nagyobb teret biztosítani. Elszenvedni a kárt, elengedni a fájó szót. Ha ezt kéri Uram, ha ebbe kerül a tanítványság, akkor megfizetem az árát. De, ha az olcsóbb és kézenfekvőbb ördögi tanácsnak engedek, akkor már nem a jó Mesterre bíztam magam.

Fontosabb nekem az, hogy az Úr iránti szeretetből igenis az Ő tanítványa vagyok? Fontosabb-e attól, hogy a kis földi pereimet fussam? Ha igen, akkor enyém a csodálatos ígéret is:

„ímé én ti veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Máté 28:10

Ha Ő velem, akkor kicsoda ellenem?

Kié a te gyermeked?

Már egy ideje Anna története jár a fejemben. Olyan szép, olyan megható az, amit tett. Sokat tanulhatok tőle. Elkeseredésében az Úrhoz fordult, nála keresett választ, oltalmat. S miután kiöntötte a szívét az Úr előtt, fogadalmat tett neki. Nem csak kért, felajánlott. Mindemellett pedig volt hite, elment és többé nem volt szomorú. Hitte, hogy Isten meghallgatta Őt, s bízott abban, hogy az Úr teljesíti, amit kért. Az alázat, őszinteség, megtört szív, hit pedig kedves volt Isten előtt, és gyermeket adott Annának. Aki elvitte egyetlen gyermekét és az Úrnak ajánlotta, betartotta ígéretét.

"Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt. Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét! ... Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca. ... Egy idő múlva Anna teherbe esett, és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az Úrtól kértem őt. ... Ezért a gyermekért imádkoztam, és az ÚR teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ezért most én is, kérésemnek megfelelően felajánlom őt az Úrnak. Legyen egész életére az Úrnak ajánlva! És ott imádták az Urat." 1. Sámuel 1.

Gyermekbemutatásra készülünk. Azt szeretném, ha nem csak jelképes, megszokott, illő cselekedet lenne ez részünkről, hanem őszinte és valódi. Mint édesanya szeretném én is felajánlani őt az Úrnak, azt akarom, hogy legyen egész életében Istené.

Anna kész volt lemondani a gyermekéről, hogy a fia az Úré lehessen, nekem pedig kész kell lennem szentül élni, hogy az én fiam is az Úré legyen. Nagy felelősség. Anna a legtöbbet tette, s azt amit a legjobbnak látott. Nekem, mint feleségnek és édesanyának a 21. században pedig megvan mindenem, ami ahhoz szükséges, hogy jó példa lehessek a gyermekeim előtt, ahhoz, hogy istenfélelemben neveljem őket. Van élő reménységem, mert tudom, hogy Krisztus meghalt és él. Van Bibliám, olvashatom, van gyülekezetem. S a kezemben millió információ és lehetőség tárháza van. De élek vele, jól élek vele?

image

Úgy gondolom gyermekbemutatáskor nem csak a gyermek életét, hanem a sajátunkat is felajánljuk Istennek. Vedd a gyermekem, s vedd a szívem, az életem, Te formálj, Te légy a szülő általam. Anna akkor elvitte Sámuelt Élihez, most nekem kell “Élinek” lennem. Olyan személynek aki Istennel élő és napi kapcsolatban van, olyannak, aki ismeri az Urat, akihez a gyermek bármikor fordulhat, s aki tud válaszolni neki jól és bölcsen.

"Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére." 

Olyan édesanya kell legyek, aki a gyermeki hitet nagyobbra értékeli a sajátjánál. Olyannak, aki nem legyint az 5, 7, 11 éves megtérésén, nem mondja, hogy “még kicsi vagy”. Aki olvassa és megéli az Igét, szívében forgatja és tanítja gyermekeinek. Aki szüntelen imádkozik, és akinek az életét látva lehet követni a hitét.

Szeretném a gyermekbemutatáson nem csak a gyermekem életét, hanem a sajátomat is újra felajánlani Istennek. S amit megfogadok azt teljes mértékben megtartani. Úgy akarom nevelni a gyermekem, mint aki nem magának, hanem az Úrnak neveli. S Istennek csak a legjobbat adhatom. Mert Isten az Ő részét, az áldást és az erőt egész biztosan adja.

Szolgáló édesanyák

Az apostolok cselekedeteiből volt alkalmam elolvasni több részt egyik nap. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor sikerül egy kicsit többet olvasni a Bibliának ilyen cselekménnyel teli könyvéből, akkor  az annyira magával tud ragadni, mintha nem is olvasnám, hanem része lennék a cselekményeknek. Most is így jártam. nyomon követtem Pált, ahogyan járt városról városra, hirdette az evangéliumot. Volt, ahol istenítették, ahol bebörtönözték, megverték vagy éppen majdnem halálra kövezték. Megtapasztalt hatalmas csodákat, gyógyulásokat, tömeges megtéréseket és tömeges hitetlenséget is. Ahogy befejeztem az olvasást az jutott eszembe, hogy hát igen, Pál hitelesen elmondhatja, hogy „Nekem az élet Krisztus”

Mert valóban, semmi mással nem foglalta le a szívét, idejét, mint azzal, hogy minél több embernek elvigye az evangéliumot. Milyen az én életem hozzá képest? Hát én is járok, de nem faluról falura, hanem szobáról szobára, cumisüveggel a kezembe nappal, éjszaka, mindig, amikor kell. Feltettem magamban a kérdést, hogy akkor nekem az élet Krisztus?

Mostanában többet gondolkodtam azon, hogy mit is jelent nőként szolgálni. Ha családom, kisgyerekeim vannak, akkor természetesen, Isten első sorban őket bízta rám, de ez akkor ürügyet, kibúvót kell jelentsen minden más szolgálat alól? Vagy pedig helyes az, ha annyi mindent vállalok, hogy a családomra már nem is jut időm?  Isten azt tanította nekem ige, és mások bizonyságtétele által, hogy lehet a házimunkát szolgálatként, örömmel végezni, de lehet úgy is, hogy az minden, csak nem szolgálat. És valóban, megvannak az életnek az időszakai, és nem ugyanazt tudja vállalni egy egyetemista, mint agy fiatal házas, egy többgyerekes anyuka, egy középkorban levő nő, vagy éppen egy idős nagymama. De Isten mindenek előtt nem a tetteinket, hanem a szívünket nézi. Miközben bármit végzünk, olyan szívünk van, amely imádja Őt? Istent dicsőítve végzem a mindennapi feladatokat, akkor is, ha éppen az a feladat nem valami magasztosnak tűnő, pl. pelenkacsere? Istent dicsőítve, imádva teszek bizonyságot róla, szolgálok gyülekezetben, vagy bármilyen más területen?

mom-baby-1024x768

„… az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” 

Bátorító számomra, hogy ha valóban tudom előbb Istent imádni és szeretni, akkor bármit teszek, lehet szolgálat, és Neki tetsző. És lehet nekem is páli életem, lehet számomra is az élet Krisztus.

Elismerés, de kitől?

Azt figyeltem meg, hogy sokat foglalkozok azzal, hogy vajon mit gondolnak rólam mások, hogyan látnak engem. Félreértés ne essék, úgy igazán nem befolyásolja a viselkedésem, nem aszerint döntök vagy cselekszem, “hogy jaj vajon, mit fog ehhez szólni xy vagy épp z”, hanem csak úgy érdekel mások rólam alkotott véleménye. S természetesen vannak emberek, akiknek a megjegyzései, akiknek a rólam kialakított képe igenis számít, s arra törekszem, hogy a legjobbat nyújtsam mikor velük vagyok, mikor látnak. Meg akarok felelni nekik, úgy egészséges módon. S ezzel tulajdonképpen így nincs is baj. Az máshol van, ott, hogy sokszor kevesebb figyelmet fordítok arra, hogy Istennek mi a véleménye rólam.

rewardsrecognitions-542x205

S most nem arra gondolok, hogy Isten értékesnek lát, szeret engem, gyönyörűségemnek hív, mert ezekkel igenis foglalkozok, ó, de még mennyiszer szeretek ezekhez a megszólításokhoz “odabújni”, s megpihenni bennük. De Isten nem csak ennyit lát belőlem … bennem. Ő nevezhet engedetlennek, lázadónak, hálátlannak, de hívhat feddhetetlennek, igaznak, bűn-gyűlölőnek … a barátjának. S mennyivel többet jelent az, ha Isten mond rólam valamit, Isten alkot véleményt rólam. Mert vannak emberek, akik véleményére nem kell adni (“Jaj, azt ő mondta? -hát akkor nem mondta senki”), s vannak, akiknek a szava, az, hogy hogyan nyilatkozik rólam igenis számít, befolyásolhat engem, az életemet, másokat. De ha a Mindenható mond valamit, akkor az nem csak “számít”, az úgy van, ott nincs kérdőjel, az nem csak befolyásol, az egyszerűen meghatároz.

Mégis sokszor azon kapom magam, hogy emberek dicséretére vágyok, s arra fordítom az energiámat, hogy elismerésüket elnyerjem. Pedig mennyivel többet érne, ha minden erőmmel azon lennék, hogy Isten előtt legyek kedves.

Úgy csodálom azt, amikor a bibliában olvasom, hogy Isten, a hatalmas, tökéletes Isten emberekről, valódi hús-vér emberekről mondja azt, hogy feddhetetlen, igaz.

"És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő." Jób 1:8

Mert mondhatják rólam mások, hogy “ó, micsoda hívő … milyen alázatos … milyen engedelmes feleség … milyen istenfélő nő … milyen jó édesanya … stb.”, de mennyivel jobb lenne, mennyivel többet jelentene, mennyivel igazabb, feddhetetlenebb lennék, ha maga az Úr mondaná ezt rólam.

Azt hiszem azért van az, hogy az emberi elismerést tűzöm ki célul sokszor, mert azt könnyebb elérni. Mert senki sem lát mindig, nincs ott velem, nem ismer  olyan jól, max. a férjem, de még ő sem látja minden a gondolatomat. S a külsőt, a mázat könnyű szépíteni. Még csak képmutatónak sem kell lennem ahhoz, hogy az emberek jobbnak lássanak, mint, ami vagyok, mindez azért, mert nem látnak belém. Az Úr viszont igen, ami azt jelenti, hogy előtte sokkal nehezebb megállni, Neki sokkal nehezebb megfelelni. Több erőt, időt igényel. De ugyanakkor nagyobb jutalmat is. Vágyok erre a jutalomra, vágyok Isten dicséretére, elismerésére. Vágyok-e rá annyira, hogy tegyek érte? Mert tenni kell érte, mindig, folyamatosan. Arról kell szóljon az életem, hogy bármit is teszek az Őelőtte kedves legyen.

A feddhetetlenség nem tökéletességet jelent, hanem azt, hogy nem kell megfeddni, mert én feddem meg magamat. Olyannyira törekszem a tisztaságra, hogy ha szenny kerül a fehér ruhámra rögtön jövök a vér alá megmosni. Nem kell figyelmeztessen (az Úr se), hogy “hát ezt nem kellett volna megtenned, ezt lehetett volna szebben is mondani vagy, hogy most kérj bocsánatot”, nem ezt mind tudom és teszem. Olyannyira gyűlölöm a bűnt, hogy ha csak egy kis szikráját észreveszem, máris előkapom a vizet … az élő vizet. Szeretnék feddhetetlen lenni, Isten előtt igaz.

Ha ilyen ember vagyok, akkor nem csak én mondhatom, hogy Isten a barátom, hanem Ő is a barátjának fog nevezni, mint Ábrahámot.

Te vágysz-e Isten elismerésére? Teszel-e érte? Vagy megelégszel azzal, hogy emberek dicsérnek?

A szőnyeg visszája

Amikor gyermek voltam, a kommunizmus ideje alatt, többször is szembesültem lemondásokkal, volt, hogy ez édesség vagy éppen egy lehetőség volt, ami az egészséges gyermekkor feltételeihez tartozott volna. Később, amikor férjhez mentem az akkori körülmények miatt hittel mondtam le a kitűzött továbbtanulási célomról, mert azt olvastam az igében, hogy Isten jobbról gondoskodik. Két kicsi gyermekkel jártam ki a főiskolát és örültem, hogy az Úr olyan intézményről gondoskodott pontosan a férjem oldalán a gyülekezet óvodájában, ahol tanulmányaimat gyakorlatba ültethetem. De az következett, hogy erről is hittel mondtam le, hisz az Úr megajándékozott még 3 gyermekkel, akik mellett nem tudtam a pedagógusi hivatást teljes idejű munkarenddel végezni. Majd az Úr egy alapítványhoz vezetett, amely olyan munkaerőt keresett éppen, mint amit én önkéntesen végeztem jó ideje. Rugalmas munkaköri beosztás, igazi gondviselés. Erről a rám szabott munkahelyről is lemondást kért Isten, amikor férjem azt mondta, hogy elköltözünk más vidékre. Újból új látás… ekkor a Jó Isten az addig szüleim által vezetett fogyatékkal élők táboroztatásával foglalkozó alapítvány terhét átruházta rám. Ezt még mindig hordozom, de a legújabb Isteni hívás egy új missziós mezőre ismét teljes lelki leltárra késztetett. Miért ennyi lemondás, ennyi hely és szerepcsere?! Kezdem kissé tisztábban látni életem szövődményeit. Igazából soha nem váltottam. Mikor 5 éves koromban döntöttem az Úr mellett, majd később ezt a döntést megerősítettem a bemerítéssel, illetve édesapám áldását fogadtam a szolgálatra azt a küldetést kaptam, hogy végezzem a lélekmentés szolgálatát. A fenti váltakozások, még a családi állapotom is, abban eszközök, hogy ezt a nagyobb képet egyre színesebbé, tehessem az Úrért végzett szolgálat oltárán.

„…még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem… azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” ApCsel. 20:24
  1. “Még az életem sem drága…” Az Úrtól kapott küldetésem az életem fókusza! Mindent fölülír ez a cél. Olyan feleség, olyan édesanya, olyan lelkipásztor-feleség, olyan alkalmazott akarok lenni, akinek az élete sem drága, nemhogy az ideje, energiája, pénze, csak másokat az Úr Jézushoz vezethessek közelebb…
  2. “csakhogy elvégezhessem”. Nem csak jól kell elkezdeni valamit, hanem be is kell fejezni. Életem végéig szem előtt tartani azt, hogy miért születtem, mire hívott Isten. Ne homályosítsa el ezt az egészségügyi állapotom, az elismerés, magányos életszakasz, a pozíció, a siker vagy kudarc, vélemények és emberi megállapítások. Makacs hűség. Életemmel és életem fizetésével.
  3. “hogy bizonyságot tegyek” az evangéliumról, a kegyelemről. Bizonyságot tegyek a kegyelemről: amikor mosollyal válaszolok, bár türelmetlen és felháborodott lehetnék, amikor inkább meghallgatok, amikor érdekel mások sorsa, ahogy élek, megjelenek és szeretek a környezetemben. Legyen az KEGYELEM.

“Célom az életben, hogy egyesítsem
A foglalkozásomat és a hivatásomat,
Hogy a két szememmel ugyanazt a képet lássam.
Csak ahol a szeretet és a szükség összetalálkozik,
És a munka életre szóló hivatás,
Csak ott születnek igazi tettek.”
Robert Frost

Ahogyan az évek telnek, látom a “szőnyeg életem” szép oldalát is egy-egy keveset, nem csak a hátoldalán levő kusza fonalakat. Lélekmentésre hívattam. Amíg a szívem egyet is dobban. A többi csak eszköz Isten kezében. Még én is. Bárcsak hűnek találtatnék azon a napon…

Te látod a nagyobb képet az életedben?

Reményik Sándor: A szőnyeg visszája

Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt
S most már a mennynek angyala.

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha, legszebb perceinkben,
A színéből is valamit.

Valaki mondja meg, hogyan kell élni

Olvastam egy cikket, ami azt fejtegette, hogy mennyivel másabb volt nagyapánknak, dédanyánknak régen; nem kellett annyi döntést hoznia, mint nekünk. Nem volt nagy a dilemma reggel, hogy mit vegyen fel, mert csak egy munkásruhája volt. Az sem okozott nagy töprengést, hogy mi legyen a reggeli: az, mint a hét többi napján. Afelől sem kellett törnie sokat a fejét, hogy mit kezdjen az életével, ha felnő, vagy kivel házasodjon, jóval szűkösebbek voltak a lehetőségek. A cikk lényege az volt, hogy észre sem vesszük, mennyi felesleges témában kell döntést hoznunk (pl. öltözködés) napról napra, és mennyi energiát vesz ez el tőlünk.

Az én ruhatáram nem okoz túl nagy dilemmákat reggelenként (mint megtudtam, divatosan kapszulagardróbnak hívják az ilyesmit, ami nekem van) – az én dilemmám inkább az, hogy mit csinál a hívő ember, és mit nem.

Úgy szeretnék gondolkozás nélkül menni valakinek, valakiknek a csapásán. Úgy szeretném, ha nem kellene folyton gondolkoznom apróbb és nagyobb dolgokon. Úgy szeretném, ha létezne valami etalon, valami általános keresztyén norma. Mert nem létezik. Csak irányzatok vannak, az ember meg kapkodja a fejét, és nagyon szeretne valahová beilleszkedni, de az a vége, hogy valahogy mindig kimarad a körből. (Ez van, ha az ember túl sokat okoskodik, és meg akarja érteni a dolgokat).

Rengeteg kérdésem van, egyesekre egész biztos válaszaim vannak, másokra csak igen haloványkák, és az biztos, hogy nem találok olyan irányzatot, ahová az összes válaszom beilleszthető. (Talán kézenfekvő lenne saját irányzatot indítani… Majd máskor, azt hiszem.)

Kicsit illusztrálok.

  • Milyen hosszú egy keresztyén szoknya? (Hát, maximum kicsit ér a térd felé.)
  • Milyen lehet egy keresztyén blúz? (Mellek szigorúan a blúzon belül, semmi cuppanás.)
  • Egy keresztyén festheti magát, vagy sem? (Módjával, azon a bizonyos jó ízlés-határon belül. A baj csak az, hogy igen különböző az emberek ízlése.)
  • Melyik jobb, a plázacica-keresztyén, vagy a szandálzoknis? (Hát… muszáj választani?)
  • Cigarettázhat egy keresztyén? (Nem. De az egyik barátom cigarettázik. És keresztyén. Na, most mi van?)
  • És mi van a kövér keresztyénnel, ő miért jobb, mint aki cigizik, vagy iszik? (Mert a kövérséget nem tartjuk bűnnek. Szerintem amúgy nem jobb.)
  • Kell fejkendőt hordani? (Én szerettem az enyémet, de a gyüliben utálták, nem szokás.)
  • Szednek a keresztyének fogamzásgátlót? (Nem. Nem! De igen.)
  • Védekeznek a keresztyének terhesség ellen? (Igen. Nem. Talán.)
  • Isten ajándékának tartjuk a gyermekünket? (Elméletben igen. A gyakorlati kivitelezés igen változó.)
  • Járhatnak együtt keresztyén tizenévesek? (Hát… minek?)
  • Rendben van az, hogy huszonéves korára a keresztyén fiataloknak már 4-5 kapcsolatuk volt? (Szerintem nagyon nincs, de az álláspontom igen népszerűtlen.)
  • Baj, ha felemeljük a kezünket éneklés közben? (Attól függ, hogy egy 500 m hosszú utcán épp melyik gyülibe térsz be.)
  • Baj, ha olyan lelkesedéssel éneklünk, mint egy kosár döglött hal? (Baj. És ne mondja senki, hogy ez szép ének.)
  • Kell igeverseket tanulni? (Kell. Engem mondjuk kicikiztek érte, de biztos rosszul prezentáltam.)
  • Létezik nyelveken szólás? (Szerintem igen. De senkivel nem fogok miatta bunyózni.)
  • Hogyan vezet Isten? (Engem általában Igében. Sokan egyetértenek. Sokan túlzásnak tartják, vagy képtelenségnek).

A sort még igen hosszasan tudnám folytatni. Néha nem érdekel az egész, de néha nagyon is bosszant. És úgy szeretném, ha kaphatnék valami leiratot, olyasmit, mint Mózes könyvében a Szent Sátor elkészítésének részletei, hogy tudhassam, hogyan kell élni. És még azt sem bánnám, ha földig érő szoknyát kellene hordani, ha fejkendőben kellene járni az utcán, ha azt mondanák, hogy egy keresztyén nő nem dolgozik, csak otthon van… Csak lenne valami általános irányelv.

Isten türelmes hozzám. Leül mellém, és elmagyarázza, hogy nincsen általános irányelv, mégpedig azért nincsen, mert ha lenne, akkor azzal lennék elfoglalva. A legegyszerűbb dolog csatlakozni egy exkluzív bandához, átvenni az összes szokásukat, és jól lenézni mindenki mást, aki nem úgy csinálja, mint mi, de “sajnos”, a keresztyénség nem erről szól. A huszonegyedik század, aminek a kavarodását időnként őrjítőnek tartom, nagy pozitívumokat is hordoz. Az “így csináljuk, mert” kora lejárt. Senki nem fog keresztyénnek nézni minket azért, mert valamilyen szokást gyakorlunk. Most már csak a szívünk számít, a mozgatórugóink, a szeretetünk. Az összes többi teljesen változó. És azt hiszem, ennek így is kell lennie. Hiszen Jézus kezdettől fogva ezt akarta, őt kezdettől fogva csak a szívünk érdekelte.

Pár hete olyanom volt reggel, hogy kerestem egy rúzst a fürdőszobában, és kifestettem a szám. Soha nem szoktam, de akkor jólesett. Megmutattam a húgomnak, azt mondta, “jajj”, letöröltem a felét, úgy mentem dolgozni. Aznap egy kedves keresztyén testvérnő jött vizsgálatra. Ő erősen konzervatív. Nagyon szeretem.

Mikor csörgött a telefonom, hogy megérkezett, akkor jutott eszembe a rúzs. Ami náluk, az ő csoportjában elképzelhetetlen. A gyomrom görcsbe rándult, most mit csináljak, mit fog gondolni rólam? Le kéne törölni. A következő gondolatom az volt, hogy ne legyek gyáva. Nekem tetszik a rúzs, nem kihívó. Nem bűn kifesteni a szánkat. (Bár ha a kedves jó Wilhelm Buscht olvassuk, akit szintén nagyon szeretek, lehet, hogy más következtetésre jutunk.) A rúzst letörölni hazugság lenne, gyávaság, képmutatás. Kinek akarok megfelelni? Nem töröltem le.

Délután, mikor hazafelé mentem, eszembe jutott más is. Az ige, hogy senkit ne botránkoztassunk meg, hogy milyen fontos, hogy ne romboljuk mások hitét, ne tegyünk bennük kárt. És rájöttem, hogy az is helyes lett volna, ha ebből a megfontolásból letörlöm a rúzst – hogy ne okozzak neki botránkozást.

Ez a soha máskor nem viselt rúzs aznap azt tanította nekem, hogy a szánk festésekor is a szívünk állapota a döntő. Gyávaságból, képmutatásból letörölni a rúzst: bűn. Szeretetből letörölni a rúzst: helyes. Szóval akár rúzs, akár nem, az a lényeg, hogy milyen indulat van a szívemben.