Nőies nő (2)

Az előző részt itt találod.

2. A nőies nő melegszívű: nem azt adja, amit tesz, hanem önmagát.

Mária és Márta:

Amikor tovább haladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen! Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle. Lukács 10:38-42

Sokszor, ha azt adom, amit teszek, vagy azt, aki vagyok, az ugyanúgy néz ki. De minden nap vannak olyan pillanatok, amikor a kettő elválik egymástól, és ezek döntő pillanatok. Amikor elkések valahonnan, mert a férjemet végig hallgatom. Amikor megszakítom a reggelit, és vele borul a délelőtti terv, mert a gyerekeim most vannak olyan helyzetben, hogy a háláról őszintén tudunk beszélgetni, imádkozni. Amikor öt percre kivonulok a családi forgatagból, hogy egy esti találkozót Isten elé vigyek, mert tudom, hogy az azon fog múlni, hogy a szívemet Istenre tudom-e hangolni. Mindig van ok sürögni-forogni, ezek soha nem fognak véget érni. Nem lesz egy olyan mágikus pillanat, amikor rend van, tisztaság, kész az ebéd, a négy gyerek csendben játszik a szobában, és kapok Istentől egy sms-t, hogy „drága lányom, most tudunk egymással időt tölteni”. Ha önmagamat adom, akkor istentiszteletből teszem, amit teszek. Mária és Márta mindketten, egész életükben sokat dolgoztak a konyhában, de Máriára arról fogunk emlékezni, amikor tudta, hogy nem ezt kell tenni. Mária valószínűleg takarékos, jól sáfárkodó, mértékletes nő volt. De emlékezni arról fogunk rá, amikor a méreg-drága olaját Jézus fejére öntötte. Istenem, segíts felismerni, hogyan adhatom magamat! Azokat a pillanatokat, melyekre a férjem és gyerekeim úgy fognak emlékezni, hogy azok voltak az igazán fontos pillanatok.

Ugyanez a Mária és Márta elveszíti testvérét, Lázárt. Otthon gyászolnak, amikor Jézus a tanítványokkal Betániába ér. Márta siet ki elé elsőnek. „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Elkezdenek beszélgetni, halálról, feltámadásról. Sok fontos dolog hangzik el, de Jézus mozdulatlan marad. Ezután Mária megy ki Jézushoz. Máshogy zajlik a találkozás. Az első mondat szóról-szóra ugyanaz, de a többi egészen más: Mária leborul Jézus elé és sír. Ugyanazt teszi, amit a kánaáni asszony és Abigail. Megszólítja Jézust, leborul és megmutattja, hogy mi van benne. Jézus máshogy reagál, mint Mártára. Máriával együtt elkezd sírni, és elindul, hogy feltámassza Lázárt. Vagyis Mária azzal, amit tesz, befedezi a családját: a testvére feltámad.

3. A nőies nő kiegyensúlyozott: Isten igazságában áll, külsejét és ajándékait illetően. Ezekkel gyönyörködtet és szolgál, elégedettségben.

Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé. Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít. Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés. Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri: Sok nő végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket! Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó. Hadd élvezze munkája gyümölcsét, dicsérjék tetteiért minden helyen! Példabeszédek 31:25-31

Tudja, hogy szép, hasznos, szeretik, ezért bátor, erős, reménnyel teli. Nem félti házanépét, erő, méltóság árad róla, nevetve néz a holnap elé.

Anyai kötelességnek, munkaköri leírásunk részének érezhetjük az aggodalmat. „Hiszen, aki szeret, az aggódik.” Ez teljesen ellentétes az Igével. A derék asszony „nem félti házanépét”. Jézus azt parancsolja, hogy „ne aggódj”! Mártát korholja, mert „sok mindenért aggódik”. János azt mondja, hogy „aki fél, nem lett tökéletessé a szeretetben”. És mit lehet kezdeni az aggodalommal? Megszólítani az Atyát, leborulni előtte és pontosan azt elmondani, ami bennünk van. Mi lesz ennek a következménye? Isten cselekszik, mi pedig befedezzük a családunkat.

Megfigyeltem, hogy a nők úgy érzik, jogukban áll magukat becsmérelni. Hiszen csak az a baj, ha valaki mást szidunk, önmagunkat szabad. Hiszen kinek ártunk ezzel, csak azt mondjuk el, amit érzünk. Hát, elég sok mindenkinek ártunk. Férjünknek, aki szeretne büszke lenni ránk, és nem azt bizonygatni folyton, hogy nem vagyunk csúnyák. Lányainknak, akiknek mi vagyunk az első számú referencia. Ők szépnek látnak, mert szeretnek. Ha mi szidjuk magunkat, megtanulják, hogy igazából csúnyák vagyunk, és ők is azok. A fiainknak, akik keresik, hogy mi a természetes. Ha anya elégedett a testével, és apának is tetszik, akkor ez a normális, akkor ilyen egy nő. A barátnőinknek is ártunk, akik hallgatnak, és ahelyett hogy valami építőről beszélnénk, panaszkodunk, és őket is elbizonytalanítjuk. De van ezeknél egy nagyobb gond. Hogy állunk Isten igazságában? Ő ezt mondja:

„Nem mondanak többé elhagyottnak, országodat sem mondják pusztaságnak, hanem úgy hívnak, hogy gyönyörűségem, országodat pedig úgy, hogy férjnél van. Mert gyönyörködik majd benned az Úr, és országodnak ő lesz a férje.” Ézsaiás 62:4

Gyönyörködik bennem az Úr, tehát gyönyörű vagyok. Neki hiszek, vagy a magazinoknak? Ez lehet, hogy viccesen hangzik, de fontos kérdés. Mert ha Istennek hiszek, akkor az Ő igazságában állok. Ha az ellenkezőjét mondom, akkor pedig magamat átkozom.

„Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.” Jakab 3:9-10

Ha magamra, akit Isten a saját képmására alkotott, nem Isten igazságát mondom, akkor átkozom magam. Ez persze nem csak a külsőre vonatkozik, hanem mindarra a sok rosszra, amit magunkról állítunk… De ez egy hosszabb téma.

Hallottátok már ti is sokszor, hogy nők egymás közt milyen borzasztóak tudnak lenni? Hogy milyen rossz olyan munkahelyen dolgozni, ahol csak nők vannak? Nos, ennek kivehetjük a méregfogát, ha Isten igazságában állunk külsőnket és ajándékainkat illetően, és ezekkel gyönyörködtetünk és szolgálunk, elégedettségben. Nincs versengés, irigykedés, pletyka, rosszindulat. Szabadon lehet áldást hordozni.

Most pedig megszólítom Istent, térdre borulok, és elmondom, mi van bennem. Imádkozzatok velem!

Atyám, odaadom a szívemet neked. Nem akarom tőled védeni. Nem félek a kudarctól, vagy attól, hogy mások annak lássanak meg, aki vagyok. Engedem, hogy szeress, és a többiek szeretetét is elfogadom.
Nem azt adom, amit teszek, hanem önmagam. Engedem, hogy melegszívűvé formálj, és hogy a szívem melegével takard be a férjemet és gyerekeimet. Odaadom magam nekik, hogy mindig lehessen valaki az életükben, akinek szelídség és öröm van a tekintetében.
Tegyél józanná és kiegyensúlyozottá. Tudom, hogy gyönyörködsz a külsőmben és a belsőmben, hogy arra teremtettél, hogy szép legyek. A szépséget nem elérni akarom, hanem élvezni, és hagyni, hogy élvezd.
Atyám, hálás vagyok testvérem szépségéért és egyediségéért. Úgy szeretném őt látni, ahogy te. Köszönöm a testvérem házát, férjét, gyermekeit, képességeit, ajándékait, és minden jót, amit tőled kapott. Teljes szívemből megáldom őt. Tégy áldássá, bátorítóvá az életében. Szeretném hordozni a terheit, és szívből örülni az örömének. Imádkozom, hogy megismerje szereteted mélységét és magasságát.

Ámen

Balogh Piroska

A derék asszony

"Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél.
Ura szívből bízik benne, vagyona el nem fogy.
Egész életén át javát munkálja urának, nem kárát.
Szerez gyapjút és lent, és jókedvűen dolgozik kezével.
Hasonló a kereskedők hajóihoz: távolból is hoz eledelt.
Fölkel még éjjel, ételt ad háza népének, és rendelkezést szolgálóinak.
Ha az a szándéka, mezőt vásárol, keze munkájával szőlőt telepít.
Megkeményíti derekát, megfeszíti karjait.
Érzi, milyen hasznos tevékenysége, éjjel sem alszik el mécsese.
Ügyesen kezeli a guzsalyt, tenyerében tartja az orsót.
Tenyere nyitva van a nyomorult előtt, kezét nyújtja a szegénynek.
Nem félti háza népét a hóeséskor sem, mert egész háza népe meleg ruhába öltözött.
Színes szőtteseket készít magának, lenvászon és bíbor az öltözete.
Férjét jól ismerik a városkapukban, ahol az ország véneivel ül együtt.
Finom inget készít, és eladja, övet is ad el a kalmárnak.
Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.
Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít.
Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés.
Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri:
Sok nő végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket!
Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó.
Hadd élvezze munkája gyümölcsét, dicsérjék tetteiért minden helyen!”
Péld. 31: 10-31

Mindenkiben megmozgat valamit ez a dicséret-gyűjtemény.

Ha éppen nagyon jól érzem magam asszonyi szerepkörömben, akkor olyan boldogan olvasom. Lelkesít, hogy bár vannak távlatok, jó úton haladok. De vannak olyan időszakok, amikor gondolni sem merek ezekre az igékre. Olyankor, amikor feje tetején áll a lakás, vastagon áll a bútorokon a por, a gyerekeim kiabálnak, bántják egymást, odaég az étel, és a férjemet sem éppen simogató szavakkal illetem.

Nem egy irreális elvárás-gyűjtemény a Példabeszédek könyvének bezáró fejezete, amit ha beleszakadunk sem tudunk teljesíteni. És nem is egyetlen nőről szól, aki mindenhez értett, és minden tekintetben, élete minden szakaszában tökéletes volt. Műfaját tekintve akrosztikon. Dicséreteket szed egy csokorba, a héber abc kezdőbetűivel, szépen sorjában, jelen esetben az asszonyok életéből.

Szerintem ezeknek a nőknek is voltak rossz napjaik, de azokat nem ebben a műfajban regélték el.

Ez a gyűjtemény nem egy elvárás-lista a tökéletes feleség tulajdonságairól, hanem egy felsorolás, ami remélem, inkább bátorít, és erőt önt beléd.  Olvasd úgy, hogy ezt figyelembe veszed. Felvértez, amikor a világ azt harsogja, hogy valósítsd meg magad, vagy amikor felhatalmaz az önzésre az önkifejezés nevében.

Linda Dillow-tól olvastam nemrég, hogy valamikor a házassága során egy ilyen elhatározást vetett papírra:  „Olyan keményen akarok dolgozni a házasságunkon, mintha egy vállalat igazgatói székére pályáznék.”  Ilyen hozzáállásra vágyom.

Én olyan személy vagyok, akinek nagyon jólesik az elismerés. Pedagógusként szárnyakat adott a gyerekek pozitív visszajelzése, ragaszkodása, a szüleik elismerő megjegyzése, kollégáim vállveregetése. De ezek eltörpülnek amellett, amit a férjem és a gyermekeim arcán látok, amikor a helyén van a fontossági sorrend az életemben, és derűsen, kreativitással élem meg asszonyi szerepkörömet.  Ki ne örülne ilyen kitöréseknek: ”drágám te nagyszerű feleség vagy”, „olyan jó hozzátok hazajönni”, „te vagy a világ legjobb anyukája” (erős túlzás, de aranyos).

Ők, ha az Úr megtartja az életüket végig elkísérnek az úton, nem úgy, mint egy munkaadó, vagy bárki, akinek éveinket, tehetségünk s erőnk legjavát adnánk. Ők mellettem lesznek, akkor is, ha már kevésre leszek képes. Velük akarom elsősorban megosztani magam.

Nem tudok ennél szebb hivatást magamnak kitalálni. Amikor elbizonytalanodok, az önzéssel harcolok, vagy a világ értékrendje megkavar, a derék asszony dicsérete mindig segít rendbe rakni a fejemben a dolgokat. Most is éppen ezért került elő.

Nem egyszerű jól szervezni az életünket s az igazán fontos dolgokat tartani a szemünk előtt. Különösen nehéz, ha a család, háztartás mellett a munka világában is helyt kell állnunk, vagy más problémák, terhek nehezítik a mindennapjainkat. De Isten Igéje iránytűként segít kiigazítani a lépteinket. Ha az első a sorban a helyére kerül, ami az Úrral való bensőséges kapcsolat, akkor a többi is igazodik szépen utána.

Keresd ma az Úr jelenlétét, ha úgy látod, hogy jól jönne egy kis finomhangolás, s ne félj jönni akkor se, ha teljes átrendezésre van szükséged.

Szolgáló édesanyák

Az apostolok cselekedeteiből volt alkalmam elolvasni több részt egyik nap. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor sikerül egy kicsit többet olvasni a Bibliának ilyen cselekménnyel teli könyvéből, akkor  az annyira magával tud ragadni, mintha nem is olvasnám, hanem része lennék a cselekményeknek. Most is így jártam. nyomon követtem Pált, ahogyan járt városról városra, hirdette az evangéliumot. Volt, ahol istenítették, ahol bebörtönözték, megverték vagy éppen majdnem halálra kövezték. Megtapasztalt hatalmas csodákat, gyógyulásokat, tömeges megtéréseket és tömeges hitetlenséget is. Ahogy befejeztem az olvasást az jutott eszembe, hogy hát igen, Pál hitelesen elmondhatja, hogy „Nekem az élet Krisztus”

Mert valóban, semmi mással nem foglalta le a szívét, idejét, mint azzal, hogy minél több embernek elvigye az evangéliumot. Milyen az én életem hozzá képest? Hát én is járok, de nem faluról falura, hanem szobáról szobára, cumisüveggel a kezembe nappal, éjszaka, mindig, amikor kell. Feltettem magamban a kérdést, hogy akkor nekem az élet Krisztus?

Mostanában többet gondolkodtam azon, hogy mit is jelent nőként szolgálni. Ha családom, kisgyerekeim vannak, akkor természetesen, Isten első sorban őket bízta rám, de ez akkor ürügyet, kibúvót kell jelentsen minden más szolgálat alól? Vagy pedig helyes az, ha annyi mindent vállalok, hogy a családomra már nem is jut időm?  Isten azt tanította nekem ige, és mások bizonyságtétele által, hogy lehet a házimunkát szolgálatként, örömmel végezni, de lehet úgy is, hogy az minden, csak nem szolgálat. És valóban, megvannak az életnek az időszakai, és nem ugyanazt tudja vállalni egy egyetemista, mint agy fiatal házas, egy többgyerekes anyuka, egy középkorban levő nő, vagy éppen egy idős nagymama. De Isten mindenek előtt nem a tetteinket, hanem a szívünket nézi. Miközben bármit végzünk, olyan szívünk van, amely imádja Őt? Istent dicsőítve végzem a mindennapi feladatokat, akkor is, ha éppen az a feladat nem valami magasztosnak tűnő, pl. pelenkacsere? Istent dicsőítve, imádva teszek bizonyságot róla, szolgálok gyülekezetben, vagy bármilyen más területen?

mom-baby-1024x768

„… az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” 

Bátorító számomra, hogy ha valóban tudom előbb Istent imádni és szeretni, akkor bármit teszek, lehet szolgálat, és Neki tetsző. És lehet nekem is páli életem, lehet számomra is az élet Krisztus.

Valaki mondja meg, hogyan kell élni

Olvastam egy cikket, ami azt fejtegette, hogy mennyivel másabb volt nagyapánknak, dédanyánknak régen; nem kellett annyi döntést hoznia, mint nekünk. Nem volt nagy a dilemma reggel, hogy mit vegyen fel, mert csak egy munkásruhája volt. Az sem okozott nagy töprengést, hogy mi legyen a reggeli: az, mint a hét többi napján. Afelől sem kellett törnie sokat a fejét, hogy mit kezdjen az életével, ha felnő, vagy kivel házasodjon, jóval szűkösebbek voltak a lehetőségek. A cikk lényege az volt, hogy észre sem vesszük, mennyi felesleges témában kell döntést hoznunk (pl. öltözködés) napról napra, és mennyi energiát vesz ez el tőlünk.

Az én ruhatáram nem okoz túl nagy dilemmákat reggelenként (mint megtudtam, divatosan kapszulagardróbnak hívják az ilyesmit, ami nekem van) – az én dilemmám inkább az, hogy mit csinál a hívő ember, és mit nem.

Úgy szeretnék gondolkozás nélkül menni valakinek, valakiknek a csapásán. Úgy szeretném, ha nem kellene folyton gondolkoznom apróbb és nagyobb dolgokon. Úgy szeretném, ha létezne valami etalon, valami általános keresztyén norma. Mert nem létezik. Csak irányzatok vannak, az ember meg kapkodja a fejét, és nagyon szeretne valahová beilleszkedni, de az a vége, hogy valahogy mindig kimarad a körből. (Ez van, ha az ember túl sokat okoskodik, és meg akarja érteni a dolgokat).

Rengeteg kérdésem van, egyesekre egész biztos válaszaim vannak, másokra csak igen haloványkák, és az biztos, hogy nem találok olyan irányzatot, ahová az összes válaszom beilleszthető. (Talán kézenfekvő lenne saját irányzatot indítani… Majd máskor, azt hiszem.)

Kicsit illusztrálok.

  • Milyen hosszú egy keresztyén szoknya? (Hát, maximum kicsit ér a térd felé.)
  • Milyen lehet egy keresztyén blúz? (Mellek szigorúan a blúzon belül, semmi cuppanás.)
  • Egy keresztyén festheti magát, vagy sem? (Módjával, azon a bizonyos jó ízlés-határon belül. A baj csak az, hogy igen különböző az emberek ízlése.)
  • Melyik jobb, a plázacica-keresztyén, vagy a szandálzoknis? (Hát… muszáj választani?)
  • Cigarettázhat egy keresztyén? (Nem. De az egyik barátom cigarettázik. És keresztyén. Na, most mi van?)
  • És mi van a kövér keresztyénnel, ő miért jobb, mint aki cigizik, vagy iszik? (Mert a kövérséget nem tartjuk bűnnek. Szerintem amúgy nem jobb.)
  • Kell fejkendőt hordani? (Én szerettem az enyémet, de a gyüliben utálták, nem szokás.)
  • Szednek a keresztyének fogamzásgátlót? (Nem. Nem! De igen.)
  • Védekeznek a keresztyének terhesség ellen? (Igen. Nem. Talán.)
  • Isten ajándékának tartjuk a gyermekünket? (Elméletben igen. A gyakorlati kivitelezés igen változó.)
  • Járhatnak együtt keresztyén tizenévesek? (Hát… minek?)
  • Rendben van az, hogy huszonéves korára a keresztyén fiataloknak már 4-5 kapcsolatuk volt? (Szerintem nagyon nincs, de az álláspontom igen népszerűtlen.)
  • Baj, ha felemeljük a kezünket éneklés közben? (Attól függ, hogy egy 500 m hosszú utcán épp melyik gyülibe térsz be.)
  • Baj, ha olyan lelkesedéssel éneklünk, mint egy kosár döglött hal? (Baj. És ne mondja senki, hogy ez szép ének.)
  • Kell igeverseket tanulni? (Kell. Engem mondjuk kicikiztek érte, de biztos rosszul prezentáltam.)
  • Létezik nyelveken szólás? (Szerintem igen. De senkivel nem fogok miatta bunyózni.)
  • Hogyan vezet Isten? (Engem általában Igében. Sokan egyetértenek. Sokan túlzásnak tartják, vagy képtelenségnek).

A sort még igen hosszasan tudnám folytatni. Néha nem érdekel az egész, de néha nagyon is bosszant. És úgy szeretném, ha kaphatnék valami leiratot, olyasmit, mint Mózes könyvében a Szent Sátor elkészítésének részletei, hogy tudhassam, hogyan kell élni. És még azt sem bánnám, ha földig érő szoknyát kellene hordani, ha fejkendőben kellene járni az utcán, ha azt mondanák, hogy egy keresztyén nő nem dolgozik, csak otthon van… Csak lenne valami általános irányelv.

Isten türelmes hozzám. Leül mellém, és elmagyarázza, hogy nincsen általános irányelv, mégpedig azért nincsen, mert ha lenne, akkor azzal lennék elfoglalva. A legegyszerűbb dolog csatlakozni egy exkluzív bandához, átvenni az összes szokásukat, és jól lenézni mindenki mást, aki nem úgy csinálja, mint mi, de “sajnos”, a keresztyénség nem erről szól. A huszonegyedik század, aminek a kavarodását időnként őrjítőnek tartom, nagy pozitívumokat is hordoz. Az “így csináljuk, mert” kora lejárt. Senki nem fog keresztyénnek nézni minket azért, mert valamilyen szokást gyakorlunk. Most már csak a szívünk számít, a mozgatórugóink, a szeretetünk. Az összes többi teljesen változó. És azt hiszem, ennek így is kell lennie. Hiszen Jézus kezdettől fogva ezt akarta, őt kezdettől fogva csak a szívünk érdekelte.

Pár hete olyanom volt reggel, hogy kerestem egy rúzst a fürdőszobában, és kifestettem a szám. Soha nem szoktam, de akkor jólesett. Megmutattam a húgomnak, azt mondta, “jajj”, letöröltem a felét, úgy mentem dolgozni. Aznap egy kedves keresztyén testvérnő jött vizsgálatra. Ő erősen konzervatív. Nagyon szeretem.

Mikor csörgött a telefonom, hogy megérkezett, akkor jutott eszembe a rúzs. Ami náluk, az ő csoportjában elképzelhetetlen. A gyomrom görcsbe rándult, most mit csináljak, mit fog gondolni rólam? Le kéne törölni. A következő gondolatom az volt, hogy ne legyek gyáva. Nekem tetszik a rúzs, nem kihívó. Nem bűn kifesteni a szánkat. (Bár ha a kedves jó Wilhelm Buscht olvassuk, akit szintén nagyon szeretek, lehet, hogy más következtetésre jutunk.) A rúzst letörölni hazugság lenne, gyávaság, képmutatás. Kinek akarok megfelelni? Nem töröltem le.

Délután, mikor hazafelé mentem, eszembe jutott más is. Az ige, hogy senkit ne botránkoztassunk meg, hogy milyen fontos, hogy ne romboljuk mások hitét, ne tegyünk bennük kárt. És rájöttem, hogy az is helyes lett volna, ha ebből a megfontolásból letörlöm a rúzst – hogy ne okozzak neki botránkozást.

Ez a soha máskor nem viselt rúzs aznap azt tanította nekem, hogy a szánk festésekor is a szívünk állapota a döntő. Gyávaságból, képmutatásból letörölni a rúzst: bűn. Szeretetből letörölni a rúzst: helyes. Szóval akár rúzs, akár nem, az a lényeg, hogy milyen indulat van a szívemben.

Milyen tanácsadó vagy?

A gyülekezeti ifjúság és benne a mi családunk is, alkalmanként szoktunk anyagilag segíteni egy hátrányos helyzetű családot. Eddig nagyon szép a kép, csakhogy az a hátrányos helyzetű család nagyon sokszor visszaélt a bizalmunkkal, akár még számlát is hamisított, csakhogy több pénzt kaphasson, és ahogy telt az idő egyre követelőzőbbé vált. Férjemet gyakran felhívták, sokszor még lehetetlen, késői órákban is, ő meg akárhányszor beszélt velük mindig kedves és tisztelettudó volt. Kevésbé én. Egyszer ugyanis, amikor már egymás után tizedjére telefonáltak, elvettem a telefont, és szépen kioktattam a feleséget, hogy ne legyen ilyen inszisztens, értse meg, nem csak ő és az ő problémája létezik a világon.

Ó, de hiszen visszaélnek velünk, és még ráadásul az imaházba sem járnak, pedig hányszor hívtuk. – panaszkodtam a férjemnek – Hagyjuk őket, nem érdemlik meg, hogy segítsünk nekik.
Nem azért segítünk – válaszolta a férjem – hogy járjanak imaházba, hanem mert elénk hozta őket Isten, a többi meg nem a mi dolgunk.
Elszégyelltem magam, és ahogy hallgattam a férjem válaszát, ledöbbentem saját tanácsomon. Mit is mondok én most a férjemnek hívő feleségként, segítőtársként? Hogy álljon ellen Isten akaratának? Ledöbbentem saját magamon. Engedtem, hogy a negatív érzelmeim leuraljanak, és a saját bűnömbe akartam belesodorni a férjemet is.

Ahogy ezen gondolkodtam, számos hasonló példa jutott eszembe a Bibliából. Már az első oldalakon ott van Éva, aki egy emberiséget meghatározó rossz tanácsot adott férjének, bűnbe csalva őt. Aztán ha tovább lapozunk, olvasunk Sáráról, aki nem bírt várni Isten ígéretére, és azt tanácsolta férjének, hogy nemzen utódot a szolgától. Mekkora tragédia származott ebből a tanácsból is. Aztán látjuk Rebekát, aki saját férje becsapására tanácsolja fiát, Jákóbot. Ezeknek a nőknek valamilyen szinten mind kapcsolatuk volt Istennel, sőt Éva teljesen bűntelen volt, és Istennek olyan közelségét élvezhette, mint egyik nő sem azóta. Mégis, hallgatott a kísértő hangjára, és bűnre csalta férjét. Ahogy nézem ezeket a nőket, bevallom, kicsit elfog a félelem. Ennyire befolyásolhatók, csábíthatók vagyunk mi nők? Sajnos igen, Isten „érzelmibb” lényeknek alkotott minket, mint a férfiakat, hogy a szívünk rezonáljon a jóra, a szépre, a szeretetre, az irgalomra, a könyörületességre, de ha kicsit is helyet adunk a bűnnek, ez az érzelmi lélek hamar áthangolható, és ugyanazzal a lendülettel amellyel a jót tette, pusztítani képes.

Hála azért, hogy a Biblia beszámol olyan nőkről is, akik jó tanácsokat tudtak adni. Ott van például egy majdnem nő :), egy kislány, aki fogságban van egy Naámán nevű hadvezérnél. Amikor ez megbetegszik, tudja, milyen tanácsot kell adjon neki, és az ura meggyógyul. Aztán ismerjük Debórát, aki egész Izráelnek tanácsot adott, és hozzá ment a nép mindenféle kérdésével.

Te milyen tanácsadó vagy? Mi motivál, ki befolyásol téged, amikor tudatosan vagy nem tudatosan tanácsokat osztogatsz? Az Ige azt  Ézsaiás 9. részében Jézust Csodálatos tanácsadónak nevezi.

„Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme” Ézsaiás 9, 5

Álljunk be Jézus nyomdokaiba újra, és könyörögjünk azért, hogy az ő Lelke tudjon uralkodni bennünk, valahányszor tanácsra nyitjuk a szánkat.

El nem múló dísz

"Ugyanígy, ti, asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre. Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt. Egykor a szent asszonyok is, akik Istenben reménykedtek, így díszítették magukat: engedelmeskedtek férjüknek, ahogyan Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, és urának nevezte őt. Az ő leányai lesztek, ha jót tesztek, és ha nem féltek semmiféle fenyegetéstől." 1. Péter 3:1-6

7-Braided-Wedding-Hairstyle-with-hair-jewelry-6

Természetemből adódóan olyan “megmondó ember” féle vagyok, aki mindig bátran kiáll(t) az igazság mellett (s nem csak amellett…). Már gyermek koromban is, mindig meg tudtam mondani, hogy mit hogy kell(et volna) csinálni, már akkor is szerettem felvilágosítani másokat, s ahogy nőttem, s az eszem is több lett, némileg változott a technikám kevésbé voltam nyers, több szeretettel mondtam, amit mondtam, de mindig mondtam.

Aztán férjhez mentem, s az elején nem igazán értettem, hogy miért van az, hogy ha igazat, jót mondok, csupa szeretetből, de tényleg, még akkor se mindig sül el jól a dolog. Azt pedig végképp nem tudtam feldolgozni, mások életét is látva, hogy ha a férj (s most hívők közötti házasságról írok) épp nem látott tisztán, nem az Istent, az igét követve döntött, s a feleség ezt szóvá tette, az miért volt baj, vagy miért nem működött? Hát ha az igazságról van szó, akkor azt mondani kell, hangoztatni – gondoltam, mondtam.

Aztán következett az, hogy ismét elém került a fenti igerész, s leesett a tantusz: “feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket”. Szavak nélkül is? Hát úgy nehéz, ez volt az első gondolatom. Hisz jóval könnyebb az igét mondani, mint megélni, pláne úgy megélni, hogy az “megnyerő” legyen. Pedig ez lenne a feladat, s ha az ige erről ír, erre hív, akkor lehetetlen nem lehet.

Hogy hogyan lehet? Arra is választ kaptam a fentiekben. Először is elengedhetetlen az istenfélő tiszta élet, melynek ismertetőjegye a szelíd és csendes lélek. Ez a szelíd és csendes lélek pedig romolhatatlan, el nem múló dísz egy feleség (s minden nő) számára, Isten előtt kedves, értékes, gyönyörűséges.

Mikor erre így ráeszméltem, azon kezdtem gondolkodni, hogyan ültessem ezt el a hétköznapjaimba. Mármint oké, visszafogom magam, nem mondok meg mindent, csak ami “szükséges a hasznos építéshez”, szelíd és csendes lélekkel díszítem magam, de azért ezt is mondani könnyebb, mint élni nap, mint nap.

Elhatároztam tehát, hogy minden reggel mikor felkelek e két díszt akarom elsőként magamra ölteni. Kezdem a szelídséggel, ami, ahogy én megértettem, azt jelenti, hogy nem háborgok, nem leszek ingerült, durva, sem nyers vagy erőszakos, még akkor sem, ha az x-edik alkalommal is tönkreteszi a konyhai eszközeimet, akkor sem, ha ő épp fáradt és mogorva, akkor sem, ha már napok óta nem bókolt nekem, akkor sem, ha ő nem szelíd. Nem, én szelíd leszek, szelíden szeretek, szelíden mosogatok, főzök, s aznap mindent szelíden csinálok.

Azután felveszem a csendes lelket is, ami nem azt jelenti, hogy nem szólalok meg, s alapvető természetemet levetkőzve csendben ülök. A csendes nem jelent némaságot, ó nem, a csendes nyugalmat, békét jelent. Nyugalmat és békességet először bennem, a szívemben, majd körülöttem. Olyan nyugalmat és békességet, amelyet igazán csak Isten képes adni, ezért van szükségem arra, hogy e díszeket Ő tegye rám reggelente, arra, hogy Vele kezdjem a napomat istenfélelemben.

Hogy őszinte legyek elhatároztam ezt, igyekszem is így élni, de gyakran, túl gyakran fordul elő, hogy már napközben halvány, megkopott díszek vannak rajtam. Nem mindig sikerül nekem szelídnek és csendesnek lennem, de vigasztal és bátorít az a tudat, hogy kegyelemben élek. Mikor felháborodok, kiborulok, nyugtalanná és békétlenné válok, akkor van kihez fordulnom, kérhetek és mi több, kaphatok bocsánatot, tiszta lapot. S különös áldás, hogy ezt a tiszta lapot, nem csak Istentől, hanem a férjemtől is minden alkalommal megkapom. Így reggelente mindig örömmel öltöm fel a díszeimet, s napközben tudatosan jobban vigyázok rájuk, mint egyéb ékességeimre, aranyomra, ezüstömre, sminkemre … bármire mi rajtam van, s oly nagy figyelmet kap tőlem, ha a tükör elé állok. Miért? Mert a szelíd és csendes lélek értékes az Isten előtt, így ez értékes előttem is. Ámen!

Isten asztalt tud teríteni még a pusztában is!

Ritka ajándék az olyan ember, aki olvas bennünk, és teljes szívéből, igazi megértéssel válaszol. Sokan azon veszik észre magukat, hogy bár összeházasodtak, társuk teljesen más szellemi vagy lelki hullámhosszon van.

Legtöbben a házasságtól általában minden ok nélkül azt várják, hogy mostantól a társ betölti mindazoknak a helyét, akikre eddig támaszkodtunk – az apáét, az anyáét, a testvérekét, a barátokét. Mivel a szerelem mindent betöltő, és kizárólagos érzelem nagyon nehéz más kapcsolatokat fenntartani, amelyek nem tűnnek többé szükségesnek. A házasság azonban megtanít arra, hogy még a legszorosabb emberi kapcsolat sem elégítheti ki a szív legnagyobb mélységeit. Mert amit csakis Isten tud megadni, azt őrültség emberektől elvárni.

Továbbá ha a férfi és a nő meg nem tanulják, hogy naponta meghozzák egymásért a szeretet áldozatait, a házasság legjobb esetben is csak munkakapcsolat, és nem egység.

Valljuk be őszintén, még ha tudatosan próbálunk a helyünkön állni nap, mint nap, akkor is szívünkben megfoganhat az elvárás társunk felé: az egész napi vagy heti munka után most akkor tégy boldoggá, állj készenlétbe! Hadd meséljek el egy személyesebb példát. A mi házasságunkban kezdetektől fogva fontos helyet foglalt el a mozgás. Ajándék volt, hogy férjemmel együtt tehettük. Legmélyebb beszélgetéseink is így születtek. Egy új élet születése rendkívül nagy áldás, amit reményekkel, örömteli szívvel vár a család minden tagja. Ennek természetes velejárója, hogy az addig felépített családi rutin megváltozik. A mi esetünkben statikusabbá vált az élet. Első hetekben próbáltuk alkalmazni a kislányunk érkezése előtti szokásainkat erre a merőben új helyzetre. Én mindig nagy reményekkel vártam a hétvégéket, amikor is kimondatlanul azt vártam, hogy akkor majd közösen sportolhatunk a férjemmel. Természetesen nem lett ebből semmi. A hétvégék közeledtével elkezdett kopogni egy furcsa érzés a lelkem ajtaján. Lehet ezt magánynak nevezni?

Úgy gondolom, hogy életkörülményeinkből (Gyes, vagy ha férjünknek olyan munka beosztása van, hogy keveset van otthon) esetleg hamis elvárásainkból fakadóan időnként szembe kell néznünk ezzel az érzéssel. Talán gyakoribb probléma, mint ahogy hangoztatva van.

De mit kezdjünk ezzel? Én végül kitaláltam, hogy a heti program beosztásomba hogyan tudom beilleszteni a rendszeres mozgást, így nem terhelem férjemet elvárással. A közös sport ráadás, ha megadatik.

Dávid egy nagyon fontos alapelvet fogalmaz meg a 13. zsoltárban.

„Világosítsd meg a szememet, hogy halálra ne szenderüljek” (Zsoltárok 13:4)

Ez alapján mondom, hogy az az ember, aki nem tud felébredni az Ő keserűségéből (vagy akár magány érzetéből), az egyenesen a halálra vezető úton sétál.

Felébreszthető vagy?

Mert szívünk mindaddig magányos, amíg Istenben meg nem pihen. Így az elfelejtett, üres földdarab hirtelen lehetőségektől burjánzik.

maxresdefault

Úgy látom, hogy nem az események változtatják meg a lelkeket. Végül mindig az hozza a változást, ahogyan a történteket fogadjuk. Isten munkája egy szívben gyakran „kommentár nélkül” folyik, rejtetten hat, mint az élesztő. Minden nőnek van kreatív oldala is, de ez nem szabad a lakás otthonná dekorálásában kimerüljön. Ez képessé tud tenni minket arra is, hogy rájöjjünk arra, hogy a felszabaduló időt mire és hogyan tudjuk a legjobban felhasználni. Fel lehet ébredni a hamis érzelmekből, és önsajnálat helyett erősíteni lehet a belső kamránkat figyelve arra, hogy ne támasszunk hamis elvárásokat férjünk, családunk felé. Légy kreatív minden élethelyzetben! Használd ki az Istennel tölthető időt, és építsd a családodat.

Milyen társ vagy?

Férjem egyik jó szokása, hogy szolgálatra való készülődésébe mindig bevon engem is. Egyik vasárnap Őrá bízta a lelkipásztor a délelőtti liturgia levezetését. Azon a délelőttön, központi helyen az idő fogalma állt. Férjem a következő igét választotta mottóul:

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” 90. Zsoltár 12. vers

Készített egy visszaszámlálót, ami percekre lebontva mutatja, hogy mennyi idő van még hátra abból a napból. Ezen felbuzdulva megnéztem, hogy ha 70 évig élnék, akkor hány napom lenne még hátra. Kiderült, hogy 14993 nap állna még rendelkezésemre. Negyvenegy év hosszúnak tűnik, egészen addig, amíg le nem bontjuk napokra, mert így ráébredünk, hogy milyen gyorsan elmúlik az élet.

Mit csináljunk a napjainkkal? Úgy tűnik, a férfi mindig tudja, mit csinál az Ő napjaival, mert céltudatosabb és jobban maga előtt látja az életét. Hány nő hagyja, hogy egyik nap csak úgy folyjék a másikba, a napok hetekbe, a hetek hónapokba, míg elmúlik az egész év. Szilveszter napja a megelégedett visszapillantás ideje számodra, vagy úgy érzed magad, mint aki nem tud visszaemlékezni semmi jelentős feladatra, amit az elmúlt év folyamán végzett volna el?

Lehet, hogy Te céltudatosabb vagy, és jól meghatározott napirend szerint kezedben tartod a rendelkezésedre álló időt. Én magam is azok közé tartozok, akik különféle beosztások szerint pörgetik a házimunkát, de ez egyaránt érvényes az imaéletemre, társasági életemre is. Mindig is úgy éreztem, hogy ez egy jó mankó, ahhoz, hogy ne csupán egy énközpontú életet éljek. Például így mindig emlékeztetem magam, hogy az elöljáróimért, rászorulókért is imádkozzak, és ne csak a saját családom problémáival teljek be imáim alatt. Különösen gyermekünk megszületése után éreztem, hogy ilyen mankó nélkül mennyire el tudok sodródni az Isteni lelkülettől, hozzáállástól.

Miközben igyekszünk gazdálkodni azzal az idővel, és helyt állni azokon a területeken, amikből puzzle-ként össze áll az életünk, feltevődik egy kérdés. Mindez szép és jó, de milyen társ vagy? Minden nő szeretne megbízható, szorgalmas, szeretetteljes és összeszedett lenni a házasságában. De mi akadályozza ezt?

Úgy gondolom, hogy mindegyikünkben van egy Pál és van egy Barnabás.

Pál, aki célorientált, feladatközpontú, hiszen emlékszünk, ezt mondja:

„de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Filippi 3:14

Barnabás, aki az emberekre figyel, ezért tud bátorítani, segíteni. Szeretett volna második esélyt adni Márknak, Pál azonban erre nem volt hajlandó. Az idő bebizonyította, hogy Barnabásnak volt igaza, mert Márk hűségesnek bizonyult, és végül maga Pál is kénytelen volt ráhagyatkozni.

„Néhány nap elteltével Pál így szólt Barnabáshoz: „Menjünk s nézzük meg, hogy vannak a testvérek azokban a városokban, ahol hirdettük az Úr szavát.” Barnabás magával akarta vinni a Márknak nevezett Jánost is, de Pál arra kérte, hogy ne vigyék magukkal, hisz Pamfíliában is otthagyta őket, nem ment velük dolgozni. Így nézeteltérés támadt köztük, s elváltak egymástól. Barnabás magával vitte Márkot, és Ciprusba hajózott. Pál Szilást választotta társul, és a testvérektől az Úr kegyelmébe ajánlva útra kelt.” Apostolok Cselekedetei 15:36-40

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy szeretni annyit jelent, hogy elérhetővé tesszük magunkat. Ez így jól is hangzik, de ott van a rengeteg teendő, a derék asszony mércéje igen magas a szemünkben. Nem egyszerű, de hétköznapjainkban e kettő között kell megtalálni az egyensúlyt. Mikor kell elengedni a feladatok listáját, és csak egyszerűen figyelni a családomra, a körülöttem levő emberekre?

Isten segít kiegyensúlyozottá válni ebben is! Adhat bölcsességet, hogy a kellő időben félre tudjuk tenni a napi feladat listát, és szeretni, jelenlétünket adni azoknak, akiket ajándékba kaptunk.

Isteni nézőpont

„Ne igazodjatok a jelenlegi istentelen korszellemhez, se a divatjaihoz! Ellenkezőleg, újítsátok meg az egész gondolkodásotokat, és ezáltal gyökeresen változzatok meg! Akkor lesztek majd képesek megérteni, mi az, amit Isten akar: ami szerinte jó, ami neki tetszik, amit tökéletesnek tekint. Ezekre igyekezzetek!” (Róma 12,2 EFO)

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én néha nagyon el tudom téveszteni a helyes irányt. Az emberek nagy hatással vannak rám, és ha sokat vagyok együtt olyanokkal, akik helytelenül gondolkoznak, az én gondolkodásmódom is kezd kibillenni a helyes kerékvágásból.

Az elmúlt néhány napban nagy örömben volt részem. Az Úr megajándékozott egy csodálatos lehetőséggel: külföldre utazhattam ingyen, a szállásomat, nagyrészt az étkezésemet is fedezték. Még költőpénzt is kaptam az Úrtól, ráadásul euróban, nevettem is rajta, hogy milyen jól tud gondoskodni erről is, legalább nem kell azon törnöm a fejem, hogy mennyit váltsak.

Annyira örültem, és mindent annyira élveztem, mint egy ötéves. A repülőutat, a szállodát, a finom ételeket, a szép várost, a hangzatos olasz nyelvet – néha nevetnem kellett, annyira tetszett a kiejtésük. Csak úgy szívtam magamba az élményeket, és nem győztem köszönetet mondani az Úrnak.

Az utazás harmadik napján vettem észre, hogy kezd kicsit megfakulni bennem az öröm. A lányok, akikkel utaztam, egészen mások voltak, mint én. Óriási hangsúlyt fektettek a külsejükre, és már abba beleszédültem, hogy láttam a rengeteg erőfeszítést, amit a tökéletes kinézet érdekében tettek. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fárasztó dolog. A legtöbb időt nem a smink vagy a hajvasalás veszi el, hanem az ideges ruhapróbálgatás ötvenféle kombinációban. És mikor felvesznek valamit, amiben tökéletesen néznek ki, azt is csak rángatják idegesen, igazgatják, mérlegelik.

Rosszulesett az egész. Mert olyan kifogástalanok voltak. Az én testem utoljára háromévesen volt kifogástalan. És elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen sokat kell még tanulnom, és úgy látszik, mindig egy másik kasztba fogok tartozni, mert ez a jónőség nekem nem megy – pedig már kezdtem azt gondolni, hogy sokat fejlődtem, és egészen rendben vagyok.

És elkezdett pörögni az agyam, hogy hát a hajammal nem nagyon tudok mit kezdeni, de sminkelni igazán megtanulhatnék jobban, ismerek egy oldalt, ahol részletes leírások vannak, csak eddig sajnáltam rá az időt, mert untam, és én maximum a pöttyeimet szoktam korrigálni. Hát igen, és le kéne fogyni, de az sem lehetetlen. Megéri! És ruhákat kell venni, sokkal több ruhát, elképesztő, hogy ezeknek mennyi ruhájuk van, egy nap négyszer átöltöznek, én azt gondoltam, hogy öt napra két szoknya és három blúz bőven megteszi, hát, van még mit tanulnom.

És csak tódultak a gondolatok, egyik a másik után, hogy hogyan lehetnék én is olyan, mint ők, hiszen nem lehetetlen ez, meg lehet tanulni. De akkor megszólalt bennem a Szent Szellem is, és megkérdezte: pontosan miért is akarsz olyan lenni, mint ők? A te tested teljesen rendben van. Nem megy át a jelenleg diktált trend igencsak szűkre szabott sablonján, ez igaz. De épp ezért jó most is, és jó lesz negyven év múlva is. A szépséged, ami most megvan, negyven év múlva is meglesz, még az is lehet, hogy szebb leszel. És lesznek ráncaid, foltjaid és csíkjaid, de mivel most sem vagy tökéletes, ez egyáltalán nem visel majd meg annyira. Te: a tested, a lelked, meg az örökkévaló szellemed olyan kombinációt alkotnak, ami mindig szép lesz, akárhogy változik is.

De nézd meg őket, akik megütik a kifogástalanság mércéjét. Még olyan fiatalok, de már most olyan rémülten és görcsösen igyekeznek, iszonyú erőfeszítéseket tesznek, mert ez a mérce nagyon magasan van, és jaj, nagyon könnyű alulmaradni. Mi lesz, ha öt évvel idősebbek lesznek? Tíz év múlva pláne… Az iszonyú erőfeszítéseik elkeseredett, reménytelen harccá változnak, mert a test változik, nem marad ugyanolyan, de a divatot ez nem érdekli. És végig kell nézniük, hogy a legfőbb értékük, az önbecsülésük forrása, az a dolog, amibe a legtöbb időt, energiát és pénzt ölték, lassan, de biztosan elmúlik, semmivé foszlik.

Nem rossz dolog szépnek lenni. Az sem rossz dolog, ha sminkelni tanulsz, vagy öltözködési tanácsokat olvasgatsz. Szépnek lenni jó, és kell is, a nőknek ajándéka ez, hogy szépek lehetnek. De olyan rövid az élet, és olyan kevés az idő, az erő, a pénz. Gondold meg, hogy mibe akarsz vetni. Kérlek, ne legyen ez olyan dolog, ami visszatér a porba, és semmivé lesz.

Úgy szeretem, mikor Isten beszél hozzám, olyan jókat tud mondani. Teljesen helyrebillentette a zavart, zaklatott, kisebbrendűségi érzésekkel küszködő lelkemet. Nagyon vágyom rá, hogy mindig az ő igazságaihoz szabjam magam, hogy olyan nagyra nőjön bennem, hogy kibillenthetetlen legyek.

Elégedetlen tükör

Időnként azon veszem észre magam, hogy ugyanazok a dolgok kedvetlenítenek el, ugyanazok miatt vagyok elégedetlen, ugyanazok miatt foszlik szét az életkedvem. S bár van olyan, amin nem változtathatok (csak a hozzáállásomért vívhatok harcot), de sok minden van, amin változtathatnék, ha eléggé akarnék és elég bátor lennék és nem erőtelen és nem lusta és és és… szembenézni vele. Sőt, a jó dolgokért általában meg kell dolgozni, ha valami után nem állunk oda, legtöbbször hanyatlásnak indul. Így működik ez bármilyen munkával, feladattal, tervekkel, álmokkal vagy akár a kapcsolatokkal is. Vagyok úgy, hogy tudom min kellene változtatnom, de a “tudással” maradok, mert kerülöm azt, hogy igazán szembenézzek a dologgal vagy igazán elfogadjam azt a tényt, hogy nem magától érthető az, hogy valami működik, nem feltétlenül természetes az, hogy minden jobbra fordul vagy kialakul, anélkül, hogy tennék is valamit érte. Nem olyan esetekről beszélek, amikor várnom kell arra, hogy az Úr cselekedjen, hanem, amikben nagyon is az én döntéseimen és felelősségemen is múlik, hogy mi merre alakul.

Nem olyan rég, kb. féléve vettem észre azt, hogy nagyon lelassult az anyagcserém, kevesebbet mozgok, itt-ott megjelentek zsírpárnák, s bár hónapokig nem adtam rá semmit, egy idő után mégis eljutottam oda, hogy hoppá, azért ezzel mégiscsak ideje lenne szembenézni. Előjött az elégedetlenség a külsőmmel kapcsolatosan, de nemcsak ennyi, kihatott több mindenre. Ruhatári gondokkal kezdődően (sok minden szorossá vált), megingott a kép is, amilyennek láttam magam azelőtt, már úgy éreztem nem vagyok vonzó, nem vagyok elég szép, emiatt a házassági testi kapcsolatban is bizonytalanul éreztem magam, nem voltam szabad, amiatt, ahogyan láttam magam nem tudtam úgy örülni, ha férjem közeledett, bár jól tudtam az igét, “a feleségének adja meg a férj a köteles jóakaratot; hasonlóképpen a feleség is a férjének. A feleség nem ura a maga testének; hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége”(1.Kor7:4-5). Láttam sok nőt, aki ilyenkor mindenféle álmagyarázatba burkolózik, megelégszik kifogásokkal vagy keserűségében ilyen-olyan önsajnálkozó elvárásokkal, megjegyzésekkel vagy poénokkal próbálja magát “nyugtatni” vagy a helyzetet pillanatnyilag szőnyeg alá seperni vagy simítani, aztán irigykedve szemléli azokat a nőket, akiknek (látszólag vagy tényleg)  nincsenek ilyen gondjaik és ugyanakkor egyre érzékenyebbé, ingerültebbé válik, stb.. stb…

Ha nem vagyok kész szembenézni ezzel, akkor nagyobb bajt csinálok, mint amit első ízben eszembe is vehetnék. Nemcsak arról van szó, hogy én hogyan látom magam vagy hogy érzem magam a bőrömben. Sok mindenre kihat ez még. Kesernyés megjegyzéseim vagy érzékenységem, bármilyen körben is lennék, sehol nem lesz építő, irigy szívem megfoszt a hálától és senkit nem fog vonzani, demotiváló hozzáállásom még másokat is magával ragadhat talán egyre mélyebbre, még ha csak egy apró dologgal, egy meggondolatlan fél mondattal is kezdődően. Arról nem is beszélve, hogy férjem azt fogja érezni vagy talán már érezte, hogy visszautasítom, nem tisztelem, nem szeretem. Pedig igazából nem is erről van szó, úgy-e? Ha nem nézek a dolog mögé, mást is félrevezetek, illetve, ha nem tiszta mi az igazi ok, amin mozdítani kellene, sok félreértést, talán még sebeket és fölösleges vihart is okozhatok.

Szerezz igazságot, és el ne adj; bölcsességet és erkölcsöt és eszességet.” Péld. 23:23

12985452_1693465944211495_1038603174045672343_n

Figyelmeztet ez az ige arra, hogy ha valamivel szembetalálom magam, azon legyek, hogy  igazsággal, bölcsességgel, erkölccsel és eszességgel közelítsem meg. Ne kibúvókat, pillanatnyi látszatmegoldásokat keressek. „Szerezz”…nem „szerezz MAJD…”, hanem „szerezz” – jelen időben, vagyis MOST. Ebből nekem az a tanulság, hogy keressek olyan megoldást, ami tényleg megoldás, és ezt halogatás nélkül. Azért tehetek, hogy odafigyelek a táplálkozásomra, azért is tehetek, hogy többet mozogjak, azért is tehetek, hogy tudatosan is igyekezzek elfogadni azt, amilyennek Isten teremtett, de ugyanakkor lássam meg és fogadjam el azt is, hogy felelős vagyok testemért, felelős vagyok azért, hogy kiiktassak olyan dolgokat, amiket kiiktathatok, hogy Isten terveinek megvalósulása elé ne gördítsek akadályt a hozzáállásommal vagy „esztelen” gondolkodásommal. Ez a nehezebbik út. De csak ezen van az áldás, a jó előmenetel, az, amikor a dolgok előre haladnak és nem hanyatlanak. A könnyű út, az „esztelen” gondolkodás a negatív értelemben vett beletörődés, a kifogások, az önsajnálat, a lustaság, mások hibáztatása, kényelem, halogatás és még sorolhatnám. Sokféleképpen próbál majd az ördög megfosztani a jóra való igyekezettől, a jóakarat cselekvő, valóságos megnyilvánulásától. De ne engedd, hogy elrabolja motivációd, ne elégedj meg a halogatással sem. Lehet, hogy túl nagy lesz az ár, amit nemcsak te, hanem környezeted vagy munkád vagy terved is fizetni fog. Bármi is okozná visszatérően elégedetlenséged, kedvtelenséged, érdemes szembenézni vele és érdemes megkeresni mi áll a dolgok mögött, ha már következményei, gyümölcsei is vannak, ha már sikerült valamilyen síkon zavart keltenie az életedben, hogy az ne az isteni rendeltetés szerint működjön. Vedd fel a harcot tudatosan, imádkozz tisztánlátásért, őszinte önvizsgálatért, keresd az igében a megoldást, írj tervet, írj teendő listát, gondoskodj rendszeres emlékeztetőről, ha szükséges, kérj támogató segítséget és lépj! Nem mindegy, hogy idejében megelőzöm a romlást, hanyatlást, vagy utólag – talán megsebzetten, talán kárt szenvedve – sajnálkozom. Bármiről is lenne szó, akár barátságról, akár házasságról, akár munkahely, akár pénzügyek, akár tervek, álmok, amikben sehogy se sikerül egyről a kettőre jutni, mindenikhez kell az őszinteség és bátorság a tükörbenézéshez, az ismétlődő elégedetlenség és vadhajtások ellen, amiről talán mit sem sejtünk előbb, hogy kinőhetnek. Aztán kell a kitartó cselekvő hozzáállás, mely konkrét lépéseket tesz, nem adja fel, nem enged a halogatásnak, nem enged a kifogásoknak, a látszatmegoldásoknak, a sablonos beletörődöttségnek, a kényelemnek.

„A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis,és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: Egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, És így jő el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.” Péld. 24:30-34

Tanuld meg motivációnak és jusson eszedbe, ha valamelyik ponton feladnád:

Az ő derekát felövezi erővel, és megerősíti karjait.” Péld. 31:17