Álarc nélkül

Még mindig élnek bennem azok a gondolatok, amiket Isten az elmúlt hétvégi női konferencián adott. Jó volt egy kicsit kiszakadni a mindennapi rutinból, kérni és kíváncsian várni, mit akar Isten üzenni személyesen nekem.

alarc-nelkul

Gondolom, sokak előtt ismerős a konferencia témája: álarc nélkül, vagy mondhatni más szóval: leplezetlenül. És akik legjobban teljesítették és élték ezt a mottót, azok maguk az előadók voltak. Nem mindennapi őszinteséggel beszéltek, és meséltek nekünk nehézségeikről, és arról, hogyan tapasztalták ezekben Isten hatalmas szabadító erejét. Volt közöttük olyan, aki súlyosan beteg gyermeket nevelt, vagy akit gyerekkorban prostituáltnak adtak el, és csak sok évre rá sikerült megszöknie, másik valaki arról tett bizonyságot, hogy miként állt helyre a házassága, miután megtudta, hogy férje hűtlenné vált hozzá. Különbözőek voltak a történetek, de egy valami közös volt bennük. Ezek a nők mindannyian tapasztalták Isten bensőséges közelségét, és erejét a próbák, nehézségek felett.

Ahogy ott ültem és hallgattam egyik csodálatos bizonyságtételt a másik után, egyre jobban és jobban elcsüggedtem. Igaz, nekem is vannak néha nehézségeim, de közel sem olyanok, mint ezeknek a nőknek. Hiszen van egy fantasztikus férjem, aki nagyon szeret, és akit én is minden embernél jobban szeretek, van két csodálatos, egészséges gyermekünk, vannak barátaink, igazi lelki testvéreink is, van jó munkahelyünk, van ahol lakjunk, nincsenek anyagi gondjaink. Valahogy, mintha az én életemből hiányozna ez a nagy nyomorúság, amiről szó van. Igaz, a gyermekkorom nem nevezhető éppen felhőtlennek, mert a szüleim elváltak, és  így volt elég sok lelki és néha anyagi hiányom is, de ezeket Isten mind-mind a javamra használta fel, és gyerekként nem is éltem meg őket olyan nagy teherként. De most, annyi mindennel elhalmozott a JóAtya, hogy sokszor ki sem látszom az áldásokból. És akkor ez vajon azt jelenti, hogy én nem tapasztalhatom Isten közelségét az életemben, mert nincsenek olyan nagy gondjaim? Vagy az én mindennapi apró nehézségeim nem is lehetnek terhek, ha mások az enyémeknél sokkal nagyobbakat viselnek? És ami a legjobban megijesztett: nem maradhat mindig minden ilyen tökéletes, biztos majd jön rám is egy nagy baj, hogy én is megtapasztaljam így Isten erejét.

Isten szeretetét élem meg abban, ahogyan ebben az időszakban megáldotta az életem, de azért bevallom, hogy néha szoktam panaszkodni. Mert, van, hogy elfáradok, vagy kimerülök, vagy éppen a dackort éli az egyik gyermekem, miközben a másik közel tízszer felkel egy éjszaka. És még ezek az apróságok is lehetnek néha terhesek. De boldog kis családom van, és talán azért is vagyok ilyen könnyen kísérthető azzal a gondolattal, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, biztos valami rossz fog bekövetkezni. Ezen a konferencián is előjöttek bennem ezek a gondolatok, és elkezdtem félni. Aztán Isten Ábrahám történetét hozta elém, és arra hívott, hogy ismét odaszánjam az életem Neki. Ábrahámtól elkérte Izsákot, de nem azért, hogy elvegye, hanem, hogy a hit gyermekeként adhassa őt vissza. És tőlem is azt kéri, hogy szeressem Őt annyira, hogy ne féljek a jövőtől.

„A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” 1. János 4, 18

Ha félek a jövőtől, nem tudom megélni a jelent. Hazugság az, hogy Isten nem azért adott, hogy elvegye, de az is hazugság, hogy Ő azzal akarja növelni a hitemet, hogy megfoszt az ajándékaitól. De igazság az, hogy az én Mennyei Édesapám abban lelte örömét, hogy szeretetét ajándékai által is kifejezze irántam. Az Ő lényének teljességéből adta első sorban önmagát, majd minden mást, és vágyik rá, hogy hittel örüljek, és bízzam rá a jövő ismeretlen fordulatait. Megértettem, hogy nem azért kéri el a félelmeimet, hogy most már általam felhatalmazva tönkretehesse az életem, hanem, hogy szabad életet élhessek. Még az ajándékaimtól is szabad életet.

A konferencia végén egy fehér álarcra lehetőségünk volt ráírni azt, amit oda szeretnénk tenni az Isten oltárára. Jó volt ezeket leírni, és Isten kezébe tenni. Félelem helyett szeretni az Istent, és bízni Benne!

KÉPMUT(og)ATÁS

Magamat és másokat figyelve a közösségi oldalak népszerűvé válását követő években észrevettem, hogy mások életének kirakatát bámulva annyi frusztráció jöhet a felszínre. A csupa mosoly, idilli életet sugárzó fotók könnyen irigységet ébresztenek a lélekben. Hasonlítgatni kezdjük magunkat, méricskélni. Lehet, nem én vagyok az egyetlen, aki rossz napjaiban mások képeit nézve gondolt már ilyet: „Nem ütöm meg a mércét, majdnem mindenki tökéletes, Istenem velem nagy gáz van.”

Valahol természetes, hogy azt „tesszük ki az ablakba”, ami jól mutat. Nem a harcainkat, kínlódásainkat, kételyeinket mutogatjuk az egész világnak.  S amúgy szívünk, szívem állapotáról beszél az, hogy hogyan reagálok a mások képeire áldásaira. Egy jó ideje van bennem egy elszántság, hogy merjem kicsit bátrabban felvállalni magam, a hibáimmal, nehézségeimmel együtt, kipucolva a képmutatás kovászát, mert igazi közösséget csak így lehet átélni a valóságban, és az interneten is.

Úgy érzem, hogy mi, hitünket megvalló keresztyének kifejezetten ki vagyunk téve a képmutatás veszélyének. Újjászületünk, megtapasztaljuk Isten bűneinket eltörlő kegyelmét, a kontrasztot addigi és azelőtti életünk között. Aztán egy idő után rádöbbenünk, hogy minden igyekezetünk ellenére, vannak hibáink, követünk el, kisebb nagyobb bűnöket, vannak gubancok bennünk, esetleg lelki sérülések, sebek, amik akadályoznak az örömteli életben, érnek sérelmek, amiket nehéz feldolgozni. És suttogva mondom: még kételkedni is szoktunk.

hazugsag

Sokan ilyenkor kezdünk el maszkot hordani. Elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy minden rendben van, az életünk továbbra is irigylésre méltó. Elkezdünk mások véleményére, visszajelzéseire figyelni, mert ezek erősítenek meg hamis énképünkben. Elzárkózunk az igazán mély kapcsolatoktól, mert akkor el kellene ismernünk tökéletlenségeinket.

„Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól…” Lk 12: 1b

Mondta Jézus, egy olyan kultúrában, ahol már fulladásig belegabalyodtak a szabályokba, hagyományokba, isteni és emberi rendelkezésekbe. S természetesen ezzel az élhetetlen szabályrendszerrel együtt törvényszerűen a képmutatás, önámítás, szellemi vakság jellemezte a törvénytudók, farizeusok nagy részét.

Jézus Isten irgalmát hozta, Általa, Benne jelent meg Isten üdvözítő kegyelme, és megbotránkoztatóan lépett fel azok ellen, akik ennek a kegyelemnek a megismerését, áramlását akadályozták üressé vált törvényeikkel, hagyományaikkal.

"De jaj, nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhanyagolni! Lk 11:43

A képmutatás, önmagunk becsapása, egy ideális „én” hajszolása nagyon távol tud vinni, a kegyelemtől, az egyetlen megoldástól, ami gyógyszer a bűneinkre, a csorbákra, életünk kesze-kuszaságaira. Kovászként működik, nem kell sok belőle, hogy működjön.

Amikor rám telepszik az elkeseredés látva temérdek gyarlóságom, ez az igevers a legnagyobb vigasztalásom. Nem felment, ne értsetek félre, hanem megoldást nyújt.

„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” Róma 5:20

Sokáig csak szívemmel értettem ezt az igét (tudom, sokat vitatott igehely), de most megpróbálom valahogy szavakba zárni azt az üzenetet, amit kaptam belőle:

Isten kegyelme a tökéletlenségeinken, fájdalmainkon, bűneinken, gyengeségeinken keresztül tud utat találni.  Ahol van valaki, aki porig rombolja büszkesége magas falait és felkiált, hogy: Istenem légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! (nem csak vasárnap, imaórán, hanem egész életét áthatja ez a hozzáállás), kész mindent a világosságra vinni, az megtapasztalja a kegyelem bőséges kiáradását. Így tudja Isten megmutatni az ő kegyelmének mérhetetlen gazdagságát rajtunk, a Jézus Krisztusban. ( Ef. 2:7)

Évekig éltem hívőként mélységes bűntudattal. Szégyelltem magam a tökéletlenségeim miatt, a kezelhetetlen dolgaim miatt, a bűneim miatt. Sokszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Nekem nem megy ez. Akarom ezt az életet, mert annyi mindent átéltem már. Annyiszor megtapasztaltam Istent, s nem tudok hátat fordítani. De nem működik.

Terhek voltak rajtam, felemésztett, hogy meg kell felelnem Istennek, az embereknek. Egy nagy kudarc az egész, cukormázzal rajta, miközben belül poshadtam. Nem tudtam elismerni Istennel szembeni csalódottságom, kudarcaimat, vállalva értük a felelősséget. Nem tudtam mit kezdeni az évtizedek óta hordozott haraggal a lelkemben, a keserűséggel. Tagadtam, elfojtottam, nem vettem róla tudomást. Inkább mások hibáira fókuszáltam, ítélkeztem, hogy jobb színben lássam magam.

Most már tudom, hogy Isten azért sarkall bűnbánatra, hogy megnyissa előttem a kegyelem lehetőségét. Nem tehet másként. Így ébresztget, így akar a világosságra hozni mindabból, amiben áltattam, altattam magam.

Hosszú idő volt, míg elkezdtem igazán megérteni a kegyelem üzenetét. Amire nem csak megtérő bűnösként volt szükségem, hanem formálódásban, növekedésben lévő gyermekeként is a mennyei Atyának. Bár teológiailag korábban is tisztában voltam vele, valóságosan nem érték el a szívemet ezek az igazságok.

Mert hazugságokkal és képmutatással vettem körül az életem. Kicsiny kovászként kerültek bele, de végül kiteljesedtek olyannyira, hogy magamat is becsaptam. És Isten világosság. Ő csak azzal tud mit kezdeni, amit kihozunk az Ő világosságára. Nem takargatunk, nem sminkelünk, hanem könyörtelenül szembenézünk vele. Képmutatásunkkal kitérünk, elzárkózunk Isten kegyelme elől. Gyógyulás, szabadulás csak akkor van, ha beismerjük, hogy nem megy magunktól.

 „Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!" Zsoltár 51,19

„A képmutatással szemben két másik út létezik: a tökéletesség és az őszinteség. A tökéletességet nem tartom reális lehetőségnek. Így hát marad az őszinteség, mint egyetlen lehetőség – ez pedig mindig bűnbánatra indít.” Philip Yancey

Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és 
Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. 1. Jn. 1:7-9

Erre a leplezetlen közösségre hívlak ma az Úrral és egymással.  Hordozzuk őszinteségünkkel, nyíltságunkkal hitelesen a kegyelem üzenetét, szomjas rá mindenki. Ne legyünk Isten kegyelmének gátjai magunk körül.