A PROBLÉMÁIM és én

Nem vagyok egy sikeres ember. Legalább is a mai normák szerint a legtöbb ember nem ebbe a kategóriába sorolna be engem. 30 évesen még mindig azon izgulok, hogy lesz-e állásom a megfelelő időben. Tornyosulnak a kudarcaim, és bármennyit dolgozom, ismét beleütközök abba a falba, amit már négy és fél éve próbálok ledönteni. Mindezek ellenére próbálok igazat adni Istennek a lelki harcaim között.

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Róma 12: 1-2

Habár, igyekszem nem ezekhez a normákhoz szabni magam, mégis rosszul esik, ha életem holtpontjaira nézek. Talán azt gondolnánk, hogy ha megváltozna a környezetünk, megoldódnának a problémáink. De valójában nem így szokott történni, legalább is errefelé nem. Aztán eszünkbe jut, hogy a keresztény élet nem azt jelenti, hogy egy bukás után visszatérek a nulla pontra. Nem, ahol elestünk, ott állunk fel, és megyünk tovább. De, ha nem tudunk tovább menni? Azt hiszem, be kell ismernünk egy szakállas hibát, amibe időnként belesétálunk. El vagyunk foglalva a dolgainkkal, teendőinkkel, de nincs időnk, vagy elfelejtünk imádkozni.

Úgy gondolom, szükségünk van Isten kijózanító kérdésére: mi a valódi problémád?

Nézzünk meg három valós problémát:

  1. Ha a szívünk állapota nincs rendben – mindannyian szeretjük az érzést, hogy szerethetőek vagyunk. Gyanítom, azért vágyunk sikeres dolgokat megvalósítani, mert akkor elfogadhatóbbnak, szerethetőbbnek érezzük magunkat. Sokszor a környezetünk is ezt sugallja. De, ha sikertelen események sorozatát engedi meg Isten, és én egy idő után már nem tudok, vagy elfelejtek imádkozni, akkor az életem valódi problémája nem az, hogy a kollégáim nem veregetnek vállon, hanem az, hogy a szívem állapota nincs rendben.
  2. Mit kezdesz azzal a helyzettel, amibe Isten belevitt? – Reményik Sándor azt mondta, hogy a világ Isten-szőtte szőnyeg, aminek mi csak a visszáját látjuk itt. Nem értem, és nem is érthetem mindig, hogy mit miért enged meg Isten. De, reagálhatok arra, amit Ő tesz az életemben. Ha jó dolgok jönnek, akkor könnyű, de ha probléma adódik, mit teszek? Irigykedem? Keserűvé válok? Önsajnálatba zuhanok? Bezárkózom? Ha a Te válaszod is itt szerepel, akkor a valódi problémád nem az, hogy nem látod, hogyan fognak alakulni az állás ügyeid, hanem az, hogy nem tudsz igazán bízni Istenben.
  3. Képes vagyok-e engedelmeskedni? – Azt hiszem fontos látni, hogy nem emberekkel van hadakozásunk! Minden esetben a Sátán erői ellen harcolunk, tehát szellemi harcban vagyunk. Éppen ezért szellemi fegyverekkel kell harcolnunk. Mit kell tenni?
„Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.” Jakab 5: 11
„A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” Példabeszédek 15: 4

Tűrni kell, szelíden válaszolni … és még sorolhatnám, hogy mit mond Isten igéje, de én már ennyitől is megrettenek, mert rájövök, hogy nem a valódi problémákra koncentráltam eddig. Ha, Te nem vagy rendben, akkor nem tudsz harcolni. Ha önmagadat győzöd le, akkor nyertél.

„Íme, én hozok neki enyhülést és orvosságot, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik a békesség és a hűség kincseit.” Jeremiás 33: 6

Istenkép

Azt mondja a pszichológia, hogy a szegényes, sérült énkép a sok magával küszködő, boldogtalan ember problémája.  Azt is mondja, hogy el kell fogadjuk, meg kell szeressük végre magunkat és akkor sokkal jobban fog működni minden. És ez jól hangzik.

Csak az a gond, hogy van benne egy kis csavarintás. Fontos, hogy mit gondolunk magunkról, milyen hazugságokat hiszünk el magunkról, amelyek meghatároznak. De nem tudjuk magunkat a hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Amíg önmagunkban keressük a megoldást nem jutunk messzire. Ugyanazokat a köröket fogjuk róni magunk körül. Lehet jobb lesz kicsit a hangulatunk, de könnyen megtörténhet, hogy az énképünk helyrepofozása közben elhiszünk pár újabb hazugságot.

Mert Isten Igéje szerint az igazság az, hogy önzőek vagyunk, végtelenül önzőek. Önző az is, akinek dagad a melle a hatalmas, akár túlzott önbizalomtól, és önző az is, aki utál a tükörbe nézni, vagdossa magát kínjában, és az öngyilkosság gondolatával barátkozik. Mert mindkettő önmagával van elfoglalva, még ha ez teljesen másképp nyilvánul is meg.

Jézus azt tanította, hogy tagadjuk meg magunkat.

"Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt." Márk 8: 34-35

Az önszeretet természetes, ezért hív Jézus arra, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint magunkat. A férfiakat az Ige arra buzdítja, hogy úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. A legtöbb esetben nem kell nekünk különösebben tanulnunk magunkat szeretni. Megy ez már pelenkás korunk óta.

Egy torz, beteg énképnek mindenképp gyógyulásra van szüksége. De a magam bőrén, lelkén tapasztaltam, hogy a gyógyulás igazán, akkor kezdődik el, akkor kezdődött el, amikor abbahagytam a beható foglalkozást az alacsony önbecsülésemmel, a sérült lelkemmel és a felszabaduló energiával egy másik kép helyreállításán kezdtem dolgozni. Az Isten bennem lévő sekélyes, szegényes, valótlan képén.

Az igazi probléma nem az, hogy mit gondolunk magunkról, hanem az, hogy mit gondolunk Istenről, a Teremtőről, a Megváltóról, a Szabadítóról, a Gondviselőről, Hatalmasról, Tanácsadóról, Csodálatosról.

Három példát említek, a Bibliából, akiken keresztül megértettem, hogy nem az énképem, az önbecsülésem az akadály a szolgálatban, az életfeladatomban, az Isten megdicsőítésében az életemben, hanem az, hogy milyen Istenképem van.

Mózes: a fáraó unokájaként ereje teljében, dagadó mellel, nekilátott megoldani népe problémáját. Nagyot bukott. Megölt egy egyiptomit, menekült és a pusztában apósa juhait legeltette. Amikor megjelent neki Isten az égő csipkebokorban és hívta, arra amire ő késztetést érzett a maga módján negyven évvel korábban is. Mózes már nem volt olyan lelkes és vállalkozó kedvű. Küldjél, kérlek mást, felelte Istennek. És Isten nem kezdte vállon veregetni, hogy ugyan már Mózes fog ez menni neked, megtanultad a leckét, képes vagy rá.  Csak annyit mond, hogy „Veled leszek”.  És a többit tudjuk. Mózes Isten hatalmas eszköze volt a nép megszabadításában az egyiptomi szolgaságból. Mert fel tudta emelni a tekintetét magáról, az ellenségről Istenre.

Naámán feleségének rabszolgája a második, akit portyázó arám csapatok hurcoltak el a hazájából. „Egy kisleány”, így ír a Biblia róla a Királyok második könyvében. Milyen énképe lehetett egy gyereknek akit kiszakítottak erőszakkal a családjából és szolgálóvá tették? Nem derül ki a történetből csak az, hogy erős Istenképe volt. Amikor szembesült Naámán betegségével bizonyságot tett arról az Istenről, aki meg tudja gyógyítani a leprás Naámánt is. Összetört lehetett a szíve, gyűlölettel és haraggal is szembe kellett néznie, de túl tudott ezen lépni és szolgálni az ellensége felé is, mert az élő Istenben gyökerező hite az új környezetben is benne élt.

Aztán ott van mindenki kedvence, Dávid, (Isten is odavolt érte, „szívem szerint való férfi”) a kis „kölyök” Isai családjából, akit Sámuel látogatásakor oda sem hívtak a többiek közé, úgy kellett a juhok közül előkeresni.  Isten már akkor látta a szívét. Góliát legyőzése után nyilvánvaló lesz, hogy Dávid ismeri Istent, és látja azt, amit Izráel seregében senki nem látott. Azt, hogy ki Isten, milyen hatalmas, mire képes. Míg mindenki  az óriásra nőtt filiszteussal foglalkozik és bénultan szemléli az eseményeket Dávid Istenről beszél, az óriás helyett Istenre koncentrál és legyőzi Góliátot.

"Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben.
És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az ÚR kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket." Sámuel 1. könyve 17:45-47

„Nézzünk az óriásokra-és elbukunk.
Nézzünk Istenre- és az óriásaink dőlnek le.”
Max Lucado

A sérült énkép, a sárba taposott önbecsülés, a bizonytalanság magadban valóságos probléma. Olyannyira, mint Góliát. De ne boncolgasd, elemezgesd tovább. Beszélj inkább Istenről, töltsd meg a gondolataidat az Igével, erősödjön meg a Róla alkotott képed. Lépj túl magadon, ne legyen többé kifogás a múlt, a félelem, az önbizalomhiány. Isten tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek győzelmesen élni, hittel követni, önzetlenül szolgálni. Neked és nekem is csak annyit mond: Veled leszek! Ha tudod ki Ő, akkor ez több, mint elég.

Isten a gyógyító!

Összegyűjtöttem magamban, hogy szerintem mit jelent felelősséggel élni. Aztán leírtam. És ahogy nézegettem a listát azon gondolkoztam, hogy ez kicsit többről szól, mint egyszerűen a felelősségről. De mégis ezzel az egy szóval tudom leginkább megragadni azt, ami mindenképp szükséges ahhoz, hogy az életünket valóságosan, hatékonyan éljük, és ne csak történjenek velünk a dolgok. Saját példámból látom, hogy ez az, amit még keresztyénként is olyan nehézkesen tanulunk. Az alábbi ige a kedvencem ebben a témában:

„Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éljetek, a magatok dolgával törődjetek, s a két kezetekkel dolgozzatok, ahogy a lelketekre kötöttük.” 1.Tessz 4,11

És itt a lista, hogy milyen egy felelősségteljes személy. A lista nem teljes, kiegészíthető, folytatható. Írjatok bátran hozzá!

A maga dolgaival foglalkozik, nem mások életét lesi, kommentálja, mérlegeli. Annyi energiát megspórolnánk, s annyi kapcsolati problémát elkerülnénk, ha bölcsen figyelnénk arra, hogy ne ártsuk bele magunkat mások dolgaiba kéretlenül, felelősség nélkül vagy pusztán szócséplésből. A hátuk mögött sem.

Nem kifogásai vannak, hanem megoldásokat, ötleteket keres a problémahelyzetekre. Sokszor hallok kifogásokat másoktól, s magamtól is, leírok néhány gyakoribbat: „én nem tudom megoldani, hogy egészségesen táplálkozzak, sokba kerül, vagy nem tudom sehogy se kivitelezni, nem tudok mozogni, nincs időm a gyerekek mellett, sokba kerül a bérlet, a felszerelés, nem tudok az Igével elmélyülten foglalkozni, imádkozni, nekünk nincs lehetőségünk randizni a férjemmel, nincs ki vigyázzon a gyerekekre…”

Vállalja a felelősséget a döntéseiért, mer döntéseket hozni, döntésképes. Kudarcaiért, tévedéseiért nem másokat hibáztat, így lehetősége lesz tanulni belőlük. Amíg csak úgy bírjuk a krízist átélni, hogy mást okolunk, nem tudjuk hasznosítani a tapasztalatainkat.

Vállalja a felelősséget a viselkedéséért, reakcióiért, a kimondott szavakért, nem magyarázza ki. Ez a „bocsáss meg, de…” jelenség. „Bocsáss meg, de fáradt voltam, nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok, azért akadtam ki, mert beteg vagyok, csak én nem bírom a nyomást, csak a hormonok, ne vedd a szívedre…”

Tudatában van annak, hogy hatása van a saját életére. Nem tehetetlen bábu az élet játékában, képes az Úr kegyelméből változni.

Nem halogatja a fontos dolgokat. A halogatás mögött legtöbbször ott van a felelőtlenség. Lehet ez egy gyermekkorból visszamaradt megszokás: ha már minden kötél szakadt, valaki más megoldotta helyettem, valaki kimentett a szituációból, így halogathatom, mert majd csak lesz valahogy, mint ahogy mindig is volt.
Sokat segít ezen, ha a kapcsolataiban megkapja a teret és a támogatást, hogy élhessen a felelősségével, és tudatosan nem veszik át a problémahelyzetei megoldását, esélyt adva a növekedésre (természetesen, ha egy érett, egészséges felnőtt személyről van szó).

Szembenéz a problémákkal.  Nem tudunk megharcolni valamivel, ha még a gondolatainkban is kerüljük. Ha filmekkel, internettel, facebookkal, emberekkel, pörgéssel, sütivel vagy bármivel elnyomjuk.

Képes mások érdekeit, akikért felelősséggel tartozik a sajátjai elé helyezni.

A felelősségteljes ember a mában él, a mai napot ragadja meg, hogy megtegye azt, amire Isten segítségével, erejével képes. Cselekszik. Két kezével, eszével, vagy amiben Isten tehetséget és lehetőséget adott neki.

Istennek tartozik felelősséggel, ezért elsősorban nem az embereknek való megfelelés a mozgatórugója munkájának, tetteinek.

"Ne látszatra szolgáljatok, mint akik embereknek akartok tetszeni, hanem tiszta szívvel, félve az Urat. Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát." Kolossé 3: 22-23

Van, hogy életünk bizonyos területein nagyon jól megy a felelősségteljes gondolkodás és cselekvés, de vannak részek, amivel nehezebben nézünk szembe, ahol szükség van még több és több világosságra, alázatra.

Ha látod, hogy felelősségteljesen tudsz élni, akkor bizonyára tudatában vagy annak, hogy ez mekkora ok a hálára. Ez Isten kegyelmének munkája rajtad, esetleg szüleid áldott példája (ami hatalmas jelentőséggel bír), és természetesen a te jó döntéseid következménye.

Sokan keresztyénként is nehezen tudják kihámozni az életüket a felelőtlenség sátáni hazugságaiból, depressziós hajlamokkal, a tehetetlenség lehangoló érzésével küzdenek. Másokra utalva, függőségben élnek. Nincs helyes énképük, ami erőt adhatna kezükbe venni életük irányítását. Lelki vakságban élnek.

Időnként legszívesebben rájuk kiáltanál valami ilyesmit: „szedd már össze magad! Nevetséges, ahogy gondolkozol, s ahogy látod a világod, nevetségesek a kifogásaid!” Lehet, hogy megteheted. Isten adott mellém olyan embereket, akik még ezt is meg merték tenni. Belehasítottak az éles szavak a tudatomba, de nem ez nyitotta meg a szemem.

Az, hogy mellettem álltak kedves, de határozott szeretettel, bátorítással, imával, jó példával, Isten világosságával közelebb vitt a felelőtlen, éretlen gondolkodásomnak, életem gubancainak kisimulásához.

Isten a gyógyító!

KÉPMUT(og)ATÁS

Magamat és másokat figyelve a közösségi oldalak népszerűvé válását követő években észrevettem, hogy mások életének kirakatát bámulva annyi frusztráció jöhet a felszínre. A csupa mosoly, idilli életet sugárzó fotók könnyen irigységet ébresztenek a lélekben. Hasonlítgatni kezdjük magunkat, méricskélni. Lehet, nem én vagyok az egyetlen, aki rossz napjaiban mások képeit nézve gondolt már ilyet: „Nem ütöm meg a mércét, majdnem mindenki tökéletes, Istenem velem nagy gáz van.”

Valahol természetes, hogy azt „tesszük ki az ablakba”, ami jól mutat. Nem a harcainkat, kínlódásainkat, kételyeinket mutogatjuk az egész világnak.  S amúgy szívünk, szívem állapotáról beszél az, hogy hogyan reagálok a mások képeire áldásaira. Egy jó ideje van bennem egy elszántság, hogy merjem kicsit bátrabban felvállalni magam, a hibáimmal, nehézségeimmel együtt, kipucolva a képmutatás kovászát, mert igazi közösséget csak így lehet átélni a valóságban, és az interneten is.

Úgy érzem, hogy mi, hitünket megvalló keresztyének kifejezetten ki vagyunk téve a képmutatás veszélyének. Újjászületünk, megtapasztaljuk Isten bűneinket eltörlő kegyelmét, a kontrasztot addigi és azelőtti életünk között. Aztán egy idő után rádöbbenünk, hogy minden igyekezetünk ellenére, vannak hibáink, követünk el, kisebb nagyobb bűnöket, vannak gubancok bennünk, esetleg lelki sérülések, sebek, amik akadályoznak az örömteli életben, érnek sérelmek, amiket nehéz feldolgozni. És suttogva mondom: még kételkedni is szoktunk.

hazugsag

Sokan ilyenkor kezdünk el maszkot hordani. Elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy minden rendben van, az életünk továbbra is irigylésre méltó. Elkezdünk mások véleményére, visszajelzéseire figyelni, mert ezek erősítenek meg hamis énképünkben. Elzárkózunk az igazán mély kapcsolatoktól, mert akkor el kellene ismernünk tökéletlenségeinket.

„Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól…” Lk 12: 1b

Mondta Jézus, egy olyan kultúrában, ahol már fulladásig belegabalyodtak a szabályokba, hagyományokba, isteni és emberi rendelkezésekbe. S természetesen ezzel az élhetetlen szabályrendszerrel együtt törvényszerűen a képmutatás, önámítás, szellemi vakság jellemezte a törvénytudók, farizeusok nagy részét.

Jézus Isten irgalmát hozta, Általa, Benne jelent meg Isten üdvözítő kegyelme, és megbotránkoztatóan lépett fel azok ellen, akik ennek a kegyelemnek a megismerését, áramlását akadályozták üressé vált törvényeikkel, hagyományaikkal.

"De jaj, nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhanyagolni! Lk 11:43

A képmutatás, önmagunk becsapása, egy ideális „én” hajszolása nagyon távol tud vinni, a kegyelemtől, az egyetlen megoldástól, ami gyógyszer a bűneinkre, a csorbákra, életünk kesze-kuszaságaira. Kovászként működik, nem kell sok belőle, hogy működjön.

Amikor rám telepszik az elkeseredés látva temérdek gyarlóságom, ez az igevers a legnagyobb vigasztalásom. Nem felment, ne értsetek félre, hanem megoldást nyújt.

„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” Róma 5:20

Sokáig csak szívemmel értettem ezt az igét (tudom, sokat vitatott igehely), de most megpróbálom valahogy szavakba zárni azt az üzenetet, amit kaptam belőle:

Isten kegyelme a tökéletlenségeinken, fájdalmainkon, bűneinken, gyengeségeinken keresztül tud utat találni.  Ahol van valaki, aki porig rombolja büszkesége magas falait és felkiált, hogy: Istenem légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! (nem csak vasárnap, imaórán, hanem egész életét áthatja ez a hozzáállás), kész mindent a világosságra vinni, az megtapasztalja a kegyelem bőséges kiáradását. Így tudja Isten megmutatni az ő kegyelmének mérhetetlen gazdagságát rajtunk, a Jézus Krisztusban. ( Ef. 2:7)

Évekig éltem hívőként mélységes bűntudattal. Szégyelltem magam a tökéletlenségeim miatt, a kezelhetetlen dolgaim miatt, a bűneim miatt. Sokszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Nekem nem megy ez. Akarom ezt az életet, mert annyi mindent átéltem már. Annyiszor megtapasztaltam Istent, s nem tudok hátat fordítani. De nem működik.

Terhek voltak rajtam, felemésztett, hogy meg kell felelnem Istennek, az embereknek. Egy nagy kudarc az egész, cukormázzal rajta, miközben belül poshadtam. Nem tudtam elismerni Istennel szembeni csalódottságom, kudarcaimat, vállalva értük a felelősséget. Nem tudtam mit kezdeni az évtizedek óta hordozott haraggal a lelkemben, a keserűséggel. Tagadtam, elfojtottam, nem vettem róla tudomást. Inkább mások hibáira fókuszáltam, ítélkeztem, hogy jobb színben lássam magam.

Most már tudom, hogy Isten azért sarkall bűnbánatra, hogy megnyissa előttem a kegyelem lehetőségét. Nem tehet másként. Így ébresztget, így akar a világosságra hozni mindabból, amiben áltattam, altattam magam.

Hosszú idő volt, míg elkezdtem igazán megérteni a kegyelem üzenetét. Amire nem csak megtérő bűnösként volt szükségem, hanem formálódásban, növekedésben lévő gyermekeként is a mennyei Atyának. Bár teológiailag korábban is tisztában voltam vele, valóságosan nem érték el a szívemet ezek az igazságok.

Mert hazugságokkal és képmutatással vettem körül az életem. Kicsiny kovászként kerültek bele, de végül kiteljesedtek olyannyira, hogy magamat is becsaptam. És Isten világosság. Ő csak azzal tud mit kezdeni, amit kihozunk az Ő világosságára. Nem takargatunk, nem sminkelünk, hanem könyörtelenül szembenézünk vele. Képmutatásunkkal kitérünk, elzárkózunk Isten kegyelme elől. Gyógyulás, szabadulás csak akkor van, ha beismerjük, hogy nem megy magunktól.

 „Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!" Zsoltár 51,19

„A képmutatással szemben két másik út létezik: a tökéletesség és az őszinteség. A tökéletességet nem tartom reális lehetőségnek. Így hát marad az őszinteség, mint egyetlen lehetőség – ez pedig mindig bűnbánatra indít.” Philip Yancey

Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és 
Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. 1. Jn. 1:7-9

Erre a leplezetlen közösségre hívlak ma az Úrral és egymással.  Hordozzuk őszinteségünkkel, nyíltságunkkal hitelesen a kegyelem üzenetét, szomjas rá mindenki. Ne legyünk Isten kegyelmének gátjai magunk körül.

 

Mennyei édes apukám!

 

“Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: “Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” Róma 8: 14-17

Van néhány olyan Ige a Bibliában, amitől megmagyarázhatatlanul elerednek a könnyeim, összeszorul a torkom. Ez is ilyen. Nem vagyok érzelgős, sírós sem, mégis. Rájöttem, hogy van valami közös ezekben az Igékben, amelyek megríkatnak.  Istent, mint szerető édesapát, Atyát mutatják be. Azt hiszem a hiány, az édesapámmal való szeretetkapcsolat hiányának mélyre eltemetett fájdalma, és mennyei édes apukám gyógyító ölelésének kettőssége miatt törnek fel önkéntelenül a könnyeim.

5a913376147cb929cac3c236fc24df96

Az édesapám hangja nem biztonságot, szeretetet jelentett gyermekként számomra, hanem félelmet, szorongást, rettegést. Bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot.  Ő maga is az apai szeretet hiányától elszenvedett torzulásokkal élt, és bár jó szándékok voltak a szívében, nem azok teljesedtek ki.

Míg nem ismertem Istent, Őt is ilyennek tartottam. Félelmetesnek, kiszámíthatatlannak, nem tudtam felfogni a szeretetét, a feltételek nélküli elfogadását irántam.

Árvaságtól szenvedtem a lelkemben, annak ellenére, hogy volt édesapám. Végtelenül vágytam egy hangra, egy mély szeretetteljes férfihangra, aki magához von, megsimogat, és azt mondja: Figyelek rád, szeretlek, értékes vagy, csodálatos vagy. Mesélj, az élet leterhel néha, de mégis érdekelnek az érzéseid, mi mozgat meg, mi érdekel.  Nem kell minden szemrevaló fiúnak szerelmes levelet írj, nem kell hülyét csinálj magadból, hogy megkapd fiúk, férfiak figyelmét. Ennél sokkal becsesebb vagy.  Féltem a szíved. Fontos vagy számomra.

Ezek a szavak sosem hangzottak el felém, de mielőtt túlságosan mélyre mentem volna a megerősítés rossz helyen való keresésében átölelt a mennyei Atya. Szeretetével megállított. Atyaként jött felém, mert mindenkinél jobban ismer. Kitárta a karjait felém, és átélhettem azt, amit egy tökéletes földi apa sem tudott volna megadni. Végtelen, örökkévaló, örökké tartó, soha el nem múló szeretetet, békességet, szabadságot, biztonságot. Kegyelmet, megbocsátást. Fiúságot. Emlékszem, ahogy felnéztem kisírt szemeimmel az augusztusi csillagos égre, azt gondoltam: Aki a csillagokat, teremtette, és az egész világmindenséget kezében tartja az az Atyám, az én mennyei szerető édes apukám. Soha nem tapasztalt vigasztalódást éltem meg.

Sok év telt el azóta. Voltak idők, amikor elhalványult bennem annak a valósága, hogy kinek a családjába is tartozom, milyen hatalmas Atyám van, akivel Jézus Krisztusban megbékélhettem. Ilyenkor mindig nehezemre esett bízni Isten szeretetében, jóságában, és félelmeknek adtam teret az életemben.  Isten kegyelme, hogy megtanultam felállni ezekből a helyzetekből. Hogy többé már nem az határoz meg, ahogy mit kaptam, vagy mit nem kaptam meg az én földi apukámtól, mert maga a mennyei Atya szeret engem.

“Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” 1. János 1:3

Lehet te is árvaságtól szenvedtél, szenvedsz a lelkedben. Lehet, hogy korán elveszítetted, vagy nem ismerted földi édesapádat. Engedd, hogy mennyei Atyád átöleljen, sírd ki magad az ölében, öntsd ki a szívedet előtte. Nem vagy árva! Szeretett, elfogadott, áldott vagy! Krisztus családjában, a mennyei Atya asztalánál ülsz. Örököstárs vagy.  Figyelj Isten Szellemére, aki újra meg újra megerősít lelkedben arról, hogy Isten gyermeke vagy! Élj bátran, tudjad mindig ki áll mögötted.

“Azért imádkozom, hogy Urunk Jézus Krisztus, és Isten mennyei édesapánk bátorítsa a szíveteket és erősítsen meg benneteket minden jóra szóban és tettben egyaránt. Hiszen Isten megmutatta mennyire szeret bennünket, és irántunk való jóindulatából örökké tartó vigasztalást, bátorítást és biztos reményt adott nekünk.” 2. Thesz. 2: 16,17

Ki írja az életedet?

Ahogy múlnak az évek, egyre többet gondolok a gyerekkoromra. Keresgélek, pakolok az emlékképek, az érzelmi memóriámban eltárolt holmik közt. Így találtam rá egy fontos mozzanatra. Azt hiszem ez segített reménységgel túlélni azt ami nehéz volt .  Egy szekér  széna tetején ültem és énekeltünk: „Tudom az Úrnak terve van velem, tudom az Úrnak terve van velem…tudom az Úr mindenből jót hoz ki…” Több szakasz is van, de tisztán emlékszem, hogy ez a kettő volt a kedvencem, legszívesebben kihagytam volna  a többit, mert csak ezt a gondolatot tudta a gyermeki lelkem megragadni. Néztem az eget és arra gondoltam, hogy remélem tényleg van valaki, aki látja az életem, a fájdalmaim,  nyomorúságomat, Valaki akinek van egy terve, s nincs olyan halott helyzet amiből ne tudna jót kihozni.

d246cb39211f1ee4c122fb4e17297044

Már nem csak remélem, hiszem, hogy jót tervezett, élem. S tudom, hogy akkor ott a kislányt, aki újra meg újra eldalolta a reménységét Isten szeretete kezdte simogatni. Minél inkább rábízom magam, s nem félek engedelmeskedni annál jobban kibontakozik az az élet, ami vele telt meg tartalommal, vele lett  önmagamon, s a földi valóságon túlmutató célja.

Bármit elérhetsz az életben, csak jobban kell hajtanod, mint mások! A sziklaszilárd akarat mindig megtalálja az utat! És te leszel az, aki egyedül az életedet írod!” – olvastam nemrég egy motivációs oldalon. Több tucat volt belőlük. Tényleg lehetnék bárki erős elszántsággal, önfegyelemmel, elérhetek bármit? Tudom sokan így mutogatják az életüket, amikor tényleg megdolgoztak nagyon valamiért, és bejött nekik. És van igazság sokszor ezekben a gondolatokban, amolyan féligazságok, amiket olyan szépen meg lehet velünk etetni.

Nem hiszem, hogy bármit elérhetek, amit szeretnék. Félek, hogy sokakat felőröl ez a filozófia. Másokat teljesítmény- és megfelelési kényszer rabságában tart. De hiszek valami másban. Abban, hogy amit Isten nekem tervezett azt az Ő segítségével meg tudom élni, még akkor is ha teljesen lehetetlennek tűnik. Ő tökéletesen ismer, míg az én szívem csalárdabb mindennél, magam sem tudom kiismerni. Úgyhogy nálam nem működik a „csak hallgass a szívedre” kezdetű közhely sem. Hiszem, hogy neki jobb terve van, mint bármi, amit én megálmodhatnék, s akár több is, sok száz bukásomra tévedésemre való tekintettel. Megírta könyvében az én életemet is, olyan szépen fogalmaz a 139. Zsoltárban erről Dávid.

“Alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid Istenem, milyen hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.”  Zsolt 139: 16-18

Ki írja az életedet?

A múltad? A szüleid? A származásod? A szavak, amelyeket gyerekkorodban mondtak? Vagy amit sosem mondtak, pedig éheztél rá mindennél jobban? Egy megromlott kapcsolat? A címkék, amivel mások jelöltek meg? A trendek? A fájdalmaid, mert elutasítottak, becsaptak, kihasználtak, megaláztak? Törvények és szokások? Félelmek? Függőségek?

Ne engedd, hogy ezek határozzák meg az életed, az identitásod, bármilyen mélyen is beléd írta az élet.

Istennek van egy könyve a te életedről is. Van egy terve. Ezért vagy itt. Győztes vagy, 300-500 millió sejtből te lettél az első, kiválasztott vagy. Mert Isten akart, akkor is ha a szüleid nem akartak, vagy nem ilyennek akartak, ő megtervezett és  életre hívott, vágyott rád. Azért születtél, hogy visszaragyogd a Teremtő dicsőségét. Hogy szárnyalj azon a  pályán, amit neked tervezett. Azért születtél újjá, hogy Krisztus diadalmenetében győztes légy!

Kérlek ne higgy az ellenség hazugságainak!  Gondolj bele, lehet már születésed előtt az életedre tört, mert embergyilkos kezdettől fogva, s azóta is azon van, hogy megakadályozza Isten szándékainak megvalósulását az életedben. Megvannak a módszerei, még akkor is ha megtértél, újjászülettél elkövet mindent, hogy hatástalanítsa az életed. Tudom miről beszélek, amikor erről írok, sok évet vegetáltam, kínlódtam keresztyénként, mert bedőltem a hazugságoknak, amiket már születésemtől kezdve elültetett a gonosz a lelkemben. Keresd Isten szívét, őszintén, imádkozva, Bibliát olvasva, hogy lelepleződjenek a sátán vádjai és megtévesztései a gondolkodásodban, az érzelmeidben.

Isten Igéje elmondja neked, hogy ki vagy Jézus Krisztusban,  hallgasd csak ezt a néhányat közülük:  Krisztus örököstársa vagy (Róma 8: 17), drága és becses vagy Isten szemében (Ézsaiás 43:5), drága áron megvásárolt vagy 1 Kor: 6:19) az élő Isten temploma vagy (2. Kor 6:16) megigazult vagy, szent és feddhetetlen (Róma 5:1,) a Föld sója és világossága vagy, hegyen épült város (Máté 5: 13-14) győztes vagy, az által, aki szeret téged (Róma 8: 37). Keresd a Bibliában az identitásodat, írd ki az íróasztalod fölé, a mosogató fölé, az ágyad mellé, írd be mélyen a gondolkodásodba, engedd, hogy hasson a lelkedre s éld azt a csodálatos, valóságosan szabad, győztes életet, amit Ő írt neked!

Ui: Bárki vagy, bárhonnan jöttél, és bármilyen kesze-kusza és rémálom a te történeted Isten most át akar ölelni a szeretetével! Akkor is, ha nagy dolgokra jutottál el, mert keményen céltudatosan megdolgoztál érte,  ha magaslatokon jársz emberi szemszögből, de valahol belül tudod, hogy ennél többről kell szóljon az életed.

Virág-lét

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” Prédikátor 3:1

„Isten mindig mindent a megfelelő időben cselekszik – ezt még szemlélni is gyönyörűség. Prédikátor 3:11 ( EFO)”

Annyira vártam idén az első tavaszi virágokat.  Meguntam már a kis csenevész telet is áttelelő százszorszépeket, s a tavaszias téli napokon előbújó rövid életű gyomocskákat. Aztán már januárban megörvendeztettek a fagytörő hóvirágok és sorra a többi, az ibolya, jácint, nárcisz, a lángoló tulipánok, a rózsaszín különböző árnyalatába borult habos-babos fák, aranysárga bokrok. Hirtelen gyorsasággal annyi minden szirmokat bontott, hogy azt se tudom merre nézzek, nehogy kihagyjak valamit, olyan rövid ideig tart.

virágkollázs

A tegnap, ahogy a naplemente fényeiben futottam észrevettem, hogy azért még sok a szinte élettelennek tűnő fa,  épp csak duzzad valami rügyre emlékeztető dolog, de nem virágzik még minden.  Csodaszép a kis virágoskertem, de tudom, hogy a föld alatt még szunnyad néhány mag, virágtő, gyökér és van néhány szép virág még,  ami várat magára s csupán néhány zöld hajtás jelzi, hogy ott is készül valami, csak még nem jött el az ideje a virágzásnak.

Eltűnődtem, melyik virághoz tudnám hasonlítani magam…Nem, nem tavaszi virág vagyok, inkább afféle később érő típus, akinek kell az idő ott a föld alatt, s kell néhány évszaknyi napfény, eső, vihar, szél, hogy kiformálódjon az, amit a szerető Teremtőm elképzelt rólam.  Én már annyi mindent elképzeltem magamról. Irigyeltem a tulipánok méltóságát, az orgonák illatözönét, a hóvirágok fagytörő erősségét, s csak néztem apró kis hajtásaimat, nem ígértek semmit: Nehezen értettem meg, hogy még lefele kell nőjek, gyökereimben kell erősödjek ez még nem az én időm a virágzásra. Nincs meg még a feltétele, az alapja  a virágözönnek.

Vársz valamire? Dolgozol, imádkozol, harcolsz érte már egy ideje? Légy türelmes.  Amit Isten neked tartogat, amit rólad elképzelt arra érdemes várnod.

„Íme a földművelő várja a föld drága gyümölcsét és türelmesen várja amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel és erősítsétek meg a szíveteket…” Jak 5:7-8

Hangolódj rá a napsütésre, élvezd a körülötted lévő virágözönt, igen, örülj mások áldásainak, akkor is ha fáj, tedd szóvá, még ha nehezen is jön ki a hang ilyenkor a torkodon. Ne add meg magad az irigység, aggodalom és a türelmetlenség lelkületének.  Ne dobd el a tavasz szépségét, mert stresszelsz, másmilyen akarsz lenni, máshol akarsz lenni, siettetni szeretnéd Isten terveit az életedben. Ha megtanulunk jól, türelemmel, Isten jóságában, szeretetében bízva, gyökerezve várakozni, s közben megélni teljes szívvel Istent keresve azt az időszakot amiben vagyunk,  akkor nem lesz tele az életünk frusztrációval. Id. Veress Ernő életrajzában olvastam: „Ha ott vagy ahol lenned kell és teszed amit tenned kell, akkor történni fog az aminek történnie kell.”

Isten olyan, mint egy bölcs édesapa, nem enged a hisztinek. Annyiszor próbáltam már tőle kikövetelni dolgokat, fizikai, szellemi áldásokat, egyszerűen nem ment a dolog. Gyerekként kíváncsiságból sokszor szétfeszítettük a különböző virágok bimbóit, emlékszem a rossz érzésre, ami a rombolásunk után maradt. Ha siettetni akarod Isten munkáját az életedben, saját elképzeléseiddel, ötleteiddel azzal csak belerondítasz a dologba.  Ő tudja mindennek az idejét, és engem is elkezdett  megtanítani arra, hogy ne a kezét lessem, hanem próbáljam megérteni, megismerni a szívét. Bízni az Ő szeretetében, abban, hogy jót tervezett felőlem. Elengedni az én tervemet s alázattal , engedelmesen elfogadni az övét, ami valami sokkal jobb.

Miután megtértem voltak nagyon kemény időszakok a lelki életemben, annyi mindent nem értettem, hogy miért nem úgy működik, mint másoknál, rengeteg kudarcom és nehézségem volt.  Aztán Isten elkezdte helyretenni a puzzle darabokat, elkezdett gyógyítani, s akkor kérdeztem Tőle, hogy Uram, de miért csak most, miért kellett az a sok nehéz idő?   „ Isten mindent a megfelelő időben cselekszik – ezt még szemlélni is gyönyörűség:” Préd 3:11- jött a válasz.

Ha nem tudsz azonosulni  a pompázó virágokkal, mert úgy érzed, hogy betemetnek a kudarcaid, a múltad  fájdalmai, csalódások, az élet nehézségei, vagy valami, amit meg sem tudsz jóformán fogalmazni, keresd a napfényt, keresd Isten arcát, szívét. Várj türelemmel Rá és Isten fölhoz  a mélységből, ahogy a napfény ereje a megfelelő időben életre hívja előbb utóbb a késő őszi virágokat is. Téged is beletervezett az ő csodálatos virágoskertjébe. Nem feledkezett meg rólad, várja a te idődet, vágyakozik rá, hogy lássa kibontakozni azt, amit még mielőtt megformálódtál volna megálmodott rólad.

„ még a föld mélyéből is fölhozol engem. Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz és megvigasztalsz.” Zsoltárok 71:21