Válaszút előtt

„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” János 8,36

Amikor „először” megtértem, 14 éves voltam. Megvolt bennem az első szeretet, a lángolás, de sajnos a vallásosság szellemisége is. Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy többet kell letennem az asztalra Isten előtt, aki mindenki mást szeret, de engem nem annyira. Aztán pár évvel ezelőtt jött az „igazi” megtérés és újjászületés egy lelkigyógyulási alkalmon, ahol Isten megszabadított az addigi kötelékeimtől, lehullottak a láncok, megmutatta Isten kinek is lát engem Jézus által. Adott új identitást és új nevet: Egy teljes nő. Azon gondolkodtam egyik nap, hogy amikor tinédzser voltam, volt egy elképzelésem, milyen szeretnék lenni vagy milyennek kellene lennem. Próbáltam is megvalósítani saját erőből. Ideig-óráig ment és egy része hamis volt, képmutatás vagy csak bebeszélés. Aztán, ahogy visszanéztem a szabadulásom óta eltelt időszakra, felismertem, hogy Isten olyanná tett és tesz folyamatosan, amiről én csak álmodoztam.

„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” 1Kor. 10,12

Van egy Delila az életemben, akin/amin keresztül az ellenség folyamatosan fáraszt, rombolja az identitásom, az Isten-képemet és én mégis ragaszkodom hozzá és engedek neki, sőt én választottam, ahogy Sámson is választotta Delilát.

Mindnyájunknak lehet egy olyan vonal az életében, ami testi vagy lelki, amin keresztül választunk magunknak egy Delilát, hogy saját természetünk vágyait, elvárásait kielégítse. Lehet, hogy ez a haragból, elutasítottságból vagy félelemből fog táplálkozni.(Réz Ádám: Erőt vesztek vagy erőt veszítetek)

Az én Delilám a párválasztás. A félelmemből, a kétségbeesésemből, a hitetlenségemből és a torz Isten-képemből táplálkozik. Elhiteti, hogy Isten csak játszik velem, nincs értelme várni, jobban járok, ha a könnyebb utat választom. Gyorsan elégítsük ki a testi és lelki vágyakat, hiszen egyre inkább elmagányosodom, nem fogok kelleni senkinek, kezdek kifutni az időből.

Amikor azt gondoltam, hogy én milyen jól vagyok lelkileg, jött a hitpróba: Tudom azt mondani, minden körülmények között, hogy „ha nem tenné is”, akkor is az Urat választom? Ki tudom azt mondani, hogy ha bár az érzelmeim teljesen mást súgnak, a szívem teljesen mást választana, de én akkor is az Urat választom? Kérhet tőlem valamit Isten? Tekintély előttem az Ő Igéje? Van beleszólása az életembe?

Lehetséges, hogy a pusztába kerülünk.

A puszta, olyan nehéz körülmény, amit Isten azért enged meg, hogy valami olyat tanítson vagy végezzen el bennünk, amit másként nem taníthatott meg. (Mike Sámuel: Mit tesz Isten a „háta” mögött)

„Azért most én csábítom őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek. Azután adom vissza szőlőjét, és az Ákór völgyét a reménység kapujává teszem. Ott majd úgy felel nekem, mint ifjúsága idején, mint akkor, amikor kijött Egyiptom földjéről. Azon a napon férjednek fogsz hívni – így szól az Úr –, és nem hívsz többé Baalnak. Kiveszem szájából a Baalok nevét, nem emlegetik többé nevüket.” Hóseás 2,16-19

Aztán ott találtam magamat összeroskadva a földön, vívódva és harcolva. Mit tegyek? Nem erőltetett rám Isten semmit, a döntés rajtam állt. Értelem szemben az érzelemmel és vágyakkal. Kimondtam: Uram, téged választalak. Kérlek, adj erőt és útmutatást.

Isten pedig így válaszolt:

„Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” Máté 5,37
„Kárpótollak azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska, a szöcske, a cserebogár és a hernyó: az a nagy sereg, amelyet rátok küldtem.” Jóel 2,25
„Az Örökkévaló Isten pajzsunk és napunk, kegyelme és dicsősége ragyog ránk! Nem tart vissza semmi jót azoktól, akik igazságosan élnek! Milyen boldog és áldott, aki Benned bízik, Örökkévaló! Zsoltárok 84,12-13
„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.” Zsidók 6,10
„De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad. Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” Ézsiás 49,14

Isten ott volt, nem hagyott el. Kerestem szavait, igehirdetésekkel bombáztam magam, tusakodtam. Azt gondoltam, hogy vége van, túl vagyok a nehezén. És jött Delila… én pedig engedtem neki. A határozott „nem”-ből „talán” lett. Nem maga a cselekedet volt a bűn, a legnagyobb bukás, hanem a „talán”. Azt a magot, amit Isten elültetett másban, sikeresen porrá zúztam, mert engedtem Delilának, az érzelmeknek, a komorságnak és a hitetlenségnek. Könyörögtem Istennek a bocsánatáért, hogy tegye helyre, amit én elrontottam, bocsássa meg a hitetlenségemet és a bizalmatlanságomat.

Újra döntést kellett hoznom. Kit választok? Mit választok? Újra el kellett mondanom: Uram, igen, elbuktam, elestem, bocsáss meg. Téged választalak, Téged akarlak követni.

Persze Delila még inkább jön és halálosan ki akar fárasztani… Amikor már minden azt bizonyítja, hogy jól döntöttem, a harcnak akkor sincs vége. Mert zúdul a támadás, a vádlás, a mérhetetlen fájdalom, súg a gonosz, hogy adjam fel. De hogyan is adhatnám fel? Hagyjak el, egy olyan Atyát, aki helyreállított, aki megszabadított? Abban az időszakban, amikor szépen lassan belecsúsztam a mélybe, a sátán folyamatosan és alattomosan rombolta az identitásomat, az Isten-képemet. Ezt akarom? Isten csodálatos dolgokat vitt véghez az életemben. Jézus vére által kötelékek hullottak le. Ő jó és hűséges, egy szerető Isten. Bíznom kell az Ő szeretetében! Nem adhatom fel, még ha most fáj és nehéz is, de nem hallgathatok az érzelmeimre.

„Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?” Jeremiás 17,9

Rendbe kell tennem a gondolataimat, Isten felé és az ő ígéretei felé kell azokat fordítani! Az Úrban kell magamat megerősíteni, nem a keserűségben. Mert

mindig akkor jön a legnehezebb pillanat, amikor a legközelebb vagy a győzelemhez. (Kubinyi Károly – Gondolatélet)

Nem adhatom fel! Te sem adhatod fel, bármiben vagy!

„A hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka.”

Kapitány Anna

Várni? De mire?

Azt hittem nem nehéz ez a téma nekem,…de elmondom. Három embernek is írtam, csak hogy ne nekem kelljen leírni a magam történetét.

Miért? Mert nem tudom, hogy jól csinálom-e.

Amióta eszemet tudom, nem tudom eldönteni, hogy valójában szeretnék-e férjhez menni vagy se. Mellette és ellene is vannak érveim.

Sokszor egyáltalán nem is értem mire mondja azt Isten, hogy nem jó az embernek egyedül. Nekem ez az időszak is igen jó. De most komolyan?! Olyan jól esik az üres kollégiumi szobámra találni, és órákat egyedül tölteni. Oda menni ahova akarok, azt tenni, amit akarok – az Isten adta szabadságomon belül. Egyedül élni, de másokért. Krisztussal, Krisztusért.

De ha arra gondolok, hogy valakivel mélyebben éljem meg az életem, szeretetemmel elhalmozzam, mellette nagyra nőjek, felfedezésre kerüljenek olyan ajándékaim, amik csak akkor jönnek ki, ha van mellé embered, aki csiszol, felnagyít, bátorít, segít tartani a fókuszt, oszlanak a terhek… Hmm, csodásan hangzik. Aztán, azt is szeretném látni, hogy milyen az, mikor a feltétel nélküli szeretetem, hűségem valakire építő, gyógyító hatással van. Awww, nem hagynám ki! (És akkor még nem beszéltem arról, hogy család, gyerekek, közös szolgálat, bizonyság, szerelem, valaki dicsérje, a főztöm 🙂

Nagyjából eddig jutottam el.

Vannak feminista hajlamaim, nehezen veszem, ha előre engednek az ajtóban. Néha úgy érzem fitogtatnom, kell az erőmet, mert én biza erős vagyok és az is szeretnék maradni. Még nehéz értenem mit jelent az, hogy erőtlenségemben vagyok erős… és ha arra gondolok, hogy alávessem magam egy másik személynek, hááát, nem nagyon ugrálok a gondolatért. Persze, tudom, hogy ha beleteszem a szeretet szűrőjét, akkor egészen máshogy hat ez is, de ehhez is fel kell/kellett nőni.

Most mit csinálok?

Tanulok, szentelődöm, hagyom magam csiszolódni, ahogy látod, rajtam van mit bőven, élek, gazdagítom a lelkem, gyűjtöm a mennyei kincseket.

Hiszek abban, hogy Isten terve a javamat és az Ő dicsőségét szolgálja. Ha ez azzal jár majd, hogy feleség legyek, elfogadom az ajándékot, ha pedig azzal, hogy egyedül maradjak akkor is az Ő örömében fogok élni, sok lelki gyermekkel, szolgálattal, lelkesedéssel, és mindennel, ami én vagyok, ahogy most is.

Az egészben a nehéz az az, hogy nem látom előre a tervet. Nem tudom, hogy mi fog történni, fog-e valaha történni valami, mikor fog, és mi lesz velem, ha két év múlva pánikba esem, és nem leszek ilyen laza? Ilyenkor hatványozottan keresem Istent, és válaszokat remélek.

Például néha arra kérem, hogy mondja meg, jelentse ki, hogy akkor én valaha férjhez megyek vagy se? Mert én nem akarok hiába várni (fölöslegesen menteni a képeket pinteresten stb)!! De ez nem helyes motiváció. Nem a félelmekre kell válaszokat keresni, igeversekkel körbepolcolni magunkat és aztán várni. Arra kell törekedni, hogy az Isten lelkébe tudjunk megpihenni, megnyugodni, mert a mi Istenünk neve El Shaddai, ami annyit jelent mindenre elég!

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján! Zsoltárok 139:23-24

Isten készít ajándékokat az életre számodra is, a legnagyobb ajándék mindenekfelett Ő maga. Ezt ne téveszd szem elől! Az időszakot, míg társra vársz, tedd ajándékká a környezeted és önmagad számára, mert Isten is annak szánja!

Ne félj!

Nyúl Sára

Összeillő párok?-Lányoknak és nem csak…

      Kicsit szétnéztem a neten, miket írogatnak a lélekbúvár oldalak, akik megmondják a tutit, milyen a jó pár, hogyan működik egy jó kapcsolat. Nem szeretném részletezni, aki kíváncsi, megnézheti úgy, mint én, de nem sok értelme van, mert mind ugyanazt fújja. Hogy értelmi, érzelmi, társadalmi hasonlóságokon kell alapuljon a kapcsolat, meg hogy nagyjából egykorúak legyenek a felek.

      Ez mind fontos, és hasznos is lehet, ha nem lenne a KEGYELEM.  Isten leánykái és fiacskái számára viszont, ez hatalmas ajándék! A kegyelem nem zárja ki a józan ész felelősségét. Fontos józanul gondolkodni párválasztás előtt, figyelembe venni a fent említett szempontokat, viszont Isten az aki ismer mindenkit úgy igazán. Egy fiatal sokszor nincs tisztában azzal, hogy milyen ő, még kevésbé azzal, hogy kire is van neki igazából szüksége. Ezért kell a kegyelem. Istenünk túllát a józan emberi ész határain, a jelenlegi szükségleteimen, azt is látja, ki vagyok, ki leszek, kivé kell váljak. És Ő cselekszik. Ez a kegyelem.

      Személyesebbre fordítva a szót, elmesélek pár dolgot, amiből kitűnik, mennyire összeillő pár vagyunk mi a férjemmel.

      Mikor megismerkedtünk, el sem képzeltük, hogy mi akár összeillenénk. Az én férfiideálom nagyjából a kor divatját követte, és mikor rendszereztem ezeket az elképzeléseket, azt mondtam: Olyan férfit szeretnék, aki nem olyan, mint Ő (a férjem). Ő ugyanígy volt vele(m). Mégis, ahogy egyre többet beszélgettünk, elkezdődött valami, megismertük egymás rejtett oldalait. Kihívásnak tekintette, hogy megmutatja, tud ő kedves is lenni, csak nem minden lánnyal volt az, amit nagyon értékelek. 🙂 Minden ismerősünk legalábbis csodálkozott, hogy hogyan barátkozhatunk mi, de volt olyan is, aki azt mondta, hogy soha nem gondolta volna róla (meg rólam)…

      Azt írják, a pszichológusok,  hogy ugyanolyan értelmi szinten kell legyen a két házasfél. Igen ám, de akkor nem tudja egyik tanítani a másikat. Nincs lehetőség feljlődni. Megvallom, én nagyon sokat tanulok a férjemtől és élvezem ezt (általában:) ) Néha bosszant, hogy már megint neki van igaza, de el kell fogadjam, és örülök neki. Más dolgokban ő tanul tőlem, és engedi, hogy tanítsam, például a kapcsolatok terén.

      Azt is írják, hogy lelki téren is hasonlóak kell legyenek. Megvallom, én nagyon sokat épülök férjem által a hitben is, igenis felteszi a mércét, ami jó és nagyon szükséges. Viszont van, amikor ő van padlón, belefárad a harcaiba, mikor sötéten lát dolgokat, olyankor én kell támogassam, vigasztaljam, bátorítsam. Akkor van baj, mikor mindketten egyszerre fáradunk el, vagy esünk el. Hála Istennek, az ilyen alkalom nagyon ritka…

      Azt olvastam, hogy ugyanolyan érdeklődési körük kell legyen. Ebben is van igazság. Viszont én nem tudtam, hogy a férjem mennyire szereti a művészeteket, bár meglepett ismerkedésünk ideje alatt néhányszor, de azt hittem, csak olyan hangulata volt. 🙂 Nem volt elég idő, hogy kiismerjem, és Isten mégis tudta… Viszont van olyan is, amikor  olyan dolgokról mesél a férjem, amihez én nem is konyítottam. Legyen az politika, gazdaság, mezőgazdaság, vagy filmművészet. 🙂 És van, amikor én tudok neki újat mondani, előtte nem is gondoltunk, hogy érdekel minket ez.

      Azonos társadalmi közegből kellene érkezzen a kapcsolatba a két fél. A mi esetünkben ez úgy lett, hogy ő falusi, én városi. Ő edzett volt minden munkában, én meg kímélve voltam mindenféle fizikai megterheléstől (kivéve a 13 órás iskolai napokat). Éltünk falun is, városon is, tanultam én is, tanult ő is. Ott volt és van a lehetőség a fejlődésre.

      Sok nő szeretne férfias férjet. Köztünk legyen szólva, egyre ritkább az ilyen. Én is ilyenre vágytam, titkon, nem mertem kimondani, mert féltem tőle. Inkább azt mondtam, hogy legyen gyöngéd, udvarias, melegszívű. Ő megmutatta, hogy olyan is tud lenni, én meg rájöttem, hogy nem kell félni a férfias vonásoktól sem, mert szükségem van rá. Például bátorságra, hogy biztonságban érezzem magam.

      Férfi és nő igenis ellentétes. És az is kell legyen. Hiába akarja ez a világ összemosni ezeket a határokat, az csak csalódáshoz vezet és káoszhoz.

      Első komolyabb beszélgetésünk alkalmával megegyeztünk, mindig őszinték leszünk egymással és nyíltak, akkor is, ha fáj, vagy éppen ciki. Nem könnyű ez néha, de most is ez a házasságunk alapja. Idő kellet, mire megtanultam ezt a csodálatos kérdést feltenni, amire ajtók nyílnak: „Ezt hogy érted?”  🙂 Én is, mint általában a nők szeretek a sorok között olvasni. Csakhogy a férfiak szeretik az mondani, amit gondolnak és nincs semmi a sorok között.  Én  meg gyakran úgy fogalmazok, hogy csak a sorok között lenne valami értelmes gondolat… ha lenne aki dekódolja ezeket. Ki ne ismerné a következő párbeszédet: „Mi bajod?” „Semmi!” Holott: „de igen is bajom van, mert ez fáj, mert nem szóltál, mert késtél, ezt vagy azt csináltad!”

      Honnan tudhatod, hogy összeillő pár vagytok? Mondjuk abból, hogy mindketten van mit adjatok a másiknak. Hogy mindketten építitek egymás lelki életét, hogy jó hatással vagytok egymásra. Viszont kell tudjad, hogy minden működő kapcsolat kegyelem, vagyis meg nem érdemelt ajándék. Isten az, aki egymásra hangolja a szíveket. Ő az, aki Szentlelke által biztat a bocsánatkérésre, megbocsátásra, ezt tapasztaljuk első perctől fogva a férjemmel.

      Kívánom, hogy minél többen tapasztaljátok meg ezt a csodálatos ajándékot!