Páratlanság

Nem a karikagyűrű hiánya a legfájdalmasabb az egyedülállóságban és nem is ez motivál a párkeresésben. Nem az esküvő az elsődleges cél. Természetesen a szerelem megkoronázása és kiteljesedése az esküvő és a házasság, de nem ezeknek a hiánya a legrosszabb, hanem annak a hiánya, amit ez jelképez.  Az egyedülállóságban a társtalanság magánya a legborzasztóbb.

Egy – számomra – nagyon kemény év van mögöttem, egy olyan év, amikor semmi nem jött össze, amikor azt éreztem, hogy minden téren kudarcot vallok és semmiben nincs örömöm. Milyen volt az Istennel való kapcsolatom? Nagyon őszinte… nem kíméltem Őt, de ha már Vele nem lehetek őszinte, akkor senkivel sem. Az csak nehezebbé tette és teszi a helyzetet, hogy erről senki nem beszél, ez is felkerült a tabu-listára.

Most, kedves olvasó, neked is őszintén elmondom: nekem az egyedülállóság elmondhatatlanul, lélekszaggatóan, borzalmasan, irdatlanul… és most inkább megkímélve téged a fokozásoktól és cifrább kifejezésektől… nehéz. Ahogy írtam már, Istent nem kíméltem, a cifrább kifejezésektől sem. Bármikor kértem vagy kérdeztem nem volt válasz és nem volt magyarázat. Aztán már kérni sem kértem, csak kérdeztem szépen, ingerülten és végül dühösen. Hol volt az önbizalom, a bizalom és hit? Ugyan már, nem volt az sehol. „Akkor én most nem vagyok elég szép vagy vonzó? Nem vagyok elég okos? Szóval nem kellek senkinek? Másnak miért adod meg a társat, nekem pedig nem? Helló… én is itt vagyok!”

És akkor beszéljünk a szexről! Pontosabban, arról, hogy nincs szex. Ebben az időszakban sokszor megkérdőjeleztem magamban külső hatások miatt is, hogy egyáltalán normális vagyok-e, hogy várok a házasságomig. Mi van akkor, ha még éveket kell várnom? Tényleg évekig fogom kínozni magam?

Azt, a már-már gyűlölethez hasonló érzést, amit Isten iránt éreztem, inkább meg sem kísérlem leírni. A társtalanság mellett, ha ez önmagában nem lett volna elég, céltalanság és kudarcok tömkelege volt az életemben. Az érzést fokozták még a „jó tanácsok”, amik ilyenkor (legalábbis nekem) nem segítenek, csak rontanak a helyzeten, annak ellenére, hogy látom a jó szándékot mögötte.

Tudom, hogy sokaknak és talán neked is úgy tűnhet, hogy ez a lány kétségbeesetten akar valakit magának, nehogy pártában maradjon, és ne maradjon le semmiről.

Nem erről van szó. Vágytam és vágyom a szerelemre, az elköteleződésre, arra, hogy segítőtársa lehessek valakinek.

Aztán jött a szabadulás.

Már harmadik alkalommal mentem el egy női alkalomra, ami hála Istennek már férfi alkalom is. Egy célom volt: az érzelmeim ellenére döntést akartam hozni Isten mellett, mert tudtam, hogy Nélküle még rosszabb lenne. Eldöntöttem, hogy elhiszem.

Talán furcsán hangzik, de meg kellett bocsátanom Istennek, a fájdalmat, a megválaszolatlan kérdéseket, az elutasítottságot. Aztán nekem is bocsánatot kellett kérnem Tőle, mert elutasítottam Őt, nem bíztam Benne, feladtam. Az Igevers, amit kaptam hatásos volt:

„Mert azt mondta nekünk: „Bizony, ők az én népem, fiaim, akikben nem csalódom!” Ezért szabadította ki őket az Örökkévaló minden szorult helyzetből.” Ézsaiás 63,8-9

Nem csalódott bennem Isten; nem, hogy nem csalódott, hanem azt mondja, hogy jó az, amit Ő teremtett. Önmagamban véve, páratlanul (is 🙂 ) értékes vagyok és reményteljes jövőt ad nekem, ad társat, megmutatja, merre kell mennem. Nem kell aggódnom.

Igen, vannak az egyedülállóságnak szép részei és igen, ameddig nincs meg a társ, addig is lehet teljes életet élni, emberileg és lelkileg fejlődni, művelődni. Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten a legjobbat akarja, ha még nem is tudom, miért így akarja. A párkapcsolat, a boldogság mellett, egyben az én felelősségem is lesz. Dönteni valaki mellett, hogy életen át vele leszek, bármi történjék.

Eldöntöttem, hogy elhiszem, Isten megadja a társamat megfelelő időben. Kitartok Mellette.

Kapitány Anna

Várni? De mire?

Azt hittem nem nehéz ez a téma nekem,…de elmondom. Három embernek is írtam, csak hogy ne nekem kelljen leírni a magam történetét.

Miért? Mert nem tudom, hogy jól csinálom-e.

Amióta eszemet tudom, nem tudom eldönteni, hogy valójában szeretnék-e férjhez menni vagy se. Mellette és ellene is vannak érveim.

Sokszor egyáltalán nem is értem mire mondja azt Isten, hogy nem jó az embernek egyedül. Nekem ez az időszak is igen jó. De most komolyan?! Olyan jól esik az üres kollégiumi szobámra találni, és órákat egyedül tölteni. Oda menni ahova akarok, azt tenni, amit akarok – az Isten adta szabadságomon belül. Egyedül élni, de másokért. Krisztussal, Krisztusért.

De ha arra gondolok, hogy valakivel mélyebben éljem meg az életem, szeretetemmel elhalmozzam, mellette nagyra nőjek, felfedezésre kerüljenek olyan ajándékaim, amik csak akkor jönnek ki, ha van mellé embered, aki csiszol, felnagyít, bátorít, segít tartani a fókuszt, oszlanak a terhek… Hmm, csodásan hangzik. Aztán, azt is szeretném látni, hogy milyen az, mikor a feltétel nélküli szeretetem, hűségem valakire építő, gyógyító hatással van. Awww, nem hagynám ki! (És akkor még nem beszéltem arról, hogy család, gyerekek, közös szolgálat, bizonyság, szerelem, valaki dicsérje, a főztöm 🙂

Nagyjából eddig jutottam el.

Vannak feminista hajlamaim, nehezen veszem, ha előre engednek az ajtóban. Néha úgy érzem fitogtatnom, kell az erőmet, mert én biza erős vagyok és az is szeretnék maradni. Még nehéz értenem mit jelent az, hogy erőtlenségemben vagyok erős… és ha arra gondolok, hogy alávessem magam egy másik személynek, hááát, nem nagyon ugrálok a gondolatért. Persze, tudom, hogy ha beleteszem a szeretet szűrőjét, akkor egészen máshogy hat ez is, de ehhez is fel kell/kellett nőni.

Most mit csinálok?

Tanulok, szentelődöm, hagyom magam csiszolódni, ahogy látod, rajtam van mit bőven, élek, gazdagítom a lelkem, gyűjtöm a mennyei kincseket.

Hiszek abban, hogy Isten terve a javamat és az Ő dicsőségét szolgálja. Ha ez azzal jár majd, hogy feleség legyek, elfogadom az ajándékot, ha pedig azzal, hogy egyedül maradjak akkor is az Ő örömében fogok élni, sok lelki gyermekkel, szolgálattal, lelkesedéssel, és mindennel, ami én vagyok, ahogy most is.

Az egészben a nehéz az az, hogy nem látom előre a tervet. Nem tudom, hogy mi fog történni, fog-e valaha történni valami, mikor fog, és mi lesz velem, ha két év múlva pánikba esem, és nem leszek ilyen laza? Ilyenkor hatványozottan keresem Istent, és válaszokat remélek.

Például néha arra kérem, hogy mondja meg, jelentse ki, hogy akkor én valaha férjhez megyek vagy se? Mert én nem akarok hiába várni (fölöslegesen menteni a képeket pinteresten stb)!! De ez nem helyes motiváció. Nem a félelmekre kell válaszokat keresni, igeversekkel körbepolcolni magunkat és aztán várni. Arra kell törekedni, hogy az Isten lelkébe tudjunk megpihenni, megnyugodni, mert a mi Istenünk neve El Shaddai, ami annyit jelent mindenre elég!

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján! Zsoltárok 139:23-24

Isten készít ajándékokat az életre számodra is, a legnagyobb ajándék mindenekfelett Ő maga. Ezt ne téveszd szem elől! Az időszakot, míg társra vársz, tedd ajándékká a környezeted és önmagad számára, mert Isten is annak szánja!

Ne félj!

Nyúl Sára