Levél Isten szeretett gyermekeinek…

Kedveseim!

Isten szeretett gyülekezete vagytok! De amerre csak járok sok panaszt hallok tőletek vagy rólatok, közöttetek!
Közösségeitekben megszokott, hogy a békesség nevében besöpörtök feszültségteljes problémákat a szőnyeg alá, pedig az nem a békesség keresése, hanem konfliktus-kerülés!

Az igazság nem ijesztő dolog, hanem mérce: amihez fel kell növekednünk mindannyiunknak, SZERETETBEN.

Nyugodtan tegyétek csak ki az asztalra!

Igazság nélkül ugyanis NINCS BÉKESSÉG, szeretet nélkül viszont IGAZSÁG NINCSEN!

Tehát a békességnek két hozzávalója van:
a) az igazság keresése (a tények és Isten álláspontjának sokoldalú megvizsgálásával!) ÉS elfogadása!
b) a szeretet!

Rengeteg gyülekezet vett mélyrepülést, mert vagy csak az (állítólagos) igazságot emelte fel, és fejbe csapkodta vele saját tagjait, vagy csak az (állítólagos) békességet hangsúlyozta, ami konfliktuskerülés volt, és robbanásig feszült helyzetet teremtett.

A szeretet az, ami összefog mindent! (Kolossé 3:14)

Nem az emberi, hanem a krisztusi: az a Szeretet, amely bölcs szelídséggel nevel és épít, akkor is, ha az igazság fáj, kimondása maga a fenyítés.

Azért szükséges, hogy a világgal együtt el ne vesszünk!

Sem az Atya, sem Jézus Krisztus, sem pedig a Szent Szellem nem kerüli a konfliktust - ha kemény velünk, az is szeretetéből fakad! (Zsidók 12,6)

A konfliktusok mindössze azt jelzik, hogy változásokra/változtatásokra/fejlődésre van szükség.  Nem feltétlenül az ellenség gerjeszti a feszültséget, hanem nagyon sokszor a fejlődés szerves része, sokszor annak a motorja.

Elmondom, hogy repedéseket látok a közösségünk falain!

Kedveseim!

Álljatok oda a résekre, és őrizzétek azokat! Vállaljátok fel a konfliktusokat, Isten igazságát keresve és a szeretettől motiválva! A sátán ordító oroszlánként jár körbe, hogy kit nyeljen el közülünk, ne segítsünk be neki holmi langyos békességre hivatkozva!

  • Ha valaki szenved, mert meg van bántva: hadd mondja el!
  • Ha valaki haragszik: hadd mondja ki!

Helyet se adjatok az ördögnek! Az igenetek legyen IGEN, a nem pedig NEM! Nem kell, sőt nem szabad úgy csinálni, mintha…, ha egyszer a feszültség szinte kézzel fogható!

Elmúlik minden, mert itt minden csak töredékes, de Isten szeretete és igazsága örök!

Kedveseim!

Ez legyen a Ti mércétek minden helyzetben, minden kapcsolatotokban, mert ezt jelenti a keskeny úton járni!
Nehéz konfrontálódni egymással is, és a világgal is, mert félünk, de a szeretettel kimondott, Istentől való igazság valóban építi az egyházat!
Akkor is, ha a látszat mást mutat!
Csak a keskeny út vezet dicsőségre!
Legyetek bátrak és azon járjatok!

Úgy gyó­gyít­gat­ják né­pem se­be­it, hogy könnyel­mű­en azt mond­ják: „Bé­kes­ség, bé­kes­ség!”, de nincs bé­kes­ség(Jer 8,11)
Amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. (Mk 11, 25)
Azért ha ál­do­za­ti aján­dé­ko­dat az ol­tár­ra vi­szed, és ott eszed­be jut, hogy atyád­fi­á­nak va­la­mi pa­na­sza van el­le­ned, hagyd ott az ol­tár előtt aján­dé­ko­dat, eredj el, előbb bé­külj meg az atyád­fi­á­val, és csak az­után jöjj, és vidd fel aján­dé­ko­dat. (Mt 5, 23)
Sem­mi­lyen fe­nyí­tés nem lát­szik je­len­leg ör­ven­de­tes­nek, ha­nem ke­ser­ves­nek, ámde utóbb az igaz­ság bé­kes­sé­ges gyü­möl­csé­vel fi­zet azok­nak, akik meg­edződ­tek ál­ta­la. (Zsid 12)
Az igaz­ság irán­ti en­ge­del­mes­ség­ben tisz­tít­sá­tok meg éle­te­te­ket kép­mu­ta­tás nél­kü­li test­vé­ri sze­re­tet­re a Lé­lek ál­tal, és egy­mást tisz­ta szív­ből, ki­tar­tó­an sze­res­sé­tek, mint akik nem rom­lan­dó, ha­nem ro­mol­ha­tat­lan mag­ból szü­let­te­tek újjá, Is­ten­nek élő és ma­ra­dan­dó igé­je ál­tal. (1Pt 1, 22)

Thökölyi Réka

Féltő szeretet és kávé

„Mert a házad iránti féltő szeretet emészt; rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak…“ (Zsoltárok 69:10)

Múlt vasárnap mi főztük a templomban a kávét. Mert a kávé – túlzással mondom persze – majdhogynem ugyanolyan fontos része az istentiszteletnek, mint az igehirdetés. Sütemény is jár mellé. Ragaszkodunk hozzá még akkor is, ha az utóbbi évek alatt mind több embernek kell elkészíteni. Jó lenne, ha mindenki úgy érezné, szívesen látott vendég, szeretnénk, ha még maradna, ha nem sietne máris haza.

 Az elmúlt hetekben több kritikus hangot megütő társalgásba is belekeveredtem egyébként, miszerint ez a közösség már nem olyan jó, mint régen volt, már nem olyan sokszínű, nem olyan szívélyes, már nem ilyen, már nem olyan. Ez amúgy mind igaz, szerintem is.

Mégis. Én szeretem. Szeretem az embereket, akik ide járnak, a székek kissé kopottas zöld kárpít borítását, a bejárattal szemben a több nyelven is felrótt Isten hozott  feliratot, a falon a fotókat, az egyszerű szószéket, a felújításra szoruló plafont a terem hátsó részében, szeretem, mert megbízom Istennek a gyülekezetre vonatkozó ötletében és tervében, szeretem, mert csak.

A közösség mi magunk vagyunk, ezért olyan, mint mi. Nem tökéletes. A kritika valóban jogos. A változás tényleg szükséges. De ezt nem követelhetjük mástól, inkább csak saját magunktól.
Elkezdeni mindig ott lehet, ahol és ahogy vagyunk.

Például csupán csak annyival, hogy mikor újból rám kerül a sor a takarításnál, a tőlem telhető legnagyobb gondossággal súrolom ki a mosdókagylókat. Ha újból rám kerül a sor a kávéfőzésnél, igyekszem szeretettel, időt és fáradtságot nem sajnálva a tőlem telhető legfinomabb süteményeket elkészíteni, s ezeket a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel felszolgálni. Istentisztelet végén nem csak a saját barátaimmal beszélgetek. Észreveszem és megköszönöm a prédikációt, a szervezést, a mosogatást.

Legutóbb mi főztük a templomban a kávét, s valaki megjegyezte: ezt a sok finomságot elkészíteni biztosan fárasztó volt. Miért szántam rá annyi energiát? Azt válaszoltam, hálából. Mert hálás vagyok, hogy itt lehetek.

Isten háza több, mint a négy fal, az igehirdetés több, mint szószékről elhangzó szép szavak.

A templom mi magunk vagyunk. Emésszen iránta féltő szeretet. Járja át Isten iránti tiszteletünk a szívünket, a beszédünket, az egész életünket. S ha addig jobb ötletünk nem akad, járja át még azt is, ahogy a kávét főzzük.

 

                                                                                               Prodán Márta

 

Ti adjatok nekik enni

„Akkor Jézus így szólt hozzájuk: „Gyertek el velem egy csendes helyre, de csak ti magatok, és pihenjetek egy kicsit!” Ugyanis annyi ember járt arra, hogy még arra sem volt lehetőségük, hogy egyenek.
Így tehát hajóba szálltak, és elmentek egy csendes helyre.
De sokan látták, hogy elmentek, és felismerték őket. Ezért minden környező városból szárazföldön futva tették meg az utat, és előbb odaértek, mint Jézus és a tanítványai. Amikor Jézus kiszállt a hajóból, meglátta a nagy tömeget. Megsajnálta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Úgyhogy sok mindenről kezdett el nekik tanítani.
Addigra már beesteledett, ezért odajöttek hozzá a tanítványai, és így szóltak: „Ez egy elhagyatott hely, és késő van már. Küldd el a népet, hogy elmehessenek a környező településekre és falvakba. Hadd vegyenek valamilyen ételt maguknak!”
De Jézus erre így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Ők ezt mondták: „Úgy gondolod, hogy vegyünk nekik kétszáz ezüstpénz értékű kenyeret, hogy enni adjunk nekik?”
„Hány kenyeretek van?” — kérdezte tőlük. „Menjetek, és nézzétek meg!” Miután megnézték, így szóltak: „Öt kenyerünk van, és két halunk.”  Akkor megparancsolta a tanítványainak, hogy csoportokban ültessék le az embereket a fűre.
Azok le is ültek száz és ötven fős csoportokban. Jézus kézbe vette az öt kenyeret és a két halat, felnézett az égre, hálát adott Istennek, és megtörte a kenyereket. Majd átnyújtotta tanítványainak, hogy adják át a népnek. Ezután a két halat is szétosztotta közöttük. Mindenki evett belőle, és jóllaktak.
Evés után tizenkét kosár maradékot gyűjtöttek össze a kenyérből és a halból. Ötezer volt azoknak a férfiaknak a száma, akik ettek a kenyérből.” Márk ev. 6: 31-44

Egy olyan időszak van a hátam mögött, amikor belefáradtam a kapcsolataimba. Igen, csúnyán hangzik, de megtörtént. Túlterhelődtem. Nem szerettem volna hátat fordítani azoknak, akik felé addig szolgáltam, és akiket a szívemen hordoztam, egyszerűen csak láttam, hogy nem vagyok elég. Nem tudom senkinek betölteni a szükségeit, hiába is indul fel a szívem. Fájt, hogy arra sem vagyok elég, hogy a gyermekeim, a férjem szeretetéhségét csillapítsam. A közöny kikezdte a lelkem, és utálom ezt az érzést.

Aztán hívott az Ú magához, mint a tanítványait akkor egy lakatlan helyre, pihenni, feltöltődni. Úgy szerettem volna megpihenni, csak Ő meg én, ne gondolni most senki másra, csak engedni, hogy tápláljon, szeressen az Isten. Álltam a térdeimen, és ahogy imádkoztam csak jöttek és jöttek elém az emberek, akikkel nem szerettem volna még gondolatban sem foglalkozni. Felsorakoztak előttem a problémáik, nehézségeik, a fájdalmuk, a magányuk. A lehetőségeik, amelyek bátorításra, felfedezésre várnak. Életek, akikért felemelt kézzel kellene harcolnom. Annyian éheznek Isten szeretetének kenyerére.

Kifakadtam. Uram, én is éhes vagyok, és fáradt! Mit kezdjek ezekkel az emberekkel, akiket elém hoztál? Nem megy ez nekem! Már az is örömmel töltene el, ha a magam terhét elbírnám egyenes derékkal.

Aztán olvasni kezdtem az Igét, és a fenti történethez jutottam. Megszólított az Úr.

„Ti adjatok nekik enni!”

Úgy érted én, Istenem? Ez vicces. Annyira, mint az öt tarisznyában zötykölődött kenyérke és a két halacska.

Tovább olvastam. Azon a kevés kis semmin, amivel egy éhes férfi is csak diétásan tudta volna csillapítani az éhségét,  és az engedelmes cselekvésen keresztül megnyíltak a menny csatornái. Öt kenyérből és két halból több mint ötezer éhes gyomor lakott jól. Ott, akkor.

És itt? Nem az számít, hogy mim van és az én jól átgondolt véleményem szerint az mire elég. Nem az én szeretetem, nem az én jóságom az ami számít. Az sosem lesz elég. Nem én számítok, hanem az Isten:

aki  a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek” Gal. 3:5
„mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róma 5:5

Újra és újra emlékeztetni kell engem arra, hogy ami működött az eddig is csak akkor működött, amikor a Forrásra voltam csatlakozva. És ez a forrás kiapadhatatlan. Túláradó. Túlcsorduló. Tizenkét kosár maradék beszél erről. Isten ereje, kegyelme, szeretete több mint elég. Nem csak nekem, s az enyéimnek. Elég azoknak is, akiket rajtam keresztül is szeretne megelégíteni, felüdíteni, áldani az Isten.

Összecsuktam a Bibliát, épp indulnom kellett. Gyorsan megköszöntem Istennek, hogy olyan világos és érthető volt a bátorítása és figyelmeztetése:

Elnyámmoghatok a kis morzsáimon, oszthatom, szorozhatom azt, amim van s azt is, amim nincs. Ragaszkodhatok a magányomhoz, a fáradtságomhoz, az önzésemhez. De ha odateszem újra meg újra engedelmesen Jézus kezébe azt amim van, s ami vagyok, hogy kezdjen velem valamit, akkor csatornája lehetek annak az Istennek, aki ötezret vendégelt meg öt kenyérből és két halból.

Kiléptem a lakásból, és ahogy végeztem a feladataimat Isten szeretete felüdítette a lelkemet, elárasztotta. Ötletek, megoldások, szavak születtek a szívemben, reménységgel és örömmel tudtam gondolni a kapcsolataimra. Jó volt emberek közé menni, és újra meg újra azon kaptam magam, hogy önkéntelenül mosolygok, még az idegenekre is.

A kegyelem elég neked is, aki úgy látod, nem sok van éppen amit adhatnál fizikailag, szellemileg. A Forrásra, csatlakozva a menny csatornája lehetsz!

Az első pillanatok

amos-5-4

Vannak bizonyos mondatok, kifejezések, és még igeversek is, amelyek azért emlékezetesek, mert egy számunkra fontos személy szájából hangzott el különleges hanglejtéssel vagy jelentős élethelyzetben. A fenti igevers számomra ilyen. A férjem is tanúja volt az illető prédikációjának, és elég élethűen utánozza, visszaadva a hanglejtést.

Érdekes módon, egyből ezt az igeverset hallottam a fejemben, amikor elolvastam egy nagyon jó cikket, melynek címe az volt, hogy „6 rossz indok arra, hogy ránézz a telefonodra reggelente” (Angol nyelvű cikk itt: http://www.desiringgod.org/articles/six-wrong-reasons-to-check-your-phone-in-the-morning). A következő tényezőket sorolta fel a cikkíró: az újdonság, a büszkeség, és a szórakozás vonzása, valamint az unalom, a felelősség és a problémák elkerülése késztethet minket arra, hogy reggelente az okos telefon indítsa a napunkat. Mivel sokan ébresztőóraként is használjuk a telefont, ezért reggel ez az első tárgy, amire rápillantunk. És ha már a kezünkben van, és a szemünk előtt, akkor onnan már nagyon gyorsan tolakszik minden más, hogy figyelmünket és összpontosításunkat elvegye az Egyetlen Személyről, aki a reggeleink első pillantását és gondolatát megérdemelné.

Spurgeon mondta: „Addig ne nézz senki emberfiának arcába, amíg Isten arcát nem láttad! Ne beszélj senkivel, amíg a Magasságossal nem beszéltél! Ne fogj addig a munkádhoz, amíg derekadat az áhítat kötelével fel nem övezted, hogy áldott legyen a munkád!”

Úgy érzem, ez mindennapi kihívásunk. De nagyon hálás vagyok Istennek minden figyelmeztetésért, amit az Ő szolgáin keresztül is kapok.

„Engem keressetek, és éltek!” Az igazi élet Isten közelében kezdődik. Jusson ez mindig eszedbe, amikor reggelente a telefont a kezedbe veszed!

KÉPMUT(og)ATÁS

Magamat és másokat figyelve a közösségi oldalak népszerűvé válását követő években észrevettem, hogy mások életének kirakatát bámulva annyi frusztráció jöhet a felszínre. A csupa mosoly, idilli életet sugárzó fotók könnyen irigységet ébresztenek a lélekben. Hasonlítgatni kezdjük magunkat, méricskélni. Lehet, nem én vagyok az egyetlen, aki rossz napjaiban mások képeit nézve gondolt már ilyet: „Nem ütöm meg a mércét, majdnem mindenki tökéletes, Istenem velem nagy gáz van.”

Valahol természetes, hogy azt „tesszük ki az ablakba”, ami jól mutat. Nem a harcainkat, kínlódásainkat, kételyeinket mutogatjuk az egész világnak.  S amúgy szívünk, szívem állapotáról beszél az, hogy hogyan reagálok a mások képeire áldásaira. Egy jó ideje van bennem egy elszántság, hogy merjem kicsit bátrabban felvállalni magam, a hibáimmal, nehézségeimmel együtt, kipucolva a képmutatás kovászát, mert igazi közösséget csak így lehet átélni a valóságban, és az interneten is.

Úgy érzem, hogy mi, hitünket megvalló keresztyének kifejezetten ki vagyunk téve a képmutatás veszélyének. Újjászületünk, megtapasztaljuk Isten bűneinket eltörlő kegyelmét, a kontrasztot addigi és azelőtti életünk között. Aztán egy idő után rádöbbenünk, hogy minden igyekezetünk ellenére, vannak hibáink, követünk el, kisebb nagyobb bűnöket, vannak gubancok bennünk, esetleg lelki sérülések, sebek, amik akadályoznak az örömteli életben, érnek sérelmek, amiket nehéz feldolgozni. És suttogva mondom: még kételkedni is szoktunk.

hazugsag

Sokan ilyenkor kezdünk el maszkot hordani. Elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy minden rendben van, az életünk továbbra is irigylésre méltó. Elkezdünk mások véleményére, visszajelzéseire figyelni, mert ezek erősítenek meg hamis énképünkben. Elzárkózunk az igazán mély kapcsolatoktól, mert akkor el kellene ismernünk tökéletlenségeinket.

„Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól…” Lk 12: 1b

Mondta Jézus, egy olyan kultúrában, ahol már fulladásig belegabalyodtak a szabályokba, hagyományokba, isteni és emberi rendelkezésekbe. S természetesen ezzel az élhetetlen szabályrendszerrel együtt törvényszerűen a képmutatás, önámítás, szellemi vakság jellemezte a törvénytudók, farizeusok nagy részét.

Jézus Isten irgalmát hozta, Általa, Benne jelent meg Isten üdvözítő kegyelme, és megbotránkoztatóan lépett fel azok ellen, akik ennek a kegyelemnek a megismerését, áramlását akadályozták üressé vált törvényeikkel, hagyományaikkal.

"De jaj, nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhanyagolni! Lk 11:43

A képmutatás, önmagunk becsapása, egy ideális „én” hajszolása nagyon távol tud vinni, a kegyelemtől, az egyetlen megoldástól, ami gyógyszer a bűneinkre, a csorbákra, életünk kesze-kuszaságaira. Kovászként működik, nem kell sok belőle, hogy működjön.

Amikor rám telepszik az elkeseredés látva temérdek gyarlóságom, ez az igevers a legnagyobb vigasztalásom. Nem felment, ne értsetek félre, hanem megoldást nyújt.

„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” Róma 5:20

Sokáig csak szívemmel értettem ezt az igét (tudom, sokat vitatott igehely), de most megpróbálom valahogy szavakba zárni azt az üzenetet, amit kaptam belőle:

Isten kegyelme a tökéletlenségeinken, fájdalmainkon, bűneinken, gyengeségeinken keresztül tud utat találni.  Ahol van valaki, aki porig rombolja büszkesége magas falait és felkiált, hogy: Istenem légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! (nem csak vasárnap, imaórán, hanem egész életét áthatja ez a hozzáállás), kész mindent a világosságra vinni, az megtapasztalja a kegyelem bőséges kiáradását. Így tudja Isten megmutatni az ő kegyelmének mérhetetlen gazdagságát rajtunk, a Jézus Krisztusban. ( Ef. 2:7)

Évekig éltem hívőként mélységes bűntudattal. Szégyelltem magam a tökéletlenségeim miatt, a kezelhetetlen dolgaim miatt, a bűneim miatt. Sokszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Nekem nem megy ez. Akarom ezt az életet, mert annyi mindent átéltem már. Annyiszor megtapasztaltam Istent, s nem tudok hátat fordítani. De nem működik.

Terhek voltak rajtam, felemésztett, hogy meg kell felelnem Istennek, az embereknek. Egy nagy kudarc az egész, cukormázzal rajta, miközben belül poshadtam. Nem tudtam elismerni Istennel szembeni csalódottságom, kudarcaimat, vállalva értük a felelősséget. Nem tudtam mit kezdeni az évtizedek óta hordozott haraggal a lelkemben, a keserűséggel. Tagadtam, elfojtottam, nem vettem róla tudomást. Inkább mások hibáira fókuszáltam, ítélkeztem, hogy jobb színben lássam magam.

Most már tudom, hogy Isten azért sarkall bűnbánatra, hogy megnyissa előttem a kegyelem lehetőségét. Nem tehet másként. Így ébresztget, így akar a világosságra hozni mindabból, amiben áltattam, altattam magam.

Hosszú idő volt, míg elkezdtem igazán megérteni a kegyelem üzenetét. Amire nem csak megtérő bűnösként volt szükségem, hanem formálódásban, növekedésben lévő gyermekeként is a mennyei Atyának. Bár teológiailag korábban is tisztában voltam vele, valóságosan nem érték el a szívemet ezek az igazságok.

Mert hazugságokkal és képmutatással vettem körül az életem. Kicsiny kovászként kerültek bele, de végül kiteljesedtek olyannyira, hogy magamat is becsaptam. És Isten világosság. Ő csak azzal tud mit kezdeni, amit kihozunk az Ő világosságára. Nem takargatunk, nem sminkelünk, hanem könyörtelenül szembenézünk vele. Képmutatásunkkal kitérünk, elzárkózunk Isten kegyelme elől. Gyógyulás, szabadulás csak akkor van, ha beismerjük, hogy nem megy magunktól.

 „Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!" Zsoltár 51,19

„A képmutatással szemben két másik út létezik: a tökéletesség és az őszinteség. A tökéletességet nem tartom reális lehetőségnek. Így hát marad az őszinteség, mint egyetlen lehetőség – ez pedig mindig bűnbánatra indít.” Philip Yancey

Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és 
Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. 1. Jn. 1:7-9

Erre a leplezetlen közösségre hívlak ma az Úrral és egymással.  Hordozzuk őszinteségünkkel, nyíltságunkkal hitelesen a kegyelem üzenetét, szomjas rá mindenki. Ne legyünk Isten kegyelmének gátjai magunk körül.