Fejlődés a következetességben

Azt mondják, gyereknek lenni jó, de mi sietünk felnőtté válni, vagy legalább annak tűnni. Aztán, amikor ténylegesen oda csöppenünk, szeretnénk magunkat elengedni, talán nem is realizáljuk, hogy gyerekesen viselkedünk. Miért? Úgy gondolom, hogy krónikusan menekülünk a felelősség alól, átszőnek az elvárások, vagy dicsekvésre méltó kalandos történések hiányában lázadunk.

Azt látom magamon, hogy vagy kimerültségemben arról álmodozom, hogy hátam mögé dobva a feladat listámat, egyszerűen lustálkodom, vagy kórosan hajszolom azokat a hétvégéket, amikor izgalmas biciklitúrákra mehetek el. Pedig az életünk hétköznapokból áll, aminek egyenként meg vannak a kihívásai.
Hogyan is tudnánk következetesek, hosszú időn keresztül hűségesek, lenni valamiben? Nem ilyen a természetünk! Kutyából vajon lesz szalonna? Mindannyian Jean Valjean-ok vagyunk, akik bűnük ellenére nem azt kapták, amit érdemeltek:

„- El ne feledje, soha el ne feledje, amit megígért. Azt ígérte nekem, arra fogja fordítani ezt az ezüstöt, hogy tisztességes életet kezdjen.
Jean Valjean, aki egyáltalán nem emlékezett arra, hogy valamit ígért volna, elképedve nézte a püspököt. A püspök nyomatékkal mondta a fentieket. S még ünnepélyesebben folytatta.
– Jean Valjean, testvérem az Urban, te már nem a bűnt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet, megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől s átadom Istennek.”
(Victor Hugó: Nyomorultak)

Talán első olvasásra meglepő, de eszembe jutott Góliát és Dávid:

„És ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt. Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak!” 1.Sámuel 17:43-44

Vajon mekkora esélye volt Dávidnak Góliáttal szemben? Manapság, amolyan gyerek fegyvernek tűnik a parittya – de tudtátok, hogy 150 m-re is el lehet lőni vele? Tudtátok, hogy abban az időben az egyik legjobb katonai fegyver volt, de nagyon kevesen tudták használni? Egyszerűen azért, mert nagyon nehéz volt megtanulni – sokat kellett gyakorolni. Szerintetek Dávid hol tanult meg parittyázni?

„Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egy bárányt a nyájból, utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem, és megöltem.” 1.Sámuel 17:34-35

Nem voltam pásztor soha, de gyerekkoromban sokat dolgoztam falun. Fiatal lányként, mindig sajnálattal néztem a pásztorokra azért, mert rettenetesen unalmas egész nap az állatokat terelgetni, figyelni, ahogy legelnek. Valószínűsítem, hogy Dávid ezeket az unalmas időszakokat használta ki arra, hogy gyakoroljon és megtanuljon parittyázni. E nélkül soha nem juthatott volna el erre a nagy győzelmére.

Az életének legegyszerűbb, legszürkébb, legunalmasabb pillanataiban /időszakában élete legnagyobb csatájára készült fel.
Nem lehet egyből a Góliát leütésével kezdeni a hívő életet! Először a hétköznapok monoton harcaiban kell résen állni.
Pl: győzz a rossz gondolataid felett, győzz a hálátlanságod felett, győzz az állhatatlanságod felett, stb.

Mit kezdesz a szürke időszakaiddal? Ne feledd, akkor dől el, hogy mi lesz a nagy csatáiddal.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Efézus 5:15-17

„Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Máté 25:21

Lombos Andrea

Ne CSAK lelkesedj!

Napjainkban, a legtöbb munkahelyen alapvető elvárás, hogy az adott szakterületen belül dolgozó személy időközönként képzéseken vegyen részt. Így biztosítva, hogy tudása korszerű marad. Én magam is egy olyan szakterületet választottam, ahol folyamatosan tanulni kell.
Egyszer egy ismerősöm így fogalmazott: “Jó dolog tudni, de tanulni nem szeretek.” És valóban így van, egy vastag könyv tanulmányozásánál lendületesen nyargalunk át az első oldalakon, de körülbelül a könyv felénél ez a lendület megcsappan, sőt a vége felé már keservesen, alig-alig győzzük le az előttünk tornyosuló oldalakat.
Miért beszélek erről? Mert ehhez rengeteg kitartás szükséges. Talán működik egy, esetleg két évig, de tíz vagy húsz éven keresztül naponta tanulni? Valóban, egy kicsit ijesztően hangzik.
Figyelem a körülöttem élő embereket, a mai fiatalokat, középkorúakat, és csodálkozom azon, hogy mennyi mindent képesek megtenni az előttük lebegő cél érdekében. Hosszú éveken át küzdenek, hogy egy másik szerepkört tölthessenek be a munkahelyen, vagy harcolnak más dolgokért, de nem is az a lényeg, hogy mit igyekszenek elérni, hanem az, hogy megszégyenítően sok kitartással teszik mindezt.
Feltettem magamnak a kérdést:
Kitartó vagyok naponta a szeretetben? Szeretni többet jelent, mint kedvesen mosolyogni. Egy nő szeretetnyelvébe a gondoskodás is bele tartozik. Ezt naponta tenni kell. Kitartó vagyok ebben a szeretetben, vagy csak tehernek érzem?
Kitartó vagyok a türelemben? Egy gyermek sokat formál a személyiségünkön. Én nagyon türelmetlen nő vagyok, de kislányom révén naponta erősödnöm kell a türelemben. Kitartó vagyok ebben a formálódásban?
Miközben sorban tárultak fel a kérdések a lelkemben, valami megállított.
Hajlandó vagyok tanulni Istentől? Hiszen, tudjuk, hogy minden fát gyümölcséről lehet megismerni. És az életem értékét nem a Bibliai lexikális tudás, hanem a gyakorlatban kirajzolódó megélt kapcsolat adja meg. Természetesen ehhez ismeret is szükséges. Tehát, kitartó vagyok ebben a fajta tanulásban? Kitartó vagyok azon alkalmak keresésében, amikor megélhetem azt, amit Istentől tanultam?
Mulandó, tovarebbenő célok elérése érdekében olyan sok energiát képesek vagyunk odaszánni. Mennyire vagyunk kitartóak a mennyei célok elérésében?
Mennyire vagyunk kitartóak a hétköznapok próbái között?

„Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9,26-27)

 

run

Állj fel és menj tovább!

"Ne örülj bajomnak, ellenségem, elestem ugyan, de fölkelek, mert ha sötétségben ülök is, az ÚR az én világosságom." Mikeás 7:8

Túl sok időt töltöttem már padlón, vagy azon rágódva, hogy miért estem el megint, hogy az életem hátralévő részében megengedhessem magamnak ezt az időpocsékolást.

Gyakran bukok el, és gyakrabban vannak kudarcaim, mint szeretném. És mi az első reakcióm? „Hogy történhetett meg? Hogy mondhattam ilyet? Hogy lehetnek bennem ilyen érzések? Nem vagyok én jó semmire, nem tudok kitartani semmiben, mindenkinél rettenetesebb, gyengébb, kevesebb vagy? Hol vagyok én azoktól a szép szavaktól, amit Isten a szívembe ültetett? Hol vagyok attól, amit Ő elképzelt rólam? Van-e még értelme kínlódni magammal?”

Sokáig csak vergődtem, vívódtam ilyenkor. Napokat, heteket, hónapokat adtam az ellenségnek, hogy örvendezzen felettem. Áttörést az hozott, amikor megtanultam, hogy kikapcsoljam a fejemben ezeket a hangokat. Csak egy dologra figyelni: Fel kell állnom és tovább kell mennem. Harcolnom kell. Bár ingyen kaptam, Istennek sokba került a kegyelem, a sokadik esély újra meg újra. Ne vonakodjak élni ezzel. Ne büntessem magam. Semmi értelme, Valaki már átokká lett értem, Valaki elhordozta a büntetést.

Felállni és menni tovább. Olyan egyszerűen, ahogy járni tanuló, bukdácsoló gyerekek teszik. Nem agyalnak, nem keseregnek, nincs idejük fetrengeni, nem szegi legtöbbször kedvüket a baleset. Járni akarnak, menni, futni, növekedni. Legközelebb nem így esnek el, mást tanulnak meg a dologból. Végül egyre bátrabbak, gyorsabbak, s eljön az idő, amikor már nem kell lesnünk minden lépésüket.

Hajlamosak vagyunk túlbonyolítani az életet. A gyerekeknek még nincs az a katyvasz a fejükben, a lelkükben, ami minket padlón tart. Jó lenne úgy állni fel, mint ők, amikor csalódunk magunkban, amikor a körülmények nyomnak szét, vagy kísértéseknek adjuk meg magunkat.

Hatalmas dolog elindulni, jól startolni. Félretenni a kifogásokat, legyőzni a félelmeket, kétségeket s ráállni Isten útjára. Ami több ennél, kitartóan futni, ha megbotlunk felállni, ha elfáradtunk se adni fel. Ha lelassultunk, felvenni újra a tempót. Végig. Az Atya kitárt karjáig. Az örökkévaló végtelen nyugalomig.

Azt a hangot, ami a fejedben azt mondja, hogy „nem bírod, nem megy ez neked” átprogramozhatod valami mássá: „úgy érzed, nem bírod, de most kell kitartani, most kell belehúzni, és mindjárt túljutsz a holtponton, könnyebb lesz, jön egy lejtő, jön egy hűvös szellő, ami felüdít, új erőre kapsz.

Közel áll hozzám a bibliai párhuzam a hitélet és a futás között. Futással próbálom formában tartani magam. Jót tesz a testemnek, lelkemnek. Jó ideje csinálom rendszeresen, mégis legtöbbször olyan nehézkes. Könnyen mások teljesítményéhez viszonyítom magam, és ez általában nem bátorít.

Tanulom magamhoz mérni a sikereimet s lépcsőnek használni a kudarcokat. Lelki dolgokban is. Csak a tegnapi önmagamnál kell egy lépéssel jobban csinálni, hogy fejlődjek. Nem másoknál, akiknek más az útjuk, más a történetük, máshol tartanak.

Olyan jó belepillantani néha abba, hogy kivé válhatok Isten kegyelméből. Ilyenkor úgy szeretnék mindent egyszerre. Győzelmet, fejlődést minden területen. De nem így működik általában. Lépésről-lépésre növekszik Krisztus uralma bennem. Ha sokat akarok, egyszerre markolni csak elcsüggedek, lehuppanok elkeseredésemben. Ahogy Izráel népe sem tudta egy csapásra legyőzni az ellenségeit, (De csak apránként űzi el előled ezeket a népeket Istened, az Úr5.Móz. 7,22) nekem is állhatatosságra, szívós kitartásra van szükségem, hogy menjek előre a nekem kijelölt futópályán, s birtokba vegyem azt, amit Isten számomra elkészített itt, meg majd odaát.

Szeretem a futás utáni testemben szétáradó kellemes érzést. Hazasétálni, lezuhanyozni. Örülni, hogy végigcsináltam.  Milyen lesz majd, amikor igazából hazaérkezek?

"Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.

Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült." Zsidók 12:1-2

 

A hit emberei

Álmosan, fáradtan ülni reggel a kanapén, Bibliával a kézben, Istent keresve, de inkább alvást kívánva. Ismerős valakinek ez az élethelyzet?
Így ültem én is egyik reggel, próbáltam elolvasni a soron következő részeket, erőt, áldást kérni arra a napra, szolgálatra készülni. Vigyáztam, hogy imádság közben ne hunyjam le a szemem, mert tudtam, rögtön elalszom. Ebben a huzavonában kicsit tapasztaltam én is azt a páli igét, hogy a lélek kész, de a test erőtlen, és ebben a tehetetlenségben elszomorodtam. Minek próbálkozom én, nem ér semmit, alig tudom összeszedni a gondolataimat. De mégsem szerettem volna feladni, szükségem volt tanácsra Istentől. Folytattam.
Jeremiás könyvét olvasom, aznap az ötödik részt. Bűnről, a választott nép tévelygéséről, a rájuk váró ítéletről szól, de aznap reggel Isten bátorító szavainak forrásává vált számomra.
“Találok-e csak egy embert is, van-e  valaki aki törvényesen cselekszik, hűségre törekszik? És én megbocsátok e városnak .” Jeremiás 5, 1b
Milyen kegyelmes vagy Istenem, hogy kész vagy megbocsátani, ha csak törekszünk a hűségre. Nem azt várod, hogy teljesítményeinket felmutatva jöjjünk eléd, nem csak akkor fogadsz, hanem törékeny, cseppet sem tökéletes hűségre való törekvéseink is kedvesek előtted.
Mondanom sem kell, milyen öröm töltött el, ahogy ez az ige átölelt, bátorított, erőt adott. Isten tudja, hogy néha fáradtak vagyunk, ismer minket, tudja élethelyzetünket, jobban megért, mint bárki más, de várja és örül a törekvéseinknek, megáldja a piciny hűségünket. Ahogyan megáldotta egy kisfiú pár halát és néhány kenyerét, a mi őszinte kevesünket is sokká tudja tenni.
Áldás volt számomra az a reggel. Bár fizikailag gyenge voltam, a szívem megerősödött Isten közelségében.
Hűség életünk minden területén kéretik. Házasság, gyermeknevelés, munka, szolgálat területén egyaránt. Nekem például törekednem kell hűségre abban, hogy kicsit hamarabb felkeljek reggelit készíteni az amúgy is korán munkába induló férjemnek. Vagy abban, hogy aktívan foglalkozzam a gyerekkel, rendszeresen imádkozzam megtérésekért, és még sorolhatnám.
Lényeg, hogy tegyük, amit Isten ránk bízott, ha néha kevesebb, máskor több erővel, de hűségesen, állhatatosan. Van, amikor kézzel foghatóan tapasztaljuk kitartásunk gyümölcsét, és olyan természetfeletti erőt kapunk, hogy majd-majd szárnyra kelünk, mint a sasok. Máskor hinnünk kell, hogy Isten látja a szív törekvését, és nem késik a cselekvésben, de mindenképp kedvére van az állhatatosságunk.
“Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesedjen rajtatok az ígéret. Mert még egy igen igen kevés idő, és aki eljövendő eljön és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.  Zsidók 10, 36-39

Elégedetlen tükör

Időnként azon veszem észre magam, hogy ugyanazok a dolgok kedvetlenítenek el, ugyanazok miatt vagyok elégedetlen, ugyanazok miatt foszlik szét az életkedvem. S bár van olyan, amin nem változtathatok (csak a hozzáállásomért vívhatok harcot), de sok minden van, amin változtathatnék, ha eléggé akarnék és elég bátor lennék és nem erőtelen és nem lusta és és és… szembenézni vele. Sőt, a jó dolgokért általában meg kell dolgozni, ha valami után nem állunk oda, legtöbbször hanyatlásnak indul. Így működik ez bármilyen munkával, feladattal, tervekkel, álmokkal vagy akár a kapcsolatokkal is. Vagyok úgy, hogy tudom min kellene változtatnom, de a “tudással” maradok, mert kerülöm azt, hogy igazán szembenézzek a dologgal vagy igazán elfogadjam azt a tényt, hogy nem magától érthető az, hogy valami működik, nem feltétlenül természetes az, hogy minden jobbra fordul vagy kialakul, anélkül, hogy tennék is valamit érte. Nem olyan esetekről beszélek, amikor várnom kell arra, hogy az Úr cselekedjen, hanem, amikben nagyon is az én döntéseimen és felelősségemen is múlik, hogy mi merre alakul.

Nem olyan rég, kb. féléve vettem észre azt, hogy nagyon lelassult az anyagcserém, kevesebbet mozgok, itt-ott megjelentek zsírpárnák, s bár hónapokig nem adtam rá semmit, egy idő után mégis eljutottam oda, hogy hoppá, azért ezzel mégiscsak ideje lenne szembenézni. Előjött az elégedetlenség a külsőmmel kapcsolatosan, de nemcsak ennyi, kihatott több mindenre. Ruhatári gondokkal kezdődően (sok minden szorossá vált), megingott a kép is, amilyennek láttam magam azelőtt, már úgy éreztem nem vagyok vonzó, nem vagyok elég szép, emiatt a házassági testi kapcsolatban is bizonytalanul éreztem magam, nem voltam szabad, amiatt, ahogyan láttam magam nem tudtam úgy örülni, ha férjem közeledett, bár jól tudtam az igét, “a feleségének adja meg a férj a köteles jóakaratot; hasonlóképpen a feleség is a férjének. A feleség nem ura a maga testének; hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége”(1.Kor7:4-5). Láttam sok nőt, aki ilyenkor mindenféle álmagyarázatba burkolózik, megelégszik kifogásokkal vagy keserűségében ilyen-olyan önsajnálkozó elvárásokkal, megjegyzésekkel vagy poénokkal próbálja magát “nyugtatni” vagy a helyzetet pillanatnyilag szőnyeg alá seperni vagy simítani, aztán irigykedve szemléli azokat a nőket, akiknek (látszólag vagy tényleg)  nincsenek ilyen gondjaik és ugyanakkor egyre érzékenyebbé, ingerültebbé válik, stb.. stb…

Ha nem vagyok kész szembenézni ezzel, akkor nagyobb bajt csinálok, mint amit első ízben eszembe is vehetnék. Nemcsak arról van szó, hogy én hogyan látom magam vagy hogy érzem magam a bőrömben. Sok mindenre kihat ez még. Kesernyés megjegyzéseim vagy érzékenységem, bármilyen körben is lennék, sehol nem lesz építő, irigy szívem megfoszt a hálától és senkit nem fog vonzani, demotiváló hozzáállásom még másokat is magával ragadhat talán egyre mélyebbre, még ha csak egy apró dologgal, egy meggondolatlan fél mondattal is kezdődően. Arról nem is beszélve, hogy férjem azt fogja érezni vagy talán már érezte, hogy visszautasítom, nem tisztelem, nem szeretem. Pedig igazából nem is erről van szó, úgy-e? Ha nem nézek a dolog mögé, mást is félrevezetek, illetve, ha nem tiszta mi az igazi ok, amin mozdítani kellene, sok félreértést, talán még sebeket és fölösleges vihart is okozhatok.

Szerezz igazságot, és el ne adj; bölcsességet és erkölcsöt és eszességet.” Péld. 23:23

12985452_1693465944211495_1038603174045672343_n

Figyelmeztet ez az ige arra, hogy ha valamivel szembetalálom magam, azon legyek, hogy  igazsággal, bölcsességgel, erkölccsel és eszességgel közelítsem meg. Ne kibúvókat, pillanatnyi látszatmegoldásokat keressek. „Szerezz”…nem „szerezz MAJD…”, hanem „szerezz” – jelen időben, vagyis MOST. Ebből nekem az a tanulság, hogy keressek olyan megoldást, ami tényleg megoldás, és ezt halogatás nélkül. Azért tehetek, hogy odafigyelek a táplálkozásomra, azért is tehetek, hogy többet mozogjak, azért is tehetek, hogy tudatosan is igyekezzek elfogadni azt, amilyennek Isten teremtett, de ugyanakkor lássam meg és fogadjam el azt is, hogy felelős vagyok testemért, felelős vagyok azért, hogy kiiktassak olyan dolgokat, amiket kiiktathatok, hogy Isten terveinek megvalósulása elé ne gördítsek akadályt a hozzáállásommal vagy „esztelen” gondolkodásommal. Ez a nehezebbik út. De csak ezen van az áldás, a jó előmenetel, az, amikor a dolgok előre haladnak és nem hanyatlanak. A könnyű út, az „esztelen” gondolkodás a negatív értelemben vett beletörődés, a kifogások, az önsajnálat, a lustaság, mások hibáztatása, kényelem, halogatás és még sorolhatnám. Sokféleképpen próbál majd az ördög megfosztani a jóra való igyekezettől, a jóakarat cselekvő, valóságos megnyilvánulásától. De ne engedd, hogy elrabolja motivációd, ne elégedj meg a halogatással sem. Lehet, hogy túl nagy lesz az ár, amit nemcsak te, hanem környezeted vagy munkád vagy terved is fizetni fog. Bármi is okozná visszatérően elégedetlenséged, kedvtelenséged, érdemes szembenézni vele és érdemes megkeresni mi áll a dolgok mögött, ha már következményei, gyümölcsei is vannak, ha már sikerült valamilyen síkon zavart keltenie az életedben, hogy az ne az isteni rendeltetés szerint működjön. Vedd fel a harcot tudatosan, imádkozz tisztánlátásért, őszinte önvizsgálatért, keresd az igében a megoldást, írj tervet, írj teendő listát, gondoskodj rendszeres emlékeztetőről, ha szükséges, kérj támogató segítséget és lépj! Nem mindegy, hogy idejében megelőzöm a romlást, hanyatlást, vagy utólag – talán megsebzetten, talán kárt szenvedve – sajnálkozom. Bármiről is lenne szó, akár barátságról, akár házasságról, akár munkahely, akár pénzügyek, akár tervek, álmok, amikben sehogy se sikerül egyről a kettőre jutni, mindenikhez kell az őszinteség és bátorság a tükörbenézéshez, az ismétlődő elégedetlenség és vadhajtások ellen, amiről talán mit sem sejtünk előbb, hogy kinőhetnek. Aztán kell a kitartó cselekvő hozzáállás, mely konkrét lépéseket tesz, nem adja fel, nem enged a halogatásnak, nem enged a kifogásoknak, a látszatmegoldásoknak, a sablonos beletörődöttségnek, a kényelemnek.

„A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis,és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: Egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, És így jő el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.” Péld. 24:30-34

Tanuld meg motivációnak és jusson eszedbe, ha valamelyik ponton feladnád:

Az ő derekát felövezi erővel, és megerősíti karjait.” Péld. 31:17