A kereszt bolondsága

Hadd meséljem el, hogyan szólt hozzám Isten egy egy évvel ezelőtti igehirdetésen keresztül. Tudjátok, hogy milyen felszabadultságot tud adni, amikor egy tapasztalatunkról kiderül, hogy annak van neve, diagnózisa és mások is szenvednek ugyanettől. Fél gyógyulással felér, amikor kiderül, mivel állunk szemben. Tinédzser koromban egyszer, a legjobb barátnőmmel, egy idegen lakásban aludtunk, mert vigyáztunk rá a tulajok távollétében. Éjszaka olyan fejfájás tört rám, amiről nem is tudtam, hogy létezhet. Minden hang és fény szenvedést okozott. Nem tudtuk, hogy a tulaj hol tart gyógyszert, a barátnőm nem talált, és nem akartuk őket éjszaka felhívni. Több órás kín után hánytam, és 30 perccel később, megszűnt a fájdalom. Utána tudtam meg, hogy ez a megmagyarázhatatlan élmény a migrén, nem halálos 🙂 és sokaknál gyakori vendég. Legközelebbi migrénem már könnyebb volt, tudtam, hogy mire számíthatok.

Nos, amikor a hitünkről beszélünk valakinek, szintén megjelenik egy kellemetlen érzés, amin próbálunk úrrá lenni, igyekszünk, hogy ne határozza meg a viselkedésünket, sőt még szégyenkezünk is miatta. Minden igehirdetés, amelyben arra biztatnak, hogy valljuk meg a hitünket mások előtt, kb. úgy néz ki, hogy 1. ezért vagyunk itt a világon, 2. aki nem hallja, nem kap lehetőséget az üdvösségre, 3. ha mi nem vállaljuk fel Krisztust, ő sem vállal fel az Atya előtt, 4. és különben is, mit kell annyit nyavajogni, hiszen az igehirdető olyan bátran felvállalja a hitét, valamit igazán mi is tehetnénk. Ez az az igehirdetés, ami egyik fülemen be, másikon ki. Lehet, hogy egy pillanatig lelkiismeret-furdalásom van, de ettől nem változik semmi. Egy évvel ezelőtt viszont elhangzott nálunk egy radikálisan más igehirdetés, ami arról szólt, hogy a kereszt ciki! Végre megkaptam a diagnózist, nevén neveztük a dolgot, és kiderült, hogy ez teljesen normális! Isten így találta ki!

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. 1. Kor 1.18

Bolondságot hirdetünk! Mit gondoltunk? Hogy lehet bolondságot hirdetni anélkül, hogy bolondnak néznének? Nem lehet! Így lett kitalálva! Az a normális, ha bolondnak néznek! Semmi mást nem jelent, mint hogy a keresztet hirdettük. Sok mindent lehet Istenről mondani anélkül, hogy bolondnak néznének. Hogy hiszünk egy jó Istenben, egy Mindenhatóban, aki gondoskodik, szeret, megbocsát, elfogad, meggyógyít, stb. Én ezt hívtam korábban bizonyságtevésnek. Amikor ültem a fodrásznál, vagy beszélgettem a játszón, és valahogy belecsempésztem a beszélgetésbe, hogy gyülekezetbe járunk, hogy fontos a közösség, hogy hívő család vagyunk, blablabla. Ezzel nincs is gond, csak semmi, de semmi köze nincs a kereszthez. A kereszt ciki! Mert bűnösnek kell lenni hozzá. Mert el kell hinni, hogy Jézus az EGYETLEN út. Mert kell hinni hozzá a Mennyben és a Pokolban. Mert kell hinni hozzá a Sátánban, aki öl, rombol, pusztít. Szerintetek ezek politikailag korrekt dolgok? Egyáltalán nem! Ha van olyan ember, aki erről anélkül tud beszélni, hogy közben cikinek érezné, akkor vagy szerencsésen alacsony a „ciki érzékelője”, vagy nem tudom. Az a normális, hogy kellemetlen. Az a normális, hogy inkább beszélnénk valamiről, ami elfogadható, ami jó színben tüntet fel. Ezekkel az érzésekkel nincs semmi baj. Nem kell szégyenkezni, vagy azt gondolni, hogy egy jó keresztény másképp érezne.

És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. 1. Kor. 1. 22-23.

Úgy tűnhet, hogy van egy „cikiség elkerülési út”, mert az Ige szerint a kereszt, az „elhívottaknak Isten ereje és bölcsessége”. Tehát semmi más dolgunk nincs, mint hogy az elhívottaknak tegyünk bizonyságot, a többiek meg magukra vessenek. Haha! De, nem lehet tudni, kik az elhívottak! Csak azután derül ki, miután egyesek megtérnek, mások pedig nem. Ráadásul, keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják. Tehát, a legtöbben, akiknek bizonyságot teszünk, nem fognak megtérni. És ők mit fognak rólunk gondolni? Hogy bolondok vagyunk! Hát normális az, aki ezt bevállalja? Nem. De szabad. Szabad az emberek megítélésétől. Ez csak úgy lehetséges, ha az emberek véleményénél jobban elhisszük azt, ahogyan Isten lát. Ez pedig nem egy egyszeri információ. Nem elég, hogy egyszer hallottad egy amerikai igehirdetőtől (mert a magyarok erről nem beszélnek), hogy különleges vagy, Isten szeretett gyermeke, akiben gyönyörűsége van, akit gyengéden körülvesz. Nem elég, ahogy a férjemtől sem elég, hogy egyszer hallom, hogy szeret. Semmi nem tudja ezt a tudatot táplálni úgy, mint amikor napról napra megszólítjuk Istent, és azt mondjuk, hogy „Apa, mondd el, MOST milyennek látsz”. Olyanok leszünk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa. Minden nap, amikor engedjük Istent beszélni, mélyebbre és mélyebbre nő a gyökerünk. Mindig lesz friss víz. Mindig lesz gyümölcs. Évről-évre új színek, új ízek. Annyira mély lesz a gyökerünk, hogy nevetve nézünk a holnap elé. Nincs semmi, ami elválaszthatna a szeretetétől. Igen, jó érzés, amikor mások elismernek, amikor jó anyának tartanak, vagy dicsérik a főztöm, vagy bármi. De ez csak tükörképe annak, amilyennek Isten lát! Ha hallom annak a hangját, aki azt mondja rólam, hogy „Ez az én szeretett lányom”, akkor nem tud elcsábítani mások elismerése. Bolond leszek!

Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél. Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. 1. Kor. 1. 25-29.

Ha most ezeket elolvastad, de tudod, hogy nem fogsz tudni a keresztről beszélni hitetleneknek, mert még ha egyet is értesz mindennel, amit írtam, egyszerűen nem vagy olyan, nem akarod, nem tudod, akkor hadd mondjak neked valamit. Nincsen semmi baj! Teljesen rendben van az, ha nem fogsz holnaptól a keresztről beszélni idegeneknek (vagy még kevésbé ismerősöknek…). Ember nem fog tudni meggyőzni, sem változást hozni. Engem sem ember győz meg, hanem a Szentlélek Isten. Téged is ő fog. Csak várd ki a végét! Meg fogsz döbbenni azon, amit teszel! Nem fogsz magadra ismerni. Nem is te leszel, úgyhogy nem csoda. Nem kell eldöntened, hogy megerőszakolod magad és bizonyságot teszel. Csak gyönyörködj az Úrban, és engedd, hogy Ő gyönyörködjön benned! Halld meg, hogy gyönyörködik. Most, amikor nem teszel bizonyságot. Most szeret, most fogad el, most akar. Kettesben akar veled lenni, hogy megmutassa, mennyire fontos vagy neki. Érezni fogod, ahogy nőnek a gyökereid. Ahogy húzódnak, vágyakoznak a víz felé. És majd jön a Szentlélek, nem tudod honnan jön és hová megy, csak azt hogy átfúj rajtad, és hogy bolondságok jönnek ki a szádon. A kereszt bolondsága.

Balogh Piroska

Szégyellsz engem?

Tizenhat évesen az életem egy drámai változáson ment át. Kapcsolatba kerültem az Istennel. Megtapasztaltam, hogy ő valóságos, hogy vívódó, küszködő lelkem problémáira Ő a válasz. Átéltem bűneim bocsánatát. Újjászülettem. Soha nem tapasztalt örömöt éltem át, csendet és reménységgel teli jövőképet.

Nyári szünet volt, s nemsokára visszakerültem a középiskolás éveim kellős közepébe. Huszon annyi szempár leste, hogy mi a csuda történt velem. Mindig volt néhány barátom, akikre számíthattam, de ha a Jézus Krisztusba vetett hitemről volt szó, valójában egyedül maradtam. De tele volt a szívem szeretettel, hálával és örömmel, az első szeretet tüzével és néha reszkető hanggal, de nem hallgattam el, ha kérdeztek és vallást kellett tegyek Jézusról.

Az egyik emlékezetes alkalom egy hittanóra volt. Akkor még nem voltam bemerítkezve, a szüleim unitárius templomban kereszteltek, így ilyen hittanórákon vettem részt.  Közeledett a húsvét. A tanárnő valami egészen izgalmasan közelítette meg a témát. Felírta a táblára Jézus halotti bizonyítványát, miközben buzgón kérdezgetett. Végül boldogan nyugtázta: „Látjátok ő is ember volt, semmi több. Született, meghalt, és a tanítványai nem tudták feldolgozni a halálát és a gyász tagadásaként ellopták a testét és a feltámadását hirdették.”

Ott ültem valahol egy harmadik, negyedik padban, a pad mögött a kezemben szorongattam a Bibliámat, és csak azt tudtam, hogy én most itt nem hallgathatok. Felálltam és engedélyt kértem, hogy elolvassak néhány igeverset a Bibliámból:

Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok…
Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." 1.Kor. 15: 17,19

A tanárnő arcszíne emlékszem, hogy nagyon vörössé vált. És egy rövid időre talán ki is ment az osztályteremből. Elég idő volt arra, hogy az osztálytársaim szikrázó pillantásokkal illessenek.

Nem sokkal később egyik hittanórán az igazgató kíséretében jelent meg. Korábban és később sem volt erre eset más órákon sem. Házi feladatként a Bibliáról kellett esszét írni. Szorgalmasan megírogattuk. A tanárnő felolvastatott egyet, ami neki különösen tetszett, s csak megjegyezte, hogy van egy, ami nem illik bele a képbe, de elfogadja azt is. Az igazgató felkapta a fejét és elnézést kért a tanárnőtől, hogy megzavarja az órát, de ő igencsak kíváncsi arra az egyre, ami más, mint a többi, hadd olvassa fel a szerzője.

Így tehettem bizonyságot, kényelmesen, egy megírt szövegről olvasva a rettegett igazgató előtt, akinek innentől kezdve a megtisztelő figyelmét élvezhettem. Később egy személyes beszélgetésben ennél többet is mondhattam. Tisztelettel bár, de szerette tanórákon is előhozni a hitemet.

"Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.
Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.  
Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért? Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal." Márk 8:34-38

Nemrég egy evangelizációs istentiszteleten Péter tagadásáról volt szó. Péter nagyon óvatosan követte Jézust azon a sötét éjszakán.  Közel sem volt az a Mestere körül hangoskodó, vehemens Péter, aki kijelentette, hogy megy bárhová vele, börtönbe, halálba.

Ott a tűz mellett melegedve, a megalázott, halálra szánt Mestert távolról szemlélve, félelemmel a lelkében olyan könnyen jöttek a szájára a tagadás szavai. Csöppet sem volt felemelő Hozzá tartozni, akit rugdostak, köpködtek, kigúnyoltak.

Sokszor leírtam magamban ezt a Pétert. Hogy tehette? Aztán annál többször láttam meg magam a nagycsütörtöki éjszaka történetében. Isten megszólított Péter tagadásán keresztül. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor szorosan mentem mellette, követtem az első szeretet tüzével. Amikor nem érdekelt, hogy mit kockáztatok, mit veszíthetek, nem mérlegeltem.

Régen voltam tizenhat éves. Ma már sokszor vagyok olyan, mint akkor Péter. Óvatos. Kiszámítok minden lépést. Mérlegelek. Követem Jézust, de olyan távolságból, hogy ne származzon belőle hátrányom. Sem nekem, sem az enyéimnek.  Felvállalom a hitemet, de csak annyira, hogy ne legyek kiközösített. Teljesen ledöbbenek, amikor mégis úgy sikerül, hogy a keresztyén értékrendem komolysága miatt kinéznek. Vívódom, hogy mit tettem rosszul.

Aztán rádöbbenek, hogy nem tettem rosszul semmit. Ha megvetnek, kigúnyolnak, mert igazán hiszek Krisztusban, akkor van minden a legnagyobb rendben. Talán a tolerancia hangoztatása miatt nehéz felfogni, hogy ez ma is így van: Aki követi Jézust, teljes szívvel, felvállalja a hitét egyszerűen, kompromisszumok nélkül azt a többség soha nem fogja ünnepelni. Sőt, előfordulhat, hogy ezeken a döntő pontokon túl egyedül fogja találni magát a hitével. Jézus azt mondta:

Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” János ev. 15:20

A boldogmondások közül az utolsóban azokat mondja boldognak, akik miatta vannak gyalázva, üldözve, akikről miatta terjesztenek hazugságokat. Ha igazán tanítványai vagyunk Jézusnak, akkor osztoznunk kell az ő földi sorsában, a keresztben is. Hogy a dicsőségben is osztozhasson velünk.

Az a kereszt, amiről Jézus beszél nem az élet nehézségeinek a költői megfogalmazása, nem betegség, nem szegénység, nem a gyász, vagy munkanélküliség, hanem a Krisztust bátran megvalló élet szégyene, kiközösítése.

Egy olyan világban élünk, ahol nem ciki a paráznaság. Ahol azt a fiatalt piszkálják az iskolában, aki tisztán szeretné megőrizni magát a férjének vagy a feleségének. Mert neki olyan is lesz.  Ma már nem szégyen a kényelem, az anyagi biztonság, vagy egy kellemetlen szituáció megoldásának érdekében védtelen magzatokat ölni. Nem nevetséges pénzt adni ki olyan gyógyszerekért, amelyekben nincs hatóanyag. Nem igazán szégyen másnak lenni. Olyan kedvesen adagolják már a gyerekeink mesefilmjei is a homoszexualitást, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Az a világ, amiben most élünk egyre elfogadóbb a mássággal szemben. Bizonyos másságokkal szemben. Másokkal kevésbé.

Mert hinni az Istenben, nem csak úgy általában, hanem mint a világ Teremtőjében, mint egyetlen Megváltóban, mint nem csak megölt, de feltámadt Krisztusban, igen így már azért elég ciki. Hinni, hogy Ő ma is él és valóságos kapcsolatban élhetünk vele, ez már gáz.

Mert a kereszt átokfa. Mert Jézus Krisztus mindig is a megütközés sarokköve lesz. A kő, amit kerülgethetsz, amivel megütközhetsz újra meg újra, vagy amire ráépíthetsz egy új, egy örök életet.

Ma újra elkötelezem magam a kereszt hordozására, Krisztus feltételek nélküli követésére, és Pállal együtt megvallom:

"Nem szégyellem az örömhírt, mert az az Istennek hatalma, amellyel megmenti mindazokat, akik őbenne hisznek." Róma 1:16