A “meribai zsidó”

Anyukám hív így, teljes joggal. El kell mondjam nektek, rettenetes vívódásaim és harcaim vannak, ezért, amikor neki akartam kezdeni ennek az írásnak, rögtön jött egy kósza gondolat, hogy talán Isten nem annyira jó, vagy nem mindenkihez jó. Öt perc múlva rávettem magam, hogy talán mégis ki kellene tartani Mellette, tíz perc múlva ugyanaz a kétely ütötte fel a fejét.

Visszatérve ahhoz, hogy miért vagyok én a „meribai zsidó”:

„Izráel fiai, az egész közösség megérkezett a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott temették el. De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép perelni kezdett Mózessel és ezt mondták: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az ÚR színe előtt! Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?! Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?

Mózes és Áron pedig elment a gyülekezet elől a kijelentés sátrának a bejáratához, és arcra borultak. Ekkor megjelent nekik az ÚR dicsősége. És az ÚR így beszélt Mózeshez:

Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget testvéreddel, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak. Mózes tehát elvette a botját az ÚR színe elől a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok. Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok. Ezek Meríbá vizei, ahol perbe szálltak Izráel fiai az ÚRral, de ő megmutatta nekik, hogy szent.” 4Mózes 20,1-13

Az elmúlt egy hónapom eseménydús volt. Nem elég, hogy a magánéletemben nem leltem és lelem örömömet, de fél éve folyamatosan romlott a helyzet a munkahelyemen. Egyre bosszúsabb, negatívabb lettem ezzel kapcsolatban és minden reggel vagy gyomorgörccsel, vagy kisebb undorral mentem be dolgozni. Egyre keserűbb lettem, és eljött a pillanat, amikor elkezdtem aktívabban munkát keresni. Persze a gyomorgörcs megduplázódott, mert én az a típus vagyok, akinek ha nincs elég baja, még saját magának rárak egy lapáttal, mert ha fáj, fájjon még jobban. Rendkívül lassan teltek a napok és az az érzés erősödött bennem, hogy nem fog sikerülni, itt ragadok a mostani helyemen és másfél év után egy kiégett, kiüresedett ember leszek.

Amikor nagyon feszül a húr, nem könnyű azt kimondani, hogy „Uram bármi is lesz én, követlek és legyen meg a Te akaratod.” Azután anyukám rám szólt, hogy megint „meribai” vagyok. Az ember annyira gyorsan elfelejti, hogy Isten hogyan segít, és hogyan old meg helyzetek, vagy mutatja meg az Ő hatalmát. A választott nép is zúgolódni kezdett: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

Amikor aztán rájöttem én is, hogy ez így nem mehet tovább, elengedtem és odaadtam Istennek, legyen úgy, ahogy akarja. Másnap csörgött a telefonom és felkínáltak egy állást, amit repesve az örömtől, el is fogadtam. Ismét megtapasztaltam Isten nagy tetteit.

…Ohh, milyen szép lenne, ha itt vége lenne a történetnek… Három nap sem kellett hozzá, hogy megkérdőjelezzem Isten jóságát. Egy hónap múlva pedig már az új munkahelyem első napján az első felmerült probléma után tettem fel a kérdést, hogy ha Isten itt akar látni, akkor miért alakult úgy a helyzet, ahogy alakult? Mégsem ide kellett volna jönnöm?

 

Itt most álljunk meg egy kicsit. Bolyki László prédikált egyszer arról, hogy mit jelent az számunkra, hogy Isten kegyelmes (youtube-on megtalálhatóak prédikációi). Csak akkor kegyelmes Isten, ha csodát visz véghez? Ha valakiről már lemondtak és Isten csodájának köszönhetően mégis életben marad? Csak akkor kegyelmes Isten, ha leteszek elé mindent és egy nap múlva csörög a telefon az új állásajánlattal? Akkor nem az, ha nem csörög a telefon hetekig vagy hónapokig?

Nekem nagyon nehéz azt mondani, hogy de Igen, Isten akkor is kegyelmes, sőt… Az esetek legnagyobb százalékában nem tudom azt őszintén megvallani, hogy Istenem bármit teszel, szeretlek Magadért, nem csak és kizárólag a csodáidért!

De kérdezem én magamtól, és ez a kérdés az, ami ezen az úton tart, még annak ellenére is, hogy rengeteg csodát tapasztaltam meg: választhatom a másik utat, de mi lenne velem Isten nélkül? Van bármilyen más ész érvem arra, hogy jobb az élet a másik úton???

Nincs.

Kapitány Anna

Ti adjatok nekik enni

„Akkor Jézus így szólt hozzájuk: „Gyertek el velem egy csendes helyre, de csak ti magatok, és pihenjetek egy kicsit!” Ugyanis annyi ember járt arra, hogy még arra sem volt lehetőségük, hogy egyenek.
Így tehát hajóba szálltak, és elmentek egy csendes helyre.
De sokan látták, hogy elmentek, és felismerték őket. Ezért minden környező városból szárazföldön futva tették meg az utat, és előbb odaértek, mint Jézus és a tanítványai. Amikor Jézus kiszállt a hajóból, meglátta a nagy tömeget. Megsajnálta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Úgyhogy sok mindenről kezdett el nekik tanítani.
Addigra már beesteledett, ezért odajöttek hozzá a tanítványai, és így szóltak: „Ez egy elhagyatott hely, és késő van már. Küldd el a népet, hogy elmehessenek a környező településekre és falvakba. Hadd vegyenek valamilyen ételt maguknak!”
De Jézus erre így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Ők ezt mondták: „Úgy gondolod, hogy vegyünk nekik kétszáz ezüstpénz értékű kenyeret, hogy enni adjunk nekik?”
„Hány kenyeretek van?” — kérdezte tőlük. „Menjetek, és nézzétek meg!” Miután megnézték, így szóltak: „Öt kenyerünk van, és két halunk.”  Akkor megparancsolta a tanítványainak, hogy csoportokban ültessék le az embereket a fűre.
Azok le is ültek száz és ötven fős csoportokban. Jézus kézbe vette az öt kenyeret és a két halat, felnézett az égre, hálát adott Istennek, és megtörte a kenyereket. Majd átnyújtotta tanítványainak, hogy adják át a népnek. Ezután a két halat is szétosztotta közöttük. Mindenki evett belőle, és jóllaktak.
Evés után tizenkét kosár maradékot gyűjtöttek össze a kenyérből és a halból. Ötezer volt azoknak a férfiaknak a száma, akik ettek a kenyérből.” Márk ev. 6: 31-44

Egy olyan időszak van a hátam mögött, amikor belefáradtam a kapcsolataimba. Igen, csúnyán hangzik, de megtörtént. Túlterhelődtem. Nem szerettem volna hátat fordítani azoknak, akik felé addig szolgáltam, és akiket a szívemen hordoztam, egyszerűen csak láttam, hogy nem vagyok elég. Nem tudom senkinek betölteni a szükségeit, hiába is indul fel a szívem. Fájt, hogy arra sem vagyok elég, hogy a gyermekeim, a férjem szeretetéhségét csillapítsam. A közöny kikezdte a lelkem, és utálom ezt az érzést.

Aztán hívott az Ú magához, mint a tanítványait akkor egy lakatlan helyre, pihenni, feltöltődni. Úgy szerettem volna megpihenni, csak Ő meg én, ne gondolni most senki másra, csak engedni, hogy tápláljon, szeressen az Isten. Álltam a térdeimen, és ahogy imádkoztam csak jöttek és jöttek elém az emberek, akikkel nem szerettem volna még gondolatban sem foglalkozni. Felsorakoztak előttem a problémáik, nehézségeik, a fájdalmuk, a magányuk. A lehetőségeik, amelyek bátorításra, felfedezésre várnak. Életek, akikért felemelt kézzel kellene harcolnom. Annyian éheznek Isten szeretetének kenyerére.

Kifakadtam. Uram, én is éhes vagyok, és fáradt! Mit kezdjek ezekkel az emberekkel, akiket elém hoztál? Nem megy ez nekem! Már az is örömmel töltene el, ha a magam terhét elbírnám egyenes derékkal.

Aztán olvasni kezdtem az Igét, és a fenti történethez jutottam. Megszólított az Úr.

„Ti adjatok nekik enni!”

Úgy érted én, Istenem? Ez vicces. Annyira, mint az öt tarisznyában zötykölődött kenyérke és a két halacska.

Tovább olvastam. Azon a kevés kis semmin, amivel egy éhes férfi is csak diétásan tudta volna csillapítani az éhségét,  és az engedelmes cselekvésen keresztül megnyíltak a menny csatornái. Öt kenyérből és két halból több mint ötezer éhes gyomor lakott jól. Ott, akkor.

És itt? Nem az számít, hogy mim van és az én jól átgondolt véleményem szerint az mire elég. Nem az én szeretetem, nem az én jóságom az ami számít. Az sosem lesz elég. Nem én számítok, hanem az Isten:

aki  a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek” Gal. 3:5
„mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róma 5:5

Újra és újra emlékeztetni kell engem arra, hogy ami működött az eddig is csak akkor működött, amikor a Forrásra voltam csatlakozva. És ez a forrás kiapadhatatlan. Túláradó. Túlcsorduló. Tizenkét kosár maradék beszél erről. Isten ereje, kegyelme, szeretete több mint elég. Nem csak nekem, s az enyéimnek. Elég azoknak is, akiket rajtam keresztül is szeretne megelégíteni, felüdíteni, áldani az Isten.

Összecsuktam a Bibliát, épp indulnom kellett. Gyorsan megköszöntem Istennek, hogy olyan világos és érthető volt a bátorítása és figyelmeztetése:

Elnyámmoghatok a kis morzsáimon, oszthatom, szorozhatom azt, amim van s azt is, amim nincs. Ragaszkodhatok a magányomhoz, a fáradtságomhoz, az önzésemhez. De ha odateszem újra meg újra engedelmesen Jézus kezébe azt amim van, s ami vagyok, hogy kezdjen velem valamit, akkor csatornája lehetek annak az Istennek, aki ötezret vendégelt meg öt kenyérből és két halból.

Kiléptem a lakásból, és ahogy végeztem a feladataimat Isten szeretete felüdítette a lelkemet, elárasztotta. Ötletek, megoldások, szavak születtek a szívemben, reménységgel és örömmel tudtam gondolni a kapcsolataimra. Jó volt emberek közé menni, és újra meg újra azon kaptam magam, hogy önkéntelenül mosolygok, még az idegenekre is.

A kegyelem elég neked is, aki úgy látod, nem sok van éppen amit adhatnál fizikailag, szellemileg. A Forrásra, csatlakozva a menny csatornája lehetsz!

Istentől ajándékozott

12 éve vagyok férjnél, és Isten 6 csodálatos gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Szeretném nektek elmondani, hogy mennyire megtapasztaltuk Isten gondviselését, és kijelentését az elmúlt időszakban. Ötödik lányunk születése után, sokat beszélgettünk a férjemmel, hogy legyen-e még egy gyermekünk. Még az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy 6 gyermeket szeretnénk, de éreztük határainkat már az 5. után. Végül megimádkozva a dolgot, arra a döntésre jutottunk, hogy belevágunk. Nekem egy kérésem volt, ami eddig soha, hogy nagyon szeretnék egy kisfiút. Így elkezdtünk kisfiúért imádkozni. Csak 2 hónapot kellett várakoznunk. Rögtön tudtam, hogy Isten meghallgatta a kérésünket, és fiút adott nekünk. De a Sátán nagyon nem akarta, hogy a gyermekünk megszülessen, vagy egészséges legyen.

6 hetes terhes voltam, amikor a tavaszi szünet alatt az akkor 5 éves lányunkon kijött az övsömör. Már volt bárányhimlős 8 hónaposan, de erre akkor sem számítottunk. Persze várható volt, hogy a két kisebben is kijön a bárányhimlő. Tudtam, hogy ez a betegség nem annyira jó egy kismama számára, de úgy tanultam, hogy csak akkor veszélyes a magzatra nézve, ha a kismama még nem volt. Így nem aggódtunk. Pár nap múlva tényleg jelentkeztek a tünetek az akkor 4 éves Lizán, de mint utólag kiderült nem a bárányhimlő volt, hanem lepkehimlő. Írták, a terhesség elején vetélést okoz. Imádkoztunk. Másnap elkezdtem vérezni. Mivel két nap múlva mentem volna az orvoshoz, ezért nem mentünk be kórházba. A vérzés hamar elmúlt. Mi lélekben hazaengedtük a babát, és megköszöntük az Úrnak, hogy ha csak egy kis időre is, de a szülei lehettünk. Hétfőn az orvos megnyugtatott, hogy minden rendben van az EGYIK babával. A másik sajnos hazament. Hálásak voltunk. Mondta az orvos, hogy a másik petezsák majd fel fog szívódni, ne aggódjak, lehet még egy kis vérzés.

A legnehezebb babavárás következett. Nekem mindegyik lány panaszmentes volt, sőt a szülések sem voltak olyan vészesek. Vagy csak megszoktuk egy idő után? 😀

Szinte nem volt olyan nap, hogy ne lettem volna rosszul, vagy ne hánytam volna. Nagyon vártam a 12. hetet, addigra mondták, hogy jobb lesz. Lehet, hogy nem viselt volna meg ennyire, ha nincs mellette az 5 gyerek, a háztartás, és a munka. Mert igen, visszamentem részmunkaidőben dolgozni, egy pár hónapra, mert Isten visszahívott. Persze ezek a dolgok még inkább térdre kényszerítettek. Nemcsak a WC mellé…. Minden egyes rosszullétnél hálát adtam a fiamért. Habár lelkileg nagyon nehéz volt, az a sok negatív gondolat, amit az emberektől kaptunk.

Nyár elején, úgy félidő környékén kaptam egy álmot. Bent vagyunk a kórházban, 29. hetes vagyok, és sürgősségi császárral megszületik a kisfiúnk. Reggel felébredtem, és elmondtam a férjemnek. Kicsit megijedtünk, aztán minden este azért imádkoztunk, hogy ne így legyen. Teltek a napok, de nem lett békességem. Egyik éjjel a férjem álmodott. Szülni indultunk, már itt volt az ideje, 39-40. hét. Viszont nagy volt a baba, komplikáció lépett fel. Már majdnem megszületett, amikor mondták a férjemnek, hogy nagy baj van, döntenie kell. Mikor reggel elmondta, kérdeztem, hogy kit választottál? Mondta, hogy a babát. De ne akadjatok ki, nálunk valahogy ez a természetes. Nem tudnám megmagyarázni. Azt is mondta, hogy nagyon nehéz volt. Sokat beszélgettünk, imádkoztunk. Egyik reggel, azzal a meggyőződéssel keltem fel, hogy az én álmom valóra fog válni, bármit is teszek. Inkább készüljünk fel. Szóltam a férjemnek. Rám nézett, és ő is tudta. Szóval már csak pár hét volt hátra a 29. hétig, és az iskolakezdésig. Már három lányunk kezdte az iskolát, így sok mindent kellett összekészíteni. Minden ruhát, cipőt átválogattam, tanszereket bevásároltam, elkészítettem. A 27. hétre készen volt a három iskolatáska. Nem volt más dolgunk, mint várni. Persze csak néhány embert avattunk be az álomba, mert tudtuk, hogy nem mindenki értené meg. Nem volt szükségünk negatív szavakra.

A 28. héten, hétfőn teljes meggyőződéssel mondtam, az egyik barátnőmnek, hogy már csak pár nap. Este pedig mondtam a férjemnek, hogy most nem megyünk aludni addig, amíg nincs neve a fiúnak. A Donát nevet választottuk, mint utólag kiderült, azt jelenti, hogy az Úrtól ajándékozott.

A rosszullétek még mindig megvoltak, ehhez jött még, a fehérje a vizeletben, és a (nekem) szokatlanul magas vérnyomás. Szerda délután már 5-10 perces, de még rendszertelen fájásokkal ébredtem. Szinte vajúdtam, de volt valami nagyon rossz előérzetem, hogy valami nincs rendben. Készültünk bemenni, de csak este. Addigra viszont teljesen elmúlt minden. Így vártunk inkább. Éjfélkor ébredtem megint erre a fájdalomra, egy órát bírtam. Felkeltettem Petit, hogy menjünk. Anyósom jött át a gyerekekhez. Persze mire beértünk elmúltak a görcsök, de benntartottak megfigyelésen, és kaptam tüdőérlelőt. Peti hazament aludni. Délelőtt bejöttek mindannyian a kórházba. Megbeszéltük, hogy minden rendben van, másnap délután megyek is haza.

Éjjel kimentem wc-re, de már csupa vér volt minden. Azonnal felvittek a szülőszobába, ahol a vizsgálat után közölték, hogy akkor altatás, sürgősségi császár, mert elkezdett leválni a lepény. Időm se volt megijedni, kérdezték a baba nevét, hálát adtam, hogy megvolt. Hirtelen a saját álmomban találtam magam. Elképesztő volt megélni a valóságban is. Mondták, hogy szülés után azonnal elszállítják a babát egy másik kórházba, mert itt nincsenek felkészülve ennyire korababára. Kértem, hogy legalább egy fényképet csináljanak róla.

Mikor felébredtem, már a kórteremben feküdtem, bekötött hassal. Mellém tolták inkubátorban a kisfiamat, de sajnos nem sokat láttam belőle. Aztán elvitték. Kaptam róla egy fényképet, és mondták, hogy minden rendben vele, 800gr. Hűűűű, de pici. Mindenkit körbetelefonáltam, vagy smst küldtem, de erre nem emlékszem, biztos az altatás miatt. Peti azt hitte viccelek, amikor hajnali 3-kor felhívtam.

Péntek reggel Peti elment meglátogatni Donátot, csinált róla egy csomó fényképet, aztán elhozta nekem is. Felhívtam a kórházat, hogy mondjanak valamit róla. Azt mondták minden rendben van, még lélegeztetőn van, de stabil. Erős, nagy baba, 1300gr, 38 cm. Nem hittem a fülemnek. Kiderült, hogy valamit elszámoltak a szülésnél. Annyira jó volt hallani ezeket a jó híreket. Másnap délelőtt elmehettem én is megnézni. Azt mondta a doktornő, hogy előreláthatólag november elejéig (amikorra ki voltam írva) bent kell maradnia. És 3 óránként vihetek neki tejet…

Egy nagyon nehéz időszak vette kezdetét. Peti táppénzre jött, rendezte a lányokat, és a háztartást. A gyülekezetünk mindennap főzött ránk. Én pedig hol bent feküdtem Donáttal, hol itthonról jártam be hozzá. Egyik alkalommal, mielőtt hazaindultam volna a kórházból, mondták, hogy írjam alá a beleegyező nyilatkozatot, mert Donátnak vérátömlesztést kell kapnia. Ez volt az első kiborulásom. Este, mikor imádkoztunk, Isten ezt az igét adta vigasztalásként:

„meglátja a vért a szemöldökfán, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házatokba.” 2.Mózes 12:23

Meg vagyok győződve, hogy ott akkor Donát megkapta Jézus vérét, hogy meggyógyuljon. Rohamosan javult az állapota. Születése után 6 héttel, és 2 kilóval hazajöhettünk. 1 hónappal korábban, mint amit mondtak. Az orvosok is azt mondták, hogy igazi csoda, ami vele történt.

Azóta itthon vagyunk, szépen növöget,már majdnem 5 kiló, és 60 centi. Rengeteget mosolyog, gagyog. Már majdnem 5 hónapos, de még csak 2 lenne. Minden hónapban megyünk valamilyen kontrollra, de eddig mindent rendben találtak. A gyógyszereket is a felére csökkentették. Szóval, lassan, de biztosan haladunk. Az Úr napról napra erősít, mert nem könnyű!

Denke Péterné – Gabi

Isten tenyerén

Biztos sokan hallottátok már a következő mondatot: „Új év, új én”. Nos, végre igazán, őszintén elmondhatom: ezt az évet tényleg egy új emberként kezdhetem, fizikai és lelki értelemben is. November negyedikén térdműtétem volt, és az elmúlt két hónapot Isten arra használta fel az életemben, hogy újra visszavezessen magához. Adott mellém imádkozó embereket, olyanokat is, akiket nem ismerek; segítő kezeket, hozzám illő segítő társat.

A következő ige a napokban keltette fel a figyelmem:

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.”  (1.Péter 5:10)

Milyen csodás ígéret ez! Visszatekintve erre a két hónapra, Isten valóban a szenvedés után és alatt is, megerősített és megszilárdított. Amikor az ember valamilyen nehézséggel áll szemben, hajlamos önsajnálatba és aggodalomba merülni. A műtét utáni első hetekben sokszor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, nem előre néztem, hanem a körülményeimre koncentráltam. Sokat sírtam, főleg a fájdalmaim miatt, de előfordult, hogy a negatív gondolataim erre rátettek még egy lapáttal. Tudtam, hogy ez csak átmeneti időszak, de úgy éreztem, sok mindent elveszítettem az állapotom miatt.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Sajnos az ember mindig olyankor tanul meg értékelni dolgokat, amikor elveszíti őket. Ha visszakapja, sokkal nagyobb értéke lesz…” Ez így volt velem is. Elveszítettem a járásom, ügyetlennek éreztem magam és tehetetlennek, ágyhoz kötve, másokra utalva.  Nem tudtam egyedül felöltözni, fürdeni, hajat mosni, kimászni az ágyból, olyan egyszerű dolgokat megtenni, amikre az ember nem is gondolna nehézségként. Aztán kicsit a külvilágot is elveszítettem… a szellőt, az utca zaját, a naplemente fényeit, a csillagokat, az aszfaltozott utat a talpam alatt. Sokszor gondoltam arra, vajon mikor fogom tudni újra teljesnek érezni magam. Olyan távolinak tűnt a nap amikor majd megint lábra tudok állni. Isten – mint minden más aggodalmamra –  erre is válaszolt:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2.Kor. 12:9)

Ez az igevers, valamint a sok bátorítás és ima, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam volt az, ami segített átalakítani a gondolkodásmódomat. Megpróbáltam odafigyelni minden apróságra, nem csak azért, hogy teljen az idő, hanem, hogy ösztönözzem magam arra, minél több örömet keressek a dolgokban. És amikor már nagyon belejöttem, úgy éreztem, nálam boldogabb fél lábú béna nincs is a világon. Ujjongtam az örömtől, amikor először le tudtam szállni egyedül az ágyról, amikor már nem kellett elkísérni a mosdóba, amikor fel tudtam magamnak húzni mindkét zoknim, amikor először végig aludtam egy éjszakát, amikor végre együtt tudtam enni a többiekkel a terített asztalnál anélkül, hogy kifáradtam volna az üléstől. És micsoda boldogság volt az, amikor legelőször kimehettem…csak az udvarra, a bejárati ajtó elé, öt percre, széken ülve… Leírhatatlan hála töltött be napról-napra.

Észre sem vettem, és felgyorsultak az események. Olyan tempóban javult az állapotom, amit el sem tudtam volna képzelni, és amint ráeszméltem, még inkább bennem volt az érzés: én igenis meg AKAROK gyógyulni, nem fekhetek magamat sajnálva minden nap. Isten nem akarja, hogy az Ő szeretett gyermeke lefele nézzen, hanem azt, hogy Rá emelje a tekintetét.

Nagyon sok dolgot tanultam ebben a két hónapban. Megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben, megtanultam még jobban értékelni az élet apró örömeit, megtanultam még nagyobb hittel imádkozni. Isten sosem rak a vállunkra nehezebb terhet, mint amit el tudnánk cipelni. Ezt a terhet hála Neki, nem egyedül kellett vinnem, és így visszatekintve, ez a két hónap számomra csupa áldás volt és kegyelem. Karácsony óta egyáltalán nem használok mankót, és egyre biztosabb lábakon állok és járok. Főleg azért, mert érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Ő az orvosok orvosa, a legnagyobb bátorítás, a biztos pont.

Molnár Hannah

Nem én

Az év utolsó napjain gyakran azon kapom magam, hogy újra meg újra számadást készítek erről az évről, mindenféle tudatosság nélkül. Eltűnődök rajta mi minden történt kívül-belül, s főleg belül.
Rettenetesen feledékeny vagyok, ezért az Istennel átélt dolgaimról, ha csak vázlatosan is, és nem olyan rendszeresen, ahogy szeretném, de feljegyzéseket készítek. Sokszor este félálomban firkálok valamit a füzetembe, mert tudom, hogy másnap már nem tudnám mi volt olyan nagyon fontos. Néhol ronda, rendetlen és alig olvasható emiatt, de mégis öröm vissza-visszalapozni, mert Isten jelenlétét és hűségét dokumentálják. Amikor egy nehezebb időszakban olyan sötéten látom a dolgokat ezek a firkák felfrissítik az emlékeimet Arról, aki újra át tud vezetni a viharon. Most ülök és lapozgatok. Kisgyerekes édesanyaként hihetetlenül gyorsan eltelik, de a lapokat elnézve annyi minden történik egy év alatt.

A „Nem én, hanem Krisztus” kijelentést többször is leírtam ebben az évben.

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Galata 2:20

Tulajdonképpen keresztyén életem egyik visszatérő refrénje ez a „nem én”. Azért mert állandóan megpróbáltam mellőzni a mondatnak ezt az első kényelmetlen részét.
Vágytam Krisztust, az Ő erejét, az örömöt benne, a Szentlelket, meglátni, ahogy munkálkodik bennem. Mit tud elvégezni általam a családban, a gyülekezetben? Tudtam, hogy ez életem célja, értelme, de nem működött a dolog. Mint egy kiskutya a hentesüzlet kirakata előtt az üvegről, úgy pattantam le én is újra meg újra a földre. Egészen addig, amíg kezdett derengeni, hogy mit jelent ez a „nem én”. Sok huppanás kellett hozzá, de az Úr soha nem adja fel, még a magamfajta lassú felfogásúakkal sem a formálást, nevelést.
Nem én. Nem rólam szól ez az egész. Amíg rólam szól, addig nem léphetek tovább. Nem elég az alázatoskodás, igazi alázat kell, mélységes belátása annak, hogy magamban én tényleg semmi, de semmi vagyok. Fájdalmas erről meggyőződni, de életem egyik leggyümölcsözőbb felismerése, hogy a magam kis ötleteivel, terveivel nem jutok messzire. Önző vagyok. A sikereim csak értéktelen bizsuk. Kudarcok, külső, belső szenvedés, nehézségek, kínlódások tanítgattak erre. Isten nem úgy működik, mint Aladdin csodalámpása. Nem rángathatjuk Őt és az Ő hatalmának erejét a csodaszép terveinkbe, a nagyszerű szolgálati ötleteinkbe. Ő munkálkodik, ott és úgy, ahogy azt csodálatosan eltervezi. Az a terve és a vágya, hogy a munkatársai, az eszközei legyünk, de amíg nem tagadjuk meg azt a makacs ÉN-t, amíg nem törnek össze az illúzióim magammal kapcsolatban, addig nem tud igazán használni.
Hogyan is tehetné? Hangya perspektívánkkal olyan keveset látunk az egészből.

Amennyivel az ég magasabb a földnél,
 annyival magasabbak útjaim útjaitoknál,
 és gondolataim gondolataitoknál. Ézsaiás 55:9

Jó dolgokat akartam tenni, Istennek tetsző dolgokat, de a magam módján, a magam elképzelései és meglátásai alapján. Kijózanító volt meglátni, hogy Isten nem feltétlenül azokat használja, akik nagyszerű képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ő mást keres elsősorban. Olyan embereket, akik azt mondják, hogy:

„Történjen velem a te beszédet szerint.”

„Megyek bárhová küldesz!”

„Nem értem miért kéred Uram ezt most, de bízom benned, sokkal jobban, mint magamban.”
Isten a legmélyebb kudarcaimban tanít a „NEM ÉN”-re. Ezekről a kisebb nagyobb leckékről bőven van feljegyzés ebben az évben is. Sajnos még mindig kellenek az emlékeztetők: a gyengeségeim, a határaim, amelyekbe újra meg újra beleütközök, a kisebb nagyobb problémák, a küzdelmek és minden más, ami pillanatnyilag elkeserít és összetöri a szívem.
De már nem tekintek rájuk olyan elkeseredetten, mint régebb. Látom bennük Isten kegyelmét. Lehet, még nem tudok velük dicsekedni (mint Pál), de visszatekintve annyiszor látom, hogy ezek segítettek jó irányban maradni, ezek tartottak a térdeimen, ezeken keresztül áradt ki Isten kegyelme és ereje az életemben.

Elég az a kegyelem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem… mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. 2Kor 12: 9,10

És jó volt látni év végi számadásaim során „Krisztust”. Kegyelemből. Érdekes módon legtöbbször akkor tapasztaltam meg az Ő erejét, segítségét, munkáját amikor tudatában voltam a gyengeségeimnek, a hiányosságaimnak.
Hogy értsétek, mesélek egyet: Szeretek beszélni, úgy gondolom, egészen jól elő tudok adni dolgokat, kaptam már retorikai különdíjat is egyszer egy országos versenyen. De amikor Isten valamit rám bíz, hogy mondjam, sokkal gyakoribb, hogy elhagy az ékesszólás művészete, mint az hogy ezekkel a képességekkel lopom magam az emberek lelkébe. Furcsa dolgok történnek, dadogok, fuldokló köhögés ér utol, elveszítem a fonalat… de belül hatalmas öröm van bennem, mert tudom, hogy Istennek soha nem lesz akadály az én dadogásom. És hálás is vagyok, mert Isten olyan jól ismer, tudja, hogy így nem szállok el magamtól.
S nagyon szeretem az Úrban azt, hogy előbb-utóbb megerősít abban, hogy ott volt mögöttem. Hatalmasan és dicsőségesen ott volt az elhaló, nehézkes szavaimban, ott volt a remegő lépteimben, ott volt a félszeg ölelésemben, s célt ért a bátortalan mosolyommal.
Nem én, hanem Krisztus!

KÉPMUT(og)ATÁS

Magamat és másokat figyelve a közösségi oldalak népszerűvé válását követő években észrevettem, hogy mások életének kirakatát bámulva annyi frusztráció jöhet a felszínre. A csupa mosoly, idilli életet sugárzó fotók könnyen irigységet ébresztenek a lélekben. Hasonlítgatni kezdjük magunkat, méricskélni. Lehet, nem én vagyok az egyetlen, aki rossz napjaiban mások képeit nézve gondolt már ilyet: „Nem ütöm meg a mércét, majdnem mindenki tökéletes, Istenem velem nagy gáz van.”

Valahol természetes, hogy azt „tesszük ki az ablakba”, ami jól mutat. Nem a harcainkat, kínlódásainkat, kételyeinket mutogatjuk az egész világnak.  S amúgy szívünk, szívem állapotáról beszél az, hogy hogyan reagálok a mások képeire áldásaira. Egy jó ideje van bennem egy elszántság, hogy merjem kicsit bátrabban felvállalni magam, a hibáimmal, nehézségeimmel együtt, kipucolva a képmutatás kovászát, mert igazi közösséget csak így lehet átélni a valóságban, és az interneten is.

Úgy érzem, hogy mi, hitünket megvalló keresztyének kifejezetten ki vagyunk téve a képmutatás veszélyének. Újjászületünk, megtapasztaljuk Isten bűneinket eltörlő kegyelmét, a kontrasztot addigi és azelőtti életünk között. Aztán egy idő után rádöbbenünk, hogy minden igyekezetünk ellenére, vannak hibáink, követünk el, kisebb nagyobb bűnöket, vannak gubancok bennünk, esetleg lelki sérülések, sebek, amik akadályoznak az örömteli életben, érnek sérelmek, amiket nehéz feldolgozni. És suttogva mondom: még kételkedni is szoktunk.

hazugsag

Sokan ilyenkor kezdünk el maszkot hordani. Elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy minden rendben van, az életünk továbbra is irigylésre méltó. Elkezdünk mások véleményére, visszajelzéseire figyelni, mert ezek erősítenek meg hamis énképünkben. Elzárkózunk az igazán mély kapcsolatoktól, mert akkor el kellene ismernünk tökéletlenségeinket.

„Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól…” Lk 12: 1b

Mondta Jézus, egy olyan kultúrában, ahol már fulladásig belegabalyodtak a szabályokba, hagyományokba, isteni és emberi rendelkezésekbe. S természetesen ezzel az élhetetlen szabályrendszerrel együtt törvényszerűen a képmutatás, önámítás, szellemi vakság jellemezte a törvénytudók, farizeusok nagy részét.

Jézus Isten irgalmát hozta, Általa, Benne jelent meg Isten üdvözítő kegyelme, és megbotránkoztatóan lépett fel azok ellen, akik ennek a kegyelemnek a megismerését, áramlását akadályozták üressé vált törvényeikkel, hagyományaikkal.

"De jaj, nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhanyagolni! Lk 11:43

A képmutatás, önmagunk becsapása, egy ideális „én” hajszolása nagyon távol tud vinni, a kegyelemtől, az egyetlen megoldástól, ami gyógyszer a bűneinkre, a csorbákra, életünk kesze-kuszaságaira. Kovászként működik, nem kell sok belőle, hogy működjön.

Amikor rám telepszik az elkeseredés látva temérdek gyarlóságom, ez az igevers a legnagyobb vigasztalásom. Nem felment, ne értsetek félre, hanem megoldást nyújt.

„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” Róma 5:20

Sokáig csak szívemmel értettem ezt az igét (tudom, sokat vitatott igehely), de most megpróbálom valahogy szavakba zárni azt az üzenetet, amit kaptam belőle:

Isten kegyelme a tökéletlenségeinken, fájdalmainkon, bűneinken, gyengeségeinken keresztül tud utat találni.  Ahol van valaki, aki porig rombolja büszkesége magas falait és felkiált, hogy: Istenem légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! (nem csak vasárnap, imaórán, hanem egész életét áthatja ez a hozzáállás), kész mindent a világosságra vinni, az megtapasztalja a kegyelem bőséges kiáradását. Így tudja Isten megmutatni az ő kegyelmének mérhetetlen gazdagságát rajtunk, a Jézus Krisztusban. ( Ef. 2:7)

Évekig éltem hívőként mélységes bűntudattal. Szégyelltem magam a tökéletlenségeim miatt, a kezelhetetlen dolgaim miatt, a bűneim miatt. Sokszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Nekem nem megy ez. Akarom ezt az életet, mert annyi mindent átéltem már. Annyiszor megtapasztaltam Istent, s nem tudok hátat fordítani. De nem működik.

Terhek voltak rajtam, felemésztett, hogy meg kell felelnem Istennek, az embereknek. Egy nagy kudarc az egész, cukormázzal rajta, miközben belül poshadtam. Nem tudtam elismerni Istennel szembeni csalódottságom, kudarcaimat, vállalva értük a felelősséget. Nem tudtam mit kezdeni az évtizedek óta hordozott haraggal a lelkemben, a keserűséggel. Tagadtam, elfojtottam, nem vettem róla tudomást. Inkább mások hibáira fókuszáltam, ítélkeztem, hogy jobb színben lássam magam.

Most már tudom, hogy Isten azért sarkall bűnbánatra, hogy megnyissa előttem a kegyelem lehetőségét. Nem tehet másként. Így ébresztget, így akar a világosságra hozni mindabból, amiben áltattam, altattam magam.

Hosszú idő volt, míg elkezdtem igazán megérteni a kegyelem üzenetét. Amire nem csak megtérő bűnösként volt szükségem, hanem formálódásban, növekedésben lévő gyermekeként is a mennyei Atyának. Bár teológiailag korábban is tisztában voltam vele, valóságosan nem érték el a szívemet ezek az igazságok.

Mert hazugságokkal és képmutatással vettem körül az életem. Kicsiny kovászként kerültek bele, de végül kiteljesedtek olyannyira, hogy magamat is becsaptam. És Isten világosság. Ő csak azzal tud mit kezdeni, amit kihozunk az Ő világosságára. Nem takargatunk, nem sminkelünk, hanem könyörtelenül szembenézünk vele. Képmutatásunkkal kitérünk, elzárkózunk Isten kegyelme elől. Gyógyulás, szabadulás csak akkor van, ha beismerjük, hogy nem megy magunktól.

 „Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!" Zsoltár 51,19

„A képmutatással szemben két másik út létezik: a tökéletesség és az őszinteség. A tökéletességet nem tartom reális lehetőségnek. Így hát marad az őszinteség, mint egyetlen lehetőség – ez pedig mindig bűnbánatra indít.” Philip Yancey

Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és 
Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. 1. Jn. 1:7-9

Erre a leplezetlen közösségre hívlak ma az Úrral és egymással.  Hordozzuk őszinteségünkkel, nyíltságunkkal hitelesen a kegyelem üzenetét, szomjas rá mindenki. Ne legyünk Isten kegyelmének gátjai magunk körül.

 

Mihez kevés ma az erőd?

Kislány koromban mindig vágytam arra, bárcsak nagy lehetnék már. Amikor eljött az ideje a „nagy életnek”, akkor mégis volt vagy van, hogy túl kicsinek, túl gyengének, túl erőtelennek éreztem, érzem magam. Vannak új és vannak megszokott dolgok, vagy akár a mindennapi élet velejárói, mindenféle síkon, amihez kevés a mi erőnk. Megbocsájtani, újat kezdeni, szeretni és nem neheztelni? Bízni és hinni, amikor éppen egy kiábrándító kő törte össze a szíved? Miben van most éppen szükséged erőre?
Egyik este az Úr a 2Kor 12,9 üzenetében üdített fel:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben azért az én erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.”

14257618_1755102751381147_1670796158388880724_o

Tanulj meg kegyelemből élni – súgta nekem az Úr – főleg a gyengeség és főleg az erőtlenség idején. Nem baj, ha önerőből nem megy.
Amikor minden elfogy, a kegyelemből akkor is marad, pont akkor, pont ott és pont az én számomra is elérhető!
Amikor semmi nem elég, a kegyelem akkor is pont annyi, amennyire szükségem van!
Hányszor voltam úgy, hogy nem értettem valami miért történik, csak azt tudtam, az Úr rendelkezik egyedül az életem felől, és ha más elvenné az erőmet, Ő adja az övét, hogy „lakozzék bennem”. Ne csak látogasson néha, hanem lakozzék. Úgy tűnhet, könnyen kimozdítható, kiszolgálgatott egy törékeny női élet, de ha Krisztus benne lakozik, akkor senki és semmi más nem lehet nagyobb befolyással. Ő rendelkezik a törékeny élet felől is. Mindent kezében tart.
Hányszor megadta az Úr azt a csodát, hogy valaminek erőtlenül bár, de imádkozó szívvel, csak úgy nekifogtam, az Úr pedig elvégezte. Mert valóban az erőtlenségemben mutatkozik meg leginkább az Ő ereje.
Megtanulni kegyelemből élni. Ez mindennapi harcom és imatémám. Neked ma mihez kevés az erőd avagy mihez lehet elég a kegyelem?

 

A kegyelem zenéje

„A kegyelem azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy Isten még jobban szeressen bennünket.” Philip Yancey

Középső gyerek vagyok. Kiskamaszéveim egy rövid intenzív időszakát leszámítva ez nem igazán jelentett problémát nekem. (Igaz azalatt levagdostam magam a családi fotókról, és nevetséges mondásokat találtam ki a nővéremről és az öcsémről.)

Ahogy az okos könyvek írják középsőként rugalmasságot, alkalmazkodást és sok esetben engedékenységet formált ki a születési pozícióm.

Szeretek középső lenni. Kapocs vagyok, finom töltelék két kekszdarab között. Vagyok, születtem, Isten kigondolt, akart, életet adott s csak apróság ehhez képest az, hogy hányadiknak csöppentem a családunkba. Bár tagadhatatlanul van jelentősége a dolognak.

Bibliai példák jutnak sorra eszembe. Kain és Ábel, Jákob és Ézsau, Dávid, aki a legkisebb volt. Jézus, aki elsőszülött volt.

Meg a tékozló fiú. Ő is a fiatalabbik volt a kettő közül. Ez a történet azt hiszem sosem hagy érintetlenül.

De középsőként kivel azonosuljak a történetben? A megbízható, szilárd, becsületes, igazságos, perfekcionista elsőszülöttel, vagy a hirtelen ötlettől vezérelt, lázadó, álmodozó, felelőtlen kisebbikkel. Mindkét szerepben rátaláltam már magamra.

Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához.
Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
 Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Lukács evangéliuma, 15,11-32

Nemrég esett le, hogy Jézus ezt elsősorban a „nagytesóknak” mesélte. A törvénytudóknak, a farizeusoknak, s azoknak, akiket megbotránkoztatott Isten kegyelmének üzenete. Persze szól ez a tékozlóknak is évszázadokon átívelő üzenetével a Léleknek, de ott akkor nem őket szólította meg vele.

Legtöbbször, amikor hallgattam nem akartam azonosulni az elsőszülöttel, mindig a másik végéről néztem a történetet. Mert nehéz beismerni, hogy a félelem, az áldások utáni mohóság, kapzsiság motiválhat bennünket, miközben olyan keresztyéninek, evangéliuminak gondoljuk magunkat.

Bolyki László: Kegyelem és kalmárszellem című könyvében olvastam egy hasonlatot ebben a témában.  Ő zenészként Isten igazságát, a törvényt a zene szigorúan meghatározott szabályaihoz hasonlítja. S bár elengedhetetlenül fontosak ezek is, mégsem a szabályok precíz és pontos betartása az, ami lelket ad a zenének, hanem az ahol valamilyen oknál fogva eltér a művész ettől. Ez az a pont a zenében, ahol megáll az idő, vagy éppen felpezsdül a vérünk, vagy minden ok nélkül kiszökkennek a könnyeink. Ilyenkor megtöri valami a szabályokat, és mégis ettől lesz megindító, felemelő.

Ahogy Jézus is megtörte a törvényt, bár ő volt az egyetlen, aki hibátlanul megélhette volna, de a kegyelemre szorult emberért átlépte azt. És olyan felháborító dolgokat mondott. Pédául:

„Bizony mondom néktek, hogy a vámszedők és parázna nők előttetek mennek be az Isten országába.” Mt 21:31

Olyan nehezen áll rá az agyunk a kegyelemre. Annyit hallottuk, hallottam, s évtizedekig azt gondoltam, hogy értem, sejtem, tudom, élem… mégis úgy látom keveset élek meg Isten őrült, megmagyarázhatatlan felfoghatatlan szeretetéből az ember iránt.

Woman-with-emotional-baggage

Sokszor ülök az atyai házban, fiúi státuszban, a minden örököseként, szolgai gondolkodással. Örömtelenül. Megfelelési kényszerrel. Félelmekkel. Irigységgel. Szabályokat és törvényeket kattogtatva a lelkemben. Élettelen zenét. Tanulom, hogy kimenjek az atyával hazavárni őszinte, atyától rám ragadt szeretettel hazatérő testvéreimet. Kihallani Isten kegyelmének zenéjét ebből a zsibvásárból, ami itt a világban körülvesz.

Ott állni az atya mellett a kapuban. Várni. Szeretni. Ünnepelni. Azoknak a hazatérését, akik felháborítóan eltékozolnak mindent, akik megbotránkoztató módon élnek, azokat, akik esetleg engem is megsebeztek, megrövidítettek, akiket mégis rajongva, szívszakadva szeret az én mennyei édesapám.

Hogyan születhetnek csodák az életedben?

A mai napig nehezen telnek meg a szemeim könnyel, ritkán sírok. „Ez a nő biztosan betonból van!” – tudom, hogy sokan gondolták már ezt. De nem én vagyok az egyetlen, aki így van ezzel. Gyakran megtörténik, hogy éppen azok részesülnek a legnagyobb kegyelemben, irgalomban és békességben, akik már veszítettek valamit az életükben. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy sohasem sírnak. Csak nem omlanak össze. Talán azért zokog olyan sok ember, mert sohasem számol a kegyelemmel.

De hirtelen, egy nap, amikor valamit leveszek a polcról az áruházban, rám tör a hullám, és azon veszem észre magam, hogy zokogok. Szerencsére senki sem vesz tudomást rólam. Észre sem vettem, és a vállamra telepedtek azok a terhek, amikkel a napokban küzdöttem. Tudom, hogy egy életre kiható változásokkal fogunk szembe nézzek, és ez nem könnyű.

Harcolni akarok az összeomlás ellen. Kérem Istent, hogy juttasson eszembe Igéket:

„És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam, az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki.” Apostolok cselekedetei 20:22-25

Talán még emlékszünk, hogy egy próféta nyilvánosan megkötözte saját kezét-lábát Pál derékszíjával, dramatikusan ábrázolva, mi vár az apostolra. Pált a félelem nem tarthatta vissza, tudta, hogy Isten akarata szerint vinnie kell az evangéliumot, és ettől semmiféle nehézség nem tudta volna eltántorítani. Hogy lehetséges ez?

Úgy gondolom, hogy a valódi hit és a valódi engedelmesség nem válik visszafogottá, nem fagy le, akkor sem, ha előre látjuk, hogy az, amit vállalunk mivel jár. Ez a fajta hit és engedelmesség nem akar rózsaszirmokon járni.

Kis idő elteltével sorra bekövetkeznek azok a dolgok, amiket Pál előre láthatott. Többek között viharba kerül egy hajóút során.

„Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt: „Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről.” E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek.” Apostolok cselekedetei 27: 33-36

Ebben a fejezetben olyan viharról olvashatunk, ami talán tíz évenként egyszer fordul elő, és amit a túlélők soha nem felejtenek el. A hajón általános pánik uralkodik, csupán egyetlen ember nyugodt, a tarzuszi fogoly. Isten látomásban megígérte neki, hogy eljut Rómába, és Pál még akkor sem kételkedik ebben, amikor a hajó már darabokra hullik körülötte. Ő az, aki arra bátorítja társait, hogy egyenek, mert az a feltétele a túlélésnek.

Hitben járni azt is jelenti, hogy képesek vagyunk felül emelkedni a körülményeinken. Nem úgy teszünk, mintha nem létezne a probléma, hanem nyomás alatt is többek tudunk lenni, mint amit az emberi természetünk diktál. De nem csak felül emelkedünk, hanem aktívan aszerint élünk, amit Isten nekünk megmutatott. Tehát van erőnk akkor is, amikor érthetetlen az. Így maradhatunk nyugodtak, erősek a válságos helyzetekben is.

Ezeket a gondolatokat és Igéket forgattam magamban, majd néhány nappal ezelőtt a következő sorokat olvastam egy levélben:

„Sokszor felnézünk azokra a személyekre, akiknél nagyon áldott életet látunk, s talán példaképeinkké is válnak, de nem mérjük fel, hogy mennyi küzdelem, mennyi próba, mennyi fájdalom és nehézség csiszolta őket, míg az Úr felemelte őket és áldása nyilvánvalóvá lett rajtuk.”

Ha jól mennek a dolgaid, ezt kérdik az emberek: mi a titkod?  Vagy ha kritikus helyzetekben több tudsz lenni, mint a puszta indulat, szintén megkérdik: mi a titkod? Úgy gondolom, hogy vannak csodák, amiknek nem titka, hanem ára van, és ez az ár a lelki életem minősége.

„Boldog ember az, a kinek te vagy erőssége,
s a te ösvényeid vannak szívében.
Átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt;
bizony áldással borítja el korai eső.
Erőről erőre jutnak …” 
Zsoltárok 84: 6-8

 

Keserű gyökerek

Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon. Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön." Zsid 12: 12-15

Amikor kertes házba költöztünk egy nagyon elhanyagolt telket vettünk át. Tele törmelékkel, gyomokkal. Nem kis munkába és időbe került rendbe tenni. De az eredmény kárpótolt minden ráfordításért. Végre egy hely, amire jó kinézni az ablakon, ahol szabadon futkoshatnak, mászkálhatnak a gyerekeink.

Akkoriban a közvetlen szomszédban még nem lakott senki. Nyakig érő gaz uralkodott, és amikor felmagzott mindenféle cifra gyommal elárasztotta féltve vigyázott kis kertecskénket.  Alig győztük tépni, irtani.  S ahogy a végére jutottunk kezdhettük elölről.

Isten Igéje egy növény gyökeréhez hasonlítja a keserűséget. Nekem rögtön egy erőteljes, domináns, tüskés gyom képe ugrik be, ami körülöleli a dolgokat és fojtogatja, elszívja a tápanyagot, vizet, felnövekszik és eltakarja a napfényt is.

Forgatom a „keserűség” szavunkat. Először ízek emlékei tódulnak elém: torkomon ragadt fájdalomcsillapító, ahogy oldódik, gyógyteák íze…

Aztán megkeseredett arcok, életek. Megkeseredett időszakaim. Amikor engedtem, hogy bennem is pusztítson a keserűség gyökere. Feladás, tompaság, lemondás. Magamról és másokról. Kritizálás, reménytelenség.

Egy ideig csak magának okoz keserűséget az ember, de nem kell sok idő hozzá (a gyomoknak nagyon rövid a tenyészidejük, hamar magvakat szórnak) hogy mások életét is megfertőzze. Először a mi kertünket, aztán a „szomszédét”. A családét, gyülekezetét, munkaközösségét.

Egy ideje vannak szomszédjaink, barátságos fiatal pár. Rendszeresen lenyírják a kertet. Tőlük már nem sok gyommag jön hozzánk.

Felelősek vagyunk egymásért. Ne hagyjuk élni, fejlődni, felnőni a keserűséget magukban. Tépjük ki gyökerestől. Ne csak a látható, nyilvánvaló részt tüntessük el. Keressük, meg mi okozza azt, hogy eltávolodik a szívünk Isten kegyelmétől.  Van, amikor nem is tudjuk, hol kezdődött a probléma. Kérhetjük Isten Szellemét, hogy tárja fel, mitől keseredtünk meg. Sebző szavak, vádak, önvádak, felgyülemlett feszültség, külső-belső elvárások, kudarcok, csalódások?

Tépd ki! Vesd ki a szívedből! Égesd el! Ha újabb jelenik meg, könyörtelenül tépd ki újra. Te vagy a lelked kertésze. Ne adj napokat, heteket, éveket az ellenségnek. Egyszerűbb ez, mint ahogy az érzéseid lüktetik. Kivitelezhetőbb, mint ahogy az ellenség téged kárhoztatva hazudja.  Tárd fel szíved az Úr előtt!

A kertünket, házunkat többnyire igyekszünk szépen, rendben tartani.

És ott ahol a legkedvesebb vendéget fogadjuk, mi a helyzet?