Szeretetére ébredt fel a lelkem

Láttam egy dagi cinegét az ablakból.
Könnyedén szökdécselt és csipegetett is, ha talált valami kedvére valót.
Jóltartott jószág.
A mindennapi mannából él. Léptei könnyedek, dalolva száll fel a magasba. Arra is van tartalék ereje, hogy jól érezze magát. Nem szenved hiányt. Mondom, kerekedett a pocakja és nap legnagyobb részében fütyörész.

Sokszor nem tud feszíteni ez a fajta szabadság. Talán mert nem bízom, úgy ahogyan lehetne. Inkább féltem a jövőm boldogságát. Mert zavar, hogy nem látok bele, egy arasznyira sem.

Most éppen nem vagdalózom ez ellen, még annyira nem is feszengem. De nem tudom, meddig vagyok képes így lenni. A hallelujákat sem dobálom annyira. Teszem a dolgom és közben remélem, Isten azért figyeli az elfojtott gondolataimat is.

Pedig tudom, hogy

Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” 2.Korintus 9:8

Hol leszek egy év múlva? Boldog leszek? Magányos? Szakmailag előre billen már valami? Hány gyerekem lesz? Hol kell élnem?
Szükségem van a válaszokra? Nincs.
Szeretném tudni őket? Igen. Mégis, ezekre meg még vagy ezer kérdésre nem tudom a választ.

Viszont, azt tudom, hogy a nevem fel van írva az élet könyvébe, és tudom, hogy arra lettem teremtve, hogy szeretet kapcsolatban legyek Istennel.

Annyira alap ez az állapot, hogy nem is időztem rajta egy ideje. Mégis! Olyan üdítő, életet adó reménység ez!

Tanulok bízni abban, aki szeretetéből indíttatva, előre elhatározta, hogy Jézus Krisztusban gyermekévé fogad…már a világ teremtése előtt így határozott. Kiválasztott, hogy saját népévé tegyen, akik az ő szemében szentek és tökéletesek. Igen, ezt akarta, mert így tetszett neki. (Efézus 1,4-5 EFO alapján)
Magának teremtett. Szeretetből.
Mielőtt még lett volna bennem szükség, vágyott arra, hogy legyek! Így megteremtett.

Az Ő szeretetére ébredt fel a lelkem. Most is. Ezután is.

Ahol az Úr lelke, ott a szabadság! 2.Kor 3:17

(A kérdések ettől még nem bagatellek. Fontosak! Istennek a szükségeim is fontosak! Annyira, hogy gondot visel róluk. Mert gondja van rám! Így rájuk is 🙂 )

Nyúl Sára

Nevetve néz a holnap elé

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé." Példabeszédek 31:25

Ez a kedvenc részem a derék asszony dicséretéből. Nem azért, mert annyira jellemez, hanem mert annyira vágyom rá, hogy jellemezzen, és annyira csodálom másokban a humoros, derűs hozzáállást az élethez.

Könnyen tudok felszabadultan nevetni az önfeledt pillanatokban. De nevetni, amikor a holnapra, a jövőre gondolok, és komor felhők ülnek a homlokomra? Nos, olyankor nem igazán szoktam. Van a nevetés, a jókedv, és van a felnőtt komoly ÉLET. Ez két külön elszeparált dolog bennem.

Mégis így év elején megfogalmazódott bennem, hogy ez így nem jó. Nem kellene annyira komolyan vennem mindent. Többet kellene, nevessek. Mi lenne, ha nevetnék akkor is, ha éppen későn ébredünk reggel és rohanni kell, akkor is, ha a kiskamasz gyermekem folyamatosan kellemetlen szituációkat teremt, akkor is ha úszik a fürdőszoba, mert nyitva maradt a csap? Meg kellene próbálnom mosolyogni magamon, a helyzeten, akkor is ha elsózom az ételt, akkor is, ha bezár a bolt, mire odaérünk, akkor is, ha reggel taknyosan, köhögősen ébred az egész család, akkor is, ha napok óta nem aludtam ki magam, akkor is, ha határidők szorítanak a munkában, akkor is, ha rumli van itthon…

Isten céllal adta a humorra való képességet. A nevetés, a derű, kicsit a síráshoz hasonlóan segít kiengedni a felgyülemlett feszültséget, felüdít. A Példabeszédek könyve szerint a vidám szív a legjobb gyógyszer. Az őszinte kacagás szervezetünkre, az anyagcserénkre, a hormonjainkra gyakorolt jótékony hatását kutatások sora is bizonyítja, ha Isten beszéde nem lenne elég meggyőző.

Felnőttkoromban kezdtem tanulni a humort. Bár vannak vicces alakok a családomban, mégsem jellemezném humorosnak, vidámnak a gyermekkorom közegét. Meg sosem voltam az a jókedvtől kicsattanó természetű.

Aztán több félreértés után (ami éppen abból származott, hogy nem értettem, ha egészségesen viccelődnek velem) megismertem a férjemet. Az első levélváltásaink egyikében kifejtette, hogy neki mennyire fontos a humor, úgy gondolja, hogy az életet ez tudja igazán megfűszerezni.

Vettem a lapot, és próbáltam nyitott lenni a humorra , de az igazság az, hogy nagyon lassan haladok a tanulásban.  Több mint egy évtized házasság után, időnként még mindig képes vagyok felcsattanni a férjem vicces megjegyzésein, amivel csak a feszültséget szeretné oldani.

Amíg jegyzetet készítettem ehhez a cikkhez, a kisfiam rohangált körülöttem egy kis műanyag, lábbal hajtható autóval. A lábai túl hosszúnak bizonyultak ehhez a járgányhoz, és pontosan előttem felborult vele. Hason feküdt a földön és kétségbeesetten kereste a tekintetemet. Természetesen összerezzent a lelkem, de nyugalmat parancsolva magamra a szemébe néztem és nevettem egyet. A reakció nagyon látványos volt. A sírásra görbülő szájacska mosolyra váltott, és a kis hároméves legényke felugrott és jókedvűen kocsikázott tovább.

Többször kellene a kritikus pillanatokban derülnöm, nevetnem, mosolyognom. A gyermekeim már az apjuk humorán edződnek, értik ezt, de a kritikus pillanatban hajlamosak az én túldramatizáló mintámat követni. Felelősségem van ebben is. Azt aratom, amit vetek. Most már nem csak a férjem kedvéért kell változzak ebben, bár ez is nagyon nyomós ok, változnom kell a gyermekeimért is. És változnom kell, azért is, mert az Ige, és általa az Isten nyomatékosan tanácsolja, szinte parancsolja, hogy örüljünk.

"Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” Filippi 4:4

A Biblia rengeteg helyen ír arról, hogy az Úrnál öröm van. Igazi, hamisítatlan öröm, amit bármennyire is üldözünk másban, máshol, csak Nála tudunk megtalálni. Ez az öröm nem függ össze a körülményekkel, mert az Istennel való kapcsolat, a csendesség, az ima a forrása.

„… az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek!”  Nehémiás 8:10b
 „Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk.” Zsolt 34:6

Ha valamit nagyon szeretnék ebben az évben megtanulni, az az, hogy ne azt várjam, hogy a körülmények megváltozzanak, és felnevethessek végre, hanem tudjak őszintén örülni a szívemben, és nevetni a számmal a kevésbé ideális pillanatokban is. Azokból valószínűleg több lesz.

Az igazi öröm átütő, hatással van másokra. Miközben képeket keresgéltem illusztrációnak, annyi tökéletes és szép fotót kellett kihagyjak, mert az örömöt, a szívből jövő nevetést nem lehet hamisítani.

„Akik Rá tekintenek ragyognak.” olvasom a  Zsoltárokban. Mózes jut eszembe, akinek az arca Isten dicsőségétől ragyogott miután szemtől-szembe beszélt vele az Isten.

Ha nem csak kéréseim sorolására futok Istenhez, hanem csodálom, imádom Őt, akkor visszaragyoghatom az Ő dicsőségét. Ha megfürdök Isten jelenlétében, akkor nem a genetika, nem a korom, nem a ráncok, nem a smink vagy a hiánya, fogja meghatározni a kisugárzásom. Isten jelenlétébe, a menny, az örökkévalóság örömébe kóstolhatok bele, és azt ragyoghatom mások felé.

Erre vágyom!

Ráadás

Aggódós típus vagyok. Nem az a típus, amelyik rommá teszi magát tőle, hanem amelyik minden problémára megoldást akar találni, s ha nem sikerül … ez nem opció. Aztán meg álmodozó, ötletelő, tervező ember is vagyok. Így gyakran előfordult már velem, hogy a jövőbeni dolgok nyugtalanítottak, s nem tudtam élvezni a mát. A jövő elképzelt problémáit próbáltam a mában megoldani, s így elveszítettem a pillanat értékét, s az Úrtól is távolodtam. Mert az aggódás hitetlenség és bizalmatlanság Isten felé. Aggódok, mert nem hiszem, hogy Ő segíteni tud, bizalmatlan vagyok, mert én akarom a kezembe venni az irányítást, én akarom megtervezni/megjavítani a jövőm.
Sokat formált már az Úr ezen a téren. Ma már könnyebben rábízom a holnapot, mint “tegnap”, de azért még előfordul, hogy kattogok, rágódok egyes dolgokon fölöslegesen. Az elmúlt napokban ismét elém hozta Isten ezt az igét:

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6: 33-34

Sokszor volt már üzenet ez számomra, s most az életem két területén is az. Először a második felét.

"Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6:34

Most, hogy közeledik a vizsgaidőszak, s láttam, hogy mennyi megmérettetés vár rám, s hogy én mennyire kevés is vagyok mindezekhez, aggódni kezdtem. Kiszámoltam, hogy ha minden nap tudnék is tanulni x időt (amennyit, amúgy nem tudok), még akkor is le lennék maradva. Ettől a konklúziólevonástól aztán meg még elveszettebbnek éreztem magam. Mikor megosztottam minden aggodalmam a férjemmel ő csak annyit mondott: “Csak arra az egyre koncentrálj, amit csinálsz, amit épp most tanulsz.” Majd eszembe jutott a fenti igerész is. Meg az is, hogy elég szomorú dolog, hogy már megint aggódok, hisz eddig is már hányszor megtapasztaltam Isten kegyelmét és erejét. Azt, hogy

"ha Isten segít, a falon is átugrom." Zsoltárok 18:30

Miután a hitetlenséget ismételten felismertem magamban, először elszégyelltem magam és bocsánatot kértem az Útól, utána letettem a kezébe a jövőt. Majd hálát adtam a férjemért, s a mára koncentráltam. Mindig csak arra az egy leckére/tantárgyra figyeltem, ami épp következett (tudtam én, hogy így hatékonyabban lehet haladni, de most ismét megtapasztaltam). Jó az ÚR!

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek." Máté 6:33

Ez az ige most az adventi igém. Karácsony közeleg, s mind azt szeretnénk, ha minden szép és jó lenne, ha jutna ajándék minden családtagnak, ha lenne finom, meleg étel az asztalon, feldíszített, tiszta és ragyogó lakás, boldog békés család … meg minden, minden. S oda jutunk, hogy a sorrend megfordul: a minden mást keressük, s Krisztus csak a ráadás az ünnepen.

Úgy szeretném most, adventkor is, először Isten országát keresni, az Ő dicsőségét meglátni. Őt még jobban megismeri, Hozzá közelebb kerülni. Úgy szeretném, ha minden más eltörpülne Mellette … ha minden más csak ráadás lenne.

 

Most!

Az a típusú ember vagyok, aki szeret cselekedni, csinálni mindig valamit. Ám a feladataimat mindig próbálom úgy csűrni csavarni, hogy a legkevesebb energiabefektetéssel a legjobb eredményt érjem el, így gyakran előfordul velem, hogy halogatok, mert MAJD kitalálok valamit, s így vagy úgy meg FOGOM csinálni.  Általában sikerül is, vagy ha mégsem akkor keresek valami kifogást a miértre. S bármennyire nem jó ez így, valljuk be, kényelmes, csak épp a számonkérésnél nem, de az meg úgyis mindig csak a végén van, s ha kifogás adódik, még azt is jól át lehet vészelni.

Elgondolkodtatott ez, s az hogy ha én így cselekeszem a hétköznapokban, akkor a hitéletben vajon hogyan? Halogatok-e mentegetőzök-e? Szomorúan vallottam be, elég sokszor művelem. S az épp aktuális kifogást, ami mindig van, sokszor mondogatom magamnak, meg az Úrnak. “Ma ezért nem tudtam rendesen elcsendesedni, tegnap meg azért voltam mérges/indulatos/szeretetlen, és most meg azért nem tudok imádkozni” és akkor itt jön mindig a “mert”, ami után találok olyan magyarázatot, ami a kis lelkemet ugyan pillanatnyilag megnyugtatja, de hosszútávon csak egyre inkább elsorvasztja.

now-5

Mert mondhatom, hogy majd később olvasok igét, majd legközelebb szolgálok, majd pár év múlva leszek szelíd, majd idős koromban leszek imaharcos, majd, majd, majd … , de ezekkel a majd-okkal az a baj, hogy sosem fognak eljönni. S a Krisztussal járásban nincs majd, csak most van.

Az ítéletnap eljön, ha akarom, ha nem, azt nem lehet elnapolni. S akkor egyetlen kifogás sem fog megmenteni. Épp ezért, jobb, ha én teszem fel magamnak a kérdést: miért nem MOST?.

Ja, hogy lemondással járna, energiát igényelne, önmegtagadást? De hát, nem azt mondom, hogy  még az életem sem drága, akkor mi tart vissza?

Mióta tudatosítottam magamban ezeket, jobban odafigyelek a majd-ra mindig, a hitéletben pedig hatványozottan, s mikor mondanám, vagy épp csak gondolnám, felteszem a kérdést: miért nem most? S azt vettem észre, hogy ilyenkor igazán elszégyellem magam, mert rájövök, hogy igazából semmi akadálya nincs a cselekvésnek, vagyis az akadály csak én magam vagyok.

Nem mondom, hogy sikerül mindig megragadni a mát, a most-ot, de mióta ezt gyakorlom, jóval többször voltam engedelmes a lélek szelíd hangjának.

S mindezt miért? Mert most van az idő, mikor az Urat kell követni, most, hogy teljes szívemből szolgáljam őt. Most. Tedd te is még ma!

Vissza a jövőbe

Bár csak „fogadtam volna” Veled! A cím alapján ugye a filmre gondoltál? Nekem sokszor eszembe jut ez az ellentmondásos szóösszetétel. Ilyenkor nem a filmre gondolok, hanem a főnököm szavaira. Most is látom magam előtt azt a dolgozószobát, ahova behívatott. Megkínált egy pohár vízzel, és lassan el kezdett faggatni arról, hogy hogyan haladok a munkámmal. Ezt követően irányt váltott a beszélgetés. Hosszasan ecsetelgette, hogy mit gondol rólam, és hogy szerinte képtelen dolgokra vállalkozom. Tudod mit tartok érdekesnek? Ez három éve történt, mégis naponta eszembe jutott, amíg dolgoztam, és még most is felidéződnek bennem e szavak, ha elengedem magam. Legváratlanabb pillanatokban, régi-ismerős érzések.

Valahogy így:

„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este…

Így hittem akkor, ostobán
tűnődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer.”

(Részlet Pilinszky János – Miféle földalatti harc című verséből)

city_night_park_benches_795_1920x1080-450x253

Mi is ez valójában? Seb, sebek! Sebek, amelyek, ha figyelmetlenek vagyunk, tovább sebeznek. Mert a sebekből megtanulunk egy hazugságot, és a későbbiekben erre alapozunk sok mindent. Talán ezért akarunk görcsösen kontrollálni.

Most már ismered a sebemet, de mi volt a hazugságom?

Úgy éreztem, és sokszor hittem is, hogy ha nem teljesítek, akkor senki vagyok. Ez a hazugság a munkahelyemből fakadt, de az életem más területeit is átszőtte.

Honnan ismerjük fel ezeket a hazugságokat?

Általában az ilyen válaszok elárulják az igazságnak vélt hazugságainkat: ha, ezt/azt teszem, akkor olyan mintha… számítanék, szeretnének, valakihez tartoznék, stb. Gyakorlatilag csillapítjuk a bennünk jajgató tanút. Így a megoldás elősegítése helyett tompítjuk a hazugságot! Az Isten őszintesége pedig leleplez minket. Jézus mondja:

„A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” János 10: 10

Hiszem, hogy tudod, hogy a tolvaj hogyan lop meg. Én is tudom. Sokáig ellopta a pihenésem, az étvágyam, a gondolataim, az érzelmeim. Egyszer csak ráébredtem valamire: nem tudom megváltoztatni a múltat, de a jövőt formálhatom a jelenben való élettel. Jó, ha tudom, hogy mik a sebeim, hogy azok ne uraljanak le. Csakis így tudom ezeket Jézus kezébe adni, hogy életet vehessek cserébe. Jézus egy olyan bővölködő életről beszél, amelyet nem a külső tényezők határoznak meg, hanem az Atyával való kapcsolat.

Mi a Te sebed, hazugságod? Vidd ma Isten elé.

Mindenre van időm, a Krisztusban

Nem, ne aggódj, nem írtam el. Így szoktam mostanában mondogatni magamnak, amikor lehetetlennek tűnő listák állnak előttem. A fejemben meg még hosszabb tennivalósorok, határidők gyűrűznek. Görcs szorítja össze a gyomromat, mert látom, hogy az idő telik, és nem fogok a végére érni azoknak a dolgoknak, amiket elterveztem, elvárnak tőlem, vagy elvárok magamtól. És ha ma nem teszem meg, akkor holnap még több mulasztással kell szembenéznem. Ettől a gondolattól aztán újabb és újabb stressz-tüneteket tapasztalok magamon.

A „Mindenre van időm, a Krisztusban” parafrázist nem úgy értem, hogy Isten segítségével minden belefér az időmbe, amit szeretnék, és estére kipipálhatom az összes listámat. Inkább úgy, hogy a Lélek vezetésével bele fog férni az időmbe, minden, amit ma Krisztus vár tőlem.

Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. János 17:4

A krisztusi korba léptem legutóbbi születésnapomon, talán ezért is jött annyira közel ez az Ige. Jézus elvégezte mind, amit az Atya rábízott. Nem volt rá sok ideje, de olyan összhangban élt a mennyei Atyával, olyan együttműködésben, hogy minden, amit tett naponta, minden döntése, minden időtöltése, az összes elhangzott szava azt a célt szolgálta, hogy ezt a hatalmas küldetést beteljesítse.

Isten számomra is megadja az időt, amire ahhoz van szükségem, hogy ma elvégezzem azt, amit rám bízott.

cute-photo-photography-place-time-favim-com-66076

Olyan jól hangzik, olyan felszabadító gondolat, de ez egy valóságos harc naponta. Nekem mindenképp.  Mert mindig több ötletem van, mint időm. Mindig közbejön valami. Mindig. Mindig hatnak mások elvárásai és szükségletei rám. Mindig vannak önző álmaim, vágyaim, amelyek helyet és utat kérnek maguknak.  A világ értékrendje olyan könnyen kizökkent, s pótcselekvésekbe hajt.

Honnan tudhatom, hogy a sok tennivalóból mit részesítsek előnyben? Mire mondjak nemet? Olyan nehéz nemet mondani.

Az Istennel töltött valódi közösség a kulcs. Jézus életében ezt a példát látjuk. Korán hajnalban órákat imádkozott, tömegeket hagyott ott, hogy elcsendesedjen az Atyánál. Nem irányították mások elvárásai. Némelyek királlyá szerették volna tenni, de ő haladt következetesen az Atya által kijelölt úton.

S minden olyan személy, akiket Isten nagy dolgokban tudott használni a térdeiken tanulták naponta állhatatosan a Lélek vezetését, a fontossági sorrendet. Így tudott életük hatékony maradni és nem felmorzsolódni a számtalan lehetőségben.

Isten jelenlétének, Igéjének fürdőjében útmutatást és erőt kapok. Lehet nem látok egyből messzire, de elég minden napnak a maga baja. Elég az a kis fénynyaláb, ami bevilágítja a lábam előtt az ösvényt.  Mert tudom, hogy ki fogja a kezem az ösvényemen. Tanulok bízni benne egyre jobban.

Lassan véget ér a mai napom, és ha jól átgondolom a terveimből annyi minden elmaradt: válaszok levelekre, sürgető ügyek sok időt igénylő elintézése, kreatív tervek, alaposabb takarítás a felszínes rendrakás helyett, az ágyam melletti polcon roskadozó könyvek kóstolgatása, betervezett munkák, nagyobb lélegzetvételű telefonbeszélgetések…

Nem engedhetem, hogy az elmaradt dolgok miatt az elégedetlenség otthonra leljen bennem. Inkább számba veszem mindazt, amire jutott idő és erő. S miközben sorolom, rádöbbenek, hogy ez egy még hosszabb lista. Pedig egy perccel azelőtt még úgy éreztem, hogy ma nem jutottam semmire. Ez is az ellenség megtévesztése. Azok a váratlan események, amelyek kizökkentettek valószínűleg fontosabbak voltak gondosan megszerkesztett listáimnál. Elképzelem, hogy ez a napom is kegyelemből Isten hatalmas puzzle-jének egy kis illeszkedő darabkája. És azt a szorongást, ami ennek ellenére fel-felüti bennem a fejét Elé viszem, aki így hív magához:

Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Jn. 11: 28
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. Jn. 11:30

Leteszek minden terhet, amit én raktam magamra. Belefáradtam az elvárásaimba, mások valós és részemről elképzelt elvárásaiba. Megfáradt és megterhelt lelkem megnyugszik Nálad. Jézus Krisztus a te igádat szeretném hordozni, mert az gyönyörűséges. Keresni mindenek előtt a Te országodat, mert csak így érdemes élnem. Tanítsd botorkáló lábaimat egyre nagyobb bizalommal járni Veled.

Álarc nélkül

Még mindig élnek bennem azok a gondolatok, amiket Isten az elmúlt hétvégi női konferencián adott. Jó volt egy kicsit kiszakadni a mindennapi rutinból, kérni és kíváncsian várni, mit akar Isten üzenni személyesen nekem.

alarc-nelkul

Gondolom, sokak előtt ismerős a konferencia témája: álarc nélkül, vagy mondhatni más szóval: leplezetlenül. És akik legjobban teljesítették és élték ezt a mottót, azok maguk az előadók voltak. Nem mindennapi őszinteséggel beszéltek, és meséltek nekünk nehézségeikről, és arról, hogyan tapasztalták ezekben Isten hatalmas szabadító erejét. Volt közöttük olyan, aki súlyosan beteg gyermeket nevelt, vagy akit gyerekkorban prostituáltnak adtak el, és csak sok évre rá sikerült megszöknie, másik valaki arról tett bizonyságot, hogy miként állt helyre a házassága, miután megtudta, hogy férje hűtlenné vált hozzá. Különbözőek voltak a történetek, de egy valami közös volt bennük. Ezek a nők mindannyian tapasztalták Isten bensőséges közelségét, és erejét a próbák, nehézségek felett.

Ahogy ott ültem és hallgattam egyik csodálatos bizonyságtételt a másik után, egyre jobban és jobban elcsüggedtem. Igaz, nekem is vannak néha nehézségeim, de közel sem olyanok, mint ezeknek a nőknek. Hiszen van egy fantasztikus férjem, aki nagyon szeret, és akit én is minden embernél jobban szeretek, van két csodálatos, egészséges gyermekünk, vannak barátaink, igazi lelki testvéreink is, van jó munkahelyünk, van ahol lakjunk, nincsenek anyagi gondjaink. Valahogy, mintha az én életemből hiányozna ez a nagy nyomorúság, amiről szó van. Igaz, a gyermekkorom nem nevezhető éppen felhőtlennek, mert a szüleim elváltak, és  így volt elég sok lelki és néha anyagi hiányom is, de ezeket Isten mind-mind a javamra használta fel, és gyerekként nem is éltem meg őket olyan nagy teherként. De most, annyi mindennel elhalmozott a JóAtya, hogy sokszor ki sem látszom az áldásokból. És akkor ez vajon azt jelenti, hogy én nem tapasztalhatom Isten közelségét az életemben, mert nincsenek olyan nagy gondjaim? Vagy az én mindennapi apró nehézségeim nem is lehetnek terhek, ha mások az enyémeknél sokkal nagyobbakat viselnek? És ami a legjobban megijesztett: nem maradhat mindig minden ilyen tökéletes, biztos majd jön rám is egy nagy baj, hogy én is megtapasztaljam így Isten erejét.

Isten szeretetét élem meg abban, ahogyan ebben az időszakban megáldotta az életem, de azért bevallom, hogy néha szoktam panaszkodni. Mert, van, hogy elfáradok, vagy kimerülök, vagy éppen a dackort éli az egyik gyermekem, miközben a másik közel tízszer felkel egy éjszaka. És még ezek az apróságok is lehetnek néha terhesek. De boldog kis családom van, és talán azért is vagyok ilyen könnyen kísérthető azzal a gondolattal, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, biztos valami rossz fog bekövetkezni. Ezen a konferencián is előjöttek bennem ezek a gondolatok, és elkezdtem félni. Aztán Isten Ábrahám történetét hozta elém, és arra hívott, hogy ismét odaszánjam az életem Neki. Ábrahámtól elkérte Izsákot, de nem azért, hogy elvegye, hanem, hogy a hit gyermekeként adhassa őt vissza. És tőlem is azt kéri, hogy szeressem Őt annyira, hogy ne féljek a jövőtől.

„A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” 1. János 4, 18

Ha félek a jövőtől, nem tudom megélni a jelent. Hazugság az, hogy Isten nem azért adott, hogy elvegye, de az is hazugság, hogy Ő azzal akarja növelni a hitemet, hogy megfoszt az ajándékaitól. De igazság az, hogy az én Mennyei Édesapám abban lelte örömét, hogy szeretetét ajándékai által is kifejezze irántam. Az Ő lényének teljességéből adta első sorban önmagát, majd minden mást, és vágyik rá, hogy hittel örüljek, és bízzam rá a jövő ismeretlen fordulatait. Megértettem, hogy nem azért kéri el a félelmeimet, hogy most már általam felhatalmazva tönkretehesse az életem, hanem, hogy szabad életet élhessek. Még az ajándékaimtól is szabad életet.

A konferencia végén egy fehér álarcra lehetőségünk volt ráírni azt, amit oda szeretnénk tenni az Isten oltárára. Jó volt ezeket leírni, és Isten kezébe tenni. Félelem helyett szeretni az Istent, és bízni Benne!

Nyitott tenyérrel

Időközönként elakadunk, vagy megtorpanunk. Mert nem mindent értünk abból, ahogyan az életünk puzzle darabjai napról napra összeállnak. Reményik Sándor ezt így fogalmazta meg:

„Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt
S most már a mennynek angyala.

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha, legszebb perceinkben,
A színéből is valamit.”

Őszinte szívvel mondhatom, hogy kétségbe esem sokszor én is a világon és magamon. Talán ilyenkor látom igazán az értékét annak, hogy Istennel mindent megbeszélhetek.

„Az ÚR, az én Istenem minden arcról letörli a könnyet, és eltávolítja népe gyalázatát az egész földről, mert maga az ÚR szólt.

Így szólnak azon a napon: Íme, a mi Istenünk, akiben reménykedtünk, hogy megtart minket. Ő az ÚR, akiben reménykedtünk, örüljünk és örvendezzünk szabadításának!” (Ézsaiás 25:8-9)

Ez a nagyon szép jövőkép egy roppant nyomorult helyzetben kezd kibontakozni a próféta szavai által. Óhatatlanul is felmerült bennem a következő kérdés. Mi az, ami reményt ad a jövőre nézve?

Rövid gondolkozás után újra elolvastam e sorokat a következő módon:

Az ÚR, az én Istenem letörli arcomról a könnyet, és eltávolítja gyalázatomat, mert maga az ÚR szólt. Így szólok azon a napon: Íme, az én Istenem, akiben reménykedtem, hogy megtart engem. Ő az ÚR, akiben reménykedtem, örülök és örvendezek szabadításának!

Mit gondolsz, ez önámítás? Hogyan nézel előre?

Ha az orvos arra kér, hogy nézzünk előre, egyszerű dolgunk van. Csupán egyenesen kell tartani a fejünket, és az előttünk elhelyezett tárgyra kell fixálni a tekintetünket.

Az élet próbái között mégis nehéz előre nézni.

Úgy gondolom, ennek két oka lehet:

  1. a kötelező haladási irányt az érzelmek diktálják
  2. a kötelező haladási irányt a racionalitás táblázta ki

looking-forward-emergence

Milyen szürke lenne az élet, ha csak kötelező haladási irányok léteznének! Lehet más szemmel is előre nézni! Kérdezted Istent, hogy Ő mit lát, ha előre néz?

Én most tanulom, hogy azokat a dolgokat is nyitott tenyérrel fogadjam Istentől, amik annyira nincsenek az ínyemre – hiszem, hogy azokat is az Ő végtelen jóságában és bölcsességében engedi meg. Miért mondom ezt? Mert Ő az ige által engedi meglátnom azt, ami a színfalak mögött van.

Próbáld úgy olvasni a következő sorokat, hogy közben Istenre és önmagadra gondolsz.

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!” (Zsoltárok 139:14-17)

Isten-szőtte szőnyegünknek a színén elrejtve, de megtalálható az értelme annak a kérdőjelnek, amit mi a szőnyeg visszáján látunk. Azt hiszem, ha Isten szavával nézünk előre, akkor nem tévedünk és nem is ámítjuk önmagunkat.  Természetesen időbe telik, míg a szívünk is elhiszi azt, amit az agyunk már tud: hogy a mennyben van az igazi otthonunk, hogy Isten az egyedüli biztonság, s hogy egyedül Ő képes arra, hogy betöltse a szívet és az emberi életet. Ezek olyan nagy szavak, de sok harc, fájdalom, lázadás jár ezekkel együtt. De harcolom, kapaszkodok Istenbe, s ő jó – velem van ezen az úton is! Nem értek mindent, és nem is érthetek mindent, de tudhatom, hogy minden elakadásom, megtorpanásom mögött Isteni értelem van. Nyitott tenyérrel fogadni, csak elkötelezett és szerető szívvel lehet!

A felhőtlen égbolt és a földön heverő lehetetlen

Ilyenkor nyáron tiszta jó napszemüveget hordani! Megvédi a szemet a káros sugaraktól, még a ráncosodást is megelőzi valamennyire a homlok és a szemek tájékán. De nem mintha a ráncokban nem lehetne egyáltalán gyönyörködni! Nagyszerű találmány, még a ragyogó napsütésben is zavartalanul, hunyorítás nélkül meg lehet tekinteni a felhőket, az égboltot, gyönyörködni benne és csodálni a természet szépségét, elérhetetlen, mennyei tökéletességét. Mióta az egész világ Teremtője az én Atyám lett, azóta mindig az jut eszembe, milyen csodálatos lehet a mennyország, ha földi szemmel már ilyen szépet láthatok!

13935159_1739315156293240_8758419666940546355_n (1)

“Vannak balga emberek, akik távcsővel fürkészik a messze jövő láthatárát és sopánkodnak az ott mutatkozó felhőkön, miközben figyelmen kívül hagyják a felettük ragyogó kék eget.” (C. H. Spurgeon)

Alapból elég sokat gondolkodó, elmélkedő típus vagyok és van, hogy egy-egy helyzet kapcsán olyan dolgok jutnak eszembe, olyan dolgokra jövök rá, amik megterhelnek, meglátok valamit, ami elszomorít, letöri a szárnyaim. „Távcsövemmel” a jövőbe repülök, gondolatban előrevetítem az életem és ott szembenézek az óriással meg a veszteséggel. Látom, hogy hova, mivé kellene formálódni, változni, nekem is, másnak is, de minden annyira elérhetetlennek és kilátástalannak tűnik! Aztán megfordulok és visszanézek: valamit másképp kellett volna tenni? A ráncok vagy az itt-ott megjelenő szürke hajszálak a maguk jól megszabott idejében érkeznek vagy valami megmásította volna az eredeti tervet? Valamit elhibáztam, valamit másképp kellett volna?

Olvasom egyik kedvenc írónőmtől és igazat adok: “Tudtad, hogy léteznek lelki fertőzések? A legsúlyosabbak közül az egyik a Mi lesz, ha, a másik pedig a Bárcsak gondolatokkal függ össze. Ezek a gondolatok ikertestvérek, hasonlítanak egymásra, de nem ugyanazok. Mindkettőből hiányzik a hit látása. A Mi lesz, ha a jövőbe néz, és aggódik. A Bárcsak a múltba tekint vissza, és panaszkodik a miatt, amit Isten adott. Az első következménye az aggodalom, a másodiké pedig a harag.” (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)

Rájöttem már arra is, hogy a ráncok és a szürke hajszálak mozgatói gyakran az Úr iránti vágyódásom mozgatói is. Az Ő keresésének, megtalálásának és megismerésének a mozgatói. S van, hogy a ráncon vagy a szürke hajszálon túl csak az fontos, hogy halljam a hangját, csak értsem, amit mond.

Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.Zsoltárok 32:8

Az, aki minden hajszálat számon tart, megkeres és megfogja a kezem, itt és most. Ezt onnan is tudom, hogy nem egyszer ébredtem rá reggel egy olyan napra (mint a main is), amikor elém hozta a legyőzött óriásokat a jövőből és megmutatta őket: látod, a földön hevernek! A legyőzhetetlenek, a megváltoztathatatlanok, a lehetetlenek. „A semmiből” tevékeny fordulatot hozott, és az álmoknak cimkézett szinte titkos kívánságlistámból is van, hogy kipipálhatok egyet-egyet. De ezek felett az Ő keze nyoma az, ami a leginkább megörvendeztet!

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” Jeremiás 29,11-13

Felszabadító remény

Uram, folytasd, kérlek, bennem a jó munkát!
Te kezdted el, te vidd véghez, mit tervedbe foglaltál!
Nem számít mit tesznek mások,
Én rendelkezésedre állok,
Hogy szerető kezed érintése formáljon át!

Sokszor hallottam, és énekeltem ezt az éneket, de volt egy alkalom, amikor különös imádságot jelentettek számomra ezek az éneksorok. Már sokadjára ébredtem fel éjszaka, mert valami megmagyarázhatatlan rémálom gyötört. Majdnem minden éjjel azt álmodtam, hogy szégyellem magam, és annyira féltem, és rémülten ébredtem fel éjszaka, hogy nem tudtam egyedül aludni a szobámban. Egyik ilyen éjjel történt, hogy emberek támasza helyett az Istent kerestem, és végighallgattam egy hangszalagot. Jobban mondva, végigimádkoztam. Sorra  adta Isten az imádság szavait a számba.  Dicsértem Őt, majd megvallottam, hogy Krisztus Úr, a nagy Király, elmondtam, hogy kerestem és keresem az élet értelmét, célját, hogy nem adom fel a reményt, mert van megoldás, mert  Jézus Krisztus értem adta magát a golgotán.  Majd a következő  éneket énekeltem el Istennek, minden egyes szavát átérezve, átélve, komolyan gondolva :

Én Istenem, szívem megtört teljesen…
Hozzád hozom örömtelen életem.
Sok még a bűn, ami fogva tartja lelkem,
És nem tudom, hogy hol tegyem le terhemet.

Segíts, Istenem!
Nem maradt más nekem,
Csak te vagy reményem.
Bocsásd meg bűneim 
És adj békét nekem!
Adj szabadulást!
Adj, kérlek, gyógyulást a szívemnek,
Hogy örülhessek végre tebenned!

Eddig, Uram, téged nem kerestelek,
Nem hittem el, hogy megmenthetsz te engemet.
Nézd most, Atyám, íme elhiszem, hogy rám vársz,
Régóta már tudod életem megoldását.

Ezt az imádságot követte egy másik, a kezdő soraim idézete, ahol könyörögtem Istennek, hogy folytassa bennem a jó munkát.  És Isten meghallgatott. Lassan tizenöt év telt ez azóta, de azután az este után soha nem jöttek vissza a kínzó álmaim, helyette Isten vette még-inkább kezébe az életem. Nem vagyok egy könnyen formálható agyag a kezében, de nem enged el, türelmes, nagyon türelmes, és végtelen szeretettel szeret engem.

Hogy miért is pont ezt írom le most nektek?

Két napja volt a tíz éves osztálytalálkozóm. Tanáraink meg szerettek volna lepni minket, és előkerestek egy régi felvételt rólunk. Szokás volt az iskolánkban, hogy minden egyes osztály egy színdarabbal készült farsangra, amit a város kultúrtermében adtunk elő. A mi  osztályunk előadása a huszonegyedik század fiataljait akarta kiparodizálni, és nem tudom miért, de valahogy nagyon nyers stílusban sikerült ez nekünk. Tele volt lázadással, csúnya beszéddel, szennyel az az előadás. És ott voltam én is, benne ebben a szennyben. Mondanom sem kellett, hogy nem a visszaemlékezés öröme, meg a nosztalgia töltött el, hanem a mély szégyen érzet. Nem értem most sem az akkori önmagam. Már Isten gyermeke voltam, eltelt legalább egy év azóta, hogy elénekeltem, imádkoztam a fent leírt énekeket, hogy átadtam őszintén, teljesen az életem Krisztusnak, és mégis. Egy ige jut eszembe:

“De ahol megnövekedett a bűn, ott bővebben áradt a kegyelem” Róma 5, 20 

Annyira jó, hogy ilyen Istenem van nekem, aki meghalt értem,  kifizetve minden bűnömnek az árát, hogy aztán kegyelemmel fordulhasson hozzám. Annyira jó, hogy ha elesek, Jó Atyánk nem lesújt, hanem még-inkább kegyelmes, hogy felemelhessen. Ő látja bennem( bennünk) azt, akivé akar formálni szeretne, akivé alkotott már az anyám méhétől fogva, és türelmesen vezet, felállít akárhányszor elesem. Amikor átadtam az életem Istennek, soha többé nem szerettem volna vétkezni, de nem így történt. Édesatyám ezt tudta, és vállalta, hogy egész életem során munkálkodik rajtam, és minden egyes alkalommal amikor elesem helyreállít. És van változás, mert már nem vagyok az , aki voltam azon a felvételen, és hiszem, hogy tíz év múlva nem leszek az, aki most, mert Isten mindig jó munkát végez, és teljes lényemmel kívánom, hogy folytassa bennem azt, ami elkezdett. Ha a múlt bűneire nézek, szégyellem magam, de ha Istenre, akkor szégyenemből felszabadít a hála !

635872216106950472-1324437628_past

Istenem reményteljes jövőt ígért nekem. Az a reményem, hogy meglátom majd egyszer Őt, hogy teljesen megigazít, és olyan helyet készít nekem, ahol nem lesz többé bűn, hanem tiszta dicséret. És ez a reménység nem szégyenít meg. Ezt a felszabadító reménységet kívánom ma, vasárnapra minden nőnek ! 🙂