Ráadás

Aggódós típus vagyok. Nem az a típus, amelyik rommá teszi magát tőle, hanem amelyik minden problémára megoldást akar találni, s ha nem sikerül … ez nem opció. Aztán meg álmodozó, ötletelő, tervező ember is vagyok. Így gyakran előfordult már velem, hogy a jövőbeni dolgok nyugtalanítottak, s nem tudtam élvezni a mát. A jövő elképzelt problémáit próbáltam a mában megoldani, s így elveszítettem a pillanat értékét, s az Úrtól is távolodtam. Mert az aggódás hitetlenség és bizalmatlanság Isten felé. Aggódok, mert nem hiszem, hogy Ő segíteni tud, bizalmatlan vagyok, mert én akarom a kezembe venni az irányítást, én akarom megtervezni/megjavítani a jövőm.
Sokat formált már az Úr ezen a téren. Ma már könnyebben rábízom a holnapot, mint “tegnap”, de azért még előfordul, hogy kattogok, rágódok egyes dolgokon fölöslegesen. Az elmúlt napokban ismét elém hozta Isten ezt az igét:

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6: 33-34

Sokszor volt már üzenet ez számomra, s most az életem két területén is az. Először a második felét.

"Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6:34

Most, hogy közeledik a vizsgaidőszak, s láttam, hogy mennyi megmérettetés vár rám, s hogy én mennyire kevés is vagyok mindezekhez, aggódni kezdtem. Kiszámoltam, hogy ha minden nap tudnék is tanulni x időt (amennyit, amúgy nem tudok), még akkor is le lennék maradva. Ettől a konklúziólevonástól aztán meg még elveszettebbnek éreztem magam. Mikor megosztottam minden aggodalmam a férjemmel ő csak annyit mondott: “Csak arra az egyre koncentrálj, amit csinálsz, amit épp most tanulsz.” Majd eszembe jutott a fenti igerész is. Meg az is, hogy elég szomorú dolog, hogy már megint aggódok, hisz eddig is már hányszor megtapasztaltam Isten kegyelmét és erejét. Azt, hogy

"ha Isten segít, a falon is átugrom." Zsoltárok 18:30

Miután a hitetlenséget ismételten felismertem magamban, először elszégyelltem magam és bocsánatot kértem az Útól, utána letettem a kezébe a jövőt. Majd hálát adtam a férjemért, s a mára koncentráltam. Mindig csak arra az egy leckére/tantárgyra figyeltem, ami épp következett (tudtam én, hogy így hatékonyabban lehet haladni, de most ismét megtapasztaltam). Jó az ÚR!

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek." Máté 6:33

Ez az ige most az adventi igém. Karácsony közeleg, s mind azt szeretnénk, ha minden szép és jó lenne, ha jutna ajándék minden családtagnak, ha lenne finom, meleg étel az asztalon, feldíszített, tiszta és ragyogó lakás, boldog békés család … meg minden, minden. S oda jutunk, hogy a sorrend megfordul: a minden mást keressük, s Krisztus csak a ráadás az ünnepen.

Úgy szeretném most, adventkor is, először Isten országát keresni, az Ő dicsőségét meglátni. Őt még jobban megismeri, Hozzá közelebb kerülni. Úgy szeretném, ha minden más eltörpülne Mellette … ha minden más csak ráadás lenne.

 

Most!

Az a típusú ember vagyok, aki szeret cselekedni, csinálni mindig valamit. Ám a feladataimat mindig próbálom úgy csűrni csavarni, hogy a legkevesebb energiabefektetéssel a legjobb eredményt érjem el, így gyakran előfordul velem, hogy halogatok, mert MAJD kitalálok valamit, s így vagy úgy meg FOGOM csinálni.  Általában sikerül is, vagy ha mégsem akkor keresek valami kifogást a miértre. S bármennyire nem jó ez így, valljuk be, kényelmes, csak épp a számonkérésnél nem, de az meg úgyis mindig csak a végén van, s ha kifogás adódik, még azt is jól át lehet vészelni.

Elgondolkodtatott ez, s az hogy ha én így cselekeszem a hétköznapokban, akkor a hitéletben vajon hogyan? Halogatok-e mentegetőzök-e? Szomorúan vallottam be, elég sokszor művelem. S az épp aktuális kifogást, ami mindig van, sokszor mondogatom magamnak, meg az Úrnak. “Ma ezért nem tudtam rendesen elcsendesedni, tegnap meg azért voltam mérges/indulatos/szeretetlen, és most meg azért nem tudok imádkozni” és akkor itt jön mindig a “mert”, ami után találok olyan magyarázatot, ami a kis lelkemet ugyan pillanatnyilag megnyugtatja, de hosszútávon csak egyre inkább elsorvasztja.

now-5

Mert mondhatom, hogy majd később olvasok igét, majd legközelebb szolgálok, majd pár év múlva leszek szelíd, majd idős koromban leszek imaharcos, majd, majd, majd … , de ezekkel a majd-okkal az a baj, hogy sosem fognak eljönni. S a Krisztussal járásban nincs majd, csak most van.

Az ítéletnap eljön, ha akarom, ha nem, azt nem lehet elnapolni. S akkor egyetlen kifogás sem fog megmenteni. Épp ezért, jobb, ha én teszem fel magamnak a kérdést: miért nem MOST?.

Ja, hogy lemondással járna, energiát igényelne, önmegtagadást? De hát, nem azt mondom, hogy  még az életem sem drága, akkor mi tart vissza?

Mióta tudatosítottam magamban ezeket, jobban odafigyelek a majd-ra mindig, a hitéletben pedig hatványozottan, s mikor mondanám, vagy épp csak gondolnám, felteszem a kérdést: miért nem most? S azt vettem észre, hogy ilyenkor igazán elszégyellem magam, mert rájövök, hogy igazából semmi akadálya nincs a cselekvésnek, vagyis az akadály csak én magam vagyok.

Nem mondom, hogy sikerül mindig megragadni a mát, a most-ot, de mióta ezt gyakorlom, jóval többször voltam engedelmes a lélek szelíd hangjának.

S mindezt miért? Mert most van az idő, mikor az Urat kell követni, most, hogy teljes szívemből szolgáljam őt. Most. Tedd te is még ma!

Vissza a jövőbe

Bár csak „fogadtam volna” Veled! A cím alapján ugye a filmre gondoltál? Nekem sokszor eszembe jut ez az ellentmondásos szóösszetétel. Ilyenkor nem a filmre gondolok, hanem a főnököm szavaira. Most is látom magam előtt azt a dolgozószobát, ahova behívatott. Megkínált egy pohár vízzel, és lassan el kezdett faggatni arról, hogy hogyan haladok a munkámmal. Ezt követően irányt váltott a beszélgetés. Hosszasan ecsetelgette, hogy mit gondol rólam, és hogy szerinte képtelen dolgokra vállalkozom. Tudod mit tartok érdekesnek? Ez három éve történt, mégis naponta eszembe jutott, amíg dolgoztam, és még most is felidéződnek bennem e szavak, ha elengedem magam. Legváratlanabb pillanatokban, régi-ismerős érzések.

Valahogy így:

„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este…

Így hittem akkor, ostobán
tűnődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer.”

(Részlet Pilinszky János – Miféle földalatti harc című verséből)

city_night_park_benches_795_1920x1080-450x253

Mi is ez valójában? Seb, sebek! Sebek, amelyek, ha figyelmetlenek vagyunk, tovább sebeznek. Mert a sebekből megtanulunk egy hazugságot, és a későbbiekben erre alapozunk sok mindent. Talán ezért akarunk görcsösen kontrollálni.

Most már ismered a sebemet, de mi volt a hazugságom?

Úgy éreztem, és sokszor hittem is, hogy ha nem teljesítek, akkor senki vagyok. Ez a hazugság a munkahelyemből fakadt, de az életem más területeit is átszőtte.

Honnan ismerjük fel ezeket a hazugságokat?

Általában az ilyen válaszok elárulják az igazságnak vélt hazugságainkat: ha, ezt/azt teszem, akkor olyan mintha… számítanék, szeretnének, valakihez tartoznék, stb. Gyakorlatilag csillapítjuk a bennünk jajgató tanút. Így a megoldás elősegítése helyett tompítjuk a hazugságot! Az Isten őszintesége pedig leleplez minket. Jézus mondja:

„A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” János 10: 10

Hiszem, hogy tudod, hogy a tolvaj hogyan lop meg. Én is tudom. Sokáig ellopta a pihenésem, az étvágyam, a gondolataim, az érzelmeim. Egyszer csak ráébredtem valamire: nem tudom megváltoztatni a múltat, de a jövőt formálhatom a jelenben való élettel. Jó, ha tudom, hogy mik a sebeim, hogy azok ne uraljanak le. Csakis így tudom ezeket Jézus kezébe adni, hogy életet vehessek cserébe. Jézus egy olyan bővölködő életről beszél, amelyet nem a külső tényezők határoznak meg, hanem az Atyával való kapcsolat.

Mi a Te sebed, hazugságod? Vidd ma Isten elé.

Mindenre van időm, a Krisztusban

Nem, ne aggódj, nem írtam el. Így szoktam mostanában mondogatni magamnak, amikor lehetetlennek tűnő listák állnak előttem. A fejemben meg még hosszabb tennivalósorok, határidők gyűrűznek. Görcs szorítja össze a gyomromat, mert látom, hogy az idő telik, és nem fogok a végére érni azoknak a dolgoknak, amiket elterveztem, elvárnak tőlem, vagy elvárok magamtól. És ha ma nem teszem meg, akkor holnap még több mulasztással kell szembenéznem. Ettől a gondolattól aztán újabb és újabb stressz-tüneteket tapasztalok magamon.

A „Mindenre van időm, a Krisztusban” parafrázist nem úgy értem, hogy Isten segítségével minden belefér az időmbe, amit szeretnék, és estére kipipálhatom az összes listámat. Inkább úgy, hogy a Lélek vezetésével bele fog férni az időmbe, minden, amit ma Krisztus vár tőlem.

Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. János 17:4

A krisztusi korba léptem legutóbbi születésnapomon, talán ezért is jött annyira közel ez az Ige. Jézus elvégezte mind, amit az Atya rábízott. Nem volt rá sok ideje, de olyan összhangban élt a mennyei Atyával, olyan együttműködésben, hogy minden, amit tett naponta, minden döntése, minden időtöltése, az összes elhangzott szava azt a célt szolgálta, hogy ezt a hatalmas küldetést beteljesítse.

Isten számomra is megadja az időt, amire ahhoz van szükségem, hogy ma elvégezzem azt, amit rám bízott.

cute-photo-photography-place-time-favim-com-66076

Olyan jól hangzik, olyan felszabadító gondolat, de ez egy valóságos harc naponta. Nekem mindenképp.  Mert mindig több ötletem van, mint időm. Mindig közbejön valami. Mindig. Mindig hatnak mások elvárásai és szükségletei rám. Mindig vannak önző álmaim, vágyaim, amelyek helyet és utat kérnek maguknak.  A világ értékrendje olyan könnyen kizökkent, s pótcselekvésekbe hajt.

Honnan tudhatom, hogy a sok tennivalóból mit részesítsek előnyben? Mire mondjak nemet? Olyan nehéz nemet mondani.

Az Istennel töltött valódi közösség a kulcs. Jézus életében ezt a példát látjuk. Korán hajnalban órákat imádkozott, tömegeket hagyott ott, hogy elcsendesedjen az Atyánál. Nem irányították mások elvárásai. Némelyek királlyá szerették volna tenni, de ő haladt következetesen az Atya által kijelölt úton.

S minden olyan személy, akiket Isten nagy dolgokban tudott használni a térdeiken tanulták naponta állhatatosan a Lélek vezetését, a fontossági sorrendet. Így tudott életük hatékony maradni és nem felmorzsolódni a számtalan lehetőségben.

Isten jelenlétének, Igéjének fürdőjében útmutatást és erőt kapok. Lehet nem látok egyből messzire, de elég minden napnak a maga baja. Elég az a kis fénynyaláb, ami bevilágítja a lábam előtt az ösvényt.  Mert tudom, hogy ki fogja a kezem az ösvényemen. Tanulok bízni benne egyre jobban.

Lassan véget ér a mai napom, és ha jól átgondolom a terveimből annyi minden elmaradt: válaszok levelekre, sürgető ügyek sok időt igénylő elintézése, kreatív tervek, alaposabb takarítás a felszínes rendrakás helyett, az ágyam melletti polcon roskadozó könyvek kóstolgatása, betervezett munkák, nagyobb lélegzetvételű telefonbeszélgetések…

Nem engedhetem, hogy az elmaradt dolgok miatt az elégedetlenség otthonra leljen bennem. Inkább számba veszem mindazt, amire jutott idő és erő. S miközben sorolom, rádöbbenek, hogy ez egy még hosszabb lista. Pedig egy perccel azelőtt még úgy éreztem, hogy ma nem jutottam semmire. Ez is az ellenség megtévesztése. Azok a váratlan események, amelyek kizökkentettek valószínűleg fontosabbak voltak gondosan megszerkesztett listáimnál. Elképzelem, hogy ez a napom is kegyelemből Isten hatalmas puzzle-jének egy kis illeszkedő darabkája. És azt a szorongást, ami ennek ellenére fel-felüti bennem a fejét Elé viszem, aki így hív magához:

Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Jn. 11: 28
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. Jn. 11:30

Leteszek minden terhet, amit én raktam magamra. Belefáradtam az elvárásaimba, mások valós és részemről elképzelt elvárásaiba. Megfáradt és megterhelt lelkem megnyugszik Nálad. Jézus Krisztus a te igádat szeretném hordozni, mert az gyönyörűséges. Keresni mindenek előtt a Te országodat, mert csak így érdemes élnem. Tanítsd botorkáló lábaimat egyre nagyobb bizalommal járni Veled.

A felhőtlen égbolt és a földön heverő lehetetlen

Ilyenkor nyáron tiszta jó napszemüveget hordani! Megvédi a szemet a káros sugaraktól, még a ráncosodást is megelőzi valamennyire a homlok és a szemek tájékán. De nem mintha a ráncokban nem lehetne egyáltalán gyönyörködni! Nagyszerű találmány, még a ragyogó napsütésben is zavartalanul, hunyorítás nélkül meg lehet tekinteni a felhőket, az égboltot, gyönyörködni benne és csodálni a természet szépségét, elérhetetlen, mennyei tökéletességét. Mióta az egész világ Teremtője az én Atyám lett, azóta mindig az jut eszembe, milyen csodálatos lehet a mennyország, ha földi szemmel már ilyen szépet láthatok!

13935159_1739315156293240_8758419666940546355_n (1)

“Vannak balga emberek, akik távcsővel fürkészik a messze jövő láthatárát és sopánkodnak az ott mutatkozó felhőkön, miközben figyelmen kívül hagyják a felettük ragyogó kék eget.” (C. H. Spurgeon)

Alapból elég sokat gondolkodó, elmélkedő típus vagyok és van, hogy egy-egy helyzet kapcsán olyan dolgok jutnak eszembe, olyan dolgokra jövök rá, amik megterhelnek, meglátok valamit, ami elszomorít, letöri a szárnyaim. „Távcsövemmel” a jövőbe repülök, gondolatban előrevetítem az életem és ott szembenézek az óriással meg a veszteséggel. Látom, hogy hova, mivé kellene formálódni, változni, nekem is, másnak is, de minden annyira elérhetetlennek és kilátástalannak tűnik! Aztán megfordulok és visszanézek: valamit másképp kellett volna tenni? A ráncok vagy az itt-ott megjelenő szürke hajszálak a maguk jól megszabott idejében érkeznek vagy valami megmásította volna az eredeti tervet? Valamit elhibáztam, valamit másképp kellett volna?

Olvasom egyik kedvenc írónőmtől és igazat adok: “Tudtad, hogy léteznek lelki fertőzések? A legsúlyosabbak közül az egyik a Mi lesz, ha, a másik pedig a Bárcsak gondolatokkal függ össze. Ezek a gondolatok ikertestvérek, hasonlítanak egymásra, de nem ugyanazok. Mindkettőből hiányzik a hit látása. A Mi lesz, ha a jövőbe néz, és aggódik. A Bárcsak a múltba tekint vissza, és panaszkodik a miatt, amit Isten adott. Az első következménye az aggodalom, a másodiké pedig a harag.” (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)

Rájöttem már arra is, hogy a ráncok és a szürke hajszálak mozgatói gyakran az Úr iránti vágyódásom mozgatói is. Az Ő keresésének, megtalálásának és megismerésének a mozgatói. S van, hogy a ráncon vagy a szürke hajszálon túl csak az fontos, hogy halljam a hangját, csak értsem, amit mond.

Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.Zsoltárok 32:8

Az, aki minden hajszálat számon tart, megkeres és megfogja a kezem, itt és most. Ezt onnan is tudom, hogy nem egyszer ébredtem rá reggel egy olyan napra (mint a main is), amikor elém hozta a legyőzött óriásokat a jövőből és megmutatta őket: látod, a földön hevernek! A legyőzhetetlenek, a megváltoztathatatlanok, a lehetetlenek. „A semmiből” tevékeny fordulatot hozott, és az álmoknak cimkézett szinte titkos kívánságlistámból is van, hogy kipipálhatok egyet-egyet. De ezek felett az Ő keze nyoma az, ami a leginkább megörvendeztet!

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” Jeremiás 29,11-13

Milyen társ vagy?

Férjem egyik jó szokása, hogy szolgálatra való készülődésébe mindig bevon engem is. Egyik vasárnap Őrá bízta a lelkipásztor a délelőtti liturgia levezetését. Azon a délelőttön, központi helyen az idő fogalma állt. Férjem a következő igét választotta mottóul:

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” 90. Zsoltár 12. vers

Készített egy visszaszámlálót, ami percekre lebontva mutatja, hogy mennyi idő van még hátra abból a napból. Ezen felbuzdulva megnéztem, hogy ha 70 évig élnék, akkor hány napom lenne még hátra. Kiderült, hogy 14993 nap állna még rendelkezésemre. Negyvenegy év hosszúnak tűnik, egészen addig, amíg le nem bontjuk napokra, mert így ráébredünk, hogy milyen gyorsan elmúlik az élet.

Mit csináljunk a napjainkkal? Úgy tűnik, a férfi mindig tudja, mit csinál az Ő napjaival, mert céltudatosabb és jobban maga előtt látja az életét. Hány nő hagyja, hogy egyik nap csak úgy folyjék a másikba, a napok hetekbe, a hetek hónapokba, míg elmúlik az egész év. Szilveszter napja a megelégedett visszapillantás ideje számodra, vagy úgy érzed magad, mint aki nem tud visszaemlékezni semmi jelentős feladatra, amit az elmúlt év folyamán végzett volna el?

Lehet, hogy Te céltudatosabb vagy, és jól meghatározott napirend szerint kezedben tartod a rendelkezésedre álló időt. Én magam is azok közé tartozok, akik különféle beosztások szerint pörgetik a házimunkát, de ez egyaránt érvényes az imaéletemre, társasági életemre is. Mindig is úgy éreztem, hogy ez egy jó mankó, ahhoz, hogy ne csupán egy énközpontú életet éljek. Például így mindig emlékeztetem magam, hogy az elöljáróimért, rászorulókért is imádkozzak, és ne csak a saját családom problémáival teljek be imáim alatt. Különösen gyermekünk megszületése után éreztem, hogy ilyen mankó nélkül mennyire el tudok sodródni az Isteni lelkülettől, hozzáállástól.

Miközben igyekszünk gazdálkodni azzal az idővel, és helyt állni azokon a területeken, amikből puzzle-ként össze áll az életünk, feltevődik egy kérdés. Mindez szép és jó, de milyen társ vagy? Minden nő szeretne megbízható, szorgalmas, szeretetteljes és összeszedett lenni a házasságában. De mi akadályozza ezt?

Úgy gondolom, hogy mindegyikünkben van egy Pál és van egy Barnabás.

Pál, aki célorientált, feladatközpontú, hiszen emlékszünk, ezt mondja:

„de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Filippi 3:14

Barnabás, aki az emberekre figyel, ezért tud bátorítani, segíteni. Szeretett volna második esélyt adni Márknak, Pál azonban erre nem volt hajlandó. Az idő bebizonyította, hogy Barnabásnak volt igaza, mert Márk hűségesnek bizonyult, és végül maga Pál is kénytelen volt ráhagyatkozni.

„Néhány nap elteltével Pál így szólt Barnabáshoz: „Menjünk s nézzük meg, hogy vannak a testvérek azokban a városokban, ahol hirdettük az Úr szavát.” Barnabás magával akarta vinni a Márknak nevezett Jánost is, de Pál arra kérte, hogy ne vigyék magukkal, hisz Pamfíliában is otthagyta őket, nem ment velük dolgozni. Így nézeteltérés támadt köztük, s elváltak egymástól. Barnabás magával vitte Márkot, és Ciprusba hajózott. Pál Szilást választotta társul, és a testvérektől az Úr kegyelmébe ajánlva útra kelt.” Apostolok Cselekedetei 15:36-40

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy szeretni annyit jelent, hogy elérhetővé tesszük magunkat. Ez így jól is hangzik, de ott van a rengeteg teendő, a derék asszony mércéje igen magas a szemünkben. Nem egyszerű, de hétköznapjainkban e kettő között kell megtalálni az egyensúlyt. Mikor kell elengedni a feladatok listáját, és csak egyszerűen figyelni a családomra, a körülöttem levő emberekre?

Isten segít kiegyensúlyozottá válni ebben is! Adhat bölcsességet, hogy a kellő időben félre tudjuk tenni a napi feladat listát, és szeretni, jelenlétünket adni azoknak, akiket ajándékba kaptunk.

Családi idill

Egy meleg május végi délutánon történt, hogy hárman pihentünk a rózsalugas árnyékában: férjem, alig pár napos kisfiam, meg én.  Csodálatos pillanatokra emlékszem vissza, az illatok, a lágy szellő, ami felüdítette  a már kellemesen meleg levegőt, egy békésen alvó újszülött, boldog, szárnyalni tudó újdonsült szülők – minden egyes részlet, mintha nem is e világi lenne.  Annyira idilli volt ez az élethelyzet, hogy már-már elhittem, hogy ezentúl csak ilyen lesz az élet. Csodálatos ajándék feleségnek, szülőnek lenni, hiszen minden arról szól, hogy örüljek az Isten nekem ajándékozott csodáinak.

alvas

Ez így is van, örömre hívattunk el, csakhogy mindannyian tudjuk, hogy az élet nem csupán ilyen rózsaillatú pihenésekből áll. A világ amiben élünk, szinte mindent megtesz annak érdekében, hogy fontos feladatokkal lássa el a házastársakat. Férjeink legtöbb esetben naphosszat dolgoznak, mi feleségek úgyszintén, polgári foglalkozásban vagy pedig otthon, háztartásban. Gyermekeink pillanat alatt kinövik a hosszú babaalvásaikat, helyette vannak a sorozatos éjszakai felébredések, fogacskák kibújásával járó fájdalmak, sírós, csak anyás korszakok, dackor, meg még minden, amit el lehet képzelni. Hamar szétfoszlik a rózsaszín felhő, ami a kezdeti, szülővé válás állapotát jellemezte, és a mindennapi élet kihívásaiban hajlamosak vagyunk elcsüggedni. Legalábbis én igen. Hogy miért csüggedek? Mert sokszor azt hiszem, hogy ezentúl már soha nem lesz olyan, hogy csak a férjemmel ketten legyünk, hogy rossz szülő vagyok, nem vagyok eléggé ügyes háziasszony hiszen sosincs  hétfogásos ebéd az asztalon, soha nem lesz már olyan, hogy két óránál többet aludjak egyhuzamban, és a legrosszabb, hogy az Istennel töltött minőségi időm sem olyan, mint amilyennek szeretném. Alig várom, múljon el ez az életszakasz, pár év múlva könnyebb lesz… Ahogy ezt kigondolom, szívembe hasít az a gondolat, hogy még csak most volt, amikor csodáltam az alvó kis csöppséget, és azóta már jár, beszél, és le tudja venni az asztalról a poharat. És ha a csüggedő szemüveget leveszem, meg kell lássam, mennyi öröm volt ebben az elmúlt két évben. Sokkal több, mint amennyi csüggedésre való ok. Megéltem ezeket, vagy vártam, hogy teljen az idő, hogy legyen “könnyebb”? Sokszor igen, máskor meg nem.

Egyik énekünk arra hív fel, hogy “nézd az áldást, nézd meg egyenként..lásd meg, Isten kezéből mily sok jó ért ért”ezekkel a sorokkal szeretnélek hívni, hogy álljunk meg egy pillanatra és nézzünk vissza, számláljuk meg az áldásokat. De ne csak a múltéit, hanem a jelenét  is. A prédikátor az írja, hogy

“Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek.” Prédikátor 3, 1

Mi az az élethelyzet, amiben épp benne vagy, amit élvezel, vagy amit talán a múltnak tudnál már? Bátorítalak, élvezd, örülj minden percének. Ha gyönyörűen rózsaszín, és könnyű örülni, akkor azért, ha meg nehéz, akkor még-inkább, mert Jó Atyánk kezében semmi sem történik hasztalanul, “azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Róma 8, 28

Hogyan örülj, hogyan élvezd? Adj hálát érte, sorolj fel minden egyes pici apró eseményt, ami eszedbe jut, ne hagyj semmit elveszni. Én hálás vagyok most, hogy a gyerekeim valami csoda folytán még alszanak, és így írhatom e sorokat. 🙂 És bármi jön a mai nap során, szeretném megélni, oda figyelni, tudatosan Isten jelenlétében lenni. Ezt nem azért írom tanácsnak, mert nekem annyira könnyű, hanem mert első sorban magamat is szeretném erre bátorítani veletek együtt. Nem azt akarom mondani, hogy élj a mának, de éld meg a mát, mert ez a tied, ez a mienk, ez Isten jelen pillanati ajándéka, a ma. Köszönjük meg az Ajándékozónak, és fejezzük ki hálánkat azzal, hogy értékeljük azt, amit kapunk.

Felszabadító remény

Uram, folytasd, kérlek, bennem a jó munkát!
Te kezdted el, te vidd véghez, mit tervedbe foglaltál!
Nem számít mit tesznek mások,
Én rendelkezésedre állok,
Hogy szerető kezed érintése formáljon át!

Sokszor hallottam, és énekeltem ezt az éneket, de volt egy alkalom, amikor különös imádságot jelentettek számomra ezek az éneksorok. Már sokadjára ébredtem fel éjszaka, mert valami megmagyarázhatatlan rémálom gyötört. Majdnem minden éjjel azt álmodtam, hogy szégyellem magam, és annyira féltem, és rémülten ébredtem fel éjszaka, hogy nem tudtam egyedül aludni a szobámban. Egyik ilyen éjjel történt, hogy emberek támasza helyett az Istent kerestem, és végighallgattam egy hangszalagot. Jobban mondva, végigimádkoztam. Sorra  adta Isten az imádság szavait a számba.  Dicsértem Őt, majd megvallottam, hogy Krisztus Úr, a nagy Király, elmondtam, hogy kerestem és keresem az élet értelmét, célját, hogy nem adom fel a reményt, mert van megoldás, mert  Jézus Krisztus értem adta magát a golgotán.  Majd a következő  éneket énekeltem el Istennek, minden egyes szavát átérezve, átélve, komolyan gondolva :

Én Istenem, szívem megtört teljesen…
Hozzád hozom örömtelen életem.
Sok még a bűn, ami fogva tartja lelkem,
És nem tudom, hogy hol tegyem le terhemet.

Segíts, Istenem!
Nem maradt más nekem,
Csak te vagy reményem.
Bocsásd meg bűneim 
És adj békét nekem!
Adj szabadulást!
Adj, kérlek, gyógyulást a szívemnek,
Hogy örülhessek végre tebenned!

Eddig, Uram, téged nem kerestelek,
Nem hittem el, hogy megmenthetsz te engemet.
Nézd most, Atyám, íme elhiszem, hogy rám vársz,
Régóta már tudod életem megoldását.

Ezt az imádságot követte egy másik, a kezdő soraim idézete, ahol könyörögtem Istennek, hogy folytassa bennem a jó munkát.  És Isten meghallgatott. Lassan tizenöt év telt ez azóta, de azután az este után soha nem jöttek vissza a kínzó álmaim, helyette Isten vette még-inkább kezébe az életem. Nem vagyok egy könnyen formálható agyag a kezében, de nem enged el, türelmes, nagyon türelmes, és végtelen szeretettel szeret engem.

Hogy miért is pont ezt írom le most nektek?

Két napja volt a tíz éves osztálytalálkozóm. Tanáraink meg szerettek volna lepni minket, és előkerestek egy régi felvételt rólunk. Szokás volt az iskolánkban, hogy minden egyes osztály egy színdarabbal készült farsangra, amit a város kultúrtermében adtunk elő. A mi  osztályunk előadása a huszonegyedik század fiataljait akarta kiparodizálni, és nem tudom miért, de valahogy nagyon nyers stílusban sikerült ez nekünk. Tele volt lázadással, csúnya beszéddel, szennyel az az előadás. És ott voltam én is, benne ebben a szennyben. Mondanom sem kellett, hogy nem a visszaemlékezés öröme, meg a nosztalgia töltött el, hanem a mély szégyen érzet. Nem értem most sem az akkori önmagam. Már Isten gyermeke voltam, eltelt legalább egy év azóta, hogy elénekeltem, imádkoztam a fent leírt énekeket, hogy átadtam őszintén, teljesen az életem Krisztusnak, és mégis. Egy ige jut eszembe:

“De ahol megnövekedett a bűn, ott bővebben áradt a kegyelem” Róma 5, 20 

Annyira jó, hogy ilyen Istenem van nekem, aki meghalt értem,  kifizetve minden bűnömnek az árát, hogy aztán kegyelemmel fordulhasson hozzám. Annyira jó, hogy ha elesek, Jó Atyánk nem lesújt, hanem még-inkább kegyelmes, hogy felemelhessen. Ő látja bennem( bennünk) azt, akivé akar formálni szeretne, akivé alkotott már az anyám méhétől fogva, és türelmesen vezet, felállít akárhányszor elesem. Amikor átadtam az életem Istennek, soha többé nem szerettem volna vétkezni, de nem így történt. Édesatyám ezt tudta, és vállalta, hogy egész életem során munkálkodik rajtam, és minden egyes alkalommal amikor elesem helyreállít. És van változás, mert már nem vagyok az , aki voltam azon a felvételen, és hiszem, hogy tíz év múlva nem leszek az, aki most, mert Isten mindig jó munkát végez, és teljes lényemmel kívánom, hogy folytassa bennem azt, ami elkezdett. Ha a múlt bűneire nézek, szégyellem magam, de ha Istenre, akkor szégyenemből felszabadít a hála !

635872216106950472-1324437628_past

Istenem reményteljes jövőt ígért nekem. Az a reményem, hogy meglátom majd egyszer Őt, hogy teljesen megigazít, és olyan helyet készít nekem, ahol nem lesz többé bűn, hanem tiszta dicséret. És ez a reménység nem szégyenít meg. Ezt a felszabadító reménységet kívánom ma, vasárnapra minden nőnek ! 🙂

Kire nézel?

Az utóbbi időben gyakran aggódtam, szerintem már képes voltam bármi miatt kétségbeesni. Szeretném mondani, hogy okkal és joggal, de nem tehetem. Hisz, mint Isten gyermekének nem volt okom az aggodalomra.

(“Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6,34)

“Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” (Róma 8,28))

Én mégis kétségbeestem, ha a jövőre gondoltam, az előttem álló problémákra, nehézségekre, megoldandó feladatokra, mert láttam magamat, parányi, gyenge és erőtlen mivoltomat.
Később rájöttem, itt kezdődött a baj. Magamat néztem. Magamat néztem, ahelyett, hogy Őt szemléltem volna, ahelyett, hogy megláttam volna, hogy Isten mennyivel hatalmasabb minden jelenlegi vagy jövőbeli problémámnál.

Nem voltam boldog, mert mikor magamat nézem:
félek és aggódok – mert látom, hogy gyenge vagyok, hogy fiatal és tapasztalatlan vagyok, hogy…hogy…hogy
elégedetlen vagyok – önmagammal, mert képtelen vagyok teljesíteni, amit akarok, amit kell, képtelen vagyok még arra is, hogy ne aggódjak. – és másokkal szemben is, mert ilyenkor soha semmi sem jó.
nem találom a helyem – folyton a jövőt szemlélem, próbálom látni, felmérni mi lesz majd? mi lesz ha? és elfelejtem, hogy mi van most? Nem tudom élvezni a jelent, mert igazából nem is a jelenben, hanem a jövő árnyékában élek, ahol nem süt a nap.

Mikor ezekre rájöttem, elhatároztam: én Istenre akarok nézni. De hogyan? Hogyan jussak túl önmagamon? Összeroskadva kérdeztem, hogyan, mit tegyek Uram?
Nem akarok aggódni, félni, elégedetlenkedni, én élni akarok itt és most.
Imádkoztam, Igét olvastam:
“De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2. Korinthus 12,9)

… és rájöttem,  rájöttem arra, amit már eddig is tudtam. A megoldás Krisztus ereje, amit az Ő jelenlétéből nyerhetek.

Krisztus jelenléte megoldás minden problémámra, a Vele töltött idő ad erőt a hétköznapokhoz. Mert Ő jelenlétőből kapom az Ő erejét, erejét, mely megújít és reményteljes jövőt ad.
A Vele töltött idő az, ami olyan Kőfalat épít körém, mely a jelenben tart. Az Ő jelenléte az, amely felemeli a tekintetem.
Ha nincs elég erőm arra sem, hogy Rá tekintsek, akkor (még több) időt kell a közelében legyek, hogy feltöltődhessek.

spink-roses-gifts-hearts-bench-vintage-photo-hd-wallpaper

És igen, tényleg ez a megoldás, tapasztalom, meg azt is, hogy, ha Krisztusra nézek:

Kapok hitet – hitet, mely elfedezi a múltat, hitet, mely segít túllátni saját magamon, hitet, mely gyengeségeimet is elfogadja.
Kapok reményt – reményt, mely jövőt ad, reményt, mely napsütést ígér, mely minden problémán és gondon átrepít
Kapok szeretet – szeretet mellyel a jelenben élhetek. Szeretet, melyet a jelenben kapok, s melyet tovább adhatok, örömmel, árnyék nélkül.

TE kire nézel? Kin függ a tekinteted? Csüngsz-e rajta, mint gyermek az anyja ölén? Vágyod-e erőt adó jelenlétét? Mert ott kezdődik minden. Isten jelenlétében kezdődik a jelen.