Ítélkezésről anyai szemmel

Ismerős az a helyzet, amikor a gyermekünk két hasonlónak tűnő helyzetet ugyanolyannak lát, míg mi azokat teljesen másképp értékeljük? Előfordult már, hogy nem értette a gyerekünk, hogy holott a cipőt az ajtónál szoktuk levenni, mégsem bánjuk közvetlenül porszívózás előtt, ha cipővel jön be a konyhába? Ismerős a helyzet, hogy a gyerekünk nem érti, hogy habár nem szoktuk kibontani a túró rúdit a Tescóban, van olyan eset, hogy egy fárasztó nap után mégis megengedjük, hogy fizetés előtt elfogyassza az édességet? Vagy, amikor nem érti, hogy habár a csúnya beszédért mindig rászólók, van olyan helyzet, amikor nem szólok egy szót sem, csak némán átölelem?

Isten érdekes módon tanított engem az ítélkezésről egy hasonló, itthon megtörtént helyzeten keresztül. Rómaiakhoz írott levelet olvastam, a jól ismert igerészt az ítélkezésről:

Ezért nincs mentség számodra, akárki is legyél, ha magadat bírónak képzeled, és mások felett ítélkezel. Mert, ha másokat elítélsz, azzal magadra is ítéletet mondasz. Hiszen te magad is ugyanazokat a dolgokat teszed, amik miatt a másikat elítéled! Róma 2:1

Itt még úgy éreztem, hogy jó vagyok, nem esett nehezemre tovább olvasni.

De hogyan képzeled, hogy elkerülheted Isten ítéletét, ha elítéled azokat, akik ilyeneket tesznek, miközben te magad is ugyanúgy élsz? Vagy talán semmibe veszed Isten gazdagon áradó jóságát, elnézését és nagy türelmét? Nem veszed észre, hogy jóságával arra az elhatározásra akar vezetni, hogy megváltoztasd a gondolkodásodat és az egész életed?! Róma 2:3

Eszembe jutott egy aznapi helyzet a gyerekekkel, amikor az 5 évessel sok konfliktusunk volt már, és bement egy keksszel a gyerekszobába, ahol történetesen nem szabad enni. Úgy éreztem, hogy az a helyes, ha most kicsit békén hagyom, és később beszélem meg vele a dolgot, mire a 3 évesem panaszkodva jött ki a gyerekszobából, hogy a bátyja bent eszik a szobában. Ezt végiggondolva leesett a tantusz. Én is pont ugyanúgy viselkedek, mint a 3 és 5 éves gyerekem, amikor ítélkezek. Olyan vagyok olyankor, mint ők. Ítélkezéskor olyan értetlen és együgyű vagyok, mint a gyerekeim, akik sokszor nem értik a szitut.

Isten is úgy tekint le ránk felülről, mint ahogyan mi is látjuk a kisgyerekeinket – megérti az érzéseinket; tudja, miből fakad a feszültségünk, átérzi a fájdalmukat; ismeri a gyenge pontjainkat. Röviden fogalmazva: pontosan tudja, mikor mire van szükségünk, mikor kell szigorúnak lennie, vagy mikor lágyszívűnek és engedékenynek.

Habár kívülről akár egyértelműnek is tűnhet számomra egy helyzet, fogalmam sincs, mi zajlik le Isten és ember között. Nem látok bele Isten és az adott ember kapcsolatába, hogy éppen mi történik köztük, hol áll a kapcsolatuk, Isten mit akar neki tanítani magáról. Lehet, hogy Isten éppen türelmet gyakorol vele szemben? Vagy a jóságát akarja neki megmutatni? Vagy éppen a kegyelmes, megbocsátó szeretetével ismerteti meg? Ki vagyok én, hogy Isten csodálatos tulajdonságait megkérdőjelezzem azáltal, hogy ítélkezek? Miért gondolom, hogy tudom, hogy mi a helyzet a másik emberrel, és tudom, hogy mit, miért csinál? Ami fontos üzenet volt számomra ebből az igerészből, az az, hogy nem csak ember, hanem Isten és ember ellen vétkezek, amikor ítélkezek. Isten csodálatra méltó személye, gondoskodó szeretete felett ítélkezem. Porba tiprom a gazdagon áradó jóságát, elnézését és a nagy türelmét. Mindezt csak azért, mert értékelni tudni vélem a helyzetet. Akarom ezt? Nem! A 3 és 5 éves gyerekem szintjére akarok süllyedni? Nem szeretnék!

Eddig, amikor úgy éreztem, hogy helyesen felül tudtam kerekedni az ítélkezés kísértésén, akkor mindig megpróbáltam megérteni a helyzetet. Vajon az adott személy miért csinálja azt, amit csinál, lehetséges forgatókönyveket vázoltam fel magam előtt. Lehet, hogy azért mogorva a pincér, mert keveset aludt éjszaka. Vagy szakított a barátjával. Vagy lehet, hogy valamilyen tragédia érte mostanság. Vagy… Vagy… Most azt gondolom, hogy nem kell ezzel foglalkoznom, nem tartozik rám. Nem kell felmentést se keresnem a másik számára. Csak Istenre és az adott emberre tartozik, hogy mit és miért tesz, ezért semmi közöm hozzá. Még soha nem hagyta el annyiszor az a mondat a számat, hogy nem tudhatjuk, mióta ezt olvastam. Ennyi. Téma itt lezárva. Nem tudhatjuk. Nem az én dolgom.

Nem mondom, hogy nem ítélkeztem többször is azóta. De remélem, hogy Isten tanítása nemcsak bemegy az egyik fülemen és azonnal távozik a másikon, hanem megváltoztat és az életem része lesz. Ezzel a reménnyel nézek a holnap elé.

Balázs Fruzsina

Az ítélkezés mögött

Nem tudom mások, hogy vannak vele, de én azt hiszem úgy születtem, hogy kedvemet leltem már gyerekként is megfigyelni és mérlegelni másokat, aztán valamiféle ítéletet hozni velük kapcsolatban. Még gúnyverseket is írtam néhány osztálytársamról. Akkor még nem tudtam miért teszem, és miért esik jól a lelkemnek pillanatnyilag valami elmarasztaló vagy negatív címkét aggatni a másikra.

Az ítélkezés nem is annyira arról a másikról szól. Az ítélkezés, mint minden bűnünk az önzésünkből és énközpontúságunkból fakad. Sokkal többet árulnak el rólunk elítélő, másokat elmarasztaló megjegyzéseink, még ha szép kegyes csomagolást kapnak is, mint arról, akit tulajdonképpen „csak féltünk”, „csak sajnálunk”, „csak imádkozni kell érte”, csak a „legnagyobb szeretettel meg kellene neki már valaki mondja”…

De nem mi fogjuk megmondani, mert mi igazából csak magunkat fényezzük a másik hibáin keresztül, és ha jó mélyen magunkba tekintünk nem a cselekvő, felemelő szeretet vezet az ilyen ítélkező szavak kimondásához.

Mentegetőzés, dicsekvés, önbizalomhiány, kicsinyesség, gőg.

Amikor ítélkezünk, akkor a másik fölé helyezzük magunkat. De föntről nézni az Isten helye, nem a miénk. Szellemi törvényszerűség, hogy aki magát felmagasztalja meg fog aláztatni. És aki ítél, az ítéltetik.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát. Mt. 7: 1-5

Jézus fellépett az ítélkezéssel szemben. És a figyelmet az ítélkezőre magára, a gerendáira irányította. Az óriási problémára, amit ha nem orvosol nem tud áldás és segítség lenni a mások életében.

judgment

Élénken emlékszem egy régi beszélgetésre, ami rádöbbentett a gerendáimra, a büszkeségemre, az alázat hiányára az életemben. Egy megtört életű nővel beszélgettem, akit korábban is ismertem, de zűrös, (és elképzeléseim szerint helytelen) életvitele miatt távolságtartó voltam vele szemben. Valahogy úgy alakult, hogy egy szeretetteljes gesztussal szolgált felém, és egy jó beszélgetés alakult ki köztünk, s valami mentegetőzés féle hagyta el a számat a korábbi zárkózottság miatt, amire ő nagyon őszintén reagált. „Nem zárkózottság az, hanem büszkeség.” A szavai sokáig visszhangzottak bennem, és rádöbbentettek, hogy mennyire nem a kegyelmes és irgalmas Isten szemével nézem úgy általában az embereket. Mennyire nem annak a Krisztusnak a lelkületét hordozom, aki lehajolt a kőzuhatagra ítélt parázna nőhöz, és az összes többihez, akik szégyenletes terheket, bűnöket cipeltek. Aki azt mondta, hogy:

Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Jn. 12:47b

Jogos a kérdés, hogy akkor mit tegyünk, ha igazán komoly problémát, bűnt látunk a másik életében, és nem tudunk egyszerűen elmenni mellette?

Helye van annak, hogy Isten Igéje alapján megítéljük valamiről, hogy helyes-e, de a segítés valódi szándéka nélkül, öncélúan, szeretetlenül nem szabad ítélkezni.  Imádságban Isten elé kell hozzuk ezeket a dolgokat. Ha őszintén törődünk a másikkal, akkor ezt fogjuk tenni. A térdeinken megértjük, hogyha több feladatunk van ezzel kapcsolatban a közbenjárásnál.

Az ítélkezés, ha vissza-visszaköszönő szokás az életünkben fel kell vegyük vele a harcot. Mert az ítélkezés elválaszt bennünket egymástól. Akadály lehet a szolgálatainkban. Az ítélkező emberekhez nem szívesen fordulnak tanácsért, segítségért, a szívüket kiönteni mások.

Sokszor imádkozom könyörülő és irgalmas szívért, és Isten néha kemény megtörettetéseken keresztül, de munkálja bennem a krisztusi lelkületet, és ez kegyelem. Magamtól csak az ítélkezés tökélesítésére lennék képes.

Én úgy tapasztalom az élet nagyon gyakorlati dolgaiban is, hogy könnyebb egy makacs, rossz szokást úgy legyőzni, hogy helyettesítjük egy másikkal (pl. esti  nassolás helyett egy kis gyümölcsöt enni). Ítélkezés helyett keressük a jót, és ne fukarkodjunk szavakba önteni, ha észrevesszük. Mondjunk minél több jót egymásról. Ha késztetést érzünk mások furcsaságait, hibáit és hiányosságait szóvá tenni, a puszta hallgatás helyett jegyezzünk meg valamit az illetőről „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ami nemes és dicséretes…Fil 4: 8 És velünk lesz a békesség Istene!

“Ha ítélkezel az emberek felett, nem marad időd szeretni őket!” Teréz anya