Mennyire ismered?

Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.

Néha már közhelyként hat, hogy Isten a Vele való kapcsolatra teremtett minket. Nem is vesszük elég komolyan, ezért olyan hiányosak az ismereteink Róla. Pedig Ő tényleg vágyik ránk! Azt akarja, hogy egyre jobban megismerjük Őt. Nem arról van szó, hogy mennyit tudunk Róla elméletben, mennyit hallottunk Róla egy-egy igehirdetésben, hanem arról, hogy mennyire tapasztaltuk Őt meg egy-egy élethelyzetben.

Nekem az is sokat jelentett, amikor felfedeztem, hogy Isten nevei a jellemét tükrözik. Tudom, hogy megsegítő erő (Zsolt. 28,8), hogy mindig biztos segítség a nyomorúságban (Zsolt. 46,2), hogy Ő a látás Istene (1Móz. 16,13), aki mellettem bizonyít (Jób 16,19), Immánuel (És. 7,14), a jó Pásztor (Jn. 10,11), Csodálatos Tanácsos (És. 9,5) és folytathatnám. Honnan tudom? Mert tapasztaltam. Azt is tudom, hogy Ő az egyedül igaz Isten. Honnan? Mert mondta. Nekem, személyesen. Nem is fogom elfelejteni, soha!

Távol voltam az otthonomtól, s a fejemben minden összekuszálódott, mert a messzeségben is utolért, amitől már otthon is menekülni akartam. Isten azonban ott is ugyanaz volt. Úgy döntöttem, hogy reggeli áhítataim során Neki szegezem a Saulus kérdését: „Ki vagy, Uram?” (Ap. Csel. 9,5). Szinte villámként hasított belém az elsőként kapott válasz: „Az egyedül igaz Isten”. Hívő fiatalként nem volt ismeretlen számomra az Ige, de még soha ennyire személyes sem. Azóta még inkább tudom: Őt akarom szeretni, szolgálni és egyre jobban megismerni. Ebben az évben is. Ugye te is, testvérem?

Istenkép

Azt mondja a pszichológia, hogy a szegényes, sérült énkép a sok magával küszködő, boldogtalan ember problémája.  Azt is mondja, hogy el kell fogadjuk, meg kell szeressük végre magunkat és akkor sokkal jobban fog működni minden. És ez jól hangzik.

Csak az a gond, hogy van benne egy kis csavarintás. Fontos, hogy mit gondolunk magunkról, milyen hazugságokat hiszünk el magunkról, amelyek meghatároznak. De nem tudjuk magunkat a hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Amíg önmagunkban keressük a megoldást nem jutunk messzire. Ugyanazokat a köröket fogjuk róni magunk körül. Lehet jobb lesz kicsit a hangulatunk, de könnyen megtörténhet, hogy az énképünk helyrepofozása közben elhiszünk pár újabb hazugságot.

Mert Isten Igéje szerint az igazság az, hogy önzőek vagyunk, végtelenül önzőek. Önző az is, akinek dagad a melle a hatalmas, akár túlzott önbizalomtól, és önző az is, aki utál a tükörbe nézni, vagdossa magát kínjában, és az öngyilkosság gondolatával barátkozik. Mert mindkettő önmagával van elfoglalva, még ha ez teljesen másképp nyilvánul is meg.

Jézus azt tanította, hogy tagadjuk meg magunkat.

"Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt." Márk 8: 34-35

Az önszeretet természetes, ezért hív Jézus arra, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint magunkat. A férfiakat az Ige arra buzdítja, hogy úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. A legtöbb esetben nem kell nekünk különösebben tanulnunk magunkat szeretni. Megy ez már pelenkás korunk óta.

Egy torz, beteg énképnek mindenképp gyógyulásra van szüksége. De a magam bőrén, lelkén tapasztaltam, hogy a gyógyulás igazán, akkor kezdődik el, akkor kezdődött el, amikor abbahagytam a beható foglalkozást az alacsony önbecsülésemmel, a sérült lelkemmel és a felszabaduló energiával egy másik kép helyreállításán kezdtem dolgozni. Az Isten bennem lévő sekélyes, szegényes, valótlan képén.

Az igazi probléma nem az, hogy mit gondolunk magunkról, hanem az, hogy mit gondolunk Istenről, a Teremtőről, a Megváltóról, a Szabadítóról, a Gondviselőről, Hatalmasról, Tanácsadóról, Csodálatosról.

Három példát említek, a Bibliából, akiken keresztül megértettem, hogy nem az énképem, az önbecsülésem az akadály a szolgálatban, az életfeladatomban, az Isten megdicsőítésében az életemben, hanem az, hogy milyen Istenképem van.

Mózes: a fáraó unokájaként ereje teljében, dagadó mellel, nekilátott megoldani népe problémáját. Nagyot bukott. Megölt egy egyiptomit, menekült és a pusztában apósa juhait legeltette. Amikor megjelent neki Isten az égő csipkebokorban és hívta, arra amire ő késztetést érzett a maga módján negyven évvel korábban is. Mózes már nem volt olyan lelkes és vállalkozó kedvű. Küldjél, kérlek mást, felelte Istennek. És Isten nem kezdte vállon veregetni, hogy ugyan már Mózes fog ez menni neked, megtanultad a leckét, képes vagy rá.  Csak annyit mond, hogy „Veled leszek”.  És a többit tudjuk. Mózes Isten hatalmas eszköze volt a nép megszabadításában az egyiptomi szolgaságból. Mert fel tudta emelni a tekintetét magáról, az ellenségről Istenre.

Naámán feleségének rabszolgája a második, akit portyázó arám csapatok hurcoltak el a hazájából. „Egy kisleány”, így ír a Biblia róla a Királyok második könyvében. Milyen énképe lehetett egy gyereknek akit kiszakítottak erőszakkal a családjából és szolgálóvá tették? Nem derül ki a történetből csak az, hogy erős Istenképe volt. Amikor szembesült Naámán betegségével bizonyságot tett arról az Istenről, aki meg tudja gyógyítani a leprás Naámánt is. Összetört lehetett a szíve, gyűlölettel és haraggal is szembe kellett néznie, de túl tudott ezen lépni és szolgálni az ellensége felé is, mert az élő Istenben gyökerező hite az új környezetben is benne élt.

Aztán ott van mindenki kedvence, Dávid, (Isten is odavolt érte, „szívem szerint való férfi”) a kis „kölyök” Isai családjából, akit Sámuel látogatásakor oda sem hívtak a többiek közé, úgy kellett a juhok közül előkeresni.  Isten már akkor látta a szívét. Góliát legyőzése után nyilvánvaló lesz, hogy Dávid ismeri Istent, és látja azt, amit Izráel seregében senki nem látott. Azt, hogy ki Isten, milyen hatalmas, mire képes. Míg mindenki  az óriásra nőtt filiszteussal foglalkozik és bénultan szemléli az eseményeket Dávid Istenről beszél, az óriás helyett Istenre koncentrál és legyőzi Góliátot.

"Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben.
És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az ÚR kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket." Sámuel 1. könyve 17:45-47

„Nézzünk az óriásokra-és elbukunk.
Nézzünk Istenre- és az óriásaink dőlnek le.”
Max Lucado

A sérült énkép, a sárba taposott önbecsülés, a bizonytalanság magadban valóságos probléma. Olyannyira, mint Góliát. De ne boncolgasd, elemezgesd tovább. Beszélj inkább Istenről, töltsd meg a gondolataidat az Igével, erősödjön meg a Róla alkotott képed. Lépj túl magadon, ne legyen többé kifogás a múlt, a félelem, az önbizalomhiány. Isten tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek győzelmesen élni, hittel követni, önzetlenül szolgálni. Neked és nekem is csak annyit mond: Veled leszek! Ha tudod ki Ő, akkor ez több, mint elég.

Mennyei édes apukám!

 

“Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: “Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” Róma 8: 14-17

Van néhány olyan Ige a Bibliában, amitől megmagyarázhatatlanul elerednek a könnyeim, összeszorul a torkom. Ez is ilyen. Nem vagyok érzelgős, sírós sem, mégis. Rájöttem, hogy van valami közös ezekben az Igékben, amelyek megríkatnak.  Istent, mint szerető édesapát, Atyát mutatják be. Azt hiszem a hiány, az édesapámmal való szeretetkapcsolat hiányának mélyre eltemetett fájdalma, és mennyei édes apukám gyógyító ölelésének kettőssége miatt törnek fel önkéntelenül a könnyeim.

5a913376147cb929cac3c236fc24df96

Az édesapám hangja nem biztonságot, szeretetet jelentett gyermekként számomra, hanem félelmet, szorongást, rettegést. Bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot.  Ő maga is az apai szeretet hiányától elszenvedett torzulásokkal élt, és bár jó szándékok voltak a szívében, nem azok teljesedtek ki.

Míg nem ismertem Istent, Őt is ilyennek tartottam. Félelmetesnek, kiszámíthatatlannak, nem tudtam felfogni a szeretetét, a feltételek nélküli elfogadását irántam.

Árvaságtól szenvedtem a lelkemben, annak ellenére, hogy volt édesapám. Végtelenül vágytam egy hangra, egy mély szeretetteljes férfihangra, aki magához von, megsimogat, és azt mondja: Figyelek rád, szeretlek, értékes vagy, csodálatos vagy. Mesélj, az élet leterhel néha, de mégis érdekelnek az érzéseid, mi mozgat meg, mi érdekel.  Nem kell minden szemrevaló fiúnak szerelmes levelet írj, nem kell hülyét csinálj magadból, hogy megkapd fiúk, férfiak figyelmét. Ennél sokkal becsesebb vagy.  Féltem a szíved. Fontos vagy számomra.

Ezek a szavak sosem hangzottak el felém, de mielőtt túlságosan mélyre mentem volna a megerősítés rossz helyen való keresésében átölelt a mennyei Atya. Szeretetével megállított. Atyaként jött felém, mert mindenkinél jobban ismer. Kitárta a karjait felém, és átélhettem azt, amit egy tökéletes földi apa sem tudott volna megadni. Végtelen, örökkévaló, örökké tartó, soha el nem múló szeretetet, békességet, szabadságot, biztonságot. Kegyelmet, megbocsátást. Fiúságot. Emlékszem, ahogy felnéztem kisírt szemeimmel az augusztusi csillagos égre, azt gondoltam: Aki a csillagokat, teremtette, és az egész világmindenséget kezében tartja az az Atyám, az én mennyei szerető édes apukám. Soha nem tapasztalt vigasztalódást éltem meg.

Sok év telt el azóta. Voltak idők, amikor elhalványult bennem annak a valósága, hogy kinek a családjába is tartozom, milyen hatalmas Atyám van, akivel Jézus Krisztusban megbékélhettem. Ilyenkor mindig nehezemre esett bízni Isten szeretetében, jóságában, és félelmeknek adtam teret az életemben.  Isten kegyelme, hogy megtanultam felállni ezekből a helyzetekből. Hogy többé már nem az határoz meg, ahogy mit kaptam, vagy mit nem kaptam meg az én földi apukámtól, mert maga a mennyei Atya szeret engem.

“Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” 1. János 1:3

Lehet te is árvaságtól szenvedtél, szenvedsz a lelkedben. Lehet, hogy korán elveszítetted, vagy nem ismerted földi édesapádat. Engedd, hogy mennyei Atyád átöleljen, sírd ki magad az ölében, öntsd ki a szívedet előtte. Nem vagy árva! Szeretett, elfogadott, áldott vagy! Krisztus családjában, a mennyei Atya asztalánál ülsz. Örököstárs vagy.  Figyelj Isten Szellemére, aki újra meg újra megerősít lelkedben arról, hogy Isten gyermeke vagy! Élj bátran, tudjad mindig ki áll mögötted.

“Azért imádkozom, hogy Urunk Jézus Krisztus, és Isten mennyei édesapánk bátorítsa a szíveteket és erősítsen meg benneteket minden jóra szóban és tettben egyaránt. Hiszen Isten megmutatta mennyire szeret bennünket, és irántunk való jóindulatából örökké tartó vigasztalást, bátorítást és biztos reményt adott nekünk.” 2. Thesz. 2: 16,17