Csak TE

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával és megismered az Urat.”
Hóseás 2:22

“Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.
Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.
Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” Filippi 3: 7-12

Nemrég hallgattam egy tanítást a szerelem szakaszairól. Az előadó három szakaszát mutatta be a szerelemnek.  Az első az álomszakasz, ami főleg a jegyességre és  a házasság első éveire jellemző. Jellemzője, hogy kerüljük a konfliktusokat, elnyomjuk az érzéseinket, ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, álmainkhoz a társunkról,  megcélozzuk a megváltoztatását is akár. Próbáljuk fenntartani álomvilágunkat akkor is ha ez sok ponton jelentősen eltér  a valóságtól, beleképzelünk valakit a másikba. Sokan soha nem akarnak ebből a szakaszból felébredni, hanem újabb és újabb álomszakaszokba menekülnek, elválnak, egy újabb kapcsolatban álmodnak tovább. Mások meg , és én is azok közé tartozok, akik ezt a szakaszt minden erőnkkel megpróbáljuk kitolni hosszú évekre.

Pedig fel kell ébrednünk, és kibontanunk, felfedeznünk azt, akit Isten mellénk adott, nem pedig bezárni az elvárásaink börtönébe. Az érett kapcsolatban elkezdjük felfedezni, elfogadni, megismerni a társunkat. Igazából innen tud igazán termékennyé válni a kapcsolat, elkezdünk változni egymás hatására. Kialakul egy erős kapcsolati tőke,  amivel belépőt nyerhetünk a mélység (pozitív értelemben) szakaszába.

Miközben hallgattam ezt a tanítást, és hálás voltam, hogy kievickélhettünk már az álomszakaszból, ami a házasságunkat illeti, hogy kezdenek érni egymás elfogadásának, felfedezésének gyümölcsei, eszembe jutott egy másik kapcsolat, egy másik szerelem. Valaki, aki annyira szeretett, hogy a mennytől a földig lehajolt értem és rabul ejtette a szívemet.

 Észrevettem, hogy ezek a szakaszok megvannak az Istennel  való kapcsolatom alakulásában is.  Azt hiszem, én életem végig ki akartam tolni az „álom szakaszt”, ahol Isten olyan, amilyennek én elképzelem, amilyennek kialakítottam, személyiségem, vélt vagy valós szükségeim, emberileg korlátolt gondolkodásom alapján. Bedobozoltam saját képzeletem, tudásom, tapasztalatom határaiba. Elnyomtam a valós érzéseimet, a sebeket, a fájdalmakat, vagy bármit, amit nem tudtam belehelyezni, magyarázni az általam alkotott Isten-képbe. A hitetlenség magaslataiba, okoskodásokba, amelyek Isten igazi ismerete ellen emeltettek. (2Kor. 10:4-5.)  Sőt, az ítélkezés, törvénykezés lelkületével másokat is dobozba próbáltam zárni, felcímkézni.

Így Húsvét közelében, Nagycsütörtökön megelevenedett előttem az utolsó vacsora színes társasága. A tizenkettő, akik naponta vele voltak, hallgatták, csodákat láttak. Mennyire ismerték Őt? Az ő kapcsolatuk milyen szakaszban volt? Mit fogtak fel abból, amiről beszélt, a haláláról, a feltámadásáról, azokról a történésekről, amik megnyitották az egyetlen utat az Atyához. Egyikük elárulni készült, a másikuk egy tagadás küszöbén állt, és mindannyian magára hagyták a legnehezebb órákban. Nem így képzelték, arra számítottak, hogy földi király lesz, hogy saját kis világukban, népük között békét, szabadságot, jólétet teremt, s nem értették a nagypénteket, a keresztet, a sírt.

Az Úr annyira szeret minket, hogy nem engedi, hogy leragadjunk az álomszakaszban. Ő érett, meghitt kapcsolatra vágyik velünk, amiben feladjuk, kárnak és szemétnek ítéljük elképzelésünk dobozait, a törvényeskedéseinket, a falakat a fejünkben, a szívünkben „az Ő megismerésének páratlan nagyságáért”. Tágas térre hív, meg akarja ismertetni magát velünk, megnyitni a szemünket…mert csak Őt látva tudunk mi is változni, az Ő dicsőségét  csodálva.

És  ekkor jönnek a konfliktusok, a nagypéntekek, bármennyire el akarjuk kerülni, nem működnek a dolgok, a sémák, amiket elképzelünk, s elvárunk Istentől. El kell jönnie annak, amikor így vagy úgy  összetörik az ember büszkesége, ha kell többször is, mert Isten csak az alázatosoknak tudja kijelenteni magát.  Próbák, nehézségek, kemény leckék, ahol, ha megalázzuk magunkat felfedezzük, kik vagyunk valójában, és ki Ő…   DE minden megéri. Legyen bármi az ára.  Ahogy Pálnak, az apostolnak is megérte feladni, szemétnek és kárnak ítélni egy egészen felépített , bebiztosított elvekkel, törvényekkel, külsőségekkel tökéletesen megszilárdított életet az Ő ismeretének páratlan nagyságáért. Egy élő, működő kapcsolatért, amiben a Mindenhatót fedezhetjük fel egy életen át.

Jób szavaival tudnám ezt igazán átadni, az istenfélő, feddhetetlen Jóbéval, amikor a felfoghatatlan mértékű próba után bűnbánatot tartott:  „…nem értem, csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám…csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Jób könyve 42:3-6

Meghívtál Uram, meghitt közösségre magaddal. Itt vagyok,  nem válaszokat várok, nem a kérésimet jöttem sorolni. Meg akarlak ismerni, jobban. Segíts kivetkőzni az önmagamhoz való viszonyításból, a vakságból, ami csak az én képzelőerőmig lát, ami bezár Téged, konzervál, és meg sem sejtheti azt, aki valójában vagy.  Akarok érni, akarlak Téged ebben a kapcsolatban, nem egy Istent akit elképzeltem, akit megalkottam s kedvemre formálok, hanem Téged, a legcsodálatosabb,a  leghatalmasabb, a legkreatívabb, a végtelen, a mindenható Örökkévalót, aki emberi testbe, időbe, fájdalomba korlátoztad magad, hogy megismerhető, megtapasztalható légy, hogy valóság lehess az én hangyányi életemben is.  Uram leteszem, visszavonom minden elvárásom veled kapcsolatban, elengedem az elképzeléseket, mert te mindent felülmúlsz. Beismerem, hogy szegény vagyok, és vak, elfogadom hogy  korlátolt vagyok. Mindennél jobban vágyom rá, hogy megismerjelek egyre jobban, felfedezzelek.  Bár tudom, hogy itt mindig töredékes lesz az ismeretem Rólad,  tükör által homályosan láthatlak, de kérlek engedd meg, hogy újra meg újra megsejtsem mérhetetlen szereteted, kegyelmed, gyönyörködjek szentségedben, hűségedben, hogy kéréseim s kérdéseim sokasága imádatba fulladjon. Mert Te magad vagy a válasz mindenre. Egyszerűen…TE.

Nincs más csak Te, csak Te, egyedül, csak Te, így egyszerűen… TE. 

Mert nem változtál semmit. Ugyanaz vagy, aki voltál.
Várod, hogy felépüljön bennünk a neked szentelt oltár.
Ahogy igazi tűz lángol, minden salakot eléget.
Várod, hogy rád találjunk újra és végre megismerjünk téged.

(Pintér Béla: Csak TE)

Istennel ketten

“Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jelenések 3:20

Én is vacsoráztam Vele, s szükségem van Rá minden nap. Szükségem van a Vele töltött időre ahhoz, hogy élni tudjak, úgy igazán, élni tudjak teljes életet. Szeretem a Vele töltött időt, mindig jó, mindig élvezem. Istentől még az is jó ha megfedd, ha a gyengeségeimre világít rá. Tőle sohasem fáj, annyira szeret. Aztán amikor tanulok, új dolgokat látok és értek meg, ó, az milyen jó. De amikor csak úgy vagyunk, Ő és én ketten, … az leírhatatlan. Ismered ezt az érzést te is, ugye?

Mégis előfordul velem, hogy rohanok, rohanok az idővel, rohanok a napi teendőkkel, rohanok a kapcsolataimmal, s Istennel, a vacsoránkra is csak egy “satjburger ” jut. S ha bárki megkérdezi naponta olvasok-e igét, napi kapcsolatban vagyok-e Istennel? “Természetesen” igennel válaszolok, mert elvégre is nem hazudok, és amúgy is minek részletezzem, ráadásul nehéz beismerni, hogy nem vagyok mindig, minden pillanatban tökéletes, mert az akarok lenni. Reggelente olvasok én igét, vagy legalább egy zsoltárt, egy áhítatot, mai igét, vagy már sokadik éve ismétlődő a Spurgeon-ös napi ígéretet, van ezekben is új még sokadjára is, de mégsem az igazi.   Én igazából gyertyafényes vacsorákra vágyok, hosszú beszélgetésekkel, csak hát “nincs időm rá, se energiám”. Tapasztaltad már ezt?

“Nincs rá időm!” –  gyakran mondom másoknak, hogy “arra van időd, amire szánsz!“, azt hiszem gyakrabban mondhatnám magamnak is. Energia? – rájöttem, hogy az Istennel töltött időhöz nem energia kell, csak én kellek … csak te kellesz. Gondolj csak bele és válaszolj őszintén, a TV, filmek, a facebook hírek ésatöbbik megnyugtatóbbak és pihentetőbbek, mint az mikor Istennel vagy? Azt gondolod, hogy Isten nem tudja, hogy fáradt vagy? Nem tudja, hogy x gyereked van, hogy munkamániás a főnököd vagy, hogy a férjeddel szinte csak este találkoztok? Azt gondolod, hogy mindazok ellenére, hogy mindent tud rólad és a legjobban szeret, még Ő is a “terhedre” akar lenni, tovább fárasztani? Drága barátnőm, ha csak egyszer is érezted Isten felüdítő kegyelmét, érezted a jelenlétét, akkor egy olyan pillanatot se mulassz el, mikor élvezheted a Vele töltött időt. Tapasztaltam ezt, s mégis most is elsősorban magamnak írok, mert  az Istennel való kapcsolat az alapja mindennek, az életemnek. A kapcsolat, amely minőségi időt igényel, a kapcsolat, amely épít és gyógyít, a kapcsolat, amelynél nincs több vagy jobb.

Nekem személyesen szükségem van az Atyámmal töltött minőségi időre, és hiszem, tudom, hogy neked is. Nem azt mondom, hogy a gyorsan bekapott reggeli semmit sem ér, mert szükséges, és sokkal jobb, mint ha az ember nem eszik semmit, hanem hogy naponta egyszer szükség van arra, hogy leüljek, megterítsek szépen, készüljek, s időt töltsek azzal, hogy valakivel vagyok. Istennel, ketten. Mert az Istennel töltött idő ad erőt, ahhoz, hogy élni tudjak, hogy mosolyogjak mikor a napom nem úgy zajlik, mint elterveztem, hogy kedves legyek a körülöttem levőkkel, hogy szelíd legyek, hogy valóban időm legyen minden másra is.

Nem tudom te milyen fajta nő vagy, az aki már hajnalban tesz-vesz, vagy aki estére virul ki igazán. De azt tudom, hogy bármelyik típusba is tartozol mindig van időd arra, hogy Istennel légy. Ha neked könnyebb korán kelni, akkor használd ki a reggeli csendet, s kávézz az Úrral, csak ketten. Ha viszont az estéid az energia dúsabbak, akkor vacsorázz együtt a Megváltóddal, csak ti ketten. A nap fénypontja mellett, mert hidd el ez az, pedig ragadj meg minden pillanatot, mikor csak úgy társaloghatsz vele, mosogatás közben, vagy épp utazáskor, ha csak lehuppansz a fotelba pár percre. Isten nem energiát tőled, hanem téged, az energiát Ő adja, ezt ne feledd.

Most pedig őszintén, te mikor voltál utoljára csak úgy Istennel ketten? Igazán csak ketten, minden mást kizárva? Mikor volt az utolsó közös randitok, gyertyafényes vacsorával, “egész éjszakán át” tartó beszélgetéssel? Mikor voltál utoljára kettesben a te atyáddal? Ha a válaszod nem az, hogy ma, akkor épp itt az ideje: öltözz, készülj, Isten már vár, az ajtód előtt áll és arra vár, hogy együtt lehessen veled ma is.