A “meribai zsidó”

Anyukám hív így, teljes joggal. El kell mondjam nektek, rettenetes vívódásaim és harcaim vannak, ezért, amikor neki akartam kezdeni ennek az írásnak, rögtön jött egy kósza gondolat, hogy talán Isten nem annyira jó, vagy nem mindenkihez jó. Öt perc múlva rávettem magam, hogy talán mégis ki kellene tartani Mellette, tíz perc múlva ugyanaz a kétely ütötte fel a fejét.

Visszatérve ahhoz, hogy miért vagyok én a „meribai zsidó”:

„Izráel fiai, az egész közösség megérkezett a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott temették el. De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép perelni kezdett Mózessel és ezt mondták: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az ÚR színe előtt! Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?! Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?

Mózes és Áron pedig elment a gyülekezet elől a kijelentés sátrának a bejáratához, és arcra borultak. Ekkor megjelent nekik az ÚR dicsősége. És az ÚR így beszélt Mózeshez:

Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget testvéreddel, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak. Mózes tehát elvette a botját az ÚR színe elől a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok. Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok. Ezek Meríbá vizei, ahol perbe szálltak Izráel fiai az ÚRral, de ő megmutatta nekik, hogy szent.” 4Mózes 20,1-13

Az elmúlt egy hónapom eseménydús volt. Nem elég, hogy a magánéletemben nem leltem és lelem örömömet, de fél éve folyamatosan romlott a helyzet a munkahelyemen. Egyre bosszúsabb, negatívabb lettem ezzel kapcsolatban és minden reggel vagy gyomorgörccsel, vagy kisebb undorral mentem be dolgozni. Egyre keserűbb lettem, és eljött a pillanat, amikor elkezdtem aktívabban munkát keresni. Persze a gyomorgörcs megduplázódott, mert én az a típus vagyok, akinek ha nincs elég baja, még saját magának rárak egy lapáttal, mert ha fáj, fájjon még jobban. Rendkívül lassan teltek a napok és az az érzés erősödött bennem, hogy nem fog sikerülni, itt ragadok a mostani helyemen és másfél év után egy kiégett, kiüresedett ember leszek.

Amikor nagyon feszül a húr, nem könnyű azt kimondani, hogy „Uram bármi is lesz én, követlek és legyen meg a Te akaratod.” Azután anyukám rám szólt, hogy megint „meribai” vagyok. Az ember annyira gyorsan elfelejti, hogy Isten hogyan segít, és hogyan old meg helyzetek, vagy mutatja meg az Ő hatalmát. A választott nép is zúgolódni kezdett: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

Amikor aztán rájöttem én is, hogy ez így nem mehet tovább, elengedtem és odaadtam Istennek, legyen úgy, ahogy akarja. Másnap csörgött a telefonom és felkínáltak egy állást, amit repesve az örömtől, el is fogadtam. Ismét megtapasztaltam Isten nagy tetteit.

…Ohh, milyen szép lenne, ha itt vége lenne a történetnek… Három nap sem kellett hozzá, hogy megkérdőjelezzem Isten jóságát. Egy hónap múlva pedig már az új munkahelyem első napján az első felmerült probléma után tettem fel a kérdést, hogy ha Isten itt akar látni, akkor miért alakult úgy a helyzet, ahogy alakult? Mégsem ide kellett volna jönnöm?

 

Itt most álljunk meg egy kicsit. Bolyki László prédikált egyszer arról, hogy mit jelent az számunkra, hogy Isten kegyelmes (youtube-on megtalálhatóak prédikációi). Csak akkor kegyelmes Isten, ha csodát visz véghez? Ha valakiről már lemondtak és Isten csodájának köszönhetően mégis életben marad? Csak akkor kegyelmes Isten, ha leteszek elé mindent és egy nap múlva csörög a telefon az új állásajánlattal? Akkor nem az, ha nem csörög a telefon hetekig vagy hónapokig?

Nekem nagyon nehéz azt mondani, hogy de Igen, Isten akkor is kegyelmes, sőt… Az esetek legnagyobb százalékában nem tudom azt őszintén megvallani, hogy Istenem bármit teszel, szeretlek Magadért, nem csak és kizárólag a csodáidért!

De kérdezem én magamtól, és ez a kérdés az, ami ezen az úton tart, még annak ellenére is, hogy rengeteg csodát tapasztaltam meg: választhatom a másik utat, de mi lenne velem Isten nélkül? Van bármilyen más ész érvem arra, hogy jobb az élet a másik úton???

Nincs.

Kapitány Anna

Az arcom Jézus szemében

Annyiszor mondtam másoknak, hogy értékesek, szerethetőek, kivételesek, és tényleg úgy gondoltam. De ha arról volt szó, hogy ezeket magamra nézve higgyem el, …mint kedves ajándékot ugyan átvettem, de nem tudtam velük mit kezdeni.

Bántott is rendesen. Bár szerettem volna ezeket az igazságokat megélni, egyszerűen nem voltam képes rá. Azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok.

Nyáron egy csoportbeszélgetés során utaltam erre a „dologra”, majd az utánam megszólaló jól kioktatott, hogy „Álljon meg a nászmenet! Nem lehet önértékelési problémád! Lépjél szépen túl rajta. A fiúk is azt szeretik, ha magabiztos egy nő!”

Huh! Hogy képzeli?!? Nem is ismer. Nem tudja, mennyi mindennel próbálkozom és milyen régóta! Nincs joga ilyet mondani.

Másnap a kiscsoportom kiszedte belőlem, hogy mi bajom. Elmondtam, hogy mi történt. Mire az egyik fiú rám néz és kedves hangon csak annyit kérdez:

– Önértékelési problémáid vannak?
– Igen.

Kimondtam. Hangosan magamnak, mások előtt. Mindenki nagyon komolyan vett. Látták, hogy amiről beszélek, az nekem nehéz és fájdalmas. Ekkor igazán érdekes dolog történt onnantól ez a harc, már más szinten dúlt bennem. Egy réteg szégyen elporlott a tetejéről. Mert mindenki küzd valamivel, és ez rendben van. Lehet, hogy az óvodában kinövik a jó keresztények az önértékelési nehézségeiket, a szinte tökéleteseket meg meg sem környékezi, de én most még itt tartok, hogy van. Leginkább úgy érzem, hogy meghalad ennek a hordozása, de vannak időszakok, mikor kegyelem van és megtudom élni, hogy van belőle szabadság.

Az az egyik legnagyobb félelmem, hogy ez a probléma addig fog kísérni, míg új nevet nem kapok a mennyországban.

Ekkor jött a deus ex machina, az isteni beavatkozás esti tanítás képében. Ott azt tanultam, hogy ha Jézus egyszer már megmosott a vérével, akkor hogyan tekint ránk.

Nem az van, hogy a bűneim elválasztanak tőle, és Ő csak azokat látja. Ő engem keres, rám kíváncsi, és hajlandó elvenni azokat a dolgokat tőlem, amik engem megkötnek.

Az Ő tekintetében nem a szégyent látom, hanem azt, ahogy szeret. Ha rá nézek, első sorban azt látom, hogy szeret.

Aztán persze rendre elakarom hagyni a rám rakódott bűnöket, mert én is szeretem Őt, és amilyen közel csak lehetek hozzá, én olyan közel akarok lenni.

De nem az van, hogy Ő utasít, hogy tegyem magam rendbe, mert így nem visel el, hanem én akarok neki helyet csinálni. Engem zavar, hogy kevesebb jut neki a bűneim miatt belőlem. Vétkezem, de bűnös már nem vagyok. Nem úgy tekint rám, mint egy utolsó gazemberre, hanem úgy, mint megtalált kincsre, aki a Földön él, ahol nem tud olyan kapcsolatban lenni a Teremtő a teremtettjével, mint amilyen majd akkor lesz, mikor színről-színre látjuk egymást.

Ettől kezdve hagyhatom, hogy Jézus a valódi problémáimmal találkozzon, mert a kegyelem csak akkor tud hatással lenni rám, a belső valómra, ha Ő azzal találkozik, ami bennem van. Azokkal a dolgokkal, amiket én reflexből rejtegetek, meg letagadok, meg kizárok, mert annyira nem tudom őket elhordozni, hogy szembesülni sem vagyok képes velük.

De Jézus képes!

És az Ő szemének ragyogásában fellélegezhetek, mert látom hogyan néz rám.

Ettől leszek könnyebb minden nap.

Ha tudod, akkor az annyiszor hallottakat, fejben elraktározott igazságokat értsd meg a szíveddel, ha ez még nem menne, akkor „csak” lélegezz fel.

Minden rendben van. Keresd Jézus arcát.

Nyúl Sára

Minden nincsen rendben

Minden nincsen rendben, de nem is lehet. Annyi oldal, megannyi szál, dimenzió és vetület…hogy lehetne minden-minden ott, ahol kell, ahol szeretném, hogy legyen?

Szeretném, ha a nyakkendő dalolna, amikor megigazítom a másikon,
ha a madarak, akiket etetek akkor ennének az ablakom előtt, mikor keresőn fürkészem őket, ha jönne a jegyellenőr, mikor mégis váltottam jegyet a villamosra,
ha tudnám, hogy akiért imádkozom meg fog térni hamarosan,
ha érezném hogy jelen pillanatban is fejlődök,
ha dorombolna kicsit Isten, amikor meghalok önmagamnak…
Na, de mégis minden javára válik annak, aki hisz?

Ültem a lelkigondozómmal szemben, és vártam, hogy szedjen darabokra, mert tudom, hogy baj van, de én már minden oldalról körbejártam magam, néztem befelé, néztem kifele és a felfele nézést sem hanyagoltam. Nem tudom hol rontottam el. De ne kíméljen, kész vagyok még kisebbre zsugorodni. Nincs vesztenivalóm.

Beszélt hozzám, és elmondta, hogy mit lát, mi van velem.

Nem is gondoltam, hogy ennyire rossz nekem. Egyszerűen csak nem értettem miért érzek gyászt ott legbelül, még ha tudtam is. De neki öt perc után leesett, hogy bennem, egyszer minden egész eltörött.

Kerestem és keresem én is az élet szépségét, és sokszor rá is csodálkozom, és próbálom hol megragadni a mát, és meglovagolni annak tajtékzó hullámait, vagy mélyre menni a víz alá, vagy pörögni a felszínen a habok között.

De elveszítettem valamit, ami én vagyok. Azt az ént, ami a legbenső én, amit őrzünk, amit viszünk magunkkal, amit Istentől kaptunk. Én elhagytam ezt a kicsi ént pár éve, és nélküle vacakolok azóta.

Egészen múlt péntekig ezt nekem senki nem mondta ki. Senki nem vette észre, hogy valami hiányzik. Csak én éreztem egy állandó fekete fátyolt, ami sokszor maga alá gyűrt, és utáltam, hogy nem tudok továbblépni, szégyelltem, hogy még mindig ugyanaz az érzés kerülget, néha pedig csak tapostam, hogy fogyjon alólam, ez a foszlani nem akaró szövet…

És most valaki azt mondta, ismerjem meg ezt a belső szomorúságot, mert ő a reménységem. Reménység arra, hogy megtaláljam azt, amit egyszer elveszítettem.

Háromnegyed úton azt mondta, hogy ezek a nehéz tapasztalatok közelebb visznek másokhoz, így jobban tudom majd őket érteni, szeretni, emelni.

  • (Kösz, de nem vagyok Jézus, hogy a sebeim gyógyítsanak! Nem kértem magamnak ekkora szerepet. És nincs ennek más módja?)

Félelmetes látni, hogy Isten a halálból hogyan kreál életet. Nem mondom, hogy nem lennék boldogabb a tapasztalataim nélkül, de mélységében nem így élném meg az életet.

Tegnapig valamiért nem láttam az isteni tervben, amit ma mintha mégis. Annyit láttam, hogy én csak áldozat vagyok saját történetemben, hogy nekem annyi jár, hogy sokszori halálommal élethez segítsek másokat. Próbáltam eddig ennek örülni, de nem volt túl őszinte az öröm.

Az csak ma jutott eszembe, hogy a sokszori halál, sokszori feltámadást is jelent, a sok seb, sok gyógyulást, a nehéz próbák, erős hitet csiszolnak, a hosszú gyász pedig nagy ünneplést.

Jézus ismeri a betegségeimet, elhordozta szégyenem.  Tömlőbe gyűjti a könnyeimet és fontosnak tartja tudni hány hajszálam van. A Gecsemáne-kertben kiitta a keserű poharat, annyira szeretett. Ma is annyira szeret, így bízom benne, hogy minden javára válik annak, aki hisz, aki hitetlenül hisz annak is, … legalább is hitem szerint.

Ő az, aki gyászomat örömre fordítja. Hozzá tartozom.

Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad. Ó, te nyomorult, vihar tépte, vigasztalan! Íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat. Rubinból készítem el falad párkányát, és kapuidat briliánskövekből, összes határaidat meg gyémántokból. Ézsaiás 54.11-12

 

 

Lélekháló

Az életem több területén is másoktól függök, akik többnyire halogatják a dolgaimat. Sok mindent ígérnek, vagy inkább ígérgetnek. Igen, sok ígéretünket elfelejtjük, vagy talán már akkor sem vesszük komolyan, amikor elmondjuk, és abszolút nem törekszünk arra, hogy meg is valósítsuk. Ezért, sokszor annyira egyedül érzem magam a problémáimmal! Mintha egy végtelen szélmalomharcot vívnék, és közben azt kérdezem – Ebben az érdektelen, közömbös világban Te is közömbössé váltál Istenem?

Bevallom, gyakran gondolkodom azon, hogy mely sorok közé bújhatott el Isten. Közömbös emberek között keresem a szerető Istent!

Aki ezt mondja:

„Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” (Lukács 12:7)
„mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel” (1 Péter 3:12)

Csodálatos, hogy Istennek megvannak az ígéretei. Ugyanakkor tragikus, ha nem ismerem azokat az ígéreteket, amiket nekem tett. Képzeljünk el egy embert, akinek van egy Rembrandt festménye. Ha ez az ember ismerte volna a festményt vagy a festőt, vagy csak valamilyen stílusjegyét (hogy a nagy sötét háttérből ott van egy kis világosság a kép közepén, a mondanivalón), de ezt nem tudta, akkor mit ér a tulajdona. Így van az az ember, aki nem ismeri Isten ígéreteit. Lehet, hogy ott van a Bibliája a könyvespolcon, lehet, hogy büszke is arra, hogy Bibliája van. Lehet, régebb ígért Neki Isten valamit, de már elfelejtette. Mert Isten ígéreteivel tele van a Biblia.

Itt egy pillanatra megálltam … hagyni akartam, hogy a régi ígéretek előtörjenek lelkem sírkamrájából.

  • Amíg Tőlem függsz, addig Én cselekszem a Te érdekeidben.
„Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2 Mózes 14:14)
  • Én sosem hazudok neked, megteszem Veled mindazt a jót, amit Neked ígértem.
„Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?” (4 Mózes 23:19)
  • Semmilyen helyzetben nem kell félned, mert Én veled vagyok.
„Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az ÚR, mindenütt, amerre csak jársz.” (Józsué 1:9)
  • Tegyél Engem az első helyre, és Én gondoskodom rólad.
„De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Máté 6: 33)
  • Minden ígéretem, amit az Én beszédemben találsz, meg fog történni!
„Egyetlen szó sem veszett el azokból az ígéretekből, amelyeket az Úr Izráel házának tett. Mind beteljesedett.” (Józsué 21:45)

Úgy gondolom, hogy Isten ígéretei nem az én, vagy a te személyedhez fűződnek, hanem Isten lényéhez. Melyek a Te életed történetének ígéretei? Ha szorongatott helyzetben magadba nézel, mit rejt a lélekhálód? A közömbösség szülte magányt, vagy az Isten Neked tett ígéreteit?

Szeretetkötelék

A napokban egy vírusos fertőzés tipikus tünetei jelentek meg rajtam: fáradság, étvágytalanság, láz, izom és ízületi fájdalom. Gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint akit nagyon megvertek (legalább is gondolom az is hasonló lehet), mindenem fájt, még a legkisebb mozdulat is. Eléggé nagy luxus két kisgyermek mellett betegnek lenni, mert minden percen követelik a figyelmet és a kiszolgálást, így amikor még nem éreztem éppen annyira rosszul magam, igyekeztem őket ellátni, majd amikor láttam, hogy nem megy, segítséget kértem, és kaptam. Férjem, anyósom teljesen átvették az én teendőimet, én pedig pihenhettem és gyógyulhattam. Mégis, szégyellem, de hála helyett az elégedetlenség, keserűség jelentek meg a szívemben. Minden rosszullét mellett kedvtelen is voltam, és nem tudom kitől, de mindenkitől, aki körülvett, azt vártam, hogy valahogy folyamatosan csak velem foglalkozzanak, és tegyenek valamit, hogy érezzem magam jobban. Természetesen tettek, csak valahogy többre vágytam, még több figyelemre, többre és többre.

Aztán, ahogy ott sajnáltam magam, eszembe jutott, hogy milyen nagy lehetőség ez az állapot most arra, hogy több időt töltsek az Úrral. Elővettem a Bibliámat, és elolvastam egy egész könyvet, a Hóseás könyvét. Ahogy olvastam Isten szenvedélyes, önfeláldozó szeretetéről népe iránt a Lélek rámutatott arra, hogy kezdtem többet elvárni emberektől, mint Tőle. Elfelejtettem, hogy férjem, családom, barátaim is csak emberek, és nekem nem tőlük kell várnom első sorban a békességet, örömet, beteljesülést. Ezeket egyedül Isten tudja megadni. Olyan fantasztikus volt, hogy Isten nem leszidott, vagy vádolt, amiért máshol kerestem szeretetet, törődést, hanem azt mondta :

„Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével” Hóseás 11, 4

rope-494423_640

Mennyire fantasztikus Istenem van! Ha nem lennék képes keresni, megtalálni Őt, és legtöbbször nem vagyok, akkor utánam jön Ő. Akárhányszor eltévedek, kicsit is, a szeretet kötelékével jön, hívogat, vonz magához. Emlékszem, még mielőtt összeházasodtunk volna a férjemmel, több keresztyén könyvet is elolvastunk a házasságról, és mindkettőnknek nyilvánvalóvá vált az az igazság, hogy a szív őszinte örömét nem egymástól várjuk első sorban, hanem Megváltónktól. Milyen hamar tudok felejteni.

Ahogy megvallottam Isten előtt fájdalmamat, felszabadultam alóluk. Elkezdtem nem azt nézni, amiről úgy véltem, hogy nincs, hanem inkább  felsorolni azt a sok mindent, amiért hálás lehetek. Mondanom sem kellett, hogy az utóbbi lista sokkal nagyobb volt.

Utólag azt tudom mondani, hogy hálás vagyok azért a három nap levertségért, mert nem csak a testem, hanem a szívem is gyógyulhatott.

Álarc nélkül

Még mindig élnek bennem azok a gondolatok, amiket Isten az elmúlt hétvégi női konferencián adott. Jó volt egy kicsit kiszakadni a mindennapi rutinból, kérni és kíváncsian várni, mit akar Isten üzenni személyesen nekem.

alarc-nelkul

Gondolom, sokak előtt ismerős a konferencia témája: álarc nélkül, vagy mondhatni más szóval: leplezetlenül. És akik legjobban teljesítették és élték ezt a mottót, azok maguk az előadók voltak. Nem mindennapi őszinteséggel beszéltek, és meséltek nekünk nehézségeikről, és arról, hogyan tapasztalták ezekben Isten hatalmas szabadító erejét. Volt közöttük olyan, aki súlyosan beteg gyermeket nevelt, vagy akit gyerekkorban prostituáltnak adtak el, és csak sok évre rá sikerült megszöknie, másik valaki arról tett bizonyságot, hogy miként állt helyre a házassága, miután megtudta, hogy férje hűtlenné vált hozzá. Különbözőek voltak a történetek, de egy valami közös volt bennük. Ezek a nők mindannyian tapasztalták Isten bensőséges közelségét, és erejét a próbák, nehézségek felett.

Ahogy ott ültem és hallgattam egyik csodálatos bizonyságtételt a másik után, egyre jobban és jobban elcsüggedtem. Igaz, nekem is vannak néha nehézségeim, de közel sem olyanok, mint ezeknek a nőknek. Hiszen van egy fantasztikus férjem, aki nagyon szeret, és akit én is minden embernél jobban szeretek, van két csodálatos, egészséges gyermekünk, vannak barátaink, igazi lelki testvéreink is, van jó munkahelyünk, van ahol lakjunk, nincsenek anyagi gondjaink. Valahogy, mintha az én életemből hiányozna ez a nagy nyomorúság, amiről szó van. Igaz, a gyermekkorom nem nevezhető éppen felhőtlennek, mert a szüleim elváltak, és  így volt elég sok lelki és néha anyagi hiányom is, de ezeket Isten mind-mind a javamra használta fel, és gyerekként nem is éltem meg őket olyan nagy teherként. De most, annyi mindennel elhalmozott a JóAtya, hogy sokszor ki sem látszom az áldásokból. És akkor ez vajon azt jelenti, hogy én nem tapasztalhatom Isten közelségét az életemben, mert nincsenek olyan nagy gondjaim? Vagy az én mindennapi apró nehézségeim nem is lehetnek terhek, ha mások az enyémeknél sokkal nagyobbakat viselnek? És ami a legjobban megijesztett: nem maradhat mindig minden ilyen tökéletes, biztos majd jön rám is egy nagy baj, hogy én is megtapasztaljam így Isten erejét.

Isten szeretetét élem meg abban, ahogyan ebben az időszakban megáldotta az életem, de azért bevallom, hogy néha szoktam panaszkodni. Mert, van, hogy elfáradok, vagy kimerülök, vagy éppen a dackort éli az egyik gyermekem, miközben a másik közel tízszer felkel egy éjszaka. És még ezek az apróságok is lehetnek néha terhesek. De boldog kis családom van, és talán azért is vagyok ilyen könnyen kísérthető azzal a gondolattal, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, biztos valami rossz fog bekövetkezni. Ezen a konferencián is előjöttek bennem ezek a gondolatok, és elkezdtem félni. Aztán Isten Ábrahám történetét hozta elém, és arra hívott, hogy ismét odaszánjam az életem Neki. Ábrahámtól elkérte Izsákot, de nem azért, hogy elvegye, hanem, hogy a hit gyermekeként adhassa őt vissza. És tőlem is azt kéri, hogy szeressem Őt annyira, hogy ne féljek a jövőtől.

„A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” 1. János 4, 18

Ha félek a jövőtől, nem tudom megélni a jelent. Hazugság az, hogy Isten nem azért adott, hogy elvegye, de az is hazugság, hogy Ő azzal akarja növelni a hitemet, hogy megfoszt az ajándékaitól. De igazság az, hogy az én Mennyei Édesapám abban lelte örömét, hogy szeretetét ajándékai által is kifejezze irántam. Az Ő lényének teljességéből adta első sorban önmagát, majd minden mást, és vágyik rá, hogy hittel örüljek, és bízzam rá a jövő ismeretlen fordulatait. Megértettem, hogy nem azért kéri el a félelmeimet, hogy most már általam felhatalmazva tönkretehesse az életem, hanem, hogy szabad életet élhessek. Még az ajándékaimtól is szabad életet.

A konferencia végén egy fehér álarcra lehetőségünk volt ráírni azt, amit oda szeretnénk tenni az Isten oltárára. Jó volt ezeket leírni, és Isten kezébe tenni. Félelem helyett szeretni az Istent, és bízni Benne!

Hiszen én csak magamat védem …

Szoktál azon gondolkodni, hogy az ismerőseid vajon milyen tinédzserek voltak?

Én a napokban újra felidéztem azt az okoskodó csirkefogót, aki jó néhány évvel ezelőtt én voltam. Kedvenc dalszövegem így hangzott:

„Te csak lásd azt, amit neked szántak,
És tedd azt, amit tőled várnak,
De én nem leszek szabad szolga,
A testem megtöröd a lelkemet soha!”

Miért hatott ez a néhány sor annyira rám? Egyszerű a válasz, megragadta a legnagyobb félelmemet. Döntéseinkkel választunk, és választásainkkal meghatározzuk azt, hogy milyen ívet fut be az életünk. Mivel én rettentően féltem a sebezhetőségtől, ezért úgy döntöttem, hogy elzárkózom minden baráti kapcsolat elől. Választásom eredményeként sokáig a könyvekben kerestem és találtam meg azokat a kalandokat, kihívásokat, élettörténet variációkat, utazásokat, amikre vágytam. Szép kis kalitkába zártam magam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy rendben van ez így. Végül is többet nyerek, mint amennyit veszítek.

Amikor Isten megszólított, akkor egy csapásra összedőlt a dédelgetett kalitkám. Hamar rájöttem, hogy védekező hívő életet nem lehet élni. Mert, amíg magamat próbálom menteni, eltakarom Krisztust.

Továbbra is természetes reakciónk, hogy kerüljük azokat a tényezőket, amik fájdalmat, kellemetlenséget okoznak. Ez nem csak fizikai értelemben igaz (például a forró tűzhelyt elkerülöm), hanem valóság az emberi kapcsolatainkban is.

friendship-2

Nyitott szívvel, nagy reményekkel közeledünk az emberekhez, de a csalódás hamar becsukja az éppen megnyíló lélek-ajtót. Emberileg érthető, de hívőként is helyes magatartás?

Figyeljünk Pál apostol szavaira:

„Hova lett a ti boldogságotok? Mert bizonyságot teszek rólatok, hogy ha lehetett volna, a szemeteket is kivájtátok és nekem adtátok volna. Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek?” Galata 4:15-16

Mi, emberek szeretjük az elismerést érezni azoktól, akikért dolgozunk (itt gondolhatsz a családod elismerésére), vagy akik felé szolgálunk (ha hívőként szeretnél az Úr kezében hasznos életet élni). Ahogy ezeket a sorokat olvastam megfogalmazódott bennem egy kérdés. Hogyan viselkedsz, amikor pont ezek az emberek bántanak, esetleg hátba támadnak? Be lehet csukni minden ajtót, és kezdődhet a kalitka-építkezés.

Isten is ilyen volt? Krisztus a legtöbbet tette értünk, mi mégis a szeretet viszonzása helyett elárultuk. Elzárkózott előlünk? Nem! Naponta hajlandó beszélgetni velünk. Legyen akkor is Ő a példakép, amikor próbál begyűrűzni a sértődöttség. Úgy gondolom, hogy a Krisztusi lelkületű emberek szívében nagyobb a kitartás, mint az önvédelem. Isten nem félt sebezhetővé tenni önmagát. Ha szeretsz, nem védekező, hanem sebezhető vagy! Merj szeretni, mert csakis az ilyen szeretetre kapják fel a fejüket az emberek, és látják meg Krisztust.

A legszebb kapcsolat

ring

„Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat.” (Hós 2,21-22)

Csodálatos az Isten személye. Ő az Alkotó, a Teremtő, Ő a szuverén és a mindig tökéletes döntéseket hozó Isten. Kiválasztott magának egy népet, hogy rajtuk mutassa meg dicsőségét, személyiségének sokoldalúságát, mérhetetlen hatalmát. Ő soha nem téved, amit kimond, az úgy lesz. Az Ő saját népe viszont hűtlen volt a szövetséghez, ez a nép, akit annyira szeretett, akiket csodákon át hordozott, ez a nép megtagadta Őt. És ott, a tagadás és becstelenség közepette, Isten mégis ilyen gyönyörű és meglepő szerelmi vallomást tesz. Nem a nép erényeit dicséri fel, hanem megújítja a szövetséget, megerősíti kijelentését ismét.

Eljegyezlek magamnak. Szövetséget kötök veled. Szeretetkapcsolatot létesítek veled. Amit kimondok, azt mindig beteljesítem. Eljegyezlek magamnak örökre. Az enyém vagy örökre. Nem tagadlak meg, akárhányszor is tagadsz meg te engem. Én örökkévaló vagyok, te mulandó. És mégis, nekem van hatalmam neked is örök életet adni. – Tényleg tudatában vagy a mulandóságodnak?

Eljegyezlek magamnak az igazság ajándékával. Igazság nélkül nincs igazi kapcsolat. Isten igazsága nélkül nincs eljegyzés. Ismered az Ő igazságát?

Eljegyezlek magamnak a törvény ajándékával. Vannak szabályok, amelyeket én hozok. Szeretem a rendet. Kijelentett törvényem nélkül nincs eljegyzés. Te nem tudod betartani a törvényemet, én viszont nem engedhetek belőle. Ismered az Ő törvényét?

Eljegyezlek magamnak a szeretet ajándékával. Az én szeretetem nem olyan, mint a tiéd. Az én szeretetem tökéletes és hűséges. Az én szeretetem megtart téged is. – Megtapasztaltad már az Isten szeretetét?

Eljegyezlek magamnak az irgalom ajándékával. Erre nagy szükséged lesz. Az én irgalmam és kegyelmem nélkül már rég az örök gyötrelem helyén lennél. Kegyelmem megújul feletted minden nap. – Felmérted,, hogy mekkora szükséged van az Ő kegyelmére? Értékeled Isten kegyelmét?

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával. Te nem látsz engem, nem lakom kézzel csinált templomokban, kézzel faragott szobrok nem képesek befogadni személyemet. Sőt, megtiltottam, hogy valamiféle ábrázolást próbáljanak nekem tulajdonítani. Nem láthatsz, de műveimből felismerhetsz, nem láthatsz, de kijelentettem magam az Igében. Kijelentettem magam egyszülött Fiamban. Aki látta Őt, látott engem, és hitt. Hit nélkül lehetetlen nekem tetszeni.

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, olyan hittel, mely elengedhetetlen a kapcsolatunk létrejöttéhez és fenntartásához.

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismersz Engem. Megismersz, és irgalmamból élni fogsz. Megismersz, és igazán szeretni fogsz. Megismersz, és törvényem és igazságom felettébb drága lesz neked. Megismersz, és dicsérni fogsz egy örökkévalóságon át. Valójában erre teremtettelek.

A kegyelem zenéje

„A kegyelem azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy Isten még jobban szeressen bennünket.” Philip Yancey

Középső gyerek vagyok. Kiskamaszéveim egy rövid intenzív időszakát leszámítva ez nem igazán jelentett problémát nekem. (Igaz azalatt levagdostam magam a családi fotókról, és nevetséges mondásokat találtam ki a nővéremről és az öcsémről.)

Ahogy az okos könyvek írják középsőként rugalmasságot, alkalmazkodást és sok esetben engedékenységet formált ki a születési pozícióm.

Szeretek középső lenni. Kapocs vagyok, finom töltelék két kekszdarab között. Vagyok, születtem, Isten kigondolt, akart, életet adott s csak apróság ehhez képest az, hogy hányadiknak csöppentem a családunkba. Bár tagadhatatlanul van jelentősége a dolognak.

Bibliai példák jutnak sorra eszembe. Kain és Ábel, Jákob és Ézsau, Dávid, aki a legkisebb volt. Jézus, aki elsőszülött volt.

Meg a tékozló fiú. Ő is a fiatalabbik volt a kettő közül. Ez a történet azt hiszem sosem hagy érintetlenül.

De középsőként kivel azonosuljak a történetben? A megbízható, szilárd, becsületes, igazságos, perfekcionista elsőszülöttel, vagy a hirtelen ötlettől vezérelt, lázadó, álmodozó, felelőtlen kisebbikkel. Mindkét szerepben rátaláltam már magamra.

Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához.
Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
 Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Lukács evangéliuma, 15,11-32

Nemrég esett le, hogy Jézus ezt elsősorban a „nagytesóknak” mesélte. A törvénytudóknak, a farizeusoknak, s azoknak, akiket megbotránkoztatott Isten kegyelmének üzenete. Persze szól ez a tékozlóknak is évszázadokon átívelő üzenetével a Léleknek, de ott akkor nem őket szólította meg vele.

Legtöbbször, amikor hallgattam nem akartam azonosulni az elsőszülöttel, mindig a másik végéről néztem a történetet. Mert nehéz beismerni, hogy a félelem, az áldások utáni mohóság, kapzsiság motiválhat bennünket, miközben olyan keresztyéninek, evangéliuminak gondoljuk magunkat.

Bolyki László: Kegyelem és kalmárszellem című könyvében olvastam egy hasonlatot ebben a témában.  Ő zenészként Isten igazságát, a törvényt a zene szigorúan meghatározott szabályaihoz hasonlítja. S bár elengedhetetlenül fontosak ezek is, mégsem a szabályok precíz és pontos betartása az, ami lelket ad a zenének, hanem az ahol valamilyen oknál fogva eltér a művész ettől. Ez az a pont a zenében, ahol megáll az idő, vagy éppen felpezsdül a vérünk, vagy minden ok nélkül kiszökkennek a könnyeink. Ilyenkor megtöri valami a szabályokat, és mégis ettől lesz megindító, felemelő.

Ahogy Jézus is megtörte a törvényt, bár ő volt az egyetlen, aki hibátlanul megélhette volna, de a kegyelemre szorult emberért átlépte azt. És olyan felháborító dolgokat mondott. Pédául:

„Bizony mondom néktek, hogy a vámszedők és parázna nők előttetek mennek be az Isten országába.” Mt 21:31

Olyan nehezen áll rá az agyunk a kegyelemre. Annyit hallottuk, hallottam, s évtizedekig azt gondoltam, hogy értem, sejtem, tudom, élem… mégis úgy látom keveset élek meg Isten őrült, megmagyarázhatatlan felfoghatatlan szeretetéből az ember iránt.

Woman-with-emotional-baggage

Sokszor ülök az atyai házban, fiúi státuszban, a minden örököseként, szolgai gondolkodással. Örömtelenül. Megfelelési kényszerrel. Félelmekkel. Irigységgel. Szabályokat és törvényeket kattogtatva a lelkemben. Élettelen zenét. Tanulom, hogy kimenjek az atyával hazavárni őszinte, atyától rám ragadt szeretettel hazatérő testvéreimet. Kihallani Isten kegyelmének zenéjét ebből a zsibvásárból, ami itt a világban körülvesz.

Ott állni az atya mellett a kapuban. Várni. Szeretni. Ünnepelni. Azoknak a hazatérését, akik felháborítóan eltékozolnak mindent, akik megbotránkoztató módon élnek, azokat, akik esetleg engem is megsebeztek, megrövidítettek, akiket mégis rajongva, szívszakadva szeret az én mennyei édesapám.

Mennyei édes apukám!

 

“Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: “Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” Róma 8: 14-17

Van néhány olyan Ige a Bibliában, amitől megmagyarázhatatlanul elerednek a könnyeim, összeszorul a torkom. Ez is ilyen. Nem vagyok érzelgős, sírós sem, mégis. Rájöttem, hogy van valami közös ezekben az Igékben, amelyek megríkatnak.  Istent, mint szerető édesapát, Atyát mutatják be. Azt hiszem a hiány, az édesapámmal való szeretetkapcsolat hiányának mélyre eltemetett fájdalma, és mennyei édes apukám gyógyító ölelésének kettőssége miatt törnek fel önkéntelenül a könnyeim.

5a913376147cb929cac3c236fc24df96

Az édesapám hangja nem biztonságot, szeretetet jelentett gyermekként számomra, hanem félelmet, szorongást, rettegést. Bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot.  Ő maga is az apai szeretet hiányától elszenvedett torzulásokkal élt, és bár jó szándékok voltak a szívében, nem azok teljesedtek ki.

Míg nem ismertem Istent, Őt is ilyennek tartottam. Félelmetesnek, kiszámíthatatlannak, nem tudtam felfogni a szeretetét, a feltételek nélküli elfogadását irántam.

Árvaságtól szenvedtem a lelkemben, annak ellenére, hogy volt édesapám. Végtelenül vágytam egy hangra, egy mély szeretetteljes férfihangra, aki magához von, megsimogat, és azt mondja: Figyelek rád, szeretlek, értékes vagy, csodálatos vagy. Mesélj, az élet leterhel néha, de mégis érdekelnek az érzéseid, mi mozgat meg, mi érdekel.  Nem kell minden szemrevaló fiúnak szerelmes levelet írj, nem kell hülyét csinálj magadból, hogy megkapd fiúk, férfiak figyelmét. Ennél sokkal becsesebb vagy.  Féltem a szíved. Fontos vagy számomra.

Ezek a szavak sosem hangzottak el felém, de mielőtt túlságosan mélyre mentem volna a megerősítés rossz helyen való keresésében átölelt a mennyei Atya. Szeretetével megállított. Atyaként jött felém, mert mindenkinél jobban ismer. Kitárta a karjait felém, és átélhettem azt, amit egy tökéletes földi apa sem tudott volna megadni. Végtelen, örökkévaló, örökké tartó, soha el nem múló szeretetet, békességet, szabadságot, biztonságot. Kegyelmet, megbocsátást. Fiúságot. Emlékszem, ahogy felnéztem kisírt szemeimmel az augusztusi csillagos égre, azt gondoltam: Aki a csillagokat, teremtette, és az egész világmindenséget kezében tartja az az Atyám, az én mennyei szerető édes apukám. Soha nem tapasztalt vigasztalódást éltem meg.

Sok év telt el azóta. Voltak idők, amikor elhalványult bennem annak a valósága, hogy kinek a családjába is tartozom, milyen hatalmas Atyám van, akivel Jézus Krisztusban megbékélhettem. Ilyenkor mindig nehezemre esett bízni Isten szeretetében, jóságában, és félelmeknek adtam teret az életemben.  Isten kegyelme, hogy megtanultam felállni ezekből a helyzetekből. Hogy többé már nem az határoz meg, ahogy mit kaptam, vagy mit nem kaptam meg az én földi apukámtól, mert maga a mennyei Atya szeret engem.

“Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” 1. János 1:3

Lehet te is árvaságtól szenvedtél, szenvedsz a lelkedben. Lehet, hogy korán elveszítetted, vagy nem ismerted földi édesapádat. Engedd, hogy mennyei Atyád átöleljen, sírd ki magad az ölében, öntsd ki a szívedet előtte. Nem vagy árva! Szeretett, elfogadott, áldott vagy! Krisztus családjában, a mennyei Atya asztalánál ülsz. Örököstárs vagy.  Figyelj Isten Szellemére, aki újra meg újra megerősít lelkedben arról, hogy Isten gyermeke vagy! Élj bátran, tudjad mindig ki áll mögötted.

“Azért imádkozom, hogy Urunk Jézus Krisztus, és Isten mennyei édesapánk bátorítsa a szíveteket és erősítsen meg benneteket minden jóra szóban és tettben egyaránt. Hiszen Isten megmutatta mennyire szeret bennünket, és irántunk való jóindulatából örökké tartó vigasztalást, bátorítást és biztos reményt adott nekünk.” 2. Thesz. 2: 16,17