Amikor Isten irányít

 

Hívő életünk egyik leggyakrabban feltett és legizgalmasabb kérdése, hogy hogyan vezet Isten? Bármennyi előadást is hallgatnánk meg a témában, bármilyen sok könyvet olvasnánk róla, mindig merülnek fel új és új kérdések. Miért? Mert Isten nem dolgozik sablonosan, ráadásul mi sem vagyunk egyformák, s egyéni életünk körülményei is állandó változásban vannak. Ám vezetésének felismerését mégis tanulnunk kell. Kis lépésekben kell kezdeni, számos bukáson és kudarcon át kitartani, hiszen ezekből lesznek a tapasztalatok. Ezért kell hozzá bátorság, mert aki nem mer, az nem is nyerhet. S a bátorságon kívül sok más „melléktantárgyból” is vizsgáznunk kell, úgy mint: imaélet, csend, alázat, engedelmesség, bizalom, hit, lemondás, figyelem, türelem, mert ezek nélkül nem jön a vezettetés. De olyan jó, hogy nagyszerű Mesterünk van! Ő tudja, hogy melyik tantárgyat milyen sorrendben tanítsa nekünk, azt is, hogy mikor engedhet meg egy-egy bukást, s még annak méretét is személyre szabja.

Nagyon jó tanulmány a témában az amerikai szerzőpáros – Henry T. Blackaby és Claude V. King – könyve: Isten megtapasztalása akaratának megismerése és cselekvése által. Ők elmondják, hogy Isten akaratát nem lehet kitalálni. Utunkat Jézussal kell járnunk, s Ő a megfelelő időben felfedi előttünk szándékait, nekünk csupán a Hozzá való igazodás a dolgunk. Továbbá hasznos olvasmány Bob Gass: Isten vezetése című rövid írás is, ám a személyes tapasztalatokkal egyik sem ér fel. Ezeket olvasva újra meg újra felmelegszik szívem, mert ismételten meglátom Isten kezét egy-egy élethelyzetemben, s ilyenkor új erőt nyerek a folytatáshoz.

Sok nagy dolgon vezetett át már Isten, egy-egy útkereszteződésnél azonban még mindig kérdésekkel vagyok telve, mert az Ő vezetése soha nem jön olcsón. Volt eset, hogy tanulás nélkül indultam neki egy döntő vizsgának, mert próbára akartam tenni a tudásomat, s a végkifejletet Istenre bíztam. Jó lett. Máskor sokat tanultam, de még annyit sem írtam le, amennyit tudtam, s a nagy bukásba szinte belebetegedtem, ahhoz, hogy évek múltán rájöjjek: Isten humora volt az egész. Tulajdonképpen meghallgatta az imámat, s ma már én is nevetek a történteken. Olyan is volt, hogy remegő hittel szálltam szembe a korrupt rendszerrel, hogy végül – épp ellenségem révén – olyan munkahelyet kapjak, amiért mások talán sok pénzt fizettek volna. Az is megtörtént, hogy Isten szólt: „Megmondják majd, hogy mit kell cselekedned.” És megmondták, épp mint Pálnak vagy Péternek az Apostolok cselekedeteiben.

Már több éve tanulom barátaim által, hogy saját vágyaimat kezeljem lazán. Ez Isten vezetése kapcsán is fontos, hiszen Ő mondja, hogy ne legyünk oktalanok, mint a ló, ne kelljen bennünket megszorongatni (Zsolt. 32). Mégis rosszul esett, amikor a tavalyi évre Isten azt az Igét adta nekem, hogy az Ő gondolatai nem az én gondolataim. Azt sem tudtam, hogy mire kellene gondolnom, pereltem is ezért az Úrral. Mindenesetre nyitottá tette a szívemet arra, hogy jobban figyeljek Isten tetteire. Később derengeni kezdett: épp egy szolgálatot készültem letenni, amibe már nagyon belefáradtam. Tudtam, az Úr nem akarja, hogy vége legyen, de azt is hittem, hogy nem vár el tőlem olyasmit, amit már nem bírok végezni. A munkatársak pedig egyre csak fogytak. Csodára vártam, és nem késett. Az Úr küldött segítséget, nem várt módon. Teljesültek az ígéretek, de a munka terhét továbbra is nekem kellett hordozni.

Az új évre nézve ismét hasonló Igéket adott az Úr. Ígéretet kaptam, hogy előttem fog járni, de ne támaszkodjak a magam értelmére. Ezúttal sem esett jól. Azt kérdeztem: „Mi a baj velem?” Rá kellett jönnöm: semmi. Jobb, ha Isten előre figyelmeztet, mint hogy utólag fegyelmezzen valami miatt. Így indultam 2017-nek. Aztán történt valami. Valami, ami felébresztett bennem egy ígéreten alapuló, mélyen szunnyadó vágyat. Isten elé állva azonban jött a kijózanító eltanácsolás. Most jól fogott az év eleji Ige, mert ez a helyzet sehogy nem fért a fejembe. Miért kell ilyen helyzetbe kerüljek? Azt mondtam az Úrnak, hogy feladom (nem mintha a várakozást fel lehetne adni…). Eltűnt a békesség is, s végül nem feladtam, hanem megadtam magam Istennek. Az Úr kegyelmes volt, hamarosan becsukódott az ajtó, de még előtte, kinyílt egy másik. Az új ajtón be kellett lépnem. Isten nagyon határozottan üzente, több módon is. S hát ez sem fért össze a saját értelmemmel. De belekapaszkodtam a bátorításokba, elindultam, s most követem azt, Aki előttem jár. S ha mégis illúzió vagy tévedés az egész? Akkor is az Úrral járok, Aki „javamra dönti el ügyemet”! Talán ez az ajtó is bezárul, ha elvégeztem a feladatomat, talán nem. Most azonban megyek, mint Ábrahám, aki „elindult, nem tudva hová megy”. „Csak egy lépést teszek Vele, s felérek a hegyre, mert Ő velem”!

Bátorság, testvérem, téged is vezetni fog, s eljön majd az idő, mikor azt mondjuk: mindig jól vezetett!

 

Mennyire ismered?

Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.

Néha már közhelyként hat, hogy Isten a Vele való kapcsolatra teremtett minket. Nem is vesszük elég komolyan, ezért olyan hiányosak az ismereteink Róla. Pedig Ő tényleg vágyik ránk! Azt akarja, hogy egyre jobban megismerjük Őt. Nem arról van szó, hogy mennyit tudunk Róla elméletben, mennyit hallottunk Róla egy-egy igehirdetésben, hanem arról, hogy mennyire tapasztaltuk Őt meg egy-egy élethelyzetben.

Nekem az is sokat jelentett, amikor felfedeztem, hogy Isten nevei a jellemét tükrözik. Tudom, hogy megsegítő erő (Zsolt. 28,8), hogy mindig biztos segítség a nyomorúságban (Zsolt. 46,2), hogy Ő a látás Istene (1Móz. 16,13), aki mellettem bizonyít (Jób 16,19), Immánuel (És. 7,14), a jó Pásztor (Jn. 10,11), Csodálatos Tanácsos (És. 9,5) és folytathatnám. Honnan tudom? Mert tapasztaltam. Azt is tudom, hogy Ő az egyedül igaz Isten. Honnan? Mert mondta. Nekem, személyesen. Nem is fogom elfelejteni, soha!

Távol voltam az otthonomtól, s a fejemben minden összekuszálódott, mert a messzeségben is utolért, amitől már otthon is menekülni akartam. Isten azonban ott is ugyanaz volt. Úgy döntöttem, hogy reggeli áhítataim során Neki szegezem a Saulus kérdését: „Ki vagy, Uram?” (Ap. Csel. 9,5). Szinte villámként hasított belém az elsőként kapott válasz: „Az egyedül igaz Isten”. Hívő fiatalként nem volt ismeretlen számomra az Ige, de még soha ennyire személyes sem. Azóta még inkább tudom: Őt akarom szeretni, szolgálni és egyre jobban megismerni. Ebben az évben is. Ugye te is, testvérem?

Nem tudok újat mondani

“Kívánjátok az Urat és az Ő erejét, keressétek az Ő orcáját szüntelen.” Zsolt 105,4

Mint a legtöbb gyerek, az enyéim sem ugranak be este örömmel az ágyba. A kicsi húzná az időt, hiszen ilyenkor a legjobb még előhúzni valahonnan egy-egy játékszert és elmélyülten játszadozni vele. A nagy pedig bosszankodik az esti feladatsor miatt, mint a zuhanyzás, fogmosás, szétszórt dolgok elrakása, reggeli dogok kikészítése. De egy dolgot mindketten nagyon szeretnek. Összebújni velünk.

Elcsitul minden, és ahogy a félhomályban kötetlenül elbeszélgetünk, szeretgetjük egymást, mondókázunk, mesélünk, imádkozunk velük, minden a helyére kerül a kis fejekben, kisimul a lelkük, látványosan megnyugszanak.

Néha szinte szóról szóra ugyanúgy történik minden, ugyanazokat a kis együgyű mondókákat mondjuk el, ugyanaz a kis butuska párbeszéd folyik köztünk, s minden erőnkkel próbáljuk még mindig érdekfeszítően olvasni a rongyosra lapozott meséskönyvet. Mégis számukra megunhatatlan és pótolhatatlan ez az együttlét. A csak rájuk figyelő, szeretetteljes jelenlétünk megnyugtatja, feltölti őket.  Szükségük van erre az időre.

466d6541a5298362f1e96f9d680cbd15

Egy imaközösség során hallottam valakitől ezt az őszinte kijelentést, hogy: “Nem tudok semmi újat mondani”! És eszembe jutottak a gyermekeim. Az összebújások a fotelben. Milyen nagy öröm egy-egy ölelés, egy kis közös móka, akkor is, ha századjára csináljuk. A kapcsolattól van értéke. S idővel kezdetleges kis beszélgetéseink egész érett eszmecserékké formálódnak. Remélem. Remélem, hogy akkor is majd igénylik a jelenlétünket és figyelmünket.

Isten jelenlétében lenni számomra valami ilyesmi. Szeretnénk néha tökéletesen járulni a színe elé s nagy dolgokat mondani, szépen fogalmazni, nem ismételgetni magamat. De valójában arra van szükségem, amire a gyermekeimnek: vigasztalásra, erőre, mennyei identitásom megerősítésére. Felmászni az ölébe, s tekintetemet Rá emelni. Megnyugodni az Ő jelenlétében, elcsendesedni, békességet kapni. Elengedni a külső mázat, hiszen Ő a szívemet nézi. Azzal, hogy újra meg újra ugyanazzal a kéréssel, panasszal, problémával megyek függőségem, ráutaltságom fejezem ki.

Engem Istent dicsérő zsoltárok, a természetben való magányos séta, és lelkemet Istenhez emelő énekek segítenek megtapasztalni az Úrral való közösséget. Isten jelenlétében valahogy az idő is lelassul, kitágul, belekóstolunk az örökkévalóság békességébe, s erőt kapunk, ami elég lesz, bármivel kell szembenéznünk.

Néha próbálom elképzelni azt, amikor Mózest Isten a kőszikla hasadékába rejtette, hogy megmutassa Önmagát neki, úgy, mint senki másnak. Micsoda átélés lehetett. Nem csodálkozom, hogy ezek után, amikor Isten csak angyalokat akar a néppel küldeni határozottan kijelenti:

„Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!" 2. Móz 33:15

Valójában, csak erre az egyre van igazán, mélységesen szükségünk.

A bennünk lévő mélységes szomjúságot, csak Isten tudja betölteni, csak nála tud elcsendesedni a lelkünk.

Mózes sem maradhatott mindig a hegyen, mennie kellett, le a táborba a keménynyakú néphez. Gyermekeink sem ücsörögnek egész nap velünk a fotelben. Máriának is fel kellett állnia Jézus lábaitól. Minket is elhívnak a csendes kamrából a feladatok. De miközben jövünk, megyünk, végezzük a teendőinket, szolgálunk, újra meg újra ránézhetünk az Úrra, aki ott jár mellettünk. Ráhangolódhatunk, kereshetjük jelenlétét, erejét.

Ez egy aktív, kutató, tevékeny magatartás. Tudom, néha jelenlétét váratlanul tapasztaljuk meg, csak úgy. Átölel, megvigasztal, megérint, de többnyire nem ez a gyakori. A világ, az élet automatikusan nem hangol Isten jelenlétére. Tudatosan tanulnunk kell, dolgoznunk rajta. Megosztottam, hogy számomra mi segít, de nincs biztos recept, ami mindenkinek beválik, csak egy biztos: hogy ha valaki azt az Istent keresi, aki Jézus Krisztusban elérhetővé vált számunkra, meg fogja találni!

Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám! Jeremiás 29:13