ISTEN NEM MUTATVÁNYOS!

Házicsoportunk egy tagjának, Levinek a gyerekkori jóbarátját, Zsoltot, megcsípte egy darázs, és mivel súlyos allergiás reakció lépett fel, 20 perc múlva már agyhalott volt.
A mentősök a testét újra tudták éleszteni, de Zsolt agyában nem jelentkezett keringés. Pár napig gépek segítségével életben tartották.
Ebben a pár napban történt, hogy Levi megkérte a csoportunkat, hogy imádkozzunk felépülésért.
Aztán megkért egy másik gyülekezetből egy presbitert (aki kórházmissziót végez, ráadásul adatott neki a gyógyítás kegyelmi ajándéka), hogy menjen be vele a kórházba, ő is imádkozzon Zsoltért, és kenje meg őt olajjal Jézus nevében, az igének megfelelően (Jakab 5,14).
Ezzel párhuzamosan összejöttünk mi is, jópáran a gyülekezetből, hogy a háttérben imával kísérjük ezt a különleges látogatást.

A nap eltelt.
Aztán eltelt még két nap.
Mindannyian feszülten vártuk a csodát.

A várakozás második napjának reggelén váratlanul és nagyon korán ébredtem.

Egy ige volt az első gondolatom:

"Könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek."

Kikerestem, és elolvastam a szövegkörnyezetével együtt. Mózes és Isten beszélgetnek:

... most azért, ha ked­vet ta­lál­tam előt­ted, is­mer­tesd meg ve­lem uta­dat, hogy is­mer­je­lek té­ged, és ked­vet ta­lál­has­sak előt­ted. És gon­dold meg, hogy e nép a te né­ped.
Ő így szólt: Ar­com men­jen-e ve­le­tek, hogy meg­nyug­tas­sa­lak?
Mó­zes ezt fe­lel­te: Ha ar­cod nem jár ve­lünk, ne is vi­gyél ki min­ket in­nen!
Mert mi­ről is­mer­het­jük meg, hogy én és a te né­ped ked­vet ta­lál­tunk előt­ted? Nem ar­ról-e, ha ve­lünk jársz? Így va­gyunk meg­kü­lön­böz­tet­ve, én és a te né­ped min­den nép­től, amely e föld szí­nén van.
Az ÚR azt fe­lel­te Mó­zes­nek: Meg­te­szem ezt is, amit kí­ván­tál, mert ked­vet ta­lál­tál előt­tem, és név sze­rint is­mer­lek té­ged.
Így fe­lelt Mó­zes: Kér­lek, mu­tasd meg ne­kem di­cső­sé­ge­det!
Erre azt mond­ta az ÚR: Meg­te­szem, hogy el­vo­nul­jon előt­ted egész fen­sé­gem, és ki­je­len­tem előt­ted az ÚR ne­vét: kö­nyö­rü­lök, akin kö­nyö­rü­lök, és ke­gyel­me­zek, aki­nek ke­gyel­me­zek.
Majd így foly­tat­ta: ar­co­mat azon­ban nem lát­ha­tod, mert nem lát­hat en­gem em­ber úgy, hogy élet­ben ma­rad­jon.
Majd azt mond­ta az ÚR: Íme, van itt hely ná­lam; állj a kő­szik­lá­ra!
És ami­kor di­cső­sé­gem el­vo­nul előt­ted, a kő­szik­la ha­sa­dé­ká­ba ál­lí­ta­lak, és ke­zem­mel be­ta­kar­lak, míg át­vo­nu­lok.
Az­után ke­ze­met el­ve­szem ró­lad, és há­tul­ról meg­látsz en­gem, de az ar­co­mat nem lát­ha­tod.
2.Móz 33:13-22

Csend lett a lelkemben.
Vajon mit jelent most ez az ige ebben a helyzetben?

Aztán a Szentlélek elkezdte kibontani előttem:

– Isten nem elkápráztatni akar engem a csodáival.

Ő nem mutatványos.

– Annyit enged meg látni az Ő dicsőségéből, amennyit elbír a Vele való kapcsolatom, a barátságunk.

– Ami nekem csoda, az Neki nem az. A Vele való kapcsolatom mélyülésével már nekem sem az. Ismerve Őt, a csoda már nekem sem szenzáció többé:

a csoda az Ő szeretetének egyik megnyilvánulása.

– Nem a csodákat kell kívánnom, hanem azt, amit Mózes: hogy az Ő arca velem járjon.
Hogy annak milyen következményei vannak, az – ismerve Őt – természetessé válik.

– Amíg a szenzációt éhezem, addig nem tudok az Ő személyéhez közel kerülni.

– Amíg az Ő dicsősége elviselhetetlen a számomra a bűnökre való hajlamaim miatt, addig nem láthatom az Ő arcát.
Szeretetből nem engedi látni, hogy nehogy (pl. felfuvalkodva) meghaljak.
Nehogy azt higgyem, annak segít, akinek én kegyelmezek, nehogy azt higgyem, hogy a kívánságaim teljesülnek az Ő erejével.

Nem!

Kijelöli a kompetencia-határokat:

akkor van rendben a kapcsolatunk, ha én azonosulok az Ő tervével, én csatlakozom az Ő munkájához.

Ő könyörül, Ő kegyelmez – én csatlakozhatok ehhez, amikor Ő erre megkér, amikor Ő ezt megengedi.

– A dicsősége elsősorban nem a csodákban jelenik meg, hanem a kettőnk bensőséges kapcsolatában:

"Az Is­ten or­szá­ga nem szem­mel lát­ha­tó­an jön el. Nem mond­ják majd, hogy íme, itt vagy íme, ott van, mert az Is­ten or­szá­ga ben­ne­tek van." Lukács 17:21

– A betegek életében is a Vele való kapcsolat lehetősége az igazi csoda, az lesz Isten dicsősége:

"Gyógyítsátok az ott levő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített hozzátok az Isten országa." Lukács 10:9

… Zsolt szerveit aznap este szétosztották a rászorulóknak…

Nem voltam csalódott.

… de csak, mert Isten közel jött hozzám, kijelentette előttem az Ő nevét, és megláttam az Ő dicsőségéből valamit: ráláttam magamra, a motivációmra, ezzel együtt a kettőnk kapcsolatának jelenlegi állapotára.

Na meg az Ő természetére!

…most még jobban szeretem!!! 🙂

Thökölyi Réka

Reggel a tónál

„amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret.“ János evangéliuma 21:9

Hogy milyen érzés lehetett megtagadni a mindenkinél jobban szeretett Mestert, majd keserves sírásra fakadni, mikor megszólalt hajnalban a főpap udvarán a kakas, nem tudom. S azt sem, milyen lehetett egész éjszakán át mindhiába halászni, majd reggel csalódottan és fáradtan hajózni a part felé. Nem tudom, milyen lehetett rájönni arra: nem vagyok jó tanítványnak, és nem vagyok jó halásznak sem már.

Ilyen egetrengető dolgok velem mostanában nem történnek, magasság nem szédít, mélység nem rémít. Én csak úgy vagyok. Teszem a dolgom, reggel felkelek, majd megyek-megyek, ameddig csak tudok és kell. De közben hiányzom saját magamnak. Hiányzik szemeimből a csillogás, szívemből a tűz, hosszasan csiszolgatott szép mondataim, s a mindennapok öröme, ami annyira jellemző rám amúgy. Megfáradnak a legkülönbek is, hát még én. Bánt, hogy üres vagyok. Bánt, hogy úgy érzem, nem tudok adni semmit a világnak.

Ha már adni nem tudok, abból élek, amit kapok. Megszoktam, hogy hajnalok hajnalán keljek, mindenkinél jóval korábban, s hogy még mielőtt elindulna a nap, az evangéliumokat olvassam. Nem csak kenyérrel él az ember, és én tudom, hogy valamilyen nem egészen érthető módon, de ezekből a hajnali olvasásokból élek, és színtiszta kegyelemből.

Néha visszaolvasom a naplómat, s egy majdnem egy évvel ezelőtt írt versből úgy látom, átéltem már majdnem ugyanezt, majdnem ugyanígy. Ezért nem félek, és nem is bántom magam, hogy miért nem tudok most túláradóbb lenni. Inkább egyszerűen csak odaülök minden reggel így, ahogy vagyok a tó partjára, ahol mindig éppen készülőben a parázson sült kenyér s hozzá a hal. Az én kezem üres, de Isten keze mindig tele van, s az Ő reggelizőasztalánál mindenkinek jut hely.

„megállsz konyhám ajtajában míg odakint felkel a Nap
nagyot nézek: itt vagy, nekidőlve lazán a félfának
meg sem fésülködtem még ma, a kávét főzöm éppen
előveszek két kis csészét, egyet neked, egyet nekem

szelsz két karéj kenyeret, illatoznak a pirítóban
feltalálod magad, látom, a huszonegyedik században
szótlanul mosolygok rád, könnyeim befelé folynak
üljünk le megpihenni partján e feneketlen tónak

“gyere, egyél”- ülsz asztalhoz, viszem a csészéket, kávét
míg keverem a kockacukrot, felolvasod a reggeli igét
nem kérdem, ki vagy. tudom. eljöttél s ez meglepett.
mielőtt munkába indulok, hálát adsz még, és megtöröd a kenyeret“

(2016. augusztus 18.)

Prodán Márta

Mennyire ismered?

Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.

Néha már közhelyként hat, hogy Isten a Vele való kapcsolatra teremtett minket. Nem is vesszük elég komolyan, ezért olyan hiányosak az ismereteink Róla. Pedig Ő tényleg vágyik ránk! Azt akarja, hogy egyre jobban megismerjük Őt. Nem arról van szó, hogy mennyit tudunk Róla elméletben, mennyit hallottunk Róla egy-egy igehirdetésben, hanem arról, hogy mennyire tapasztaltuk Őt meg egy-egy élethelyzetben.

Nekem az is sokat jelentett, amikor felfedeztem, hogy Isten nevei a jellemét tükrözik. Tudom, hogy megsegítő erő (Zsolt. 28,8), hogy mindig biztos segítség a nyomorúságban (Zsolt. 46,2), hogy Ő a látás Istene (1Móz. 16,13), aki mellettem bizonyít (Jób 16,19), Immánuel (És. 7,14), a jó Pásztor (Jn. 10,11), Csodálatos Tanácsos (És. 9,5) és folytathatnám. Honnan tudom? Mert tapasztaltam. Azt is tudom, hogy Ő az egyedül igaz Isten. Honnan? Mert mondta. Nekem, személyesen. Nem is fogom elfelejteni, soha!

Távol voltam az otthonomtól, s a fejemben minden összekuszálódott, mert a messzeségben is utolért, amitől már otthon is menekülni akartam. Isten azonban ott is ugyanaz volt. Úgy döntöttem, hogy reggeli áhítataim során Neki szegezem a Saulus kérdését: „Ki vagy, Uram?” (Ap. Csel. 9,5). Szinte villámként hasított belém az elsőként kapott válasz: „Az egyedül igaz Isten”. Hívő fiatalként nem volt ismeretlen számomra az Ige, de még soha ennyire személyes sem. Azóta még inkább tudom: Őt akarom szeretni, szolgálni és egyre jobban megismerni. Ebben az évben is. Ugye te is, testvérem?

Isteni nézőpont

Ebben a januárban csak négy vizsgám volt. Ebből hármon megaláztak és kettőből ismételni kellett mennem. Az egyetem egyébként sem a szívem csücske, … nem tartozom azon szerencsések közé, akik gyerekkoruk óta tudták, mik akarnak lenni, és azok közé sem, akiket Isten ebben a kérdésben „egyenes” úton vezetett.

Reméltem, hogy majd az úton (3-ad éves vagyok) egyszerűen rám tör, hogy mennyire szeretem a szakmát, amit csak hivatásként lehet űzni, mert hát napi 8 órákat leülök a témákon, okítanak, terelgetnek, gyakorlat is van. Vagy gondoltam, ha csordul az áldás a fejemre, akkor megnyugodhatok abban, hogy Isten ott akar látni ahol vagyok. Olyan jó lenne megnyugodni, befejezni ezt az állandó harcot, amibe néha úgy érzem beleköszvényesedtem.

Tavaly megfogalmaztam, mi nekem ez az élethelyzet: egy szoros koporsó, amibe pont annyi levegő van, hogy ne tudjak belehalni.

Ez a félév máshogy telt. Nyáron megértettem, hogy nem kell szeretnem az egyetemet, és attól Isten még akarhatja, hogy itt legyek. Már régen kibukhattam volna, mert így teljesíteni erő feletti,de Isten csak felhasználja valamire ezt a 4 évet. (Ugye?)

Ez a békesség sokáig elkísért. Egészen pontosan januárig, ahol azt terveztem, hogy ripsz-ropsz hazajövök a letudott megmérettetések után feltöltődni. Nem így lett. A tanáraim többszörösen az arcomba dörgölték, hogy kevés vagyok, alkalmatlan, hogy az vagyok, akit ki kéne szórni innen, hogy süt rólam, hogy amit csinálok, nem szeretem.

Nem volt válaszom. Tényleg nem. Fájt, hogy a nehezen megtermett békémbe belerondítanak részben jogosan, de főleg jogtalanul. Míg bekuckóztam a takaró alá és mozdulatlanul átadtam magam a keserűségnek, a félelemnek és a tehetetlenségnek, kimondtam, hogy nekem nem vigasz, hogy Isten mellettem van. Mert igazából nem elég, hogy velem van, jöjjön már a válaszaival. Cél nélkül én nem tudok tovább itt maradni, ahol csak csalódás ér. Kellett egy kis idő, míg a fejem felemeltem és felolvastam a következő igét:

"Kiszabadított bennünket a halálos veszedelemből, sőt, ezután is meg fog szabadítani. Őbenne reménykedünk, hogy a jövőben is mindig megszabadít." 2Kor 1:10, GNT fordítás

Akármennyire is hajlamos vagyok a hitetlenségre és a kételkedésre, nem tudom semmissé tenni azokat a csatákat, amiket Isten nyert meg nekem. Ilyen mondjuk az előző 4 teljesített félév, a kegyelem ösztöndíj, az ajándékba kapott barátságok, dobozolt meglepetés ebédek, az, hogy változom, hogy tűri a természetem.

De ha távolabbról nézem, akkor sikerült megtérnem, engedni, hogy Jézus rendelkezzen az életemmel, lélekgyümölcsei közül már több van, mint ami a bemerítésemen volt, hajlandó vagyok engedelmeskedni és néha az is összejön, hogy ehhez kevés meggyőzés kelljen. A repedt nádszál és a pislákoló mécses még ma is kedves Istennek, ahogy a megtört szív is.

Jézus most velem olyan volt, mint Péterrel a nagy halfogáskor. Szerintem, valahogy így hangozhatott a beszélgetés, belső gondolatokkal együtt.
J: Evezz a mélyre és vesd ki a hálót!
P: Ööööö Jézus?! Figyelj! Te a tanításban vagy jó, én a halászásban. A fogásnak vége, de hogy lásd nekem van igazam bemegyek. Meg nem is mondanék szívesen ellent neked. … A te szavadra evezek és kivetem a hálót. (Majd nézd mi fog történni.)
S amikor ezt megtették,olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik.” (Lukács 5 1-11 alapján)

Jézus látta Péterben azt, aki majd az Ő szavára hinni fog. Látta benne az emberhalászt azt, aki majd legelteti a bárányait és azt is,aki szenvedni is fog Érte.

Jézus ugyanezzel az indulattal tekint rám is. Van hogy úgy dönt és ad nekem is szakadozó hálót a hitetlenségemre, azért, hogy megmutassa ki vagyok egyedül, és vele ki lehetek. De ha jobban belegondolok, újra reménykedni kezdek, és én hinni akarok, addig, amíg csak tudok! És több,mint elég, ha Isten jön velem.

A PROBLÉMÁIM és én

Nem vagyok egy sikeres ember. Legalább is a mai normák szerint a legtöbb ember nem ebbe a kategóriába sorolna be engem. 30 évesen még mindig azon izgulok, hogy lesz-e állásom a megfelelő időben. Tornyosulnak a kudarcaim, és bármennyit dolgozom, ismét beleütközök abba a falba, amit már négy és fél éve próbálok ledönteni. Mindezek ellenére próbálok igazat adni Istennek a lelki harcaim között.

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Róma 12: 1-2

Habár, igyekszem nem ezekhez a normákhoz szabni magam, mégis rosszul esik, ha életem holtpontjaira nézek. Talán azt gondolnánk, hogy ha megváltozna a környezetünk, megoldódnának a problémáink. De valójában nem így szokott történni, legalább is errefelé nem. Aztán eszünkbe jut, hogy a keresztény élet nem azt jelenti, hogy egy bukás után visszatérek a nulla pontra. Nem, ahol elestünk, ott állunk fel, és megyünk tovább. De, ha nem tudunk tovább menni? Azt hiszem, be kell ismernünk egy szakállas hibát, amibe időnként belesétálunk. El vagyunk foglalva a dolgainkkal, teendőinkkel, de nincs időnk, vagy elfelejtünk imádkozni.

Úgy gondolom, szükségünk van Isten kijózanító kérdésére: mi a valódi problémád?

Nézzünk meg három valós problémát:

  1. Ha a szívünk állapota nincs rendben – mindannyian szeretjük az érzést, hogy szerethetőek vagyunk. Gyanítom, azért vágyunk sikeres dolgokat megvalósítani, mert akkor elfogadhatóbbnak, szerethetőbbnek érezzük magunkat. Sokszor a környezetünk is ezt sugallja. De, ha sikertelen események sorozatát engedi meg Isten, és én egy idő után már nem tudok, vagy elfelejtek imádkozni, akkor az életem valódi problémája nem az, hogy a kollégáim nem veregetnek vállon, hanem az, hogy a szívem állapota nincs rendben.
  2. Mit kezdesz azzal a helyzettel, amibe Isten belevitt? – Reményik Sándor azt mondta, hogy a világ Isten-szőtte szőnyeg, aminek mi csak a visszáját látjuk itt. Nem értem, és nem is érthetem mindig, hogy mit miért enged meg Isten. De, reagálhatok arra, amit Ő tesz az életemben. Ha jó dolgok jönnek, akkor könnyű, de ha probléma adódik, mit teszek? Irigykedem? Keserűvé válok? Önsajnálatba zuhanok? Bezárkózom? Ha a Te válaszod is itt szerepel, akkor a valódi problémád nem az, hogy nem látod, hogyan fognak alakulni az állás ügyeid, hanem az, hogy nem tudsz igazán bízni Istenben.
  3. Képes vagyok-e engedelmeskedni? – Azt hiszem fontos látni, hogy nem emberekkel van hadakozásunk! Minden esetben a Sátán erői ellen harcolunk, tehát szellemi harcban vagyunk. Éppen ezért szellemi fegyverekkel kell harcolnunk. Mit kell tenni?
„Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.” Jakab 5: 11
„A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” Példabeszédek 15: 4

Tűrni kell, szelíden válaszolni … és még sorolhatnám, hogy mit mond Isten igéje, de én már ennyitől is megrettenek, mert rájövök, hogy nem a valódi problémákra koncentráltam eddig. Ha, Te nem vagy rendben, akkor nem tudsz harcolni. Ha önmagadat győzöd le, akkor nyertél.

„Íme, én hozok neki enyhülést és orvosságot, meggyógyítom őket, és megmutatom nekik a békesség és a hűség kincseit.” Jeremiás 33: 6

„Itt vagyok”

Első generációs keresztények vagyunk Szüleink rajtunk, gyerekeken keresztül döntöttek Jézus Krisztus mellett. Isten mérhetetlen kegyelme az, hogy minden helyzetben ad erőt. Így történt ez velünk is, amikor egy rossz diagnózis megváltoztatott mindent.

Édesanyámnak igen nehéz élete volt, zaklatott gyermekkor, rossz párkapcsolatai válással végződtek. Megtérése után, alig néhány évvel egy vizsgálat során derült ki, hogy rákos. Kettőnk kapcsolata nem volt felhőtlennek mondható. Felnőtt fejjel, keresztényként sok mindent máshogy látok és értelmezek már. Gyerekként, kamaszként csak igazságtalanságot, elutasítást, megvetettséget érzékeltem.

A hosszú évek sérelmeit, meg nem bocsátását ez a betegség tisztította ki. Több, mint négy évig küzdöttünk együtt, hétről-hétre, napról-napra, óráról-órára.  Együtt éltük át ennek a folyamatnak minden részét. A rákos betegek több stádiumon mennek keresztül, fizikailag és lelkileg is. Először fel sem fogják, majd összeomlanak, utána reménykednek, küzdenek, feladják, ismét reménykednek és végül, jó esetben elfogadják és megnyugodnak. Ezt csak Isten segítségével lehet megtenni. A különböző időszakos javulások csak pingpong labdaként pattogtatták az érzelmeinket.

Normális emberi reakcióként, mi is meg szerettük volna érteni az egészet. Számtalan kérdés, vívódás, hosszú, kitartó imádságok keveredtek össze gondolataimban. Miért nem gyógyítja meg az Úr, ez nem Istennek tetsző imádság, miért pont most, mit kérjek, miért imádkozzam? Legyen meg a te akaratod? Az első két év után egy imádkozás közben Isten arra kért, hogy azért imádkozzam, hogy ne féljen, hogy ne adja fel friss hitét, hogy ne fájjon neki.

Meg kellett értenem, hogy édesanyám nem fog meggyógyulni. Ez Isten akarata. Összeszorított fogak között és sírva tudtam csak kimondani, hogy Uram, legyen meg a te akaratod. Nem volt könnyű, de Isten csodálatos, hatalmas, irgalmas, szerető, tökéletes Atya. Meg lehet állítani a világot, az időt, ki lehet szállni egy kicsit.  Amikor azt mondta, hogy ne haragudj, amikor azt mondtam, hogy aludj csak, nem megyek sehova, amikor megfogta a kezem, de már nem tudtunk mit mondani, akkor megállt az idő. Már nem volt fontos a múlt, elfogytak a kérdések, elfogytak az emberi tervek, eltűntek a sérelmek. Megállt az idő. Többször mondogatta, hogy az ő szenvedései semmik Jézus Krisztuséhoz képest. Sokat énekelgetett és próbált teljes életet élni, várta Istent. Kórházban halt meg, el is tudtam búcsúzni tőle.

Mi jött utána? A gyász ideje. Rettenetesen fájt, hogy vége. Most jött volna csak a jó része, hiszen megtért. Annyi mindent kellett volna még bepótolni, újra megélni együtt. Most már neki is sokkal jobb lett az élete Jézus Krisztussal. A gyász olyan, mintha levágnák az egyik kezünket és még a helye is sokáig fáj. Ebben a négy-öt évben teljesen átrendeződött az életünk. Minden személyes célt félretettem, hogy mellette lehessek. Istentől egy olyan férjet kaptam, aki ebben maximális szeretettel mellettem volt.  Néha, álmomban is éreztem az anyuka illatot, finom, édes illatát. Aznap nem kellett velem sokat beszélgetni. A gyászt nem lehet sürgetni, ne csapjuk be magunkat, hogy milyen erősek vagyunk, már túl is vagyunk rajta. A sebeknek be kell gyógyulni. Nagyon sokat aludtam abban az egy évben, mert a fizikai gondozás is kimerített. Igyekeztem minél többet imádkozni, és amikor elkapott a sírás, gyorsan Istenhez mentem. Isten nélkül semmi sem jó, még a sírás sem, hiszen csak Ő tud megvigasztalni.

Az élet viszont megy tovább és nem szabad a végtelenségig nyalogatnia sebeinket. Egy ponton túl kialakulhat az önsajnálat, a depresszió. Nem lehet az új cél a végtelen gyászolgatás. Az élet természetes része a halál, meg kell tanulnunk értelmezni, kezelni, elfogadni. Végül, ami legjobban kifejezi, mi is a gyász számomra, ez a rövidke történet:

Egyedül voltam otthon, sírtam, imádkoztam, ültem a földön és nem volt jó. Imádkozás közben Isten ezt mondta: „Itt vagyok”. Ma is úgy gondolom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy ezeket a mélységetek megélhettem.

Egy év elteltével ezt az igeverset kaptam egy olvasás közben: Zsoltárok 30:12-13

Siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel. Hogy zengjen néked és el ne hallgasson felőled a dicséret: Uram, én Istenem, örökké dicsőítlek téged.

Senki sem sziget!

Mi képes boldoggá tenni az embert? Ha megkérdeznénk erről az utcán sétálókat, és őszinte választ adnának, úgy gondolom, hogy a kívánság lista élén nem a siker, a gazdagság vagy a jó előmenetel, de nem is a megnyerő külső vagy az irigylésre méltó tulajdonság szerepelne. A pálmát egyértelműen a kapcsolatok vinnék el, mégpedig a közeli kapcsolatok.

Semmi sem érinti annyira mélyen és nem ragadja meg olyan erővel az ember lelkét, mint a kapcsolatai. Talán egyik legbelsőbb szükségeink betöltésének az a feltétele, hogy másokhoz kapcsolódjunk.

„Senki sem sziget”, hangzik John Donne frappáns megfogalmazása.

A II. világháború idején az orvosok egy titokzatos és halálos kórt azonosítottak, melyet marazmusnak neveztek el. A betegség árván maradt csecsemők körében ütötte fel a fejét, akiket egy új bútorokkal és vidám színekkel teli gyermekotthonban helyeztek el. A kellemes környezet és bőséges táplálás ellenére a gyermekek egészségi állapota gyors ütemben rosszabbodott. Rövid idő elteltével már az új játékok sem kellettek, és az étvágyuk is lecsökkent. Kis szervezetük legyengült, fásulttá és letargikussá váltak, sőt néhányan meg is haltak. Rövid kutatómunka után a szakemberek egyszerű gyógymódot írtak elő, mellyel néhány nap leforgása alatt kikúrálták a kis betegeket: minden egyes gyerekkel foglalkozzon egy nővér tíz percen át a nap minden órájában. Vegye fel, ölelgesse, puszilgassa, játsszon vele és beszéljen hozzá – ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a kicsik felélénküljenek, és hamarosan teljesen kigyógyultak a marazmusból.

 Ennyire fontos a közeli kapcsolat!

loneliness-14057_slideshow_kep

Az a gyanúm, hogy ahogy gyarapodik a föld lakossága, úgy növekszik az emberek magányossága is. Gondolj csak egy tömbház lakosaira … kapcsolatban vannak egymással? A magányosság éppen karácsonykor a legnehezebb, amikor a fények varázsában, a tűz melegében mindenki próbál szeretni és szerethetővé válni.

Ebben az adventben azon gondolkodtam, hogyan válik egy ember magányossá? Miért van az, hogy az egyik nem magányos egyedül sem, a másik pedig még nagycsaládban is az. A válaszom: kétféleképpen. Először úgy, hogy valaki nem tanulja meg, már gyermekkorában az interperszonális kapcsolódást, az én-te viszony kialakítását. Miért nem? Mert nem tanították meg rá, ezért idővel magába zárkózik – elszigetelődik. Másodszor, van aki szenved a magánytól, ezért mindent megtesz azért, hogy eloszlassa azt. Egyebet sem tesz, mint szaladgál, nyüzsög, egyfolytában beszél.

Ismerjük Ady Endre sorait:

„De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”

(részlet a Sem utódja, sem boldog őse … című versből)

E sorok nagyszerűen tükrözik azt, hogy ha egy magányos ember nem akar magányos lenni, és az emberek felé keresgél, akkor csak önmagára fog találni. De, ha Isten felé indul, akkor emberekre talál! Nem lehet az Úr Istent kikerülni, ha nem akarok magányos lenni! A magányosság egyetlen gyógyszere nem az ide-oda nyüzsgés – hanem Isten. Isten nélkül magányos mindenki. Tehát ha magányosan érzed magad – és ki ne érezné magát időnként annak? – fogadd meg a mi Urunk Jézus Krisztus szavát:

“Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba (egészen odáig), ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban, az Atya pedig, aki látja, amit titokban teszel (ez a tett a legnagyobb tett, amit lehet tenni), megfizet neked”. Máté 6:6

Mivel fizet? Nem leszel többé magányos!

Álarc nélkül

Még mindig élnek bennem azok a gondolatok, amiket Isten az elmúlt hétvégi női konferencián adott. Jó volt egy kicsit kiszakadni a mindennapi rutinból, kérni és kíváncsian várni, mit akar Isten üzenni személyesen nekem.

alarc-nelkul

Gondolom, sokak előtt ismerős a konferencia témája: álarc nélkül, vagy mondhatni más szóval: leplezetlenül. És akik legjobban teljesítették és élték ezt a mottót, azok maguk az előadók voltak. Nem mindennapi őszinteséggel beszéltek, és meséltek nekünk nehézségeikről, és arról, hogyan tapasztalták ezekben Isten hatalmas szabadító erejét. Volt közöttük olyan, aki súlyosan beteg gyermeket nevelt, vagy akit gyerekkorban prostituáltnak adtak el, és csak sok évre rá sikerült megszöknie, másik valaki arról tett bizonyságot, hogy miként állt helyre a házassága, miután megtudta, hogy férje hűtlenné vált hozzá. Különbözőek voltak a történetek, de egy valami közös volt bennük. Ezek a nők mindannyian tapasztalták Isten bensőséges közelségét, és erejét a próbák, nehézségek felett.

Ahogy ott ültem és hallgattam egyik csodálatos bizonyságtételt a másik után, egyre jobban és jobban elcsüggedtem. Igaz, nekem is vannak néha nehézségeim, de közel sem olyanok, mint ezeknek a nőknek. Hiszen van egy fantasztikus férjem, aki nagyon szeret, és akit én is minden embernél jobban szeretek, van két csodálatos, egészséges gyermekünk, vannak barátaink, igazi lelki testvéreink is, van jó munkahelyünk, van ahol lakjunk, nincsenek anyagi gondjaink. Valahogy, mintha az én életemből hiányozna ez a nagy nyomorúság, amiről szó van. Igaz, a gyermekkorom nem nevezhető éppen felhőtlennek, mert a szüleim elváltak, és  így volt elég sok lelki és néha anyagi hiányom is, de ezeket Isten mind-mind a javamra használta fel, és gyerekként nem is éltem meg őket olyan nagy teherként. De most, annyi mindennel elhalmozott a JóAtya, hogy sokszor ki sem látszom az áldásokból. És akkor ez vajon azt jelenti, hogy én nem tapasztalhatom Isten közelségét az életemben, mert nincsenek olyan nagy gondjaim? Vagy az én mindennapi apró nehézségeim nem is lehetnek terhek, ha mások az enyémeknél sokkal nagyobbakat viselnek? És ami a legjobban megijesztett: nem maradhat mindig minden ilyen tökéletes, biztos majd jön rám is egy nagy baj, hogy én is megtapasztaljam így Isten erejét.

Isten szeretetét élem meg abban, ahogyan ebben az időszakban megáldotta az életem, de azért bevallom, hogy néha szoktam panaszkodni. Mert, van, hogy elfáradok, vagy kimerülök, vagy éppen a dackort éli az egyik gyermekem, miközben a másik közel tízszer felkel egy éjszaka. És még ezek az apróságok is lehetnek néha terhesek. De boldog kis családom van, és talán azért is vagyok ilyen könnyen kísérthető azzal a gondolattal, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, biztos valami rossz fog bekövetkezni. Ezen a konferencián is előjöttek bennem ezek a gondolatok, és elkezdtem félni. Aztán Isten Ábrahám történetét hozta elém, és arra hívott, hogy ismét odaszánjam az életem Neki. Ábrahámtól elkérte Izsákot, de nem azért, hogy elvegye, hanem, hogy a hit gyermekeként adhassa őt vissza. És tőlem is azt kéri, hogy szeressem Őt annyira, hogy ne féljek a jövőtől.

„A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” 1. János 4, 18

Ha félek a jövőtől, nem tudom megélni a jelent. Hazugság az, hogy Isten nem azért adott, hogy elvegye, de az is hazugság, hogy Ő azzal akarja növelni a hitemet, hogy megfoszt az ajándékaitól. De igazság az, hogy az én Mennyei Édesapám abban lelte örömét, hogy szeretetét ajándékai által is kifejezze irántam. Az Ő lényének teljességéből adta első sorban önmagát, majd minden mást, és vágyik rá, hogy hittel örüljek, és bízzam rá a jövő ismeretlen fordulatait. Megértettem, hogy nem azért kéri el a félelmeimet, hogy most már általam felhatalmazva tönkretehesse az életem, hanem, hogy szabad életet élhessek. Még az ajándékaimtól is szabad életet.

A konferencia végén egy fehér álarcra lehetőségünk volt ráírni azt, amit oda szeretnénk tenni az Isten oltárára. Jó volt ezeket leírni, és Isten kezébe tenni. Félelem helyett szeretni az Istent, és bízni Benne!

Háborgó tenger

Kisfiam kedvenc énekének sorait idézem:

„Felhők gyűlnek, vad szél kel
húz a mélység, te nem hagysz el.
Féltő hangod hozzám szól,
elcsendesül a háborgó tó.”

maritime-rough-lighthouse-sea

Eléggé komoly ének ez egy két éves gyermek számára, de nem is a szövegét, hanem a dallamát, ritmusát szereti nagyon, ami vidám, életerős. Valószínű nem a viharok közepén, hanem a vihar utáni szabadulásból íródott, és a hála, a hatalmas Istenünkre való ismételt rácsodálkozás és a Benne megerősödött bizalom ihlette. Mivel tehát nálunk kedvenc, ezért gyakran hallgatjuk, énekeljük újra és újra, hogy elcsendesül a háborgó tó.

Pár napja volt lehetőségem látni egy igazi háborgó tót. Igaz, csak nagyon kicsit háborgott :). Megadatott nekünk, hogy szeptember elején elmenjünk egy baráti csapattal egy utónyaralásra a tengerre. Egy csendes, gyerekbarát tengerpartra vágytam, de ehelyett az első napokban nagy hullámok fogadtak. Én eléggé félős vagyok, így hát próbáltam kimaradni a hullámokban vidáman ugráló társaságból, de végül a férjem rávett, hogy próbáljam ki én is. Hát mondanom sem kell, hogy több vizet nyeltem, mint levegőt, és annyira meg voltam rémülve, hogy eszeveszetten kerestem az utat kifele. Ahogy utána, egy nyugodtabb percemben forgattam a fejemben ezeket az élményeket, eszembe jutottak a tanítványok, akik féltek a viharban. Ezen piciny kis élmény után, valahogy sokkal jobban át tudtam érezni, mennyire félhettek, amikor a nagy hullámok becsaptak a csónakjukba. De a történet nem ennyiről szól, hanem az igazi szépsége abban rejlik, hogy ott volt közöttük Jézus.

Jézus beszállt egy bárkába, tanítványai pedig követték. Miután eltávolodtak a parttól, hirtelen akkora vihar támadt, hogy a hullámok majdnem elborították a bárkát. Eközben Jézus aludt. Tanítványai odamentek hozzá, és ezzel ébresztették fel: „Uram, ments meg bennünket! Mindjárt elmerülünk!” Jézus így válaszolt: „Miért féltek, kishitűek?” Azután felállt, ráparancsolt a szélre és a tóra. Ekkor elállt a szél, elsimultak a hullámok, és nagy csend lett. A tanítványok csodálkozva kérdezték: „Kicsoda ez, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” Máté 8, 23- 27

Elgondolkodtam egy kicsit ezen a történeten. A hullámok tényleg annyira borzasztóak tudnak lenni, és értem ezalatt az életünk hullámait, viharait, hogy nincs sokszor erőnk tudatosítani azt magunkban, hogy Jézus velünk van. Ha pedig tudjuk, akkor sokszor türelmetlenek vagyunk megvárni azt, amikor Ő mondja ki, hogy most már elég.

Ha életem elmúlt hullámaira tekintek, akkor sokszor nem is tűnnek nagyoknak. Pedig, amikor bennük voltam, akkor olyan hatalmasaknak éreztem őket, amikből tényleg nincs kiút. De amikor visszanézek, és a teljes képet látom, és látom benne Jézus szabadítását, akkor igazából sokszor örülök, hogy részesülhettem az ő szabadításában, és ezzel is gazdagabb vagyok.

Nem kell nagy tragédiákra gondolnunk, ha az élet hullámait említjük. Néha egészen apró dolgok, mint pl. egy szeszélyes munkatárs, egy nehezen kezelhető gyerek, költözés, anyagi gondok és sorolhatnám, jelenthetnek számunkra ellepő, elsodró hullámot. Kedves olvasóm, szeretnélek bátorítani ma arra, hogy tarts ki, ha hullámok közt vagy. Kérj bátran segítséget Jézustól, és ne félj, elcsendesíti a háborgó tengert.

A legfőbb jóm (2)

Eredményhirdetés előtti este volt. Nehezen tudtam elaludni, éppen tábori hét alatt, a sátorban próbáltam megtalálni a helyem, miközben a gondolataim a másnapi fordulóponton jártak. Előbb elszorult a szívem, aztán az Úrra gondoltam és kezdtem örülni a „nincs kezemben a jövőm” szabadságának. Hálás voltam azért, hogy a sok kérdés meg évek óta tartó bizonytalanság között jobban láthattam az Urat, jobban hegyeztem füleimet és jobban vágytam az Ő közelségébe. Nem volt semmim, amit kezemben tarthattam volna, amibe fogózhattam volna. S erre a sátorlakók gondolata még inkább emlékeztetett. Nem kapaszkodhattam ingovány „biztonságba”, a munkahely, az anyagi jólét, a körülmények, a kapcsolatok vagy bármi más, amiben a világ bízik, csak nagyon változékony, s emiatt könnyen csalódást okozó kapaszkodók. Mindezeken túl viszont, ott van az Úr, akinek keze nyomát szemlélhettem és szemlélhetem éppen ilyen helyzetekben a legjobban, a leginkább… Nem sokkal értékesebb ez és nagyobb gazdagság, mint amikor csukva a szem, a fül és a szív az Úrra való ráutaltság (látszólagos) hiányától?…

14030854_1745350485689707_253861320_n

"....beborította a felhő a kijelentés sátrát és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot." 2. Mózes 40,34

Teljes meggyőződés öntött el, aztán megnyugodva elaludtam, ott a kis kényelmetlen, jövevénységre, de Isten jelenlétére is emlékeztető sátorban.

Eredményhirdetés utáni héten vagyunk. Sikerült! 🙂 Mindkétszer sikerült, elvárásaim felett. Imameghallgató, könyörülő az Úr és kegyelmes. Végleges munkahelyet foglalhattam a vizsgaeredményekkel, itt, ahol egyébként nem könnyű munkalehetőséghez jutni. Forrásvíz a pusztában. Hatalmas ráadásként élem ezt meg, de ugyanakkor erősen ott van bennem az is, hogy nem ez volt a végállomás, a végcél. Ez még mindig csak mellékes, csak egy része az összképnek, akármennyire fontos is. A végcél nem lehet soha más, mint Ő maga. A legfőbb jó Ő maga, és az, amit megismerhetek belőle, az, amit átélhetek Vele, az, ahogyan átvisz minden életszakaszon és az életszakaszok kisebb-nagyobb ügyein. Mielőtt bevezet az örök üdvösségbe, már itt a földön megadja azt a kiváltságot, hogy bemehetek az Ő jelenlétébe. Akkor is, amikor próbában vagy kísértésben vagyok, akkor is, amikor a szikla magasabban van, mint ahova feljuthatnék, akkor is, amikor tehetetlen vagyok, akkor is, amikor sötét fellegek jönnek akadályként, akkor is, amikor félne, háborogna vagy aggódna a szívem, bátran mehetek az Ő jelenlétébe, teljes hittel és bizalommal. Mert hű az, Aki az ígéretet tette. Így lehet Ő a legfőbb jóm minden élethelyzet, mindenféle körülmény közepette, mert mindig mindenben a Vele való közösség a lényeg és a végcél. A többi ráadásul megadatik.

„Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” 1.Kor 1,9