Az ítélkezés mögött

Nem tudom mások, hogy vannak vele, de én azt hiszem úgy születtem, hogy kedvemet leltem már gyerekként is megfigyelni és mérlegelni másokat, aztán valamiféle ítéletet hozni velük kapcsolatban. Még gúnyverseket is írtam néhány osztálytársamról. Akkor még nem tudtam miért teszem, és miért esik jól a lelkemnek pillanatnyilag valami elmarasztaló vagy negatív címkét aggatni a másikra.

Az ítélkezés nem is annyira arról a másikról szól. Az ítélkezés, mint minden bűnünk az önzésünkből és énközpontúságunkból fakad. Sokkal többet árulnak el rólunk elítélő, másokat elmarasztaló megjegyzéseink, még ha szép kegyes csomagolást kapnak is, mint arról, akit tulajdonképpen „csak féltünk”, „csak sajnálunk”, „csak imádkozni kell érte”, csak a „legnagyobb szeretettel meg kellene neki már valaki mondja”…

De nem mi fogjuk megmondani, mert mi igazából csak magunkat fényezzük a másik hibáin keresztül, és ha jó mélyen magunkba tekintünk nem a cselekvő, felemelő szeretet vezet az ilyen ítélkező szavak kimondásához.

Mentegetőzés, dicsekvés, önbizalomhiány, kicsinyesség, gőg.

Amikor ítélkezünk, akkor a másik fölé helyezzük magunkat. De föntről nézni az Isten helye, nem a miénk. Szellemi törvényszerűség, hogy aki magát felmagasztalja meg fog aláztatni. És aki ítél, az ítéltetik.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát. Mt. 7: 1-5

Jézus fellépett az ítélkezéssel szemben. És a figyelmet az ítélkezőre magára, a gerendáira irányította. Az óriási problémára, amit ha nem orvosol nem tud áldás és segítség lenni a mások életében.

judgment

Élénken emlékszem egy régi beszélgetésre, ami rádöbbentett a gerendáimra, a büszkeségemre, az alázat hiányára az életemben. Egy megtört életű nővel beszélgettem, akit korábban is ismertem, de zűrös, (és elképzeléseim szerint helytelen) életvitele miatt távolságtartó voltam vele szemben. Valahogy úgy alakult, hogy egy szeretetteljes gesztussal szolgált felém, és egy jó beszélgetés alakult ki köztünk, s valami mentegetőzés féle hagyta el a számat a korábbi zárkózottság miatt, amire ő nagyon őszintén reagált. „Nem zárkózottság az, hanem büszkeség.” A szavai sokáig visszhangzottak bennem, és rádöbbentettek, hogy mennyire nem a kegyelmes és irgalmas Isten szemével nézem úgy általában az embereket. Mennyire nem annak a Krisztusnak a lelkületét hordozom, aki lehajolt a kőzuhatagra ítélt parázna nőhöz, és az összes többihez, akik szégyenletes terheket, bűnöket cipeltek. Aki azt mondta, hogy:

Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Jn. 12:47b

Jogos a kérdés, hogy akkor mit tegyünk, ha igazán komoly problémát, bűnt látunk a másik életében, és nem tudunk egyszerűen elmenni mellette?

Helye van annak, hogy Isten Igéje alapján megítéljük valamiről, hogy helyes-e, de a segítés valódi szándéka nélkül, öncélúan, szeretetlenül nem szabad ítélkezni.  Imádságban Isten elé kell hozzuk ezeket a dolgokat. Ha őszintén törődünk a másikkal, akkor ezt fogjuk tenni. A térdeinken megértjük, hogyha több feladatunk van ezzel kapcsolatban a közbenjárásnál.

Az ítélkezés, ha vissza-visszaköszönő szokás az életünkben fel kell vegyük vele a harcot. Mert az ítélkezés elválaszt bennünket egymástól. Akadály lehet a szolgálatainkban. Az ítélkező emberekhez nem szívesen fordulnak tanácsért, segítségért, a szívüket kiönteni mások.

Sokszor imádkozom könyörülő és irgalmas szívért, és Isten néha kemény megtörettetéseken keresztül, de munkálja bennem a krisztusi lelkületet, és ez kegyelem. Magamtól csak az ítélkezés tökélesítésére lennék képes.

Én úgy tapasztalom az élet nagyon gyakorlati dolgaiban is, hogy könnyebb egy makacs, rossz szokást úgy legyőzni, hogy helyettesítjük egy másikkal (pl. esti  nassolás helyett egy kis gyümölcsöt enni). Ítélkezés helyett keressük a jót, és ne fukarkodjunk szavakba önteni, ha észrevesszük. Mondjunk minél több jót egymásról. Ha késztetést érzünk mások furcsaságait, hibáit és hiányosságait szóvá tenni, a puszta hallgatás helyett jegyezzünk meg valamit az illetőről „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ami nemes és dicséretes…Fil 4: 8 És velünk lesz a békesség Istene!

“Ha ítélkezel az emberek felett, nem marad időd szeretni őket!” Teréz anya

…aki másokat felüdít, maga is felüdül

Szeretem a bibliai történetek filmesített változatát,  mert, bár gyakran nem teljesen szöveghűek, de segítenek jobban megismerni azt a környezetet amiben lezajlottak az események. Így, amikor az igét olvasom, gyakran filmvászonként vetülnek elém a képek, és jobban megértem azt, amit olvasok. Egyik kedvenc megfilmesített bibliai jelenetem a Dávid tánca.

„Dávid teljes erővel táncolt az Úr színe előtt”  2 Sámuel 6, 14

Egy Dávid királyról szóló film segített jobban magam elé képzelni ezt a táncot. Meglátni, hogy mennyire mélyen a hála, az imádat, a tisztelet, az alázat kifejezése volt ez Isten előtt. Csak egy olyan ember lehet erre képes, akit Isten valóan szívéhez közel emel, megtisztít, csakis, egy szíve szerint való férfi. Akkor fogalmazódott meg bennem az a vágy, hogy ha lesz egy fiam, akkor szeretném Dávinak nevezni, és azt kérni Istentől, hogy emelje őt is közel a szívéhez, hadd lehessen szíve szerint való.

Egy pár éve már ennek, és Isten azóta válaszolt a kérésemre, van egy Dávid nevű két éves fiúnk. Imádkozom érte, hogy nőjön nevéhez méltó férfivá.

Egy másik kedves kép Dávid életéből az, amikor ő rejtőzködik Saul elől, és hozzágyülnek mindenféle csonka – bonka, hátrányos helyzetű emberek.

„Hozzá gyülkezett mindenféle elnyomott, eladósodott és elkeseredett ember” 1 Sámuel 22, 2

Micsoda Krisztusra mutató jellemvonás. Épp a tegnap imádkoztunk az anyukákkal gyermekeinkért azt kérve, hogy adjon nekünk az Úr másokhoz lehajló, másokat felemelő szívet. Egyik anyuka azt kérte, hadd lehessen olyan példa, akitől a gyermeke az irgalmasságot tanulhatja. Hazavittem szívemben ezt a gondolatot, és most is forgatom a szívemben. Vajon, mit lát tőlem a gyermekem?  Szeretem én a gyengébbeket, vannak barátaim olyanok közül akik hátrányosabb helyzetűek valamilyen szempontból? Milyen emberekkel veszem körbe magam, olyanokkal csak, akik engem emelnek fel, vagy olyanokkal is, akiket nekem kell felemelni? Társadalmunk nem tanítja nekünk a másokhoz való lehajlást. Aki nem eléggé erős, szép, okos az valamilyen módon kitaszítottá válik. Szomorúan tapasztalom, hogy sokszor keresztyén köreinkben is kevesebb figyelmet szánunk az olyan emberekre, akik nem olyan felpezsdítőek, nem annyira kellemes, magával ragadó a társaságuk. Önmagunk körül forgunk, nem figyelünk egymásra, nem vesszük észre, ha valakinek netán van valami problémája, nem vagyunk elérhetőek. Azt várjuk, hogy minket vidítsanak, emeljenek fel, pedig az ige épp másról beszél :

„...aki másokat felüdít, maga is felüdül”  Példabeszédek 11, 25 b

Az az imám ma, hogy legyek olyan személy, akitől gyermekeim megtanulhatják ezt a dávidi, krisztusi lelkületet. Bátorítalak titeket is arra: vegyétek észre a nálatoknál gyengébbeket. Ha pedig úgy érzed, te vagy az,  akit észre kellene venni, akiknek felüdülésre van szüksége, ne feledd, mindig van olyan személy, akinek épp a te segítségedre, odafigyelésedre lenne szüksége.