A boksz-zsák és a tekintély

Veled volt már olyan, hogy úgy távozol a munkahelyedről, hogy azt érzed, lángol az arcod a dühtől és mindjárt felrobbansz? Hogy az idő alatt, amíg edzésre tartasz, azon morogsz: egy érdemtelenül pozícióban lévő személy irányít?  Ha vitatkozni mersz vele, inkább fitogtatja hatalmát, minthogy meghallgatna és érvelne?

Olyan esetleg volt már veled, hogy egész edzés alatt csak arra vársz, hogy a boksz-zsákot püfölhesd, és amikor végre eljön a pillanat, te mindent beleadsz? És csak ütöd és ütöd, és ohh… olyan jó ütni az arc… akarom mondani, a zsákot.

Tekintély. Nekem nagyon sok problémám van ezzel, leginkább hatalmas igazságérzetem miatt. Hiszen nem igazságtalan, hogy egy olyan ember dirigál, akit nem tudsz sem tisztelni, sem tekintélyként kezelni?!

Végül a fárasztó hét után reményteljesen elindulsz vasárnap gyülekezetbe és felüdülést vársz, közben rájössz, hogy esetleg ott is olyan ember vezeti a gyülekezetet, akit TE nem tartasz éppen megfelelőnek.

Lázadás.

Tiszteletlenség.

Talán az is baj, hogy a tekintély, számomra nem egy egyértelmű fogalom. Tekintély, egy, inkább negatív értelemben vett, hatalmon vagy pozícióban lévő személy. Tekintély, akire fel tudok nézni, becsülni tudom, mert valahogyan kivívta a tiszteletemet.

Tekintély elleni lázadás.

Most mondhatnám azt, hogy „de hát Uram, ismered a vérmérsékletemet, az igazságérzetemet, látod fiatalságomat is!” El kell szomorítanom saját magamat, ez nem mentség arra, hogy lázadozom. Be kell valljam, a lázadásom sem a munkahelyemen, sem a gyülekezetben, sem máshol nem segített még, sőt.

De, ha azt érzem, hogy aki pozícióban van, valamilyen tekintély, értékesebb, mint én, vagy ha esetleg nem ezt gondolom, akkor tesz róla, hogy ezt gondoljam?! (Az önértékelés egy másik feldolgozandó téma. 🙂 )

„De miért legyek engedelmes, Uram? Nem látod, hogy nem jól csinálja? Nem látod, hogy mekkora arca van? Nem látod, hogy csak uralkodni akar?”

Fel kellett tennem magamnak a kérdést:

te, édes drága egyetlenem, imádkoztál valaha is értük?

Ohh… hát azt nem.

Velencei női alkalom egyik fő témája a tekintély ellen való lázadás, amelyen már többször részt vettem, de csak most tudatosult bennem, milyen nagy probléma az én életemben.

„Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás.” 1 Sámuel 15:23

Nem szeretnék Igét hirdetni, csak a tapasztalatomat megosztani. Egyet mondhatok, a lázadásommal még sohasem lettem előrébb. Ez nem azt jelenti, hogy össze kell húznom magam, ha valamivel nem értek egyet és csak ülni fülemet behúzva. De az biztos, hogy nem a lázadás a megoldás. Istennek kell először is engedelmeskednem, amiben benne van az is, hogy imádkozzam földi vezetőimért, valamint azért, hogy Isten szerinti döntést tudjak hozni.

Gondolatok Philip Yancey, Az imádság c. könyv alapján

Egyik nem hívő barátnőm indított egy „imaláncot” az egyik nehéz vizsgájának sikerességéért. „Imádkozzunk együtt a vizsgámért” nevű facebookos csoportot is csinált, ahova aktuális kérdéseit, félelmeit írta ki ezzel kapcsolatban. Úgy érezte abban a nehéz helyzetében más nem segíthetett rajta. Kimerítően sokat tanult, és nem is értette mi hiányzott első nekifutásra, így megkérte a legszorosabb barátait, akik zömével nem hívők voltak, hogy imádkozzanak érte.

Nem is értettem, hogy jutott eszébe, de arra gondolt, hogy az Isten, aki számára olya távoli, talán mégis foglalkozik teremtményével, legalább akkor, ha az esik, bukik, kezét tördeli az Ő segítségéért.

És mennyire igaza volt! Az ima szükséglet. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy Istenhez képest én ki vagyok. Valaki, akit megváltott, valaki, aki az Ő gondviselésében él, valaki, aki az Ő munkatársa, valaki, aki tehet a rábízottakért, de Tőle soha sem független.

„Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” János 15:25

Az ima az a hely, ahol összeomolhatunk Isten jelenlétében, és összeolvadhatunk azzal a szeretetkapcsolattal, aki Ő. Fontosabb a hogyantól is, hogy forduljunk hozzá, kérleljük, könyörögjünk, zaklassunk. Mert a fohászaink, ha rólunk is szólnak, Istennel való találkozásunkkor valami változhat bennünk, hosszú panaszaink során felidéződhet, hogy a hang, ami kijön a torkunkból még él, és ezért ha jobban belegondolunk, reménykedhetni kezdünk, mert valójában nincs nagyobb dolog, amit Isten nekünk tud adni, mint Ő maga.
Míg én azon gondolkodom, hogy Isten vajon hall-e engem, vagy figyel-e bizonytalan dicséreteimre, Ő kerúbok, szeráfok és angyali lények seregével körülvéve fordul felém. Számon tartja lehulló hajszálamat, szétmorzsolt könnycseppjeimet, és örömét leli abban, hogy velem van. Azért jött, hogy megkeressen, addig vagyok, míg megtart.

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” Máté 18.11

A belső kamra

Egy számomra ismeretlen nagyváros kicsi szállodájának még kisebb szobájában ülök és írok egy íróasztalnál, mi csupán egy estényi időre az enyém. Hálás vagyok az ideiglenes szállásért, a lámpa barátságos fényéért, a biztonságért, tiszta ágyneműért, meleg vízért.

Eszembe juttatják a gyönyörű, jól ismert szavakat:

"Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és az ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban…" Máté 6:6

Mint idegenben átmeneti otthonra találni, mint forgalmas város közepén templomba betérni, tomboló viharból egy békés, száraz kunyhóba, sötétségből a világosságba, szétszórtságból a rendbe, zajból a csendbe – olyan nekem az imádság.

A belső kamra idebent van. Hordozom magammal, bárhova megyek. Túl szép és fontos ahhoz, hogy csak úgy beszélni lehessen róla. Nem léphet be ide más, csak én. Ha kézzelfoghatóan létezne, talán ahhoz a helyhez hasonlítana leginkább, ahol ténylegesen is élek: magas domb tetején, egy csendes házban, lenne benne sok könyv, régi zongora, egy fehér macska, s délre néző, nagy ablakok, hogy beragyoghasson a napfény. Szeretem nézni reggelenként a völgyet elárasztó végtelen, békés ködtakarót, s a rajta átszűrődő utcalámpák fényét. Szeretek messze ellátni, szeretem, ha tág tere nyílik képzeletnek, valóságnak.

Kegyelemmel teljes hely ez itt, hova újból és újból betérek, hogy eszembe jusson, mire épül az identitásom, ki vagyok valójában. Ha odakint el is rontok valamit, összetörök vagy elfelejtek, bántok és bántanak, s némely ember szemének, szavainak tükrébe tekintve nehéz is elhinnem, hogy mindennek ellenére is szerethető vagyok és értékes – itt bent elnémul minden vád. Itt lehull minden álarc, szívből elhiszem: bűneimet megbocsátották, hibáimat elfelejtették, s oly nagy szeretettel szeretnek, amit én elképzelni sem tudok.

Egy-egy nehéz munkanap kezdetén, félelemmel elárasztó helyzet közepén, este vagy reggel, s éjjel is, ha elkerül az álom, jóban, rosszban, örömben, bánatban, s ha jót kívánok valakinek, vagy aggódom érte, esetleg haragszom rá – nyitva van akkor is, beléphetek bármikor.

Ott van minden egyes ember szíve legmélyén: belső kamra, biztos menedék. Szabad belépni, és szabad elkerülni. Szabad elfogadni, és szabad visszautasítani. Ajándék.