Tanítás-nevelés

„Tanítani sokkal könnyebb, mint nevelni. Ahhoz csak tudni kell valamit, ehhez viszont lenni kell valakinek.” (ismeretlen)

Ez a kis idézet, amit tavaly olvastam először valahol a világhálón olyan jól összefoglalja a gyermekek nevelésével kapcsolatos tapasztalataimat. Sokszor eszembe jut, amikor a gyermekeim nevelésében különösen rögös utakat járok be.

Mielőtt férjhez mentem és gyermekeim születtek óvónőként dolgoztam. Nagyon szerettem ezt a munkát. Különösen az első két év után egyre jobban ment, sikerélményeket éltem meg. Rengeteg energiát fektettem bele, ami szépen kamatozott. A tanulmányaimon kívül a keresztyén gyermeknevelési könyveket is faltam. Sokat segítettek a rám bízott gyerekekkel való bánásmódban. Olyan szépnek tűnt gyereket nevelni, áttekinthetőnek, egyértelműnek láttam mindent ezzel kapcsolatban, és izgatottan vártam, hogy mindezt egy saját gyermekkel éljem meg.

Nem kellett túl sokat várjak, mert házasságunk második évében már megszületett az elsőszülött lányom.  Az a magabiztosság, ami bennem volt talán már a kórházi tartózkodás alatt ködbe veszett. Az anyaság más volt, mint mások gyermekeit átmenetileg, néhány órán keresztül terelgetni, megtanítani erre, arra.

Az anyaság egész lényemet átjárta, felkavarta, minden örömével együtt annyi mindent hozott magával, amit nem kértem. Annyira szerettem volna tökéletes szülővé válni, olyan biztos voltam benne a szakmámban elért sikerek után, hogy megemésztett az, hogy bizonytalan vagyok, aggódok és vannak rossz döntéseim.

Elsőszülöttem valóban óriási kihívás (volt), a könyvekben leírt bölcsességek általában nem váltak be nála, sem újszülöttként, sem később. Új és új utakat kellett keresni. A kimerültség és fáradtság olyan dolgokat hozott elő belőlem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Eljutottam odáig többször is, hogy ez csak valami borzasztó tévedés lehet, hogy nekem gyermekem született.

Aztán kaptam időt bőven az Úrtól, hogy gyermekem által én magam is nevelődjek, gyógyuljak. Hat évre rá érkezett a kisfiam, akit kicsit edzettebb, bölcsebb szülőként vehettünk szerető, nevelő kezeinkbe. Úgy tűnik azonban, hogy az ő esetében sem olyan egyszerű az út, csak kicsit más, de a kihívások, nehézségek elkerülhetetlenek. S tudom jól, ez nem csak nálunk van így.

Csak azért, mert gyermekeim születtek, nem voltam kész szülő, nem voltam tévedhetetlen, és ma sem vagyok közel sem tökéletes, de Isten segítségével próbálom jól csinálni. Kegyelemből nap, mint nap újra kezdem, megalázkodom hibáimat, hiányosságaimat látva és imádkozom. Elsősorban imádkozom értük.

Azt hiszem ez volt anyaságom egyik legfontosabb leckéje. Nem tudok azzá a tökéletes szülővé válni, akiről büszkén álmodtam mások gyerekeit tanítgatva. De imádkozó szülő lehetek. Ez felszabadító. Imáimban bármilyen állapotban vagyok újra meg újra Isten kezébe tehetem őket, és békességet kaphatok, akkor is, ha úgy tűnik minden veszve van, ha csupa kudarc az egész, ha nem látszik még semmi a reményteljes jövőből, az ígéretekből, amit Isten a gyermekeimmel kapcsolatosan a szívembe írt. Ez az egyik közülük. Jó újra meg újra elolvasni és megerősíteni magam az Úrban.

Fiaid mind az ÚR tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. Ézsaiás 54:13

Az imádság által, az Istennel való kapcsolatban tudok az a valaki lenni, aki nem csak tanítani tud, hanem krisztusi természetével életre szóló nyomot tud hagyni gyermekei lelkében. Nem tudok többet adni gyermekeim számára, mint amire én is eljutottam, ezért vágyom rá, megalázkodva, nyitott szívvel, hogy a mennyei Atya neveljen és formáljon. Értük, miattuk is. Rajtuk keresztül, a velük kapcsolatos fájdalmaimon keresztül is.

Nagyon fáj az az időszak, amikor keveset imádkoztam értük, csak kipipáltam, mint tennivalót. Ez az Ige mindig bátorít, hogy szenvedélyesen, elszántan könyörögjek értük.

Kelj föl, jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! Emeld föl hozzá kezeidet gyermekeid életéért Jeremiás siralmai 2:19

Az emberek annyiszor félreértenek, vagy elítélnek, amikor megosztok egy-egy problémát, különösen a gyermekeimmel kapcsolatosan, de Az Úrral mindent meg tudok beszélni. Jó tudni, hogy olyan Személlyel beszélek, aki még nálam is jobban ismeri a gyermekeimet, a gondjainkat.

Bátorítalak, hogy gyere, kiálts az Úrhoz a gyermekeidért. Hívj erre másokat is. A férjedet, a lelki családodat, más édesanyákat. Hozz létre imacsoportot, ha az Úr erre indítja a szíved és látod a szükséget rá.  Az az idő, amit a térdeiden töltesz a gyermekeidért a legjobb befektetés.

Nem tudok újat mondani

“Kívánjátok az Urat és az Ő erejét, keressétek az Ő orcáját szüntelen.” Zsolt 105,4

Mint a legtöbb gyerek, az enyéim sem ugranak be este örömmel az ágyba. A kicsi húzná az időt, hiszen ilyenkor a legjobb még előhúzni valahonnan egy-egy játékszert és elmélyülten játszadozni vele. A nagy pedig bosszankodik az esti feladatsor miatt, mint a zuhanyzás, fogmosás, szétszórt dolgok elrakása, reggeli dogok kikészítése. De egy dolgot mindketten nagyon szeretnek. Összebújni velünk.

Elcsitul minden, és ahogy a félhomályban kötetlenül elbeszélgetünk, szeretgetjük egymást, mondókázunk, mesélünk, imádkozunk velük, minden a helyére kerül a kis fejekben, kisimul a lelkük, látványosan megnyugszanak.

Néha szinte szóról szóra ugyanúgy történik minden, ugyanazokat a kis együgyű mondókákat mondjuk el, ugyanaz a kis butuska párbeszéd folyik köztünk, s minden erőnkkel próbáljuk még mindig érdekfeszítően olvasni a rongyosra lapozott meséskönyvet. Mégis számukra megunhatatlan és pótolhatatlan ez az együttlét. A csak rájuk figyelő, szeretetteljes jelenlétünk megnyugtatja, feltölti őket.  Szükségük van erre az időre.

466d6541a5298362f1e96f9d680cbd15

Egy imaközösség során hallottam valakitől ezt az őszinte kijelentést, hogy: “Nem tudok semmi újat mondani”! És eszembe jutottak a gyermekeim. Az összebújások a fotelben. Milyen nagy öröm egy-egy ölelés, egy kis közös móka, akkor is, ha századjára csináljuk. A kapcsolattól van értéke. S idővel kezdetleges kis beszélgetéseink egész érett eszmecserékké formálódnak. Remélem. Remélem, hogy akkor is majd igénylik a jelenlétünket és figyelmünket.

Isten jelenlétében lenni számomra valami ilyesmi. Szeretnénk néha tökéletesen járulni a színe elé s nagy dolgokat mondani, szépen fogalmazni, nem ismételgetni magamat. De valójában arra van szükségem, amire a gyermekeimnek: vigasztalásra, erőre, mennyei identitásom megerősítésére. Felmászni az ölébe, s tekintetemet Rá emelni. Megnyugodni az Ő jelenlétében, elcsendesedni, békességet kapni. Elengedni a külső mázat, hiszen Ő a szívemet nézi. Azzal, hogy újra meg újra ugyanazzal a kéréssel, panasszal, problémával megyek függőségem, ráutaltságom fejezem ki.

Engem Istent dicsérő zsoltárok, a természetben való magányos séta, és lelkemet Istenhez emelő énekek segítenek megtapasztalni az Úrral való közösséget. Isten jelenlétében valahogy az idő is lelassul, kitágul, belekóstolunk az örökkévalóság békességébe, s erőt kapunk, ami elég lesz, bármivel kell szembenéznünk.

Néha próbálom elképzelni azt, amikor Mózest Isten a kőszikla hasadékába rejtette, hogy megmutassa Önmagát neki, úgy, mint senki másnak. Micsoda átélés lehetett. Nem csodálkozom, hogy ezek után, amikor Isten csak angyalokat akar a néppel küldeni határozottan kijelenti:

„Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!" 2. Móz 33:15

Valójában, csak erre az egyre van igazán, mélységesen szükségünk.

A bennünk lévő mélységes szomjúságot, csak Isten tudja betölteni, csak nála tud elcsendesedni a lelkünk.

Mózes sem maradhatott mindig a hegyen, mennie kellett, le a táborba a keménynyakú néphez. Gyermekeink sem ücsörögnek egész nap velünk a fotelben. Máriának is fel kellett állnia Jézus lábaitól. Minket is elhívnak a csendes kamrából a feladatok. De miközben jövünk, megyünk, végezzük a teendőinket, szolgálunk, újra meg újra ránézhetünk az Úrra, aki ott jár mellettünk. Ráhangolódhatunk, kereshetjük jelenlétét, erejét.

Ez egy aktív, kutató, tevékeny magatartás. Tudom, néha jelenlétét váratlanul tapasztaljuk meg, csak úgy. Átölel, megvigasztal, megérint, de többnyire nem ez a gyakori. A világ, az élet automatikusan nem hangol Isten jelenlétére. Tudatosan tanulnunk kell, dolgoznunk rajta. Megosztottam, hogy számomra mi segít, de nincs biztos recept, ami mindenkinek beválik, csak egy biztos: hogy ha valaki azt az Istent keresi, aki Jézus Krisztusban elérhetővé vált számunkra, meg fogja találni!

Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám! Jeremiás 29:13