Mindenre van időm, a Krisztusban

Nem, ne aggódj, nem írtam el. Így szoktam mostanában mondogatni magamnak, amikor lehetetlennek tűnő listák állnak előttem. A fejemben meg még hosszabb tennivalósorok, határidők gyűrűznek. Görcs szorítja össze a gyomromat, mert látom, hogy az idő telik, és nem fogok a végére érni azoknak a dolgoknak, amiket elterveztem, elvárnak tőlem, vagy elvárok magamtól. És ha ma nem teszem meg, akkor holnap még több mulasztással kell szembenéznem. Ettől a gondolattól aztán újabb és újabb stressz-tüneteket tapasztalok magamon.

A „Mindenre van időm, a Krisztusban” parafrázist nem úgy értem, hogy Isten segítségével minden belefér az időmbe, amit szeretnék, és estére kipipálhatom az összes listámat. Inkább úgy, hogy a Lélek vezetésével bele fog férni az időmbe, minden, amit ma Krisztus vár tőlem.

Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. János 17:4

A krisztusi korba léptem legutóbbi születésnapomon, talán ezért is jött annyira közel ez az Ige. Jézus elvégezte mind, amit az Atya rábízott. Nem volt rá sok ideje, de olyan összhangban élt a mennyei Atyával, olyan együttműködésben, hogy minden, amit tett naponta, minden döntése, minden időtöltése, az összes elhangzott szava azt a célt szolgálta, hogy ezt a hatalmas küldetést beteljesítse.

Isten számomra is megadja az időt, amire ahhoz van szükségem, hogy ma elvégezzem azt, amit rám bízott.

cute-photo-photography-place-time-favim-com-66076

Olyan jól hangzik, olyan felszabadító gondolat, de ez egy valóságos harc naponta. Nekem mindenképp.  Mert mindig több ötletem van, mint időm. Mindig közbejön valami. Mindig. Mindig hatnak mások elvárásai és szükségletei rám. Mindig vannak önző álmaim, vágyaim, amelyek helyet és utat kérnek maguknak.  A világ értékrendje olyan könnyen kizökkent, s pótcselekvésekbe hajt.

Honnan tudhatom, hogy a sok tennivalóból mit részesítsek előnyben? Mire mondjak nemet? Olyan nehéz nemet mondani.

Az Istennel töltött valódi közösség a kulcs. Jézus életében ezt a példát látjuk. Korán hajnalban órákat imádkozott, tömegeket hagyott ott, hogy elcsendesedjen az Atyánál. Nem irányították mások elvárásai. Némelyek királlyá szerették volna tenni, de ő haladt következetesen az Atya által kijelölt úton.

S minden olyan személy, akiket Isten nagy dolgokban tudott használni a térdeiken tanulták naponta állhatatosan a Lélek vezetését, a fontossági sorrendet. Így tudott életük hatékony maradni és nem felmorzsolódni a számtalan lehetőségben.

Isten jelenlétének, Igéjének fürdőjében útmutatást és erőt kapok. Lehet nem látok egyből messzire, de elég minden napnak a maga baja. Elég az a kis fénynyaláb, ami bevilágítja a lábam előtt az ösvényt.  Mert tudom, hogy ki fogja a kezem az ösvényemen. Tanulok bízni benne egyre jobban.

Lassan véget ér a mai napom, és ha jól átgondolom a terveimből annyi minden elmaradt: válaszok levelekre, sürgető ügyek sok időt igénylő elintézése, kreatív tervek, alaposabb takarítás a felszínes rendrakás helyett, az ágyam melletti polcon roskadozó könyvek kóstolgatása, betervezett munkák, nagyobb lélegzetvételű telefonbeszélgetések…

Nem engedhetem, hogy az elmaradt dolgok miatt az elégedetlenség otthonra leljen bennem. Inkább számba veszem mindazt, amire jutott idő és erő. S miközben sorolom, rádöbbenek, hogy ez egy még hosszabb lista. Pedig egy perccel azelőtt még úgy éreztem, hogy ma nem jutottam semmire. Ez is az ellenség megtévesztése. Azok a váratlan események, amelyek kizökkentettek valószínűleg fontosabbak voltak gondosan megszerkesztett listáimnál. Elképzelem, hogy ez a napom is kegyelemből Isten hatalmas puzzle-jének egy kis illeszkedő darabkája. És azt a szorongást, ami ennek ellenére fel-felüti bennem a fejét Elé viszem, aki így hív magához:

Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Jn. 11: 28
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. Jn. 11:30

Leteszek minden terhet, amit én raktam magamra. Belefáradtam az elvárásaimba, mások valós és részemről elképzelt elvárásaiba. Megfáradt és megterhelt lelkem megnyugszik Nálad. Jézus Krisztus a te igádat szeretném hordozni, mert az gyönyörűséges. Keresni mindenek előtt a Te országodat, mert csak így érdemes élnem. Tanítsd botorkáló lábaimat egyre nagyobb bizalommal járni Veled.

Arra van időm, amire szakítok időt?

Mihez hasonló az élet? Talán egy rendkívül kiszámíthatatlan autópályához. Gyorsan végig szaladunk rajta, sokszor még mi magunk is taposnánk a gázpedált, hogy hamarabb oda érjünk egy-egy állomásra. Máskor váratlan kanyarok tárulnak a szemünk elé, és így abszurd helyzetekben találjuk magunkat. Miközben vágtatunk egyik állomásról a másikra, úgy tűnik, hogy mindenre van időnk.

time

Arra van időm, amire szakítok időt” – hallottad már ezt a bölcsességet? Nekem sokszor eszembe jut ez a mondás. Első hallásra talán igaznak tűnik, de a gyakorlatban nem mindig így van ez.

Ezek szerint elroboghatnak mellettünk értékek úgy, hogy nem tehetünk róla?

A mai túl modernizált világban Csitáry-Hock Tamás szavai újra értelmet kapnak: A levél nem elég… a telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.

Most mennem kell, de az alkalom után találkozunk” – ismerős ez a mondat? Mindketten tudjátok, hogy az alkalom végén elsodródtok, valójában nem fogtok igazán találkozni, pedig annyira szeretnétek végre egy igazit beszélgetni.

Esetleg már hónapok óta várjátok a találkozást, és amikor megadatna, vendégeid toppannak be. És még sok ilyen helyzetet, mondatot írhatnék, Nektek is biztos ismerős. Pedig mennyire értékes a Másikkal töltött közös idő, a meghallgatás, az együtt nevetés, közös imádkozás. Ezt nem pótolja az internet, vagy egyéb technikai vívmány. Az emberi lélek a közelségre vágyik! Tudja ezt a gonosz is, ezért szórja szét a figyelmünket, terhel le minden feladattal, hogy a sürgős dolgoktól ne lássuk a fontosakat.

Így van ez Istennel is? Mert, ahogy emberi közelségre vágyunk, Isteni közelségre is szükségünk van. Sokáig annyira természetes volt, hogy a szeretteimmel imádkozhatok, beszélgethetek, most viszont két percnek is örvendek. Miért? Egyszerűen ez egy élethelyzet.

De hasonlóan járhatunk szellemi síkon is!

Természetes, hogy naponta beszélgethetsz Istennel?

Érték maradt? Esetleg itt is szétszóródik a figyelmed? Mindig akkor szólal meg a mobiltelefonod, amikor imádkozni akarsz? Vagy csendesség közben jelez a mosógép, hogy lejárt a mosás? Azonnal érzel egy belső nyomást, hogy felvedd a telefont, kivedd a tiszta ruhát és teregess.

Nem véletlen ez, a Biblia még figyelmeztet is erre:

Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (Ef 6,12-13)

Bárcsak újra és újra értékké tudna válni az, ami többnyire természetes!

Bárcsak hűségesen vállalnánk családtagjaink előtt is, hogy naponta, örömmel olvassuk az Igét. Hiszen a Bibliából tudhatom meg, hogy mi a terve velem. Bár csak vállalnánk mások előtt, hogy imádkozó emberek vagyunk, és vállalnánk önmagunk előtt, hogy ügyetlenül imádkozunk. Sehol nem mondja az ige, hogy szépen, vagy ügyesen imádkozzatok. Azt mondja, hogy a Lélek által imádkozzunk, őszintén, egyszerűen. Álljunk résen, és vigyázzunk, hogy drága kincsként őrizzük a szívünkben az Istennel való találkozás lehetőségét.

Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12)

Isten asztalt tud teríteni még a pusztában is!

Ritka ajándék az olyan ember, aki olvas bennünk, és teljes szívéből, igazi megértéssel válaszol. Sokan azon veszik észre magukat, hogy bár összeházasodtak, társuk teljesen más szellemi vagy lelki hullámhosszon van.

Legtöbben a házasságtól általában minden ok nélkül azt várják, hogy mostantól a társ betölti mindazoknak a helyét, akikre eddig támaszkodtunk – az apáét, az anyáét, a testvérekét, a barátokét. Mivel a szerelem mindent betöltő, és kizárólagos érzelem nagyon nehéz más kapcsolatokat fenntartani, amelyek nem tűnnek többé szükségesnek. A házasság azonban megtanít arra, hogy még a legszorosabb emberi kapcsolat sem elégítheti ki a szív legnagyobb mélységeit. Mert amit csakis Isten tud megadni, azt őrültség emberektől elvárni.

Továbbá ha a férfi és a nő meg nem tanulják, hogy naponta meghozzák egymásért a szeretet áldozatait, a házasság legjobb esetben is csak munkakapcsolat, és nem egység.

Valljuk be őszintén, még ha tudatosan próbálunk a helyünkön állni nap, mint nap, akkor is szívünkben megfoganhat az elvárás társunk felé: az egész napi vagy heti munka után most akkor tégy boldoggá, állj készenlétbe! Hadd meséljek el egy személyesebb példát. A mi házasságunkban kezdetektől fogva fontos helyet foglalt el a mozgás. Ajándék volt, hogy férjemmel együtt tehettük. Legmélyebb beszélgetéseink is így születtek. Egy új élet születése rendkívül nagy áldás, amit reményekkel, örömteli szívvel vár a család minden tagja. Ennek természetes velejárója, hogy az addig felépített családi rutin megváltozik. A mi esetünkben statikusabbá vált az élet. Első hetekben próbáltuk alkalmazni a kislányunk érkezése előtti szokásainkat erre a merőben új helyzetre. Én mindig nagy reményekkel vártam a hétvégéket, amikor is kimondatlanul azt vártam, hogy akkor majd közösen sportolhatunk a férjemmel. Természetesen nem lett ebből semmi. A hétvégék közeledtével elkezdett kopogni egy furcsa érzés a lelkem ajtaján. Lehet ezt magánynak nevezni?

Úgy gondolom, hogy életkörülményeinkből (Gyes, vagy ha férjünknek olyan munka beosztása van, hogy keveset van otthon) esetleg hamis elvárásainkból fakadóan időnként szembe kell néznünk ezzel az érzéssel. Talán gyakoribb probléma, mint ahogy hangoztatva van.

De mit kezdjünk ezzel? Én végül kitaláltam, hogy a heti program beosztásomba hogyan tudom beilleszteni a rendszeres mozgást, így nem terhelem férjemet elvárással. A közös sport ráadás, ha megadatik.

Dávid egy nagyon fontos alapelvet fogalmaz meg a 13. zsoltárban.

„Világosítsd meg a szememet, hogy halálra ne szenderüljek” (Zsoltárok 13:4)

Ez alapján mondom, hogy az az ember, aki nem tud felébredni az Ő keserűségéből (vagy akár magány érzetéből), az egyenesen a halálra vezető úton sétál.

Felébreszthető vagy?

Mert szívünk mindaddig magányos, amíg Istenben meg nem pihen. Így az elfelejtett, üres földdarab hirtelen lehetőségektől burjánzik.

maxresdefault

Úgy látom, hogy nem az események változtatják meg a lelkeket. Végül mindig az hozza a változást, ahogyan a történteket fogadjuk. Isten munkája egy szívben gyakran „kommentár nélkül” folyik, rejtetten hat, mint az élesztő. Minden nőnek van kreatív oldala is, de ez nem szabad a lakás otthonná dekorálásában kimerüljön. Ez képessé tud tenni minket arra is, hogy rájöjjünk arra, hogy a felszabaduló időt mire és hogyan tudjuk a legjobban felhasználni. Fel lehet ébredni a hamis érzelmekből, és önsajnálat helyett erősíteni lehet a belső kamránkat figyelve arra, hogy ne támasszunk hamis elvárásokat férjünk, családunk felé. Légy kreatív minden élethelyzetben! Használd ki az Istennel tölthető időt, és építsd a családodat.

Milyen társ vagy?

Férjem egyik jó szokása, hogy szolgálatra való készülődésébe mindig bevon engem is. Egyik vasárnap Őrá bízta a lelkipásztor a délelőtti liturgia levezetését. Azon a délelőttön, központi helyen az idő fogalma állt. Férjem a következő igét választotta mottóul:

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” 90. Zsoltár 12. vers

Készített egy visszaszámlálót, ami percekre lebontva mutatja, hogy mennyi idő van még hátra abból a napból. Ezen felbuzdulva megnéztem, hogy ha 70 évig élnék, akkor hány napom lenne még hátra. Kiderült, hogy 14993 nap állna még rendelkezésemre. Negyvenegy év hosszúnak tűnik, egészen addig, amíg le nem bontjuk napokra, mert így ráébredünk, hogy milyen gyorsan elmúlik az élet.

Mit csináljunk a napjainkkal? Úgy tűnik, a férfi mindig tudja, mit csinál az Ő napjaival, mert céltudatosabb és jobban maga előtt látja az életét. Hány nő hagyja, hogy egyik nap csak úgy folyjék a másikba, a napok hetekbe, a hetek hónapokba, míg elmúlik az egész év. Szilveszter napja a megelégedett visszapillantás ideje számodra, vagy úgy érzed magad, mint aki nem tud visszaemlékezni semmi jelentős feladatra, amit az elmúlt év folyamán végzett volna el?

Lehet, hogy Te céltudatosabb vagy, és jól meghatározott napirend szerint kezedben tartod a rendelkezésedre álló időt. Én magam is azok közé tartozok, akik különféle beosztások szerint pörgetik a házimunkát, de ez egyaránt érvényes az imaéletemre, társasági életemre is. Mindig is úgy éreztem, hogy ez egy jó mankó, ahhoz, hogy ne csupán egy énközpontú életet éljek. Például így mindig emlékeztetem magam, hogy az elöljáróimért, rászorulókért is imádkozzak, és ne csak a saját családom problémáival teljek be imáim alatt. Különösen gyermekünk megszületése után éreztem, hogy ilyen mankó nélkül mennyire el tudok sodródni az Isteni lelkülettől, hozzáállástól.

Miközben igyekszünk gazdálkodni azzal az idővel, és helyt állni azokon a területeken, amikből puzzle-ként össze áll az életünk, feltevődik egy kérdés. Mindez szép és jó, de milyen társ vagy? Minden nő szeretne megbízható, szorgalmas, szeretetteljes és összeszedett lenni a házasságában. De mi akadályozza ezt?

Úgy gondolom, hogy mindegyikünkben van egy Pál és van egy Barnabás.

Pál, aki célorientált, feladatközpontú, hiszen emlékszünk, ezt mondja:

„de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Filippi 3:14

Barnabás, aki az emberekre figyel, ezért tud bátorítani, segíteni. Szeretett volna második esélyt adni Márknak, Pál azonban erre nem volt hajlandó. Az idő bebizonyította, hogy Barnabásnak volt igaza, mert Márk hűségesnek bizonyult, és végül maga Pál is kénytelen volt ráhagyatkozni.

„Néhány nap elteltével Pál így szólt Barnabáshoz: „Menjünk s nézzük meg, hogy vannak a testvérek azokban a városokban, ahol hirdettük az Úr szavát.” Barnabás magával akarta vinni a Márknak nevezett Jánost is, de Pál arra kérte, hogy ne vigyék magukkal, hisz Pamfíliában is otthagyta őket, nem ment velük dolgozni. Így nézeteltérés támadt köztük, s elváltak egymástól. Barnabás magával vitte Márkot, és Ciprusba hajózott. Pál Szilást választotta társul, és a testvérektől az Úr kegyelmébe ajánlva útra kelt.” Apostolok Cselekedetei 15:36-40

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy szeretni annyit jelent, hogy elérhetővé tesszük magunkat. Ez így jól is hangzik, de ott van a rengeteg teendő, a derék asszony mércéje igen magas a szemünkben. Nem egyszerű, de hétköznapjainkban e kettő között kell megtalálni az egyensúlyt. Mikor kell elengedni a feladatok listáját, és csak egyszerűen figyelni a családomra, a körülöttem levő emberekre?

Isten segít kiegyensúlyozottá válni ebben is! Adhat bölcsességet, hogy a kellő időben félre tudjuk tenni a napi feladat listát, és szeretni, jelenlétünket adni azoknak, akiket ajándékba kaptunk.

“szüntelen imádkozzatok” 1Thessz 5,17

morning

Sokkal könnyebb beszélni és írni az imádságról, mint rendszeresen, hittel tenni. Amióta házon kívül is dolgozom, még nagyobb kihívás odaszánni és megtalálni az időt az imádságra. Tinédzser korom óta részese vagyok (hármas) imacsoportnak, és Isten egyik legnagyobb áldásának tartom. Bár az emberek cserélődtek mellőlem, ráérezhettem az imádság erőt adó, felfrissítő, zamatos ízére. Sokszor megvan a harca annak, hogy összehozzuk a találkozót, néha a kedv is hiányzik, de tudom, semmi sem lehet fontosabb az imádságnál, és ettől már szinte lehetetlen eltéríteni. A férjem is támogatott ebben, mindamellett, hogy együtt is szoktunk imádkozni. A (hármas) imacsoport által nyert testvéri közösség pedig segítség a motivációban, megfedd, helyreigazít, megerősít a közbenjárásban, sokszor megszaporítja az örömömet. Mindig szerettem volna a személyes imádságaimban is kitartó lenni és hűséges. Valahogy nehezebbnek találom, és tudom, azért, mert ez egy rejtett dolog, senki nem fog megszólítani és odatenni a térdeidre, hogy na most akkor imádkozz. Pedig mennyi minden ott dől el, a térdeinken! Jókedvvel, küldetéssel megyek-e dolgozni? Jól fogok-e reagálni az engem ért sértésekre? Tudom-e a munkámat az Isten dicsőségére végezni? Türelmesen fogok-e a gyermekemnek válaszolni? Tisztelettel beszélek-e a férjemmel? Meglátom-e a szeretetre éhes embereket? A harcok imában dőlnek el. Természetesen ez nem azt jelenti, hogyha imádkoztam, akkor többé nem vétkezem. Viszont sokkal több lesz az erő a szelíd alázathoz, a jó cselekvéséhez.
Újra és újra kell magamat emlékeztetnem, és nem akarok belefáradni. Oswald Chambers ezt mondja: „Lehetetlen, hogy rendben legyen a kapcsolata Istennel annak a hívőnek – bármennyire tapasztalt is – , aki nem veszi a fáradságot, hogy ideje legyen Isten számára… Bőven töltsünk időt Istennel: inkább vesszen minden egyéb, csak őt el ne hanyagoljuk.”
Ennek érdekében átnézve a napomat, keresgéltem még az imádságra felhasználható időtöredékeket is. Kiváltságnak és nem nyűgnek kezdtem tekinteni azt, hogy fél órát kell vezetnem az iskolához, ahol tanítok. Nagyszerűen fel lehet használni az imádságra! Hangosan lehet beszélgetni Vele, senki más nem hall, és az odafigyelésben is segít. Jó néhány áldott percem származott már ebből, és részem volt az Úr különleges meglátogatásaiban is ilyenkor. Már az sem számított, hogy könnyes arccal szálltam ki az autóból, olyan csodálatos volt az Úr hangját hallani, hogy kész lettem volna válaszolni, azért sírtam, mert Jézussal beszélgettem – számítva arra, hogy bolondnak néznek…
Eleinte rádiót hallgattam az autóban. Aztán keresztyén zenét. Aztán volt olyan, hogy sajnos később keltem fel, és nem tudtam időt szánni az igeolvasásra és imádságra. Olyankor hoztam szabályként azt, hogy nem hallgatok semmit, csak beszélgetek az Úrral hangosan, és igyekszem felidézni az azelőtt nap olvasott, hallott igét. Ebben megerősödve reggelente most már sem rádiót nem hallgatok, sem keresztyén zenét. Inkább beszélgetek Jézussal, és ebben szeretnék kitartani, azért is írtam ide, hogy magamat is bátorítsam! Van egy énekem is, mindig ezzel kezdem, ahogy végighajtok az utcánkon. Csodálatos módon elő tudja készíteni a lelkemet a tartalmasabb imádságra.
1. Szeretnék, Jézus, folyton Veled járni
E rögös, földi vándorutamon.
Ha lelkem próbák, kísértések érik,
Te védj meg engem mindig, Jézusom!

Refrén:
Úgy vágyom drága jelenléted bírni,
Szent Igéd által élj a szívemben!
Hadd haljon meg mind bennem ami régi,
Formáljon át Szentlelked teljesen!

2. Szeretnék, Jézus, hasonlítani Hozzád,
Tükrözze lényem dicsőségedet!
Ha sötét vétkem eltakarja orcád,
Tisztítsd meg újból bűnös szívemet!

3. Szeretnék, Jézus, kérni annyi mindent,
Mit ki sem tudok talán mondani;
Te érted szívem mondhatatlan vágyát,
Valóra tudja szavad váltani.

Egészen más így indítani a napot, Jézus Krisztus jelenlétét kérni és bírni!
Az ördög hazugsága az, hogy neked nincs időd az imádságra. Gondold végig a napodat, és szúrd ki az időtöredékeket is. Ezek nem fogják pótolni a napi elcsendesedésre szánt idődet, viszont kiválóan meg tudják támogatni azt. Mert Jézussal élni, Jézussal járni, Benne megmaradni elmondhatatlanul édes dolog. Rá lehet kapni az ízére! 🙂