Tik-tak, tik-tak, nemsoká megállunk Alkotónk előtt

Ha az Evangélium igaz, akkor az örökkévalósághoz képest nagyon nagyon rövid ideig vagyunk itt a Földön, és ebben a rövid időben kell betöltenünk küldetésünket. Visszanézve kár és szemét lesz az az idő, amit ennek rovására mással töltöttünk. Küldetésünk pedig Krisztus szeretetével szeretni, Krisztus tanítványaivá válni és tenni másokat. „Minden lehetőségből hozd ki a legtöbbet!” (Ef 5.16 – MSG) Mostanában rövid idő alatt elolvastam János, Péter és Jakab leveleit. Jánosról tudtam, hogy a „szeretet apostola”, de megdöbbentem azon, hogy gyakorlatilag mindhárman azok! Sőt, Pál leveleit olvasva, mintha ő is csak erről beszélne. Mintha az idősödő apostolok már egyre tisztább szemekkel látnák, hogy az idő nagyon rövid. Szeress, amíg tudsz, mindent beleadva. Ne fogd vissza magad, nincs sok hátra, addig kell beletenni, amit csak lehet.

Képzeljük őket magunk elé, ahogy csontos ujjaikkal írtak, vagy rekedt hangjukon diktálták a sorokat. A sok-sok téma közt mindig újra visszatértek ahhoz, hogy „és a legfontosabbat ne feledjétek! Szeressétek egymást” Nézzük meg, mit mondtak ők, engedjük, hogy mélyen átjárjon!

Pál:
Titeket maga Isten tanított meg arra, hogy szeressétek egymást. (I. Thessz. 4.9)

Aki szereti embertársát, az eleget tett a törvény követeléseinek. (Róm. 13.8)

Isteni szeretettel viseljétek el egymást! (Ef. 4.2)

Hozzátok összhangba egymással gondolkozásotokat, és ugyanazzal az isteni szeretettel szeressétek egymást! (Fil. 2.2)

Azért küzdök, hogy mindannyian felbátorodjanak, és hogy az isteni szeretet kösse össze őket. (Kol. 2.2)

Legfőképpen pedig szeressétek egymást, mert az isteni szeretet teszi az egységeteket teljessé. (Kol. 3.14)

Azért imádkozom, hogy egyre jobban növekedjen bennetek az isteni szeretet, és ezzel együtt az igazság ismerete és mindenféle megértés. (Fil. 1.9)
Jakab:
Úgy szeresd a másik embert, mint saját magadat! Ha ennek a parancsnak engedelmeskedtek, jól teszitek. Ha viszont az egyik embert fontosabbnak tartjátok a másiknál, akkor bűnt követtek el, és Isten törvénye ellen vétkeztek. (Jak. 2.8-9)

Boldog és áldott, aki a kísértésben kitart, mert miután kiállta a próbát, megkapja az örök élet koszorúját, amelyet Isten azoknak ígért, akik szeretik őt. (Jak 1.12)
Péter:
Éljetek képmutatás nélkül, őszinte testvéri szeretetben! Isten szeretetével, tiszta szívvel, és teljes erőtökkel szeressétek egymást! (I. Pét. 1.22) 

Az a legfontosabb, hogy ápoljátok és őrizzétek meg az egymás iránti isteni szeretetet, mert ez a szeretet készségessé tesz titeket arra, hogy megbocsássatok egymásnak. (I. Pét. 4.8) 

Isten családjában, minden testvéreteket szeressétek! (I. Pét. 2.17)
János:
Istent még soha senki nem látta, de ha isteni szeretettel szeretjük egymást, Isten bennünk él, és ez a szeretet kiteljesedik bennünk. (I. Ján. 4.12) 

Kedveseim, Isten szeretetével kell szeretnünk egymást, mert ez a szeretet Istentől származik. Aki így szeret, az mind Istentől született, és ismeri Istent. (I. Ján 4.7)
Júdás:
Maradjatok meg Isten szeretetében! (Júd. 1.21)

És akitől ők mind tanulták, hogy mi a szeretet, Jézus:

Ezt parancsolom nektek: ti is úgy szeressétek egymást, azzal az isteni szeretettel, ahogyan én titeket! (Ján. 15.12)

Balogh Piroska

Az Úr az én pásztorom

Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. 
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. 
Zsoltárok 23:1,2

Néhány nap volt még hátra e szép világra való jöttöm negyvenedik évfordulójáig, s én úgy éreztem, soha életemben nem voltam még ennyire szomorú. Születésnapi lehangoltság, állapítottam meg tárgyilagosan, majd szembenéztem a lánnyal, aki reggelenként a fürdőszoba tükréből szokott rendszeresen visszanézni rám. Nem irigység volt ez, nem féltékenység, nem nosztalgia, és nagyon remélem, nem is hálátlanság. Nem tudom, mi a neve az érzésnek, mikor egyszer csak ott áll az ember egy kétágú létra tetején, s átlendítve lábát a csúcson arra készül, hogy elinduljon a másik, a lefelé tartó ágon.

Kicsit fájt az idő múlása. Fájt, hogy én nem leszek már többé szerelmes, nem születik többé gyerekem, hogy én ezeken már rég túl vagyok, s most valami más következik. Bánatom – csodaszép családom és élményekben gazdag életem fényében – egészen nevetségesnek tűnt, s oly szűkké zsugorította össze körülöttem a világot, hogy alig kaptam levegőt.

De a meghívás, amivel az idők kezdete óta hívogatják a kereső emberi szívet, sohasem szükségre szól. Bőségre szól. Füves legelőkre, csendes vizekre és megterített asztalra.

S a meghívás nem válogat. Mindig oda érkezik, ahol éppen vagyunk, oda, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Én, ha jól emlékszem, épp a mosókonyhában voltam, s épp a kosárból már kifolyó szennyest próbáltam szétválogatni, mikor hirtelen, magától, nem a szennyest láttam már, hanem a régi, évek óta jól működő mosógépet. De nem is a mosógépet, hanem a tényt, hogy van kire mosni, van kinek a kedvéért keresgéljem a ruhakupacban – másnapi tornaórára feltétlenül kimosandó – az Egyszarvúak igenis léteznek feliratú pólót.

Felegyenesedve belenéztem a falon lógó tükörbe, elmosolyodtam, s arra gondoltam: ezek az én szemeim, körülöttük a kis, táncoló mosolyráncokkal, ez az én arcom, s már csak ezért is kedves nekem. Végignéztem a kezeimen, a lábaimon, s arra gondoltam: ez az én testem, nem tökéletes, mégis, ideiglenes otthont tudott adni három gyermekünknek, s leghűségesebb társam a mindennapokban is, kezdve a hajnali óráktól, mikor álmosan felkelek reggelit készíteni a családnak egész késő estig, mikor még végigmegyek a házon, és leoltom az itt-ott égve felejtett lámpákat.

S ahogy mentem az üres szennyes kosárral át a folyosón, nem a szétdobált cipőket és iskolástáskákat láttam főleg, hanem a tényt, hogy van hol egyáltalán végigmenjek, láttam a házat, benne a lakókat s magát az otthont, mely sokkal több, mint téglák, lépcsők, küszöbök, cipők s mosnivalóval küszködő háziasszonyok gyűjteménye.

Kilépve az udvarra láttam a kis krókuszokat, a macskát a mogyoróbokor alatt, a madarakat, a fenyőfát, rajta a szarkafészket, s onnan már csak egészen kicsit kellett feljebb emelnem a fejem, hogy lássam magát az Eget, melyről nem is azt a legnagyobb vágyunk tudni, hogy van, hanem azt, hogy végtelen és hogy lakják.

Félelmem, hogy nem lesz többé igazán szép élményem az életben, magától oldódott fel az ég kékjében, felhővé lett.

Ha volt a pusztában mindennapi manna, és van az asztalunkon mindennapi kenyér, s van mindig egy-egy újabb lélegzetvétel, akkor lesz újra szép is. Az évek pedig nem múlnak, hanem telnek. Tele jósággal, harcokkal, esésekkel, könyvekkel, képeslapokkal, vasalni valóval, nevetéssel, sírással, szeretettel.

Úgy veszi karjára a bánatos emberi lelket a Jó Pásztor, mint kicsi, erőtlen bárányt, s viszi egy ideig, nagy szeretettel, míg új erőre, bátorságra nem kap. Aztán leteszi, járjon csak tovább a saját lábán.

Még egy szelet csokoládé…

Onnan döbbenek néha rá az idő könyörtelen múlására, hogy arról mesélek a gyermekeimnek, hogy az én kisgyermekkoromban nagyon ritkán ettünk édességet. Olyan igazi bolti, csomagolt édességet.

Mekkora kincs volt egy picurka 25 grammos étcsoki, ami csak az enyém volt. Ha jól emlékszem még a csomagolása is esztétikus volt, aranyszínű bevonatos papír alul, az elején rénszarvassal: Mikulás. Szagolgattam, őrizgettem, beosztottam minden falatot. Nem emlékszem megmaradt, kidobott édességekre. De arra igen, hogy az édesanyám arról mesélt, hogy gyerekként neki egy szem keménycukorka is óriási ünnep volt.

Most már én mesélek. Mert a különbség talán még nagyobb.  Így Karácsony után (több mint egy hónappal) még mindig akad az édességes fiókban ajándék csoki, gumicukor, bonbon, szaloncukor. Kifogyhatatlannak tűnik a készlet. S ha elfogy, és el fog, (mert ha nem kell senkinek, elnyeli egy jó kis brownie vagy csokis muffin) akkor lesz majd könnyen másik. Nem kell ezen aggódni.

Sokszor így érzünk az idővel kapcsolatban. Olyan kifogyhatatlannak tűnik, mint gyermekeim számára a csoki, gumicukor. Nem kell beosztani, nem kell vigyázni rá, nem kell félteni. Volt, van, lesz.

Pedig az idő sokkal inkább olyan, mint az én kis 25 grammos táblácskám. Véges. El fog fogyni.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.” Efézus 5,15–16
„Ezért nagyon ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek ostobák, hanem okosak.
Aki okos, minden lehetőséget kihasznál, mert gonosz időkben élünk!" EFO Efézus 5,15–16

Azt hisszük, hogy újabb és újabb percek, hónapok, évek után nyúlhatunk kifogyhatatlanul az idő csokijából.

Az idő itt a Földön véges. Erre emlékeztetnek a születésnapok, a ráncaink, az őszülő hajszálaink, a fájdalom a derekunkban. Fájdalmasan figyelmeztetnek a tragédiák, temetések.

Elfogy. Értékelnünk kell. Be kell osztanunk. Meg kell élnünk. Nem pazarolhatjuk semmittevésre, üres, értéktelen dolgokra. Nem tékozolhatjuk el helytelen, téves utakra.

„Ezért nagyon ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek ostobák, hanem okosak.
Aki okos, minden lehetőséget kihasznál, mert gonosz időkben élünk!" EFO Efézus 5,15–16

Nagyon sok harcom van azzal, hogy időm „zsengéjét” Istennek adjam. Azt az időt, amikor nem zavar senki, amikor még nem alszom el, ha nyugalmi helyzetbe kerülök és elmélkedni, imádkozni próbálok, azt az időt, ami nem feltétlenül a nap elején van mindenkinek, hanem a legideálisabb idő arra, hogy Isten elé jöjjek. És ez bánt. A szívem kész rá, de olyan könnyen elterelik sürgős vagy érdekes dolgok a figyelmem. Ha az időmből ilyen nehezen tudok következetesen adni az Úrnak, ennyire nehéz megfegyelmezni magam, akkor hogyan tudok odaadni „nagyobb” dolgokat? A családom, a terveim, az anyagi biztonságom, a döntéseim…

Nem tűnik olyan nagy ügynek egy-egy szelet idő, de minden azon múlik, hogyan sáfárkodok vele.

Felnőtt fejjel tanultam meg vezetni. Nagyon sok akadályt kellett leküzdenem, különösen a jogosítvány megszerzése után, hogy belejöjjek, és bátran, könnyedén menjen. Még mindig nagyon sokszor kell figyelmeztetnem magam, hogy ne vonja el a figyelmem a város forgalmában semmi jelentéktelen dolog. Nem könnyű ez, mert a gyermekeim az élet égető kérdéseit általában az autóban szeretnének megvitatni. És valahogy nagy a kísértés, hogy megfigyeljem az érdekes járókelőket, az üzletek kiírásait. Ilyenkor tudatosítanom kell magamban, hogy célba szeretnék érni, lehetőleg anélkül, hogy elgázolnék egy gyalogost vagy neki koccannék egy másik autónak. Ehhez pedig szükséges, hogy pillanatnyilag figyelmen kívül hagyjak dolgokat. Céltudatosan, összpontosítva kell haladnom előre.

Célba szeretnék érni.  Ehhez az kell, hogy megértsem, mit kell kezdenem az időmmel, mi a prioritás, amit szem előtt tartva figyelmen kívül kell hagyjak dolgokat. Ugyanúgy, mint vezetés közben.

"…és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket." Efezus 5:11
"…ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata." Efézus 5:17

Most!

Az a típusú ember vagyok, aki szeret cselekedni, csinálni mindig valamit. Ám a feladataimat mindig próbálom úgy csűrni csavarni, hogy a legkevesebb energiabefektetéssel a legjobb eredményt érjem el, így gyakran előfordul velem, hogy halogatok, mert MAJD kitalálok valamit, s így vagy úgy meg FOGOM csinálni.  Általában sikerül is, vagy ha mégsem akkor keresek valami kifogást a miértre. S bármennyire nem jó ez így, valljuk be, kényelmes, csak épp a számonkérésnél nem, de az meg úgyis mindig csak a végén van, s ha kifogás adódik, még azt is jól át lehet vészelni.

Elgondolkodtatott ez, s az hogy ha én így cselekeszem a hétköznapokban, akkor a hitéletben vajon hogyan? Halogatok-e mentegetőzök-e? Szomorúan vallottam be, elég sokszor művelem. S az épp aktuális kifogást, ami mindig van, sokszor mondogatom magamnak, meg az Úrnak. “Ma ezért nem tudtam rendesen elcsendesedni, tegnap meg azért voltam mérges/indulatos/szeretetlen, és most meg azért nem tudok imádkozni” és akkor itt jön mindig a “mert”, ami után találok olyan magyarázatot, ami a kis lelkemet ugyan pillanatnyilag megnyugtatja, de hosszútávon csak egyre inkább elsorvasztja.

now-5

Mert mondhatom, hogy majd később olvasok igét, majd legközelebb szolgálok, majd pár év múlva leszek szelíd, majd idős koromban leszek imaharcos, majd, majd, majd … , de ezekkel a majd-okkal az a baj, hogy sosem fognak eljönni. S a Krisztussal járásban nincs majd, csak most van.

Az ítéletnap eljön, ha akarom, ha nem, azt nem lehet elnapolni. S akkor egyetlen kifogás sem fog megmenteni. Épp ezért, jobb, ha én teszem fel magamnak a kérdést: miért nem MOST?.

Ja, hogy lemondással járna, energiát igényelne, önmegtagadást? De hát, nem azt mondom, hogy  még az életem sem drága, akkor mi tart vissza?

Mióta tudatosítottam magamban ezeket, jobban odafigyelek a majd-ra mindig, a hitéletben pedig hatványozottan, s mikor mondanám, vagy épp csak gondolnám, felteszem a kérdést: miért nem most? S azt vettem észre, hogy ilyenkor igazán elszégyellem magam, mert rájövök, hogy igazából semmi akadálya nincs a cselekvésnek, vagyis az akadály csak én magam vagyok.

Nem mondom, hogy sikerül mindig megragadni a mát, a most-ot, de mióta ezt gyakorlom, jóval többször voltam engedelmes a lélek szelíd hangjának.

S mindezt miért? Mert most van az idő, mikor az Urat kell követni, most, hogy teljes szívemből szolgáljam őt. Most. Tedd te is még ma!

Mindenre van időm, a Krisztusban

Nem, ne aggódj, nem írtam el. Így szoktam mostanában mondogatni magamnak, amikor lehetetlennek tűnő listák állnak előttem. A fejemben meg még hosszabb tennivalósorok, határidők gyűrűznek. Görcs szorítja össze a gyomromat, mert látom, hogy az idő telik, és nem fogok a végére érni azoknak a dolgoknak, amiket elterveztem, elvárnak tőlem, vagy elvárok magamtól. És ha ma nem teszem meg, akkor holnap még több mulasztással kell szembenéznem. Ettől a gondolattól aztán újabb és újabb stressz-tüneteket tapasztalok magamon.

A „Mindenre van időm, a Krisztusban” parafrázist nem úgy értem, hogy Isten segítségével minden belefér az időmbe, amit szeretnék, és estére kipipálhatom az összes listámat. Inkább úgy, hogy a Lélek vezetésével bele fog férni az időmbe, minden, amit ma Krisztus vár tőlem.

Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. János 17:4

A krisztusi korba léptem legutóbbi születésnapomon, talán ezért is jött annyira közel ez az Ige. Jézus elvégezte mind, amit az Atya rábízott. Nem volt rá sok ideje, de olyan összhangban élt a mennyei Atyával, olyan együttműködésben, hogy minden, amit tett naponta, minden döntése, minden időtöltése, az összes elhangzott szava azt a célt szolgálta, hogy ezt a hatalmas küldetést beteljesítse.

Isten számomra is megadja az időt, amire ahhoz van szükségem, hogy ma elvégezzem azt, amit rám bízott.

cute-photo-photography-place-time-favim-com-66076

Olyan jól hangzik, olyan felszabadító gondolat, de ez egy valóságos harc naponta. Nekem mindenképp.  Mert mindig több ötletem van, mint időm. Mindig közbejön valami. Mindig. Mindig hatnak mások elvárásai és szükségletei rám. Mindig vannak önző álmaim, vágyaim, amelyek helyet és utat kérnek maguknak.  A világ értékrendje olyan könnyen kizökkent, s pótcselekvésekbe hajt.

Honnan tudhatom, hogy a sok tennivalóból mit részesítsek előnyben? Mire mondjak nemet? Olyan nehéz nemet mondani.

Az Istennel töltött valódi közösség a kulcs. Jézus életében ezt a példát látjuk. Korán hajnalban órákat imádkozott, tömegeket hagyott ott, hogy elcsendesedjen az Atyánál. Nem irányították mások elvárásai. Némelyek királlyá szerették volna tenni, de ő haladt következetesen az Atya által kijelölt úton.

S minden olyan személy, akiket Isten nagy dolgokban tudott használni a térdeiken tanulták naponta állhatatosan a Lélek vezetését, a fontossági sorrendet. Így tudott életük hatékony maradni és nem felmorzsolódni a számtalan lehetőségben.

Isten jelenlétének, Igéjének fürdőjében útmutatást és erőt kapok. Lehet nem látok egyből messzire, de elég minden napnak a maga baja. Elég az a kis fénynyaláb, ami bevilágítja a lábam előtt az ösvényt.  Mert tudom, hogy ki fogja a kezem az ösvényemen. Tanulok bízni benne egyre jobban.

Lassan véget ér a mai napom, és ha jól átgondolom a terveimből annyi minden elmaradt: válaszok levelekre, sürgető ügyek sok időt igénylő elintézése, kreatív tervek, alaposabb takarítás a felszínes rendrakás helyett, az ágyam melletti polcon roskadozó könyvek kóstolgatása, betervezett munkák, nagyobb lélegzetvételű telefonbeszélgetések…

Nem engedhetem, hogy az elmaradt dolgok miatt az elégedetlenség otthonra leljen bennem. Inkább számba veszem mindazt, amire jutott idő és erő. S miközben sorolom, rádöbbenek, hogy ez egy még hosszabb lista. Pedig egy perccel azelőtt még úgy éreztem, hogy ma nem jutottam semmire. Ez is az ellenség megtévesztése. Azok a váratlan események, amelyek kizökkentettek valószínűleg fontosabbak voltak gondosan megszerkesztett listáimnál. Elképzelem, hogy ez a napom is kegyelemből Isten hatalmas puzzle-jének egy kis illeszkedő darabkája. És azt a szorongást, ami ennek ellenére fel-felüti bennem a fejét Elé viszem, aki így hív magához:

Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Jn. 11: 28
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. Jn. 11:30

Leteszek minden terhet, amit én raktam magamra. Belefáradtam az elvárásaimba, mások valós és részemről elképzelt elvárásaiba. Megfáradt és megterhelt lelkem megnyugszik Nálad. Jézus Krisztus a te igádat szeretném hordozni, mert az gyönyörűséges. Keresni mindenek előtt a Te országodat, mert csak így érdemes élnem. Tanítsd botorkáló lábaimat egyre nagyobb bizalommal járni Veled.

Arra van időm, amire szakítok időt?

Mihez hasonló az élet? Talán egy rendkívül kiszámíthatatlan autópályához. Gyorsan végig szaladunk rajta, sokszor még mi magunk is taposnánk a gázpedált, hogy hamarabb oda érjünk egy-egy állomásra. Máskor váratlan kanyarok tárulnak a szemünk elé, és így abszurd helyzetekben találjuk magunkat. Miközben vágtatunk egyik állomásról a másikra, úgy tűnik, hogy mindenre van időnk.

time

Arra van időm, amire szakítok időt” – hallottad már ezt a bölcsességet? Nekem sokszor eszembe jut ez a mondás. Első hallásra talán igaznak tűnik, de a gyakorlatban nem mindig így van ez.

Ezek szerint elroboghatnak mellettünk értékek úgy, hogy nem tehetünk róla?

A mai túl modernizált világban Csitáry-Hock Tamás szavai újra értelmet kapnak: A levél nem elég… a telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.

Most mennem kell, de az alkalom után találkozunk” – ismerős ez a mondat? Mindketten tudjátok, hogy az alkalom végén elsodródtok, valójában nem fogtok igazán találkozni, pedig annyira szeretnétek végre egy igazit beszélgetni.

Esetleg már hónapok óta várjátok a találkozást, és amikor megadatna, vendégeid toppannak be. És még sok ilyen helyzetet, mondatot írhatnék, Nektek is biztos ismerős. Pedig mennyire értékes a Másikkal töltött közös idő, a meghallgatás, az együtt nevetés, közös imádkozás. Ezt nem pótolja az internet, vagy egyéb technikai vívmány. Az emberi lélek a közelségre vágyik! Tudja ezt a gonosz is, ezért szórja szét a figyelmünket, terhel le minden feladattal, hogy a sürgős dolgoktól ne lássuk a fontosakat.

Így van ez Istennel is? Mert, ahogy emberi közelségre vágyunk, Isteni közelségre is szükségünk van. Sokáig annyira természetes volt, hogy a szeretteimmel imádkozhatok, beszélgethetek, most viszont két percnek is örvendek. Miért? Egyszerűen ez egy élethelyzet.

De hasonlóan járhatunk szellemi síkon is!

Természetes, hogy naponta beszélgethetsz Istennel?

Érték maradt? Esetleg itt is szétszóródik a figyelmed? Mindig akkor szólal meg a mobiltelefonod, amikor imádkozni akarsz? Vagy csendesség közben jelez a mosógép, hogy lejárt a mosás? Azonnal érzel egy belső nyomást, hogy felvedd a telefont, kivedd a tiszta ruhát és teregess.

Nem véletlen ez, a Biblia még figyelmeztet is erre:

Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (Ef 6,12-13)

Bárcsak újra és újra értékké tudna válni az, ami többnyire természetes!

Bárcsak hűségesen vállalnánk családtagjaink előtt is, hogy naponta, örömmel olvassuk az Igét. Hiszen a Bibliából tudhatom meg, hogy mi a terve velem. Bár csak vállalnánk mások előtt, hogy imádkozó emberek vagyunk, és vállalnánk önmagunk előtt, hogy ügyetlenül imádkozunk. Sehol nem mondja az ige, hogy szépen, vagy ügyesen imádkozzatok. Azt mondja, hogy a Lélek által imádkozzunk, őszintén, egyszerűen. Álljunk résen, és vigyázzunk, hogy drága kincsként őrizzük a szívünkben az Istennel való találkozás lehetőségét.

Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12)

Alkalmas idő (a kérdezésre)

Közös elmélkedésre hívlak most téged, kedves olvasóm.

"Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata." Efézus 5:15-17

Mikor igét olvasok szeretek kérdéseket feltenni, elsősorban magamnak, de tudásszomjból is. Érteni akarom az Igét, és megélni akarom azt. A kérdéseimet általában papírra vetem a válaszokkal együtt, néha csak címszavakban, néha oldalakat írva. Most is kérdezek ezen igevers kapcsán (de jó, ha az adott részből elolvasod az előtte levőket és utána következőket is), s bátran írj te is kérdéseket magadnak (vagy akár hozzászólásban folytatva a sort):

  1. Hogyan tudok vigyázni? Hogyan lehetek bölcs?
  2. Mire használom az “alkalmas időt”, kihasználom azt vagy csak használom? Hogyan használhatom ki jól a megélt pillanatokat?
  3. Életem mely területén vagyok meggondolatlan?
  4. Mi az Úr akarata az életemre nézve? Mi azon a területen, amelyen meggondolatlan vagyok?
  5. S mi az Úr akarata a mai napomra nézve?

  • Azt tapasztaltam eddigi életem során, hogy kaphatok jó tanácsokat másoktól, érdemes figyelnem azokra, akik már előttem járnak (hitben). Vannak az életemben olyan személyek, akik építő kritikájukkal, bátorításukkal, tanításukkal bölcsebbé tettek. Biztosan vannak körülötted is hasonló személyek, vedd most számba őket és adj hálát értük!
    S ami egyértelmű, legalábbis nekem, hogy igazi bölcsességet Istentől kaphatok. Bölcsé tesz az, ha figyelek parancsolataira, ha csak figyelek Rá, de úgy őszintén. S az általa adott bölcsesség az, amellyel képes vagyok megszűrni az emberek tanácsait. Hála ezért is.
  • Be kell vallanom, hogy nagyon sokszor csak használom az időt. Hirtelen csak arra döbbenek rá, hogy már megint eltelt egy óra, egy nap, egy hét, egy év. S persze, ha nagyban nézem a dolgokat, ha éveket nézek, hónapokat, akkor tudok felmutatni értelmes időtöltést, olyan alkalmakat, amikor valóban kihasználtam az alkalmas időt. De ha napokra, órákra vagy ami “még rosszabb” percekre bontom az időt, hát akkor rengeteget pazarlok. Sokszor érzem úgy, hogy egy napot sokkal jobban is eltölthettem volna, vagy jobban haladhattam volna a napi munkámmal, terveimmel, hogy csak úgy elrepült nélkülem az idő… vagy velem együtt, csak én épp semmit (hasznosat) se tettem.
    Saját életemre nézve, úgy gondolom, úgy tudom a legjobban kihasználni az időt, ha reggel felkelés után imádsággal kezdem a napomat. Erre már iskolás koromban rájöttem: amikor a reggeli készülődés utolsó momentuma volt az igeolvasás nálam, mindig késésben voltam, s az Igére is kevesebb idő jutott, ám, ha azzal kezdtem, valahogy sokkal nyugodtabban haladtam az egyébbel is, s nem éreztem azt, hogy semmire sem jut elég időm.
    Nekem még jót tesz az is, ha nagyvonalakban megtervezem a napomat (hetemet). Általában rugalmasan kezelem az ilyen terveket, de így irányadóként nekem nagyon jó.
    Aztán úgy tudom még jól kihasználni a rendelkezésemre álló időt, hogy megélem azt, élvezem. Nem azon bosszankodok, hogy már megint nem tudtam megtenni valamit, vagy már megint ezt vagy azt kell csinálnom, hanem, örülök annak, ami épp történik. Hálaadással gondolok minden pillanatra, lehetőségként tekintek rájuk. S a fent említett bölcsességgel igyekszem Isten dicsőségére megélni azokat. Úgy a szolgálatot, mint a házimunkát, vagy akár a pihenést.
  • Az a típusú ember vagyok, aki sokat gondolkodik, “állandóan járnak a fogaskerekeim”, ahogy mondani szokták. Ám szeretek spontán is lenni, sokszor döntök az érzéseimre hagyatkozva. S sokszor a vágyaimra hagyatkozva is. Ez utóbbi tud engem a meggondolatlanság küszöbére sodorni. Épp emiatt most azért (is)  imádkozom, hogy Istentől kapott vágyaim legyenek.

Válaszold meg te is magadnak a kérdéseket, ezeket vagy amiket neked juttatott eszedbe az Úr, s válaszolj arra is, hogy mi a terve Istennek veled, s mi a terve a mai napoddal. Értsd meg Őt, aztán pedig használd ki az alkalmas időt.

Milyen társ vagy?

Férjem egyik jó szokása, hogy szolgálatra való készülődésébe mindig bevon engem is. Egyik vasárnap Őrá bízta a lelkipásztor a délelőtti liturgia levezetését. Azon a délelőttön, központi helyen az idő fogalma állt. Férjem a következő igét választotta mottóul:

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” 90. Zsoltár 12. vers

Készített egy visszaszámlálót, ami percekre lebontva mutatja, hogy mennyi idő van még hátra abból a napból. Ezen felbuzdulva megnéztem, hogy ha 70 évig élnék, akkor hány napom lenne még hátra. Kiderült, hogy 14993 nap állna még rendelkezésemre. Negyvenegy év hosszúnak tűnik, egészen addig, amíg le nem bontjuk napokra, mert így ráébredünk, hogy milyen gyorsan elmúlik az élet.

Mit csináljunk a napjainkkal? Úgy tűnik, a férfi mindig tudja, mit csinál az Ő napjaival, mert céltudatosabb és jobban maga előtt látja az életét. Hány nő hagyja, hogy egyik nap csak úgy folyjék a másikba, a napok hetekbe, a hetek hónapokba, míg elmúlik az egész év. Szilveszter napja a megelégedett visszapillantás ideje számodra, vagy úgy érzed magad, mint aki nem tud visszaemlékezni semmi jelentős feladatra, amit az elmúlt év folyamán végzett volna el?

Lehet, hogy Te céltudatosabb vagy, és jól meghatározott napirend szerint kezedben tartod a rendelkezésedre álló időt. Én magam is azok közé tartozok, akik különféle beosztások szerint pörgetik a házimunkát, de ez egyaránt érvényes az imaéletemre, társasági életemre is. Mindig is úgy éreztem, hogy ez egy jó mankó, ahhoz, hogy ne csupán egy énközpontú életet éljek. Például így mindig emlékeztetem magam, hogy az elöljáróimért, rászorulókért is imádkozzak, és ne csak a saját családom problémáival teljek be imáim alatt. Különösen gyermekünk megszületése után éreztem, hogy ilyen mankó nélkül mennyire el tudok sodródni az Isteni lelkülettől, hozzáállástól.

Miközben igyekszünk gazdálkodni azzal az idővel, és helyt állni azokon a területeken, amikből puzzle-ként össze áll az életünk, feltevődik egy kérdés. Mindez szép és jó, de milyen társ vagy? Minden nő szeretne megbízható, szorgalmas, szeretetteljes és összeszedett lenni a házasságában. De mi akadályozza ezt?

Úgy gondolom, hogy mindegyikünkben van egy Pál és van egy Barnabás.

Pál, aki célorientált, feladatközpontú, hiszen emlékszünk, ezt mondja:

„de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Filippi 3:14

Barnabás, aki az emberekre figyel, ezért tud bátorítani, segíteni. Szeretett volna második esélyt adni Márknak, Pál azonban erre nem volt hajlandó. Az idő bebizonyította, hogy Barnabásnak volt igaza, mert Márk hűségesnek bizonyult, és végül maga Pál is kénytelen volt ráhagyatkozni.

„Néhány nap elteltével Pál így szólt Barnabáshoz: „Menjünk s nézzük meg, hogy vannak a testvérek azokban a városokban, ahol hirdettük az Úr szavát.” Barnabás magával akarta vinni a Márknak nevezett Jánost is, de Pál arra kérte, hogy ne vigyék magukkal, hisz Pamfíliában is otthagyta őket, nem ment velük dolgozni. Így nézeteltérés támadt köztük, s elváltak egymástól. Barnabás magával vitte Márkot, és Ciprusba hajózott. Pál Szilást választotta társul, és a testvérektől az Úr kegyelmébe ajánlva útra kelt.” Apostolok Cselekedetei 15:36-40

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy szeretni annyit jelent, hogy elérhetővé tesszük magunkat. Ez így jól is hangzik, de ott van a rengeteg teendő, a derék asszony mércéje igen magas a szemünkben. Nem egyszerű, de hétköznapjainkban e kettő között kell megtalálni az egyensúlyt. Mikor kell elengedni a feladatok listáját, és csak egyszerűen figyelni a családomra, a körülöttem levő emberekre?

Isten segít kiegyensúlyozottá válni ebben is! Adhat bölcsességet, hogy a kellő időben félre tudjuk tenni a napi feladat listát, és szeretni, jelenlétünket adni azoknak, akiket ajándékba kaptunk.

Adj igazat Istennek! (minden nap)

Lassíts le. Próbáld meg kizárni mindazt, ami körülötted van, ami ott zsong a gondolataid között és szánj néhány percet erre a képre. Nézd meg jól … keresd a részleteket.

lep

Alaposan megnézted?

Mi fogalmazódott meg Benned?

Nekem eszembe juttatta azokat a reggeleket, amikor még nagyon álmosan főzöm a kávémat, kinézek az ablakon és látom, ahogy néhányan már teniszeznek a tömbházunk alatt elhelyezkedő teniszpályán. És tudod mit tartok furcsának? Vannak napok, amikor Salamon szavait visszhangozza a szívem:

„Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad. Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel.” Prédikátorok 1: 3-5

Emlékszünk rá, hogy még sok más természeti képpel szemlélteti Salamon ezt a néha-néha felbukkanó érzést. Próbáljunk meg filmszerűen magunk elé vetíteni egy-egy reggelt a gyerekkorból, tini korból, egyetemista évekből … és így tovább a mostani reggelekig. Miért születhetnek ilyen érzések bennünk, függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk? Változnak az életciklusaink, és közben mi magunk is változunk … és mégis …

Mintha időnként értelmetlennek éreznénk az életünket, vagy azt, amibe sok-sok energiát bele fektetünk. Valóban értelmetlen? Vagy valami más húzódik a háttérben?

Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk egy történetet, ami megvilágíthat egy lehetséges okot.

„Azokban a napokban a Jézust követő zsidó tanítványok száma egyre növekedett. A görögül beszélő tanítványok azonban panaszkodtak a héberül beszélőkre, mert a görögül beszélő özvegyasszonyokat nem osztották be a mindennapi szolgálatokra. Ekkor a tizenkét apostol összehívta az egész gyülekezetet, és azt mondta: „Nem helyes, hogy Isten üzenetének szolgálatát elhanyagoljuk, és ehelyett mi szolgálunk fel az asztaloknál. Ezért válasszatok ki magatok közül hét embert, akikről a többieknek jó véleménye van, és akik telve vannak Szent Szellemmel és bölcsességgel. Rájuk fogjuk bízni ezt a munkát. Mi pedig arra fordítjuk minden időnket, hogy imádkozzunk, és Isten üzenetét tanítsuk és hirdessük.” Ez a javaslat az egész csoportnak tetszett. Ekkor kiválasztották Istvánt, aki telve volt hittel és Szent Szellemmel, és Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt (aki Antiókhiából jött, és felvette a zsidó vallást), és az apostolok elé állították őket. Az apostolok pedig rájuk tették a kezüket, és imádkoztak értük. Isten üzenete pedig egyre több és több embert ért el. Nagyon megnövekedett a Jézust követő tanítványok száma Jeruzsálemben. Sőt a papok közül is sokan elfogadták a hitet.” (Apcsel. 6:1-7)

Ebben a részben láthatjuk, hogy hamar felütötte a fejét az elégedetlenség egy figyelmen kívül hagyott kisebbség, a görög zsidók, más szóval a hellenisták között. A zsidóság ezen ága számos görög szokást megtartott, és héber helyett inkább görögül beszéltek. A tanítványok rendkívüli bölcsességgel kezelték ezt a helyzetet, hiszen feladatot adtak azoknak a személyeknek, akik elégedetlenek voltak.

Amikor a szívedben el kezd megszületni az elégedetlenség azzal az élethelyzettel kapcsolatban, amiben vagy, akkor azzal tudod helyesen kezelni ezt az állapotot, ha megkeresed azt a feladatot, amit Isten akar adni Neked ezen a körülményeiden keresztül.

„Születni kell minden nappal újra” mondja Koncz Zsuzsa.

Én úgy fogalmaznék, hogy nekünk, akik Krisztusban vagyunk, kell legyen erőnk ahhoz, hogy minden nap elölről kezdjük az életet.

Kíváncsi vagy arra, hogy mit akar Isten adni a mai napon keresztül?

Győzd le az elégedetlenséget, és fedezd fel a mai nap kincsét, mert nem lehet kétszer ugyanabba a vízbe bele lépni.