Mielőtt a kakas megszólal

a Lukács által írt evangélium 22-24 részeinek csodálatos szövege alapján –

Magamra ismertem Júdásban, ahogy a nép háta mögött próbálta meg elárulni Őt. Nem is annyira az árulásban, mint az igyekezetben, a látszat minden áron való fenntartásának az igyekezetében láttam meg önmagam. Magamra ismertem a tanítványok versengésében, a vágyban, hogy én legyek a kedvenc, a legkülönb, egyenlők között is a legegyenlőbb. Magamra ismertem Péter tagadásában. Én tudom, mennyire szerette a Mestert, s hogy mennyire nem a levegőbe beszélt, mikor azt mondta, kész a halálba is követni Őt. Tudom, mit érezhetett, mikor keserves sírásra fakadt meghallván a kakas hangját ott, a történelem legfájdalmasabb hajnalán. És magamra ismertem a tanítványok erőtlenségében, a csontokig hatoló fáradtságban, miközben csupán néhány lépésnyire tőlük vércseppet hullajtott földre valaki kedvesnek a homlokáról a kínzó halálfélelem.

A Húsvét előtti hét ebben az évben különösen is zsúfolt volt. Szerettem volna én áhítatban elmélyülni, félhomályos templomban ünnepi muzsikát hallgatni, a Megváltót imádságban utolsó útjára ez évben is elkísérni. De végül aztán csak annyira futotta, hogy minden nap tíz perccel korábban kezdtem el a hajnali készülődést. Vastag, kopott pulóvert húztam a pizsamám fölé, majd átvágva a harmatos udvaron, Szentírással és forró kávéval a kezemben   kicsit leültem a hideg kerti házban, hogy elolvassak pár sort, mielőtt felkel a dombok mögött a Nap. Azért kedves nekem ez a hely, mert templommá vált számomra életem nem is egy nehéz időszakában. Mindig itt időztem a legszívesebben mikor szomorú voltam, mikor kudarcot vallottam, mikor úgy éreztem, nincs számomra már a világon sehol sem hely, csak itt, ahol nyugodtan kisírhatom magam az asztalt díszítő egyszerű, olajfából faragott kis kereszt mellett.

Egyik nap elolvastam Júdás árulását, másik nap Péter tagadását, harmadik nap Pilátus kézmosását, negyedik nap Heródás gúnyolódását, ötödik nap a tömeg kiáltozását, a tanítványok menekülését. S magamra ismertem mindegyikükben. Egyikük sem volt nálam rosszabb, semelyiküknél sem voltam jobb. Tőlünk, emberektől, akkor sem, most sem, a lehető legjobb szándékunk ellenére sem telik sokkal több.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” „Uram – felelte –, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.” Ő azonban így válaszolt: „Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor letagadod, hogy ismersz.” (Lukács 22:31-34)

Jézus tudta, hogy Péter el fog esni. S imádkozott is érte, de nem azért, hogy ne essen el, hanem hogy megmaradjon a hite. Számára nem az volt a kérdés, hogy lesz-e a bukás után majd helyreállás, hanem az, hogy mikor. Ő tudta, mire hívta el ezt az embert, és hitt benne mindvégig, oly elszánt hittel, amilyenre csak azok képesek ezen a földön, akik nagyon-nagyon tudnak szeretni.

Az elhívás mindenkinek szól. Nem csak az erőseknek, nem csak a bátraknak, vagy a bűnteleneknek. S mikor leginkább hisszük, hogy elveszítettük, hogy méltatlanná váltunk rá, s hogy véget ért életünkben a legszebb történet : még csak ott és akkor kezdődik el. Amikor elérjük azt a mélységet, ahonnan már talán nem is lehetséges tovább esni, akkor lesz szívünkben is oly mélyre szántva a talaj, hogy az odavetett magvaknak lesz esélyük végre jó helyre esni, szárba szökkenni, s idővel gyümölcsöt is teremni. Az igazi remény pont a legkeményebb időkben, a legnagyobb mélységekben ver gyökeret.

A kudarc valamilyen egészen felfoghatatlan módon lesz lényeges részévé az elhívásnak. Mert csak aki volt már nagyon szomorú, az tud igazán vigasztalni. Aki volt már erőtlen, az tud igazán bátorítani. Aki esett már kétségbe, az tudja, mi az igazi hit, s aki esett már nagyot, az tud másokat irgalommal felemelni.

Semmi sem vész kárba. Feltámadás nélkül nem lett volna megváltás. Kereszt nélkül nem lett volna feltámadás. Árulás, tagadás, kézmosás nélkül nem lett volna kereszt, s bár nem hinném, hogy Isten akarja a bukásunk –  kegyelmében mégis felfogja az összes esésünk, az összes botladozásunk és megaláztatásunk, s azzal vigasztal, hogy még ezeket is fel tudja használni országa építésére.

Norwichi Julianna így fogalmazta ezt meg nálam sokkal-sokkal szebben : Először van a bukás, aztán a bukásból való felépülés – és mindkettő nem más, mint Isten kegyelme.

A hajnali olvasások végén aztán rájöttem arra, amit amúgy is tudtam : nincs szebb ünnepünk a Húsvétnál. Nincs ennél reményteljesebb, biztatóbb, felemelőbb.

A szeretet nem akadályozza meg az összetöretést, hanem részévé teszi azt egy sokkal nagyobb jónak.

Ha egyetlen mondatot lenne szabad csak mondanom, akkor talán ezt:

Húsvét azt jelenti, hogy a szeretet erősebb, mint a halál.

Megismétlem : a szeretet sokkal erősebb, mint a halál.

a Tetőpont előtt

Még mindig a húsvéti események körül forognak a gondolataim. Bocsássatok meg. A Húsvét, Jézus golgotai kereszthalála, feltámadása, ha elemezni kezdjük, mint egy irodalmi művet, a Biblia eseményeinek tetőpontja. Isten megmentő tervének a csúcspontja. Innen nézve más a kilátás előre és vissza az időben, innen kellene nézzek mindent.

Úgyhogy maradok a húsvéti események környékén  „ mert ha látom Őt a szenvedőt, ez ad szívemnek új erőt”. Pedig igazából nem szeretek így gondolni Jézusra, szeretném csak a feltámadás reggeli diadalfényben látni, Isten hatalmi trónjának jobbján, szeretnék csak átrohanni a Bibliának ezeken a lapjain. Jártatok már úgy, hogy valaki kisegített valami kellemetlen helyzetből, tartotta a hátát értetek?  Velem megtörtént már párszor. Nagyon hálás voltam,hogy megtette, de nem akartam tudni a részleteket, nem örültem, ha beszélt róla.

Lehet hogy így vagyok az Ő kínjaival is.  Pedig megtette, az én hatalmas tartozásom miatt is tartotta a hátát egészen addig, amíg valószínűleg nem sok ép bőr volt rajta, majd cipelte  a durva keresztet, a megmunkálatlan fa szálkái az eleven húsába téphettek minden egyes mozdulatnál. Emberi volt a szenvedése, a gyengesége ahogy összerogyott a testi és lelki kínoktól. Kényszerítem magam, hogy lássam őt így (is), mert békességem büntetése volt rajta, mert a sebei árán gyógyultam meg, rám is gondolt, amikor elvégezte a küldetést.  Nézem őt azért is, mert időnként én is szenvedek, mindannyian szenvedünk. Keresztyénüldözés van, ez tény, akkor is ha mi még köszönjük nagyon jól elvagyunk. A világ nagyobb része mint szeretnénk szenved éhségtől, betegségektől, mindenféle jellegű nélkülözéstől, háborúktól. Körülöttünk is sok a szenvedés, ha nem vagyunk elfoglalva túlságosan magunkkal észrevesszük. Te is szenvedtél, ha most éppen hegycsúcsokon szökdel a lábad, akkor is vannak mögötted és előtted völgyek.

Nekem annyira rosszul megy a szenvedés. Pedig ezekben a sötét órákban vagyunk a legközelebb Hozzá, akinek a szenvedéseiben teljesedett ki az engedelmessége. Úgyhogy még maradok, tanulok, nézem, hogy csinálta. Hogy készült fel a szenvedésre. Mert még neki is fel kellett készülni rá.

 Visszakanyarodok a kertbe, ahol imádkozott, amikor olyan harcot vívott a testével, amihez hasonlót kevés emberi lény él át, nem csoda ha a hajszálerei a szorongásban, tusakodásban elpattantak, és emiatt vért izzadt.  A Zsidók könyvének írója segít ezt még jobban látni magam előtt:  „Amikor Jézus itt élt a Földön emberi testben, hangos kiáltásokkal, sírva imádkozott és könyörgött az Atya-Istennek, aki meg tudta őt szabadítani a halál hatalmából.”   Zsidók 5:7a Olyan főpapunk van,olvashatjuk ugyancsak ebben a levélben, akit megindítanak a mi erőtlenségeink, gyengeségeink, hiszen emberként ment végig minden próbán és kísértésen. Jézus abban az órában talán mindenkinél jobban tudta mennyire törékeny és erőtlen az emberi test, még akkor is, ha a lélek kész. De mindent megtett azért, hogy a lelke készen legyen, és győztesként került ki a küzdelemből a testtel, a félelemmel, fájdalommal, az ellenség teljes erőbedobásával szemben.

 Az életem szenvedésekkel teli időszakai előtt sajnos legtöbbször sokkal jobban hasonlítottam  a tanítványokhoz. Ők is szenvedés előtt álltak. Sejtették, érezték, el voltak szomorodva.  „Imádkozzatok, hogy legyen erőtök ellenállni a kísértésnek.” Jn 20: 21 –mondta Jézus .Tudta, hogy nekik is csak az Istennel való kapcsolat, az Atyától való függés, Isten tervének megsejtése tudna erőt adni az előttük álló sötétségre. „Elaludtak a szomorúság miatt”, írja az evangélium.. Pedig látták, hogy jelentős dolgokról van szó, Jézus imádságát, tusakodását szóról szóra hallották, s mégis elnyomta őket a szomorúság, az álom. Jézus újra felébresztette őket, de nem tudtak erőt venni magukon. Aztán elmúlt a lehetőség az imádságban való felkészülésre. A kijelölt idő a kertben volt, virrasztva és imádkozva Jézus mellett.  Ők ezt végigszundikálták, elmulasztották,  és kellett menni tovább, az események felpörögtek, és onnantól kezdve a tanítványok csak sodródtak…

Nem is olyan  régen egy számomra nagyon nehéz támadás, próba ért. Nagyon beteg lettem, legyengültem, napokig nem tudtam enni. Bár erős késztetést éreztem rá, hogy imádkozzak, harcoljak, olvassam az Igét, a gyengeségnek, betegségnek engedve hagytam magam sodródni.  Aztán ebben az állapotban kellett az egyik gyerekemmel kórházba mennem. Összeomlottam testileg, lelkileg. Döbbenetes volt azt tapasztalnom, hogy nem tudok imádkozni. Sóhajtoztam Istenhez, kértem hogy vigyen ki ebből az állapotból minket, de nem nevezném ezt imádságnak. Csak tettem, amit kellett a kicsivel, szoptattam, ápoltam, próbáltam túlélni az egészet, tartani magam, hogy ne lássák, hogy beteg vagyok, hogy ott lehessek mellette. Nem vagyok büszke erre az időszakra, szégyen tölt el, mert rettenetes dolgokat mondtam és gondoltam. Feküdtem az ágyban éjjel, motyorogtam néhány igeverset, de még csak nem is jutott eszembe igazán helyzetemhez illő, többre nem volt erőm.

Én úgy gondolom, és tapasztalom is, hogy ahogyan a tanítványokat figyelmeztette az Úr,  a Lélek által minket is szólongat, ébresztget. Nem csak a nehéz idők előtt, de olyankor különösen. Ilyenkor valahogy mindig nagyon nehéz engedni ennek a  belső ösztönzésnek az elvonulásra,   a közösségre az Atyával, kihasználni az alkalmas időt , készen lenni, hogy ha jön az ár, akkor ne dobáljon ide oda, hanem tudjunk úszni, sőt megerősödni közben.

Atyám dicsőítelek Téged  a kegyelemért, ami megtartja a nehéz időkben pislákoló mécsesünk tüzét. Köszönöm gyengéd szereteted, hogy nem törsz pálcát felettem.Köszönöm, hogy könyörögtél értünk is, ahogy a tanítványokért, hogy ne fogyatkozzék el a hitünk, amikor a Sátán kikér, hogy megrostáljon mint a búzát (Lk. 22: 31). Köszönöm a kegyelmet, ami arra is elég, hogy  megtérve,  megerősödve  másokat is tudjunk hordozni, bátorítani. Kérlek taníts felkészülni a nehéz időkre, s teljes szívvel keresni téged a ragyogó napokban is, hogy az élet eseményei ne érjenek felkészületlenül.

„Ha belegondolsz, lényegében minden kudarc azt jelzi, hogy az imádság terén kudarcot vallottál. Ha nem imádkozol, a legjobb ami történhet, hogy nem történik semmi. Hiszen az imádsággal tesszük Isten kezébe a helyzetet – imádság nélkül vajon kinek a kezében van?”  Bob Gass

Nagyszombat

A világtörténelem legcsendesebb napja. Ennyit találunk róla az igében:

“Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt.” (Jn 19,31) “Amikor elmúlt a szombat…” (Mk 16,1)

Vajon miért várt Isten a test feltámasztásával? Jézus már a Mennyben volt, ahogyan megígérte a latornak (Lk 23,43). Mi maradt a földön?

Kettéhasadt kárpit, véres kereszt, lepecsételt sír, tőrrel átjárt anyai szív, szétszéledt tanítványok.

Hogyan is telhetett a szombat a tanítványoknak? Tele csalódással, érthetetlenséggel, magánnyal, zavarodottsággal, félelemmel? Pedig egész Jeruzsálemben ünnep volt, a Páska ünnepe. Feltűnt nekem az is, ahogyan az asszonyok megtartották a szombatot: “illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lk 23,56) Pedig ez aztán igazán különleges helyzet volt, és maga Jézus mondta, hogy az Emberfia ura a szombatnak… Mégis tiszteletben tartották. Ez is mutatja, hogy tanítványai értették, Jézus betöltötte a törvényt, nem pedig áthúzta azt, ahogyan ellenségei próbálták rágalmazni.

Csodálom, ahogyan Isten lénye tökéletes, és semmiképpen sem húzza át kimondott szavát. Jézus megmondta előre, hogy harmadnap feltámad. Csak azt a szombati napot kellett volna átvészelni valahogy…

Nemrég feltevődött a kérdés számomra, hogy melyik bibliai nő szeretnék lenni, ha lehetne választani. Nagyon erősen megfogalmazódott bennem: csakis Jézus feltámadása után tudnám elképzelni az életemet itt a földön. Jézus élete és munkássága, váltsághalála és feltámadása az, ami igazán értelmet és vigasztalást ad az életemnek. Azt pedig iszonyúan nehéz élethelyzetnek látom, hogyha szeretett Mesterem szenvedését kellene végignéznem, szívemben a sok kérdéssel, fájdalommal, hittel, kétségeskedéssel, önváddal… Isten különleges kegyelmét látom, hogy tanítványai nem roppantak bele a legsötétebb péntekbe és a legcsendesebb szombatba. Ma hálás vagyok azért, hogy nincs többé Nagyszombat. Hogy a mai csendes várakozásban már ott a reménység, az evangélium csodás titka. A sír nem tarthatja fogva az Élet Urát. És nem azonnal, ahogyan sokszor várnánk és sürgetnénk a Mindenhatót, de a megprófétált, a kijelentett, a megfelelő időben Isten megmutatja hatalmát.

“Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.“ Jn 2,22
Lehet, hogy kis életed egy területén éppen “nagyszombat” van. Fájdalom, szenvedés utáni nagy csend. Ahol még minden értelmetlennek tűnik, nincs magyarázat, nem tudod helyére tenni a kijelentést. Örömhír ma számodra: nagyszombat nem tart örökké. Nemsokára meglátogat az Úr. Addig is, csak légy türelemmel, és bízzál Benne. Akkor is, ha látszólag nincs magyarázat. Hidd el, Ő nem cselekszik értelmetlenül. Eljön a győzelem vasárnapja, és te még hatalmasabbnak, még inkább imádatra és szeretetre méltónak fogod látni a Királyok Királyát.

Az is lehet, hogy ma éppen minden van nálad, csak csend nincs. Arra biztatlak, szakíts ma időt arra, hogy Isten megtaláljon az Ő igéjén keresztül, és legyél csendességben. Hiába minden felhajtás: finom ebéd, tiszta lakás, szép öltözet, ha Jézus munkájának csúcsa téged közömbösen hagy. Jézus Krisztus várja a te imádatodat. Ígérd meg ma neki, hogy az ünnepen Ő lesz az, Aki leginkább érdekelni fog. Így lesz igazi húsvétod.

“Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Mt 6,33

Csak TE

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával és megismered az Urat.”
Hóseás 2:22

“Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.
Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.
Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” Filippi 3: 7-12

Nemrég hallgattam egy tanítást a szerelem szakaszairól. Az előadó három szakaszát mutatta be a szerelemnek.  Az első az álomszakasz, ami főleg a jegyességre és  a házasság első éveire jellemző. Jellemzője, hogy kerüljük a konfliktusokat, elnyomjuk az érzéseinket, ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, álmainkhoz a társunkról,  megcélozzuk a megváltoztatását is akár. Próbáljuk fenntartani álomvilágunkat akkor is ha ez sok ponton jelentősen eltér  a valóságtól, beleképzelünk valakit a másikba. Sokan soha nem akarnak ebből a szakaszból felébredni, hanem újabb és újabb álomszakaszokba menekülnek, elválnak, egy újabb kapcsolatban álmodnak tovább. Mások meg , és én is azok közé tartozok, akik ezt a szakaszt minden erőnkkel megpróbáljuk kitolni hosszú évekre.

Pedig fel kell ébrednünk, és kibontanunk, felfedeznünk azt, akit Isten mellénk adott, nem pedig bezárni az elvárásaink börtönébe. Az érett kapcsolatban elkezdjük felfedezni, elfogadni, megismerni a társunkat. Igazából innen tud igazán termékennyé válni a kapcsolat, elkezdünk változni egymás hatására. Kialakul egy erős kapcsolati tőke,  amivel belépőt nyerhetünk a mélység (pozitív értelemben) szakaszába.

Miközben hallgattam ezt a tanítást, és hálás voltam, hogy kievickélhettünk már az álomszakaszból, ami a házasságunkat illeti, hogy kezdenek érni egymás elfogadásának, felfedezésének gyümölcsei, eszembe jutott egy másik kapcsolat, egy másik szerelem. Valaki, aki annyira szeretett, hogy a mennytől a földig lehajolt értem és rabul ejtette a szívemet.

 Észrevettem, hogy ezek a szakaszok megvannak az Istennel  való kapcsolatom alakulásában is.  Azt hiszem, én életem végig ki akartam tolni az „álom szakaszt”, ahol Isten olyan, amilyennek én elképzelem, amilyennek kialakítottam, személyiségem, vélt vagy valós szükségeim, emberileg korlátolt gondolkodásom alapján. Bedobozoltam saját képzeletem, tudásom, tapasztalatom határaiba. Elnyomtam a valós érzéseimet, a sebeket, a fájdalmakat, vagy bármit, amit nem tudtam belehelyezni, magyarázni az általam alkotott Isten-képbe. A hitetlenség magaslataiba, okoskodásokba, amelyek Isten igazi ismerete ellen emeltettek. (2Kor. 10:4-5.)  Sőt, az ítélkezés, törvénykezés lelkületével másokat is dobozba próbáltam zárni, felcímkézni.

Így Húsvét közelében, Nagycsütörtökön megelevenedett előttem az utolsó vacsora színes társasága. A tizenkettő, akik naponta vele voltak, hallgatták, csodákat láttak. Mennyire ismerték Őt? Az ő kapcsolatuk milyen szakaszban volt? Mit fogtak fel abból, amiről beszélt, a haláláról, a feltámadásáról, azokról a történésekről, amik megnyitották az egyetlen utat az Atyához. Egyikük elárulni készült, a másikuk egy tagadás küszöbén állt, és mindannyian magára hagyták a legnehezebb órákban. Nem így képzelték, arra számítottak, hogy földi király lesz, hogy saját kis világukban, népük között békét, szabadságot, jólétet teremt, s nem értették a nagypénteket, a keresztet, a sírt.

Az Úr annyira szeret minket, hogy nem engedi, hogy leragadjunk az álomszakaszban. Ő érett, meghitt kapcsolatra vágyik velünk, amiben feladjuk, kárnak és szemétnek ítéljük elképzelésünk dobozait, a törvényeskedéseinket, a falakat a fejünkben, a szívünkben „az Ő megismerésének páratlan nagyságáért”. Tágas térre hív, meg akarja ismertetni magát velünk, megnyitni a szemünket…mert csak Őt látva tudunk mi is változni, az Ő dicsőségét  csodálva.

És  ekkor jönnek a konfliktusok, a nagypéntekek, bármennyire el akarjuk kerülni, nem működnek a dolgok, a sémák, amiket elképzelünk, s elvárunk Istentől. El kell jönnie annak, amikor így vagy úgy  összetörik az ember büszkesége, ha kell többször is, mert Isten csak az alázatosoknak tudja kijelenteni magát.  Próbák, nehézségek, kemény leckék, ahol, ha megalázzuk magunkat felfedezzük, kik vagyunk valójában, és ki Ő…   DE minden megéri. Legyen bármi az ára.  Ahogy Pálnak, az apostolnak is megérte feladni, szemétnek és kárnak ítélni egy egészen felépített , bebiztosított elvekkel, törvényekkel, külsőségekkel tökéletesen megszilárdított életet az Ő ismeretének páratlan nagyságáért. Egy élő, működő kapcsolatért, amiben a Mindenhatót fedezhetjük fel egy életen át.

Jób szavaival tudnám ezt igazán átadni, az istenfélő, feddhetetlen Jóbéval, amikor a felfoghatatlan mértékű próba után bűnbánatot tartott:  „…nem értem, csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám…csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Jób könyve 42:3-6

Meghívtál Uram, meghitt közösségre magaddal. Itt vagyok,  nem válaszokat várok, nem a kérésimet jöttem sorolni. Meg akarlak ismerni, jobban. Segíts kivetkőzni az önmagamhoz való viszonyításból, a vakságból, ami csak az én képzelőerőmig lát, ami bezár Téged, konzervál, és meg sem sejtheti azt, aki valójában vagy.  Akarok érni, akarlak Téged ebben a kapcsolatban, nem egy Istent akit elképzeltem, akit megalkottam s kedvemre formálok, hanem Téged, a legcsodálatosabb,a  leghatalmasabb, a legkreatívabb, a végtelen, a mindenható Örökkévalót, aki emberi testbe, időbe, fájdalomba korlátoztad magad, hogy megismerhető, megtapasztalható légy, hogy valóság lehess az én hangyányi életemben is.  Uram leteszem, visszavonom minden elvárásom veled kapcsolatban, elengedem az elképzeléseket, mert te mindent felülmúlsz. Beismerem, hogy szegény vagyok, és vak, elfogadom hogy  korlátolt vagyok. Mindennél jobban vágyom rá, hogy megismerjelek egyre jobban, felfedezzelek.  Bár tudom, hogy itt mindig töredékes lesz az ismeretem Rólad,  tükör által homályosan láthatlak, de kérlek engedd meg, hogy újra meg újra megsejtsem mérhetetlen szereteted, kegyelmed, gyönyörködjek szentségedben, hűségedben, hogy kéréseim s kérdéseim sokasága imádatba fulladjon. Mert Te magad vagy a válasz mindenre. Egyszerűen…TE.

Nincs más csak Te, csak Te, egyedül, csak Te, így egyszerűen… TE. 

Mert nem változtál semmit. Ugyanaz vagy, aki voltál.
Várod, hogy felépüljön bennünk a neked szentelt oltár.
Ahogy igazi tűz lángol, minden salakot eléget.
Várod, hogy rád találjunk újra és végre megismerjünk téged.

(Pintér Béla: Csak TE)

Igazi ünnep?!?

Készülök az ünnepre. Kívül, s belül is. Ám előfordul, hogy a sok külső ezmegaz, a látványosság, előtérbe kerül, s a belső készülés csak amolyan gyors, elkapkodott macera lesz. Idén nem akartam, nem akarom, hogy ez így legyen. Készülni akarok az ünnepre igazán, mert Istennek nem a külső dísz, hanem a belső számít. Most mikor ismét Ézsaiás próféta könyvének első részét olvastam ez csak még inkább tudatosult bennem, nagyon megragadott a következő vers:

“Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!” (Ézsaiás 1:13b)

Készülök az ünnepre, készülök Húsvétkor a gyülekezetbe, de vajon Isten kedvét leli majd a jelenlétemben? Kedvét leli bennem?

Fájón hasított belém a felismerés: nem ünnepelhetek, ha közben bűn van bennem. S most nem az a kérdés, hogy van-e az életemben bűn, hanem, hogy milyen bűn van még bennem? Mitől kell még megszabadulnom?

“Mossátok tisztára magatokat! Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Ne tegyetek többé rosszat!”
(Ézsaiás 1:16)

Mit kell tisztára mosnom? Mit ítél gonosznak az én életemben Isten? Ó, Uram moss tisztára még ma!

“Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.”
(Ézsaiás 1:18)

Olyan nagy kegyelem, hogy vétkeim skarlátpirosak lehetnek Jézus vére alatt, hogy van lehetőségem megtisztulni, hófehérré válni. Ünnepleni Istennel, valóban Vele, úgy, hogy nem fordul el, úgy, hogy örül nekem. Kegyelem, mérhetetlen kegyelem. Élni akarok vele, élni akarok általa, és ünnepelni.

Úgy vágyom arra, hogy tisztán lássak, tiszta legyek teljesen. Istenem kérlek moss tisztára, tégy fehérré, mint a hó. Veled akarok ünnepelni tisztán és igazán már ezen a Húsvéti ünnepen is.

Gecsemáné

Voltál már úgy, hogy Isten világosan, félreérthetetlenül tudtodra adta, mit kell tenned, mi vár rád, merre kellene lépned, de te féltél tőle? Azon tűnődtél, hova lett a bátorságod, lelkesedésed?

Bárhányszor ilyen helyzetbe kerültem, mindig mély gyötrődés és szorongás lett úrrá rajtam.
Azok a pillanatok, amikor minden erő elhagy, elönt a félelem és érzem, hogy a lábam alól kicsúszik a szilárd talaj… Mibe kapaszkodhatnék? Hol a biztonságos kar, ami átöleli életem, megszorítja remegő kezem?
Vagy amikor éppen a tehetetlenség érzése tesz padlóra… Amikor már rég történnie kellene valaminek, de mégsem történik. És képtelen vagyok ellene tenni…

„Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Ekkor angyal jelent meg neki, aki erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva találta őket.”  Lukács 22:42-45

Olvasom a Gecsemáné kertben történteket és szívembe hasít a fájdalom, most már nem magamért vagy az én dolgaimért, hanem az Övéért. Érdekelte-e valakit?
Tanítványai, akiket barátainak nevez, elaludtak.
Ma érdekel-e valakit?
Tud-e jobban fájni neked/érdekelni téged az, ami Neki fáj, mint ami a te személyes érdeked?

Gyenge nő vagyok – nem kell erősnek mutatnom vagy képzelnem magam – , „a kis élhető életemmel”, hiszen minden kisebb-nagyobb nehézségemre lenne még ezer ettől nagyobb is ezen a világon… Neked, Uram, meg felfoghatatlanul nagyobb volt a fájdalmad Gecsemánéban is, majd a Golgotán…

Mégis Te jössz… Megkeresel és erősítesz.

Nem angyallal…

Önmagaddal…

Van tovább a Gecsemánén túl is. Te ezt végigjártad, megmutattad. Lehet, hogy a tovább az egyelőre még több szenvedés. Lehet, hogy egyelőre a még nehezebb kereszt. De biztos lehetsz, kiizzadt „vércseppeid” hajszálaiddal együtt meg vannak számlálva és számon vannak tartva. Azt kérem, Uram, hogy miközben Te ezt teszed, én lássam a Te arcod. Az elég nekem. Vigyázzak és el ne aludjak, miközben saját dolgaimmal bajlódom, hadd legyen több a Te arcod mindattól, ami emberileg hiányt, veszteséget, lemondást vagy éppen áldozatot jelent az életemben. Hadd legyen több az arcod félelmeimnél, aggodalmaimnál és minden óriásnál, akivel meg kell küzdenem, minden nehéz lépésnél, amit meg kell tennem.
„Színed elé járulok, Uram! Ne rejtsd el előlem orcádat!…” Zsoltárok 27:8b-9a

“A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket a Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1Péter 5:10)

 

Miattam, értem, helyettem…

A húsvéti ünnepre készülve gyakran olvasom Ézsaiás próféta írását. Nem tudok mit hozzáfűzni, csak olvasni újra és újra, megtelve hálával.

“Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az ÚR hatalma?

Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője.

Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.

Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.

Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul.

Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.

Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.”