Fejlődés a következetességben

Azt mondják, gyereknek lenni jó, de mi sietünk felnőtté válni, vagy legalább annak tűnni. Aztán, amikor ténylegesen oda csöppenünk, szeretnénk magunkat elengedni, talán nem is realizáljuk, hogy gyerekesen viselkedünk. Miért? Úgy gondolom, hogy krónikusan menekülünk a felelősség alól, átszőnek az elvárások, vagy dicsekvésre méltó kalandos történések hiányában lázadunk.

Azt látom magamon, hogy vagy kimerültségemben arról álmodozom, hogy hátam mögé dobva a feladat listámat, egyszerűen lustálkodom, vagy kórosan hajszolom azokat a hétvégéket, amikor izgalmas biciklitúrákra mehetek el. Pedig az életünk hétköznapokból áll, aminek egyenként meg vannak a kihívásai.
Hogyan is tudnánk következetesek, hosszú időn keresztül hűségesek, lenni valamiben? Nem ilyen a természetünk! Kutyából vajon lesz szalonna? Mindannyian Jean Valjean-ok vagyunk, akik bűnük ellenére nem azt kapták, amit érdemeltek:

„- El ne feledje, soha el ne feledje, amit megígért. Azt ígérte nekem, arra fogja fordítani ezt az ezüstöt, hogy tisztességes életet kezdjen.
Jean Valjean, aki egyáltalán nem emlékezett arra, hogy valamit ígért volna, elképedve nézte a püspököt. A püspök nyomatékkal mondta a fentieket. S még ünnepélyesebben folytatta.
– Jean Valjean, testvérem az Urban, te már nem a bűnt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet, megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől s átadom Istennek.”
(Victor Hugó: Nyomorultak)

Talán első olvasásra meglepő, de eszembe jutott Góliát és Dávid:

„És ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt. Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak!” 1.Sámuel 17:43-44

Vajon mekkora esélye volt Dávidnak Góliáttal szemben? Manapság, amolyan gyerek fegyvernek tűnik a parittya – de tudtátok, hogy 150 m-re is el lehet lőni vele? Tudtátok, hogy abban az időben az egyik legjobb katonai fegyver volt, de nagyon kevesen tudták használni? Egyszerűen azért, mert nagyon nehéz volt megtanulni – sokat kellett gyakorolni. Szerintetek Dávid hol tanult meg parittyázni?

„Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egy bárányt a nyájból, utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem, és megöltem.” 1.Sámuel 17:34-35

Nem voltam pásztor soha, de gyerekkoromban sokat dolgoztam falun. Fiatal lányként, mindig sajnálattal néztem a pásztorokra azért, mert rettenetesen unalmas egész nap az állatokat terelgetni, figyelni, ahogy legelnek. Valószínűsítem, hogy Dávid ezeket az unalmas időszakokat használta ki arra, hogy gyakoroljon és megtanuljon parittyázni. E nélkül soha nem juthatott volna el erre a nagy győzelmére.

Az életének legegyszerűbb, legszürkébb, legunalmasabb pillanataiban /időszakában élete legnagyobb csatájára készült fel.
Nem lehet egyből a Góliát leütésével kezdeni a hívő életet! Először a hétköznapok monoton harcaiban kell résen állni.
Pl: győzz a rossz gondolataid felett, győzz a hálátlanságod felett, győzz az állhatatlanságod felett, stb.

Mit kezdesz a szürke időszakaiddal? Ne feledd, akkor dől el, hogy mi lesz a nagy csatáiddal.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Efézus 5:15-17

„Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Máté 25:21

Lombos Andrea

Időutazó

lepl1

Menyasszonyi- és vőlegényi ruha, programszervezés, dekoráció. Mindenre kellő figyelmet fordítottunk házasságkötésünkkor, hiszen fontos volt nekünk, hogy a nagy eseményen és a házasélet indulásán minden úgy történjen, ahogy történnie kell. Néhány napja azon tűnődtem, megvan-e bennünk még ez a kezdeti lelkesedés így pár év után is (?), visszagördítettem az időt és jól esett feleleveníteni az indulás emlékeit.

Leültem egy kicsit magamban „emészteni” és gondolkodni egy nem túl kellemes beszélgetés után, ami arról szólt, hogy a sokféle feladat meg munka között, mi legyen a prioritás, sorozatosan a másé, vagy azért vegyük számba a miénket is…(?) Szeretem mások ügyét felpártolni, segíteni, támogatni lehetőség szerint, férjem is ugyanígy. De egy ideje túl sok mindent magára vállalt, és úgy éreztem, én vagyok az utolsó, aki a „mi” ügyeinknek hangot adtam. A „mi” ügyeink lemaradtak, elvesztődtek. Ideiglenesen, ha a szükség úgy kéri, akkor igenis félre kell tennünk mások javáért a miénket, de azon tűnődtem, hogy ha ez huzamos ideig történik, széthúz. Az elhanyagoltság vagy a mindig utolsó helyre kerülés érzése nem épít. Annak a bizonyos hűségnek (!), talán még ilyen dolgokban is meg kellene nyilvánulnia (?).

Miközben ilyen dolgokon gondolkodtam, egyszer csak észbe kaptam és félretettem azt, amit másban látok, inkább magamba néztem. Mert a kívánt változás mindig nálam kezdődik, az sosem úgy működik, hogy előbb a másik, vagy csak a másik. Miközben elvárom tőle, én a magam részéről mennyi figyelmet és energiát fordítok arra, hogy kifejezzem férjem iránt azt, hogy megbecsülöm, azt, hogy nekem minden más embernél ő a legfontosabb? Hogyan éreztetem vele, hogy mellette vagyok azokban a dolgokban, amelyek fontosak neki? Hányszor jut eszembe meglesni, mivel tudnék neki meglepetést vagy örömet szerezni? Igen, ezek olyan kérdések, amelyek gyakorlati dolgokban nyilvánulnak meg, a hétköznapi életben akár. A hétköznapi élet terhelésében néha a legkönnyebb elfelejteni azt, hogy egymás mellett és egymáséi vagyunk. Sietünk, feszültek vagyunk, nincs időnk, nem terjed ki figyelmünk, csak a magunk dolgára, mert az élet talán sokszor úgy érezzük, hogy meghalad.

De jön itt most egy időutazó meghívás! Gondolj vissza közös életetek gyönyörű, áldott eseményeire és pihenj meg, gyűjts erőt és örömöt az emlékeid között. És, ha visszaugrasz a jelenbe, emlékeztesd magad: házasságod Isten gondolatában áldás és örömforrás a mai napon is! Mindegy, hogy éppen hétfő vagy péntek van. Mindegy, hogy mennyire sietsz vagy mennyire hangosan kiabálnak körülötted mindazok a dolgok (vagy személyek), amik igénybe vennének. Melegedjen a szíved és örülj annak, akit melléd adott az Isten, mert

„nem jó az embernek egyedül lenni”…1Móz 2,18

Bizony létezik házasságban megélt magányosság és egyedüllét is. De az ige ébresztget, átvizsgál és megtanít szeretni.

Amiben úgy érzem, hogy hiányt szenvedek vagy amiben egyedül érzem magam, azokban a dolgokban én tudom-e az ellenkezőjét nyújtani? Fordítok-e elég figyelmet a társamra ott, ahol neki szüksége van rá? Vigyázok-e szavaimra, reakcióimra, figyelek és engedek-e eleget a társam kívánságainak, mint a legelején? Vagy ennek fontossága kezdett alábbhagyni az idő elteltével és mindinkább saját akaratom próbálom érvényesíteni? Milyen téren engedtem el magam, mint feleség?

Csodálom az Úr tökéletes szeretetét, amiről a 139. Zsoltár első verseiben is olvasok:

„Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” 1-6. v.

Szerethetek, mert Ő előbb szeretett, és ilyen csodálatos módon, emberi, akár gyermeki ésszel is felfogható, szívvel érzékelhető mozzanatokkal mutatja ki szeretetét, figyelmességét. Annyira érdekesnek tartom, hogy itt a teremtő Istenről van szó, Aki mindennek az alkotója! Ő legyen a példaképem most is, és minden időn át, Aki maga a Szeretet!