A “meribai zsidó”

Anyukám hív így, teljes joggal. El kell mondjam nektek, rettenetes vívódásaim és harcaim vannak, ezért, amikor neki akartam kezdeni ennek az írásnak, rögtön jött egy kósza gondolat, hogy talán Isten nem annyira jó, vagy nem mindenkihez jó. Öt perc múlva rávettem magam, hogy talán mégis ki kellene tartani Mellette, tíz perc múlva ugyanaz a kétely ütötte fel a fejét.

Visszatérve ahhoz, hogy miért vagyok én a „meribai zsidó”:

„Izráel fiai, az egész közösség megérkezett a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott temették el. De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép perelni kezdett Mózessel és ezt mondták: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az ÚR színe előtt! Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?! Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?

Mózes és Áron pedig elment a gyülekezet elől a kijelentés sátrának a bejáratához, és arcra borultak. Ekkor megjelent nekik az ÚR dicsősége. És az ÚR így beszélt Mózeshez:

Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget testvéreddel, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak. Mózes tehát elvette a botját az ÚR színe elől a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok. Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok. Ezek Meríbá vizei, ahol perbe szálltak Izráel fiai az ÚRral, de ő megmutatta nekik, hogy szent.” 4Mózes 20,1-13

Az elmúlt egy hónapom eseménydús volt. Nem elég, hogy a magánéletemben nem leltem és lelem örömömet, de fél éve folyamatosan romlott a helyzet a munkahelyemen. Egyre bosszúsabb, negatívabb lettem ezzel kapcsolatban és minden reggel vagy gyomorgörccsel, vagy kisebb undorral mentem be dolgozni. Egyre keserűbb lettem, és eljött a pillanat, amikor elkezdtem aktívabban munkát keresni. Persze a gyomorgörcs megduplázódott, mert én az a típus vagyok, akinek ha nincs elég baja, még saját magának rárak egy lapáttal, mert ha fáj, fájjon még jobban. Rendkívül lassan teltek a napok és az az érzés erősödött bennem, hogy nem fog sikerülni, itt ragadok a mostani helyemen és másfél év után egy kiégett, kiüresedett ember leszek.

Amikor nagyon feszül a húr, nem könnyű azt kimondani, hogy „Uram bármi is lesz én, követlek és legyen meg a Te akaratod.” Azután anyukám rám szólt, hogy megint „meribai” vagyok. Az ember annyira gyorsan elfelejti, hogy Isten hogyan segít, és hogyan old meg helyzetek, vagy mutatja meg az Ő hatalmát. A választott nép is zúgolódni kezdett: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

Amikor aztán rájöttem én is, hogy ez így nem mehet tovább, elengedtem és odaadtam Istennek, legyen úgy, ahogy akarja. Másnap csörgött a telefonom és felkínáltak egy állást, amit repesve az örömtől, el is fogadtam. Ismét megtapasztaltam Isten nagy tetteit.

…Ohh, milyen szép lenne, ha itt vége lenne a történetnek… Három nap sem kellett hozzá, hogy megkérdőjelezzem Isten jóságát. Egy hónap múlva pedig már az új munkahelyem első napján az első felmerült probléma után tettem fel a kérdést, hogy ha Isten itt akar látni, akkor miért alakult úgy a helyzet, ahogy alakult? Mégsem ide kellett volna jönnöm?

 

Itt most álljunk meg egy kicsit. Bolyki László prédikált egyszer arról, hogy mit jelent az számunkra, hogy Isten kegyelmes (youtube-on megtalálhatóak prédikációi). Csak akkor kegyelmes Isten, ha csodát visz véghez? Ha valakiről már lemondtak és Isten csodájának köszönhetően mégis életben marad? Csak akkor kegyelmes Isten, ha leteszek elé mindent és egy nap múlva csörög a telefon az új állásajánlattal? Akkor nem az, ha nem csörög a telefon hetekig vagy hónapokig?

Nekem nagyon nehéz azt mondani, hogy de Igen, Isten akkor is kegyelmes, sőt… Az esetek legnagyobb százalékában nem tudom azt őszintén megvallani, hogy Istenem bármit teszel, szeretlek Magadért, nem csak és kizárólag a csodáidért!

De kérdezem én magamtól, és ez a kérdés az, ami ezen az úton tart, még annak ellenére is, hogy rengeteg csodát tapasztaltam meg: választhatom a másik utat, de mi lenne velem Isten nélkül? Van bármilyen más ész érvem arra, hogy jobb az élet a másik úton???

Nincs.

Kapitány Anna

MERT CSODÁK MA IS VANNAK

Bizonyság Isten kegyelméről és szeretetéről

Szerbiában, Szabadkán élünk, ide hívott el minket Isten a szolgálatra. Sok a tenni való a gyülekezeteinkben, és habár csak egy gyülekezetnek lehetünk hivatalosan a tagjai, a szolgálati területeink több gyülekezetre kiterjednek. Tamással ez mellett mindketten dolgozunk, ő teljes munkaidőben, én félmunkaidőben. Tamás sűrűn szolgál igével, hol Szabadkán, hol a környező településeken, ez mellett távhallgatóként tanul Szegeden és nem utolsó sorban férj is és édesapa is.

Mindketten alig vártuk már, hogy nyáron szabadságon lehessünk, amikor nem kell annyi dologra figyelnünk és végre kikapcsolódhatunk. Isten viszont a semmittevős, „lógatom a lábam egy kicsit” kikapcsolódás helyett, újból szolgálatra hívott el minket, a MABIM nagytáborába. Sokat tépelődtünk a dolgon, hogy most tényleg azt a két-három szabad hetünket ismét munkával, szolgálattalal töltsük-e el, vagy inkább egyszer végre pihenjük ki magunkat az egész éves fáradalmaktól. Az eszünk azt mondta, hogy teljesen „hülyék” vagyunk még a szabadságunkon is újabb feleőségteljes terheket a nyakunba venni, a szívünk pedig tudta, hogy Isten a szolgálatban szeretne bennünket látni, amiről később méginkább megbizonyosodtunk.

A táborba kissé gondterhelten érkeztünk meg, mivel nem tudtunk még indulás előtt átadni egy pályázatot, a munkánk kapcsán, amit szerettünk volna. Így Tamás még 2-3 napig, fél éjszakákat fent volt, hogy az evvel kapcsolatos dolgokat intézze. Napközben többszor panaszolta, hogy fáj a feje, de mindketten az éjszakázások utóhatásainak véltük ezt. A lassan állandósuló fejfájása nem akart szünni, mígnem egy nap ebéd előtt olyan tünetek jelentkeztek nála, ami mellett nem tudutnk csak úgy elmenni, biztosan tudtuk, hogy ezt már nem lehet a fáradság számlájára írni. Tamás jobb arcfele lebénult, ettől a beszéde is nehézkessé vált, zsibbadt a bal karja és a fejfájása méginkább fokozódott. A nagytábor ebédlő termében voltunk ekkor, szóltam néhány csoportvezetőnek, hogy imádkozzanak Tamásért, mert rosszul van, és hogy hívják a mentőket. Közben tudtam, hogy Tamással kell mennem, de Kristófot nem tudnám magammal vinni a korházba. Nem volt a közelben egy ismerős sem akire rá tudtam volna bízni Kristófot, aki már alig várta hogy ehessen és csak nagy szemekkel taslogott és éhesen toporzékolt. Isten viszont arra indított egy fiatal házaspárt, Ödönt és Virágot, hogy jöjjenek oda hozzánk és ajánlják fel, hogy vigyázzanak Kristófra. Nem is tudtam hirtelen összeszedni a gondolataimat, hogy mit is mondanék el két teljesen idegennek, akire rábízom az egyetlen édes fiamat, hogy mire figyeljenek, hogy még nem evett, éhes, hogy ebéd után aludni szokott… hogy most szokik le a pelusról, hogy itt van a szatyromban a bili, és hogy…. és hogy… a férj viszont higgadt határozottsággal azt, mondta hogy mindent megoldalank, van sok kisgyermek a családjában, edzett már ilyen területen, nem kell aggódnom! Ez, a szinte első mondat a szájából olyan megnyugtató volt ott, abban szituációban, hogy Kristófot hittel rájuk bíztam. Nagy sírás, földön fetrengés, visítozás közeppette hagytam ott Kristófot, tudtam, hogy most Tamás mellett a helyem, és hittel bíztam abban, hogy Kristóffal is minden rendben lesz nélkülünk.

Így siettem a mentőautóhoz, ami épp akkor ment el előttem, a tábor vezetősége azonban gyorsan beszervezett nekem egy fiút, aki utánna tudott vinni és egy nagyon segítőkész, szintén csoportvezető (gyermekorvos) fiatal lány, elkísért. Már akkor tudtam, hogy sokan imádkoznak értünk, hiszen sokan részesei voltak a történteknek, éreztem, hogy Isten velünk van és erőt, higgadtságot ad a szívembe. Tamást a belgyógyászatra vitték, ott átvizsgálva továbbküldték a neurológiára, mert a tünetei sztroke gyanussak voltak. Örültünk is ennek, meg nem is. Egyrészt nyilván nem, mert tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy komoly a baj, másrészt tudtuk, hogy ha tényleg szakszerű ellátás kell, akkor ott valóban speciálisabban tudják őt kivizsgálni, kezelni. A kezdetben jelentkező tünetek egyébként gyorsan elmúltak, mire a mentő beért vele a korházba Tamás tünetmentes volt. A gyermekorvos, Dóri jelenléte olyan volt számomra, mint egy angyalé, jött velünk mindenhova, és amit nem értettem azt elmagyarázta. Volt, hogy helyettünk beszélt, mert nehezen tudtuk összeszedni a gondolatalinkat, ő szakszerűen tudta elmondani azt, amit mi hétköznapi nyelven fogalmaztunk volna meg. Aznap rengeteg viszgálaton esett át Tamás. A nap végén tudtunk csak beszélni az orvosával, aki miután átnézett minden leletet, minden eredményt, azt mondta, hogy tulajdonképpen minden lelete rendben van! Semmilyen rendellenességet nem mutatnak a vizsgálatok, de mivel nem hétköznapi tünetek voltak ezek, ezért ő azt javasolná, hogy Tamás maradjon bent, egy néhány napos megfigyelésre. Átbeszéltük a dolgot Tamással, és úgy döntöttünk, hogy mivel jelenleg stabilinak tűnik az állapota, és nem szerettünk volna mégjobban megterhelni a pénztárcánkat biztosítás hiánya miatt, ezért saját felelősségre elhagyjuk a korházat, és megpróbálunk mielőbb hazajutni. Az orvos tiszteleben tartotta a döntésünket, de elmondta, ha bármi történne, ennek ellenére is bármikor visszamehetünk, ha úgy adódna.

Tamással kijöttünk a korházból és visszamentünk a hotelbe. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk haza. Tudtuk, hogy ő nem fog tudni vezetni, de tudtuk, hogyha más is vezetne, az is kockázatos lenne azért, mert akár útközben is történhet vele valami, ahol tényleg soká érne oda bármilyensegítség is, ha épp erről lenne szó… Ezen a napon délután megérkeztek a szüleim a MABAVIT-re, telefonon értekeztünk és a késő délutáni óráktól már anyukám tudott vigyázni Kristófra! (Kristóf egyébként teljesen jól viselte az idegen felügyeletet, miután elmentem csak két percet sírt, még magam is meglepődve láttam, hogy Ödön karon fogva sétál ki vele az étkezőből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Le a kalappal előttük! 😀 ) A másnap pihenéssel telt Tamás számára, a fejfájása viszont ismét előjött és nem akart szünni. Az esti órákban egyik pillanatról a másikra ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint előző nap az ebédlőben. A legközelebbi orvosi ügylet a MABAVIT helyszínén, a Főnix Csarnokban volt, oda átsétáltunk vele, de ott is rögtön a mentőautóba ültették, és egyenesen a neurológiára küldtek bennünket. Kristófra anyukám vigyázott, így én tudtam Tamással menni a mentőautóban. Úgy ültem, hogy végig láttam Tamás arcát, és láttam rajta, hogy nagyon nincs jól. A telefonomon gyorsan zsoltárokat kerestem ki és ismételgetve, fennhangon olvastam fel őket:

„Erős vár az Úr neve, oda fut az igaz és védelmet talál... Ezért ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek és megsegítlek és győzelmes jobbomon támogatlak.” Péld. 

Majd énekeltem:

„Bízzál én lelkem! Bízzál Istenben! Bízzál én lelkem! Bízzál lelkem Istenben! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a nehéz idők elmúlnak! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a gondjaid elfutnak! Bízzál lelkem Istenben!” 

Amikor megérkeztünk a neurológiára egy sor újabb vizsgálat után felvették Tamást az osztályra, és azt mondták, hogy most már az életével játszik, ha nem marad bent. A tüntetek most sem voltak tartósak, igazából, ahogy jöttek úgy el is múltak, egy kivételével, kettőslátása volt. Másnap egy MR vizsgálatra küldték, ahol kiderült, hogy mi okozta az eddigi tüneteket. Az agyban lévő 3 fő véna közül 2 teljesen, 1 pedig részlegesen elzárult nála. Azt mondták, hogy életveszélyes állapotban van és gyorsan átszállították az intenzív osztályra, ahol nagyon hamar elindíthattak neki egy speciális kezelést. Vérghigítót kapott infúzióban, közben 4 óránként vért vettek, tőle, hogy ellenőrizni tudják a vérsűrűség szintjét és ahhoz mérten tudják növelni, vagy csökkenteni a vérhigító mennyiségét.

Az orvosok értetlenül álltak Tamás diagnózisa és az ő szemmel látható fizikai állapota előtt, mivel Tamásnak a kettőslátáson kívül semmilyen más tünete nem volt. Csodaként emlegették, hogy Tamás nem fekszik félbénultan, mint mások ugyanilyen diagnózissal. Mi pedig tudtuk, hogy ezt a csodát csakis Isten tudta kimunkálni, és hogy ez csakis az ő megmentő kegyelméből lehet így. Közben folyamatosan kaptuk az ifnókat, hogy rengetegen imádkoznak értünk, és annyira éreztük Isten jelenlétét, hogy Ő valóban a tenyerén hordoz bennünket. Olyan csodálatos volt ezt valóban megtapasztalni. Volt bennem aggódás, de Isten bennem való munkálkodása álltal, egy nyugod, higgadt, reményteljes aggódást élhettem meg.

Amikor nem a korházban voltam, akkor a MABAVIT programjain vettem részt. Sokan odajöttek hozzám és könnyes szemmel kérdezték, hogy mi van Tamással… ilyenkor én nyugtattam meg mindenkit, hogy Tamás jól van, Isten kegyelme által jól van!, és hiszem, hogy teljesen fel fog épülni! Ezt szent meggyőződéssel hiszem most is, és már akkor is így beszéltem erről, és meséltem energikusan mindenkinek, aki csak érdeklődött Tamás állapota felől. Minden eggyes alkalommal örültem, amikor odajött valaki hozzám, és volt ilyen bőven, tényleg!, de egyáltalán nem esett a nehezemre, hogy mindenkinek elmondjam, hogy habár Tamás még korházban van, de az orvosok is csodaként emlegetik az ő állapotát és ISTEN KEGYELME ÁLLTAL a körülménykehez képest jól van, és hittel hiszem, hogyha Isten eddig ilyen kegyelmes volt, akkor ezután is kiemeli őt ebből a betegségből. Mindeközben a háttérben elkezdtem intézni a papírokat.

Elkezdtem felkutatni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnánk Tamás korházi ellátására támogatást találni. Isten ebben is csodálatosan vezetett, kezdetben egy nagyon kedves debreceni testvérnő Gyöngyi, segített eligazodni, melyik hivatalt hol találom… nagyon sok falba ütköztem, de Isten minden egyes zárt ajtó után egy újat kinyitott, olyan embereket vezetett elém akik, segítőkészek voltak és bátorítottak. Útközben sok kiskapus megoldásról kaptam „fülest”, de Isten úgy vezetett, hogy egyikkel se alkudjak meg, hanem tapossam ki a legtisztább és egyben legkeményebb, legelérhetetlenebbnek tűnő egyenes utat, tegyem meg az én részem, és a lehetetlennek tűnő részt bízzam rá. Rengeteg utánnajárás, rohangálás, sorszámhúzás, ide menjek-oda menjek, kérvényt írjak, papírokat töltsek kis, meghatalmazást kérjek, ide írjak alá-oda írjak alá… után sikerült elintézni, hogy Tamás korházi ellátásának nagy részét a Szerbiai Állami Egészségbiztosító átválallja. A fennmaradó költségeket pedig, hála Istennek, a felajánlásokból tudtuk fedezni. Egy teljes hétbe telt, míg ezeket a papírokat elintéztem és beadtunk, elfaxoltunk mindent mindekinek, ez idő alatt pedig teljes erővel mentem mindenhova, fedeztem fel az ismeretlen magyarországi ügyintézést, fedeztem fel a teljesen ismeretlen várost, küzdöttem meg a 43 fokos mellegel…

A mottóm egy felirat lett, amit a debreceni református kollégium belső homlokztatán olvastam:

„Imádkozz és dolgozz”.

Nagyon sok emberrel beszéltem, akik éreklődtek Tamás állapota felől és többször éreztem azt, hogy elbízottnak tartanak amiatt, ahogy erről, az egész helyzetről beszélek… Volt egy pont, amikor kezdtem már rosszul érezni magam azért, mert ilyen jól veszeme a lapokat, és hogy tényleg ennyire töretlenül, hittel bizakodva megyeke előre. Isten viszont rámutatott, hogy ez miatt ne legyen lelkiismeretfurdalásom, mert ezt az erőt Tőle kapom! Ne érezzem magam rosszul attól, hogy az Úrtól vagyok elbízva! Kicsit olyan megfoghatatlan ez, nehéz szavakba önteni mit is éreztem. De tudtam, hogy Istentől kapok erőt mindnre!

A MABAVIT vasárnapján hazautaztam Kristóffal. Másnap apukám visszavitt engem és anyósomat Debrecenbe, ahol a helyi gyülekezet biztosított szállást a számunkra és a kedves testvérek (angyalok) napról napra elláttak minket élelemmel. Anyósommal együtt támogattuk Tamást. Ez idő alatt, a mi egyébként is jó kapcsolatunk, tovább erősödött és mélyült. Apukám csak sofőrként hozott minket, ő még aznap hazaindult. Másnap értekeztünk csak vele, és megtudtuk, hogy nem volt felhőtlen a hazaútja. Az otthonától kb. 10km-re egy megtermett őzbak kiugrott az autója elé. Apukámnak semmi baja nem esett, az autó lámpája tört csak össze, az őz azonban életét vesztette… Hátborzongató volt ezt hallani, tudni, hogy az ördög ennyire megpróbál bennünket, de hihetetlen volt megtapasztalni azt is egyben, hogy bármennyire próbálkozik az ördög, Isten határt húz neki. Eddig mehetsz csak, tovább nem!

Tamás összsesen 3 hetet töltött korházban. Ma már itthon lehet a családjával, még gyengének érzi magát és a látása is a délutáni órákra gyengül, de napról napra javul és erősödik.

Hisszük, hogy Isten időzítése a legjobb! Hisszük, hogy nem véletlen történt ez az egész pont Debrecenben, ahol az ország legszínvonalasabb stroke központja van az Egyetemi Klinika keretein belül. Hisszük, hogy nem véletlen történt pont a MABAVIT-on, ahol körülbelül 3000 résztvevő többször is közösen imádkozhatott értünk. Hisszük, hogy a mi részünk ebben az egészben pedig az volt, hogy a pihenés helyett a szolgálatot választottuk, ami lényegében Tamás életét mentette meg.

Isten megpróbált bennünket, de Ő egyben elkészítette a menekülés útját is a számunkra!

Isten sokszor nem a bajtól, nehézségektől, betegségektől ment meg bennünket, hanem azokból emel ki, mert ez nagyobb megtapasztalás és jobban tükrözi az Ő dicsőségét.

Köszönjük szépen mindenkinek, aki imádkozott és imádkozik értünk! Jó az Úr! Hatalmas imaösszefogásnak és imameghallgatásnak lehettünk a tanui! Csodálatos volt ezt megtapasztalni!

Kosányi Debóra

Zárd el a csapot!

Egy elmegyógyintézetben a kezelt személyek társadalomba való beilleszkedésének, az intézmény falain túli életképességnek egyik mérési módszere volt az alábbi teszt:

Csöpögni hagyták a csapot és a páciens kezébe nyomták a felmosót, felmosó vödröt, hogy tartsa szárazon a padlót. Ha valaki csak a problémára figyelt és véget nem érő erőfeszítéssel dolgozott a helyzet megoldásán, s nem jutott el a probléma forrásának a felismerésére és megszüntetésére, akkor valószínűleg tovább marad az intézményben. De ha egyszerűen csak elzárta a csöpögő csapot, akkor ezt a próbát sikerrel zárta.

felmosas

Pár hete, egy ifi táborban hallottam ezt az illusztrációt, amit valahogy azóta sem tudok kiverni a fejemből. Egy mozdulattal leplezte le a problémáim gyökerét, és a megoldás szolgálatába irányította az értelmemet.

Mert rólam szólt. Az elkeseredett erőfeszítéseimről a felmosóval, a szűnni nem akaró problémákról, amiket nem tudok hatékonyan, sikeresen kezelni. S arról a gondolkodásmódról, ami nem veszi észre, hogy van egy csöpögő csap, hogy van egy forrása a felgyülemlett problémáknak. A támadások, a stressz és a következményei, a félelmek, a kapcsolati feszültségek a gyermekeimmel, a férjemmel nem mind külön-külön tekintendő elszigetelt problémák. Minden összefügg. A hitemmel, a bizalmammal Istenben.

A hitem van támadás alatt. A hitem Isten időzítésében, terveiben, vezetésében, szeretetében személyesen felém. Annyira vágyom hitből élni és járni, és nem az érzékszerveimre támaszkodni, s mindarra, amit szemmel, kézzel láthatok. Növekedni a hitben.

Isten örömmel teljesíti efféle vágyaimat, de ez általában krízisekkel, küzdelmes időszakokkal jár. Istentől való teljes függőségben, ráutaltságban élni, s elengedni a magamét, s átadni magam egyre inkább nem feltétlenül ugyanaz, mint az erről szóló énekeket mélyen átérezve, magasztos érzésekkel énekelni egy napfényes vasárnapon a gyülekezetben, a nyári tábor felemelő közösségében: „Átadom magamat teljesen… Mindenről lemondok érted… Mindenem tiéd… Hadd legyen, minden úgy ezután, ahogy te akarod jó Atyám…” Ez valóságos harc. Ami ellen emberi természetünk képes minden idegszálunkkal harcolni. Az ellenség manipulációiról s trükkjeiről nem is beszélve.

Péter, a tanítvány jut eszembe, aki olyan lelkes volt, de amikor a hite a saját biztonságának az elengedését is jelentette nem tudott sziklaszilárdan megállni. S annyi bátorítást találok Jézus szavaiban, ami nem csak Péternek szólt, hanem most is felemelt engem is. Mert a krízis után, a kudarc után Péter hite nem veszett el. Jézustól kapott új nevéhez méltóan sziklaszilárddá vált ingatag, érzelmekre alapozott, heves természete a Krisztusban való hit által. Élete és halála erre a hitre hívott és bátorított másokat. Történelmet megváltoztató mértékben.

Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” Ő erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Jézus azonban ezt felelte: „Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem." Lukács 22: 31-32
A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Zsidók 11:1

Az Istenben való hit nem egy érzés, nem egy reménykedés csupán, hanem olyan meggyőződés, amire feltehetjük az egész életünket. Apróságainkat s a legnagyobb döntéseket is. Természetesen leélhetjük az életünket úgy is, hogy megyünk a magunk feje után, s bízunk abban, hogy valahogy Isten hatalmas kegyelme alapján a mennybe jutunk. Mert Jézus vére valóban elég erre. De lehet több a hitünk ennél. Spurgeontől származik a mondás, amit még sok-sok éve olvastam, ezért csak parafrazálni tudom: Egy kevéske hit a mennybe visz, de van olyan hit, ami lehozza a mennyet a földre.

Isten országa bennünk van a Szentlélek által, és növekedhet, gyümölcsöt teremhet s áldásai kiáradhatnak ránk, rajtunk keresztül a környezetünkre, a családunkra, gyülekezetünkre, a városunkra. Érdemes harcolni a hitért s bátran megállni a hitharcainkban.

Hálás vagyok, hogy sikerült beazonsítanom az én csöpögő csapomat. Letettem a felmosót és a vödröt, s arra figyelek, hogy ha csöpög  a csap jól rászorítsak. Bízzak Istenben, amikor sötétben tapogatózok, amikor türelmesen várni kell,  amikor a bizonytalan levegőben vagyok a hitből való ugrást követve. Mert Isten kitárt karjai várnak. Apró dolgokban is rábízni magam az Úrra s azokra az emberekre, akiket vezetésemre rendelt. Isten Igéjének szavaira a világ bölcselkedései s hamis értékei helyett.

A hit embereinek ez a nagy serege körülvesz bennünket! Az ő életük mutatja meg igazán, mit jelent a hit. Ezért hát, mi is dobjunk le magunkról mindent, ami akadályoz bennünket! Még azt a bűnt is, amely annyira tapad ránk, és el akar gáncsolni! Kitartással fussuk meg a versenyt, ami előttünk van!
Közben le ne vegyük szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője. Ő elszenvedte a kereszten a halált. De mivel arra az örömre gondolt, ami rá várt, nem törődött a szégyennel, amit a kereszten való kivégzés jelentett. Most pedig elfoglalta a helyét Isten trónjának jobb oldalán. Zsidók 12:1-2 (EFO)