A “meribai zsidó”

Anyukám hív így, teljes joggal. El kell mondjam nektek, rettenetes vívódásaim és harcaim vannak, ezért, amikor neki akartam kezdeni ennek az írásnak, rögtön jött egy kósza gondolat, hogy talán Isten nem annyira jó, vagy nem mindenkihez jó. Öt perc múlva rávettem magam, hogy talán mégis ki kellene tartani Mellette, tíz perc múlva ugyanaz a kétely ütötte fel a fejét.

Visszatérve ahhoz, hogy miért vagyok én a „meribai zsidó”:

„Izráel fiai, az egész közösség megérkezett a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott temették el. De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép perelni kezdett Mózessel és ezt mondták: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az ÚR színe előtt! Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?! Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?

Mózes és Áron pedig elment a gyülekezet elől a kijelentés sátrának a bejáratához, és arcra borultak. Ekkor megjelent nekik az ÚR dicsősége. És az ÚR így beszélt Mózeshez:

Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget testvéreddel, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak. Mózes tehát elvette a botját az ÚR színe elől a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok. Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok. Ezek Meríbá vizei, ahol perbe szálltak Izráel fiai az ÚRral, de ő megmutatta nekik, hogy szent.” 4Mózes 20,1-13

Az elmúlt egy hónapom eseménydús volt. Nem elég, hogy a magánéletemben nem leltem és lelem örömömet, de fél éve folyamatosan romlott a helyzet a munkahelyemen. Egyre bosszúsabb, negatívabb lettem ezzel kapcsolatban és minden reggel vagy gyomorgörccsel, vagy kisebb undorral mentem be dolgozni. Egyre keserűbb lettem, és eljött a pillanat, amikor elkezdtem aktívabban munkát keresni. Persze a gyomorgörcs megduplázódott, mert én az a típus vagyok, akinek ha nincs elég baja, még saját magának rárak egy lapáttal, mert ha fáj, fájjon még jobban. Rendkívül lassan teltek a napok és az az érzés erősödött bennem, hogy nem fog sikerülni, itt ragadok a mostani helyemen és másfél év után egy kiégett, kiüresedett ember leszek.

Amikor nagyon feszül a húr, nem könnyű azt kimondani, hogy „Uram bármi is lesz én, követlek és legyen meg a Te akaratod.” Azután anyukám rám szólt, hogy megint „meribai” vagyok. Az ember annyira gyorsan elfelejti, hogy Isten hogyan segít, és hogyan old meg helyzetek, vagy mutatja meg az Ő hatalmát. A választott nép is zúgolódni kezdett: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

Amikor aztán rájöttem én is, hogy ez így nem mehet tovább, elengedtem és odaadtam Istennek, legyen úgy, ahogy akarja. Másnap csörgött a telefonom és felkínáltak egy állást, amit repesve az örömtől, el is fogadtam. Ismét megtapasztaltam Isten nagy tetteit.

…Ohh, milyen szép lenne, ha itt vége lenne a történetnek… Három nap sem kellett hozzá, hogy megkérdőjelezzem Isten jóságát. Egy hónap múlva pedig már az új munkahelyem első napján az első felmerült probléma után tettem fel a kérdést, hogy ha Isten itt akar látni, akkor miért alakult úgy a helyzet, ahogy alakult? Mégsem ide kellett volna jönnöm?

 

Itt most álljunk meg egy kicsit. Bolyki László prédikált egyszer arról, hogy mit jelent az számunkra, hogy Isten kegyelmes (youtube-on megtalálhatóak prédikációi). Csak akkor kegyelmes Isten, ha csodát visz véghez? Ha valakiről már lemondtak és Isten csodájának köszönhetően mégis életben marad? Csak akkor kegyelmes Isten, ha leteszek elé mindent és egy nap múlva csörög a telefon az új állásajánlattal? Akkor nem az, ha nem csörög a telefon hetekig vagy hónapokig?

Nekem nagyon nehéz azt mondani, hogy de Igen, Isten akkor is kegyelmes, sőt… Az esetek legnagyobb százalékában nem tudom azt őszintén megvallani, hogy Istenem bármit teszel, szeretlek Magadért, nem csak és kizárólag a csodáidért!

De kérdezem én magamtól, és ez a kérdés az, ami ezen az úton tart, még annak ellenére is, hogy rengeteg csodát tapasztaltam meg: választhatom a másik utat, de mi lenne velem Isten nélkül? Van bármilyen más ész érvem arra, hogy jobb az élet a másik úton???

Nincs.

Kapitány Anna

Ráadás

Aggódós típus vagyok. Nem az a típus, amelyik rommá teszi magát tőle, hanem amelyik minden problémára megoldást akar találni, s ha nem sikerül … ez nem opció. Aztán meg álmodozó, ötletelő, tervező ember is vagyok. Így gyakran előfordult már velem, hogy a jövőbeni dolgok nyugtalanítottak, s nem tudtam élvezni a mát. A jövő elképzelt problémáit próbáltam a mában megoldani, s így elveszítettem a pillanat értékét, s az Úrtól is távolodtam. Mert az aggódás hitetlenség és bizalmatlanság Isten felé. Aggódok, mert nem hiszem, hogy Ő segíteni tud, bizalmatlan vagyok, mert én akarom a kezembe venni az irányítást, én akarom megtervezni/megjavítani a jövőm.
Sokat formált már az Úr ezen a téren. Ma már könnyebben rábízom a holnapot, mint “tegnap”, de azért még előfordul, hogy kattogok, rágódok egyes dolgokon fölöslegesen. Az elmúlt napokban ismét elém hozta Isten ezt az igét:

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6: 33-34

Sokszor volt már üzenet ez számomra, s most az életem két területén is az. Először a második felét.

"Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6:34

Most, hogy közeledik a vizsgaidőszak, s láttam, hogy mennyi megmérettetés vár rám, s hogy én mennyire kevés is vagyok mindezekhez, aggódni kezdtem. Kiszámoltam, hogy ha minden nap tudnék is tanulni x időt (amennyit, amúgy nem tudok), még akkor is le lennék maradva. Ettől a konklúziólevonástól aztán meg még elveszettebbnek éreztem magam. Mikor megosztottam minden aggodalmam a férjemmel ő csak annyit mondott: “Csak arra az egyre koncentrálj, amit csinálsz, amit épp most tanulsz.” Majd eszembe jutott a fenti igerész is. Meg az is, hogy elég szomorú dolog, hogy már megint aggódok, hisz eddig is már hányszor megtapasztaltam Isten kegyelmét és erejét. Azt, hogy

"ha Isten segít, a falon is átugrom." Zsoltárok 18:30

Miután a hitetlenséget ismételten felismertem magamban, először elszégyelltem magam és bocsánatot kértem az Útól, utána letettem a kezébe a jövőt. Majd hálát adtam a férjemért, s a mára koncentráltam. Mindig csak arra az egy leckére/tantárgyra figyeltem, ami épp következett (tudtam én, hogy így hatékonyabban lehet haladni, de most ismét megtapasztaltam). Jó az ÚR!

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek." Máté 6:33

Ez az ige most az adventi igém. Karácsony közeleg, s mind azt szeretnénk, ha minden szép és jó lenne, ha jutna ajándék minden családtagnak, ha lenne finom, meleg étel az asztalon, feldíszített, tiszta és ragyogó lakás, boldog békés család … meg minden, minden. S oda jutunk, hogy a sorrend megfordul: a minden mást keressük, s Krisztus csak a ráadás az ünnepen.

Úgy szeretném most, adventkor is, először Isten országát keresni, az Ő dicsőségét meglátni. Őt még jobban megismeri, Hozzá közelebb kerülni. Úgy szeretném, ha minden más eltörpülne Mellette … ha minden más csak ráadás lenne.

 

Hitetlen nevetés

dandelion-1386782_1920

A sátorlapok mögött rejtőzött. Már elvégezte a részét a vendégfogadásban, megsütötte a lángost, ahogy a férje kérte. Kíváncsi volt, kik ezek az idegenek. Hallgatózott. Aztán nevetett.
„Képtelenségeket beszélnek! Hisz már nem vagyok termékeny, a férjem sem fiatal. Nekünk már lehetetlen, hogy gyermekünk szülessen. Én már beletörődtem…” – gondolhatta.

A ház körül zűrzavar, sok siránkozó és jajgató ember. Tragédia történt, egy tekintélyes ember gyermekét vitte el a halál. Súlyos betegségére nem volt gyógyír. Az emberek hangosan siránkoznak, a gyászban nem hagyják egyedül a családot. Ekkor elhangzik valami nagyon különleges, egy még különlegesebb ember szájából: „nem halt meg, hanem alszik”. A reakció, mondhatnánk, azonos az előbbi helyzetben lévővel.

Létezik az a cinikus mosoly, egyeseknél esetleg nevetés, amikor nagyon biztosak vagyunk abban, hogy amit gondolunk, az a kőkemény valóság, objektív mérlegelés, megcáfolhatatlan igazság, és amit a másik állít, az egyszerűen egy hajmeresztő képtelenség.

„Nevete azért Sára ő magában, mondván: Vénségemre lenne-é gyönyörűségem? meg az én uram is öreg! ” 1. Móz. 18,12
“És bemenvén, monda nékik: Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik. És nevetik vala őt.” Mt. 5,39-40a

Egészen biztos vagy abban, hogy a dolgok csakis, és egyedül úgy sülhetnek el, ahogyan azt te látod. Hiszen azok tények, saját szemeddel láttad, saját testedben tapasztaltad, saját múltad, jelened és jövőd érintett benne. „Ne viccelj, azt már csak tudom…” – szoktuk időnként mondani. Hát, nem. Nem tudom. És nem tudod.

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” Ézs. 55,8

Csodálom, ahogyan Isten meg tudja szégyeníteni ezeket a magabiztos „ÉNeket”. Sárára rábizonyítja, hogy hitetlenül nevetett, de nem olvassuk, hogy büntette volna ezért. A néptömeget kiküldi, de ott nem rója meg őket nevetésük miatt.

Te voltál-e már hasonló helyzetben? Amikor „egészen biztosan” tudtad a tények állását, Isten mégis egyetlen ecsetvonással átfestette a képet?
Jézus Krisztusnak semmi sem lehetetlen. Legyen kész a fülünk meghallani, amit Ő valójában mond. Mert, amit Ő mond, az biztosan úgy van, biztosan bekövetkezik. Egészen biztosan!