Szeretetére ébredt fel a lelkem

Láttam egy dagi cinegét az ablakból.
Könnyedén szökdécselt és csipegetett is, ha talált valami kedvére valót.
Jóltartott jószág.
A mindennapi mannából él. Léptei könnyedek, dalolva száll fel a magasba. Arra is van tartalék ereje, hogy jól érezze magát. Nem szenved hiányt. Mondom, kerekedett a pocakja és nap legnagyobb részében fütyörész.

Sokszor nem tud feszíteni ez a fajta szabadság. Talán mert nem bízom, úgy ahogyan lehetne. Inkább féltem a jövőm boldogságát. Mert zavar, hogy nem látok bele, egy arasznyira sem.

Most éppen nem vagdalózom ez ellen, még annyira nem is feszengem. De nem tudom, meddig vagyok képes így lenni. A hallelujákat sem dobálom annyira. Teszem a dolgom és közben remélem, Isten azért figyeli az elfojtott gondolataimat is.

Pedig tudom, hogy

Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” 2.Korintus 9:8

Hol leszek egy év múlva? Boldog leszek? Magányos? Szakmailag előre billen már valami? Hány gyerekem lesz? Hol kell élnem?
Szükségem van a válaszokra? Nincs.
Szeretném tudni őket? Igen. Mégis, ezekre meg még vagy ezer kérdésre nem tudom a választ.

Viszont, azt tudom, hogy a nevem fel van írva az élet könyvébe, és tudom, hogy arra lettem teremtve, hogy szeretet kapcsolatban legyek Istennel.

Annyira alap ez az állapot, hogy nem is időztem rajta egy ideje. Mégis! Olyan üdítő, életet adó reménység ez!

Tanulok bízni abban, aki szeretetéből indíttatva, előre elhatározta, hogy Jézus Krisztusban gyermekévé fogad…már a világ teremtése előtt így határozott. Kiválasztott, hogy saját népévé tegyen, akik az ő szemében szentek és tökéletesek. Igen, ezt akarta, mert így tetszett neki. (Efézus 1,4-5 EFO alapján)
Magának teremtett. Szeretetből.
Mielőtt még lett volna bennem szükség, vágyott arra, hogy legyek! Így megteremtett.

Az Ő szeretetére ébredt fel a lelkem. Most is. Ezután is.

Ahol az Úr lelke, ott a szabadság! 2.Kor 3:17

(A kérdések ettől még nem bagatellek. Fontosak! Istennek a szükségeim is fontosak! Annyira, hogy gondot visel róluk. Mert gondja van rám! Így rájuk is 🙂 )

Nyúl Sára

A “meribai zsidó”

Anyukám hív így, teljes joggal. El kell mondjam nektek, rettenetes vívódásaim és harcaim vannak, ezért, amikor neki akartam kezdeni ennek az írásnak, rögtön jött egy kósza gondolat, hogy talán Isten nem annyira jó, vagy nem mindenkihez jó. Öt perc múlva rávettem magam, hogy talán mégis ki kellene tartani Mellette, tíz perc múlva ugyanaz a kétely ütötte fel a fejét.

Visszatérve ahhoz, hogy miért vagyok én a „meribai zsidó”:

„Izráel fiai, az egész közösség megérkezett a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott temették el. De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép perelni kezdett Mózessel és ezt mondták: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az ÚR színe előtt! Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?! Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?

Mózes és Áron pedig elment a gyülekezet elől a kijelentés sátrának a bejáratához, és arcra borultak. Ekkor megjelent nekik az ÚR dicsősége. És az ÚR így beszélt Mózeshez:

Vedd a botodat, és gyűjtsd össze a közösséget testvéreddel, Áronnal együtt, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak. Mózes tehát elvette a botját az ÚR színe elől a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok. Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem tartottatok szentnek Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok. Ezek Meríbá vizei, ahol perbe szálltak Izráel fiai az ÚRral, de ő megmutatta nekik, hogy szent.” 4Mózes 20,1-13

Az elmúlt egy hónapom eseménydús volt. Nem elég, hogy a magánéletemben nem leltem és lelem örömömet, de fél éve folyamatosan romlott a helyzet a munkahelyemen. Egyre bosszúsabb, negatívabb lettem ezzel kapcsolatban és minden reggel vagy gyomorgörccsel, vagy kisebb undorral mentem be dolgozni. Egyre keserűbb lettem, és eljött a pillanat, amikor elkezdtem aktívabban munkát keresni. Persze a gyomorgörcs megduplázódott, mert én az a típus vagyok, akinek ha nincs elég baja, még saját magának rárak egy lapáttal, mert ha fáj, fájjon még jobban. Rendkívül lassan teltek a napok és az az érzés erősödött bennem, hogy nem fog sikerülni, itt ragadok a mostani helyemen és másfél év után egy kiégett, kiüresedett ember leszek.

Amikor nagyon feszül a húr, nem könnyű azt kimondani, hogy „Uram bármi is lesz én, követlek és legyen meg a Te akaratod.” Azután anyukám rám szólt, hogy megint „meribai” vagyok. Az ember annyira gyorsan elfelejti, hogy Isten hogyan segít, és hogyan old meg helyzetek, vagy mutatja meg az Ő hatalmát. A választott nép is zúgolódni kezdett: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból, és miért vezettetek bennünket erre a rossz helyre, ahol nincs hely vetésre, és nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma, még ivóvíz sincs?”

Amikor aztán rájöttem én is, hogy ez így nem mehet tovább, elengedtem és odaadtam Istennek, legyen úgy, ahogy akarja. Másnap csörgött a telefonom és felkínáltak egy állást, amit repesve az örömtől, el is fogadtam. Ismét megtapasztaltam Isten nagy tetteit.

…Ohh, milyen szép lenne, ha itt vége lenne a történetnek… Három nap sem kellett hozzá, hogy megkérdőjelezzem Isten jóságát. Egy hónap múlva pedig már az új munkahelyem első napján az első felmerült probléma után tettem fel a kérdést, hogy ha Isten itt akar látni, akkor miért alakult úgy a helyzet, ahogy alakult? Mégsem ide kellett volna jönnöm?

 

Itt most álljunk meg egy kicsit. Bolyki László prédikált egyszer arról, hogy mit jelent az számunkra, hogy Isten kegyelmes (youtube-on megtalálhatóak prédikációi). Csak akkor kegyelmes Isten, ha csodát visz véghez? Ha valakiről már lemondtak és Isten csodájának köszönhetően mégis életben marad? Csak akkor kegyelmes Isten, ha leteszek elé mindent és egy nap múlva csörög a telefon az új állásajánlattal? Akkor nem az, ha nem csörög a telefon hetekig vagy hónapokig?

Nekem nagyon nehéz azt mondani, hogy de Igen, Isten akkor is kegyelmes, sőt… Az esetek legnagyobb százalékában nem tudom azt őszintén megvallani, hogy Istenem bármit teszel, szeretlek Magadért, nem csak és kizárólag a csodáidért!

De kérdezem én magamtól, és ez a kérdés az, ami ezen az úton tart, még annak ellenére is, hogy rengeteg csodát tapasztaltam meg: választhatom a másik utat, de mi lenne velem Isten nélkül? Van bármilyen más ész érvem arra, hogy jobb az élet a másik úton???

Nincs.

Kapitány Anna

MERT CSODÁK MA IS VANNAK

Bizonyság Isten kegyelméről és szeretetéről

Szerbiában, Szabadkán élünk, ide hívott el minket Isten a szolgálatra. Sok a tenni való a gyülekezeteinkben, és habár csak egy gyülekezetnek lehetünk hivatalosan a tagjai, a szolgálati területeink több gyülekezetre kiterjednek. Tamással ez mellett mindketten dolgozunk, ő teljes munkaidőben, én félmunkaidőben. Tamás sűrűn szolgál igével, hol Szabadkán, hol a környező településeken, ez mellett távhallgatóként tanul Szegeden és nem utolsó sorban férj is és édesapa is.

Mindketten alig vártuk már, hogy nyáron szabadságon lehessünk, amikor nem kell annyi dologra figyelnünk és végre kikapcsolódhatunk. Isten viszont a semmittevős, „lógatom a lábam egy kicsit” kikapcsolódás helyett, újból szolgálatra hívott el minket, a MABIM nagytáborába. Sokat tépelődtünk a dolgon, hogy most tényleg azt a két-három szabad hetünket ismét munkával, szolgálattalal töltsük-e el, vagy inkább egyszer végre pihenjük ki magunkat az egész éves fáradalmaktól. Az eszünk azt mondta, hogy teljesen „hülyék” vagyunk még a szabadságunkon is újabb feleőségteljes terheket a nyakunba venni, a szívünk pedig tudta, hogy Isten a szolgálatban szeretne bennünket látni, amiről később méginkább megbizonyosodtunk.

A táborba kissé gondterhelten érkeztünk meg, mivel nem tudtunk még indulás előtt átadni egy pályázatot, a munkánk kapcsán, amit szerettünk volna. Így Tamás még 2-3 napig, fél éjszakákat fent volt, hogy az evvel kapcsolatos dolgokat intézze. Napközben többszor panaszolta, hogy fáj a feje, de mindketten az éjszakázások utóhatásainak véltük ezt. A lassan állandósuló fejfájása nem akart szünni, mígnem egy nap ebéd előtt olyan tünetek jelentkeztek nála, ami mellett nem tudutnk csak úgy elmenni, biztosan tudtuk, hogy ezt már nem lehet a fáradság számlájára írni. Tamás jobb arcfele lebénult, ettől a beszéde is nehézkessé vált, zsibbadt a bal karja és a fejfájása méginkább fokozódott. A nagytábor ebédlő termében voltunk ekkor, szóltam néhány csoportvezetőnek, hogy imádkozzanak Tamásért, mert rosszul van, és hogy hívják a mentőket. Közben tudtam, hogy Tamással kell mennem, de Kristófot nem tudnám magammal vinni a korházba. Nem volt a közelben egy ismerős sem akire rá tudtam volna bízni Kristófot, aki már alig várta hogy ehessen és csak nagy szemekkel taslogott és éhesen toporzékolt. Isten viszont arra indított egy fiatal házaspárt, Ödönt és Virágot, hogy jöjjenek oda hozzánk és ajánlják fel, hogy vigyázzanak Kristófra. Nem is tudtam hirtelen összeszedni a gondolataimat, hogy mit is mondanék el két teljesen idegennek, akire rábízom az egyetlen édes fiamat, hogy mire figyeljenek, hogy még nem evett, éhes, hogy ebéd után aludni szokott… hogy most szokik le a pelusról, hogy itt van a szatyromban a bili, és hogy…. és hogy… a férj viszont higgadt határozottsággal azt, mondta hogy mindent megoldalank, van sok kisgyermek a családjában, edzett már ilyen területen, nem kell aggódnom! Ez, a szinte első mondat a szájából olyan megnyugtató volt ott, abban szituációban, hogy Kristófot hittel rájuk bíztam. Nagy sírás, földön fetrengés, visítozás közeppette hagytam ott Kristófot, tudtam, hogy most Tamás mellett a helyem, és hittel bíztam abban, hogy Kristóffal is minden rendben lesz nélkülünk.

Így siettem a mentőautóhoz, ami épp akkor ment el előttem, a tábor vezetősége azonban gyorsan beszervezett nekem egy fiút, aki utánna tudott vinni és egy nagyon segítőkész, szintén csoportvezető (gyermekorvos) fiatal lány, elkísért. Már akkor tudtam, hogy sokan imádkoznak értünk, hiszen sokan részesei voltak a történteknek, éreztem, hogy Isten velünk van és erőt, higgadtságot ad a szívembe. Tamást a belgyógyászatra vitték, ott átvizsgálva továbbküldték a neurológiára, mert a tünetei sztroke gyanussak voltak. Örültünk is ennek, meg nem is. Egyrészt nyilván nem, mert tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy komoly a baj, másrészt tudtuk, hogy ha tényleg szakszerű ellátás kell, akkor ott valóban speciálisabban tudják őt kivizsgálni, kezelni. A kezdetben jelentkező tünetek egyébként gyorsan elmúltak, mire a mentő beért vele a korházba Tamás tünetmentes volt. A gyermekorvos, Dóri jelenléte olyan volt számomra, mint egy angyalé, jött velünk mindenhova, és amit nem értettem azt elmagyarázta. Volt, hogy helyettünk beszélt, mert nehezen tudtuk összeszedni a gondolatalinkat, ő szakszerűen tudta elmondani azt, amit mi hétköznapi nyelven fogalmaztunk volna meg. Aznap rengeteg viszgálaton esett át Tamás. A nap végén tudtunk csak beszélni az orvosával, aki miután átnézett minden leletet, minden eredményt, azt mondta, hogy tulajdonképpen minden lelete rendben van! Semmilyen rendellenességet nem mutatnak a vizsgálatok, de mivel nem hétköznapi tünetek voltak ezek, ezért ő azt javasolná, hogy Tamás maradjon bent, egy néhány napos megfigyelésre. Átbeszéltük a dolgot Tamással, és úgy döntöttünk, hogy mivel jelenleg stabilinak tűnik az állapota, és nem szerettünk volna mégjobban megterhelni a pénztárcánkat biztosítás hiánya miatt, ezért saját felelősségre elhagyjuk a korházat, és megpróbálunk mielőbb hazajutni. Az orvos tiszteleben tartotta a döntésünket, de elmondta, ha bármi történne, ennek ellenére is bármikor visszamehetünk, ha úgy adódna.

Tamással kijöttünk a korházból és visszamentünk a hotelbe. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk haza. Tudtuk, hogy ő nem fog tudni vezetni, de tudtuk, hogyha más is vezetne, az is kockázatos lenne azért, mert akár útközben is történhet vele valami, ahol tényleg soká érne oda bármilyensegítség is, ha épp erről lenne szó… Ezen a napon délután megérkeztek a szüleim a MABAVIT-re, telefonon értekeztünk és a késő délutáni óráktól már anyukám tudott vigyázni Kristófra! (Kristóf egyébként teljesen jól viselte az idegen felügyeletet, miután elmentem csak két percet sírt, még magam is meglepődve láttam, hogy Ödön karon fogva sétál ki vele az étkezőből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Le a kalappal előttük! 😀 ) A másnap pihenéssel telt Tamás számára, a fejfájása viszont ismét előjött és nem akart szünni. Az esti órákban egyik pillanatról a másikra ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint előző nap az ebédlőben. A legközelebbi orvosi ügylet a MABAVIT helyszínén, a Főnix Csarnokban volt, oda átsétáltunk vele, de ott is rögtön a mentőautóba ültették, és egyenesen a neurológiára küldtek bennünket. Kristófra anyukám vigyázott, így én tudtam Tamással menni a mentőautóban. Úgy ültem, hogy végig láttam Tamás arcát, és láttam rajta, hogy nagyon nincs jól. A telefonomon gyorsan zsoltárokat kerestem ki és ismételgetve, fennhangon olvastam fel őket:

„Erős vár az Úr neve, oda fut az igaz és védelmet talál... Ezért ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek és megsegítlek és győzelmes jobbomon támogatlak.” Péld. 

Majd énekeltem:

„Bízzál én lelkem! Bízzál Istenben! Bízzál én lelkem! Bízzál lelkem Istenben! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a nehéz idők elmúlnak! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a gondjaid elfutnak! Bízzál lelkem Istenben!” 

Amikor megérkeztünk a neurológiára egy sor újabb vizsgálat után felvették Tamást az osztályra, és azt mondták, hogy most már az életével játszik, ha nem marad bent. A tüntetek most sem voltak tartósak, igazából, ahogy jöttek úgy el is múltak, egy kivételével, kettőslátása volt. Másnap egy MR vizsgálatra küldték, ahol kiderült, hogy mi okozta az eddigi tüneteket. Az agyban lévő 3 fő véna közül 2 teljesen, 1 pedig részlegesen elzárult nála. Azt mondták, hogy életveszélyes állapotban van és gyorsan átszállították az intenzív osztályra, ahol nagyon hamar elindíthattak neki egy speciális kezelést. Vérghigítót kapott infúzióban, közben 4 óránként vért vettek, tőle, hogy ellenőrizni tudják a vérsűrűség szintjét és ahhoz mérten tudják növelni, vagy csökkenteni a vérhigító mennyiségét.

Az orvosok értetlenül álltak Tamás diagnózisa és az ő szemmel látható fizikai állapota előtt, mivel Tamásnak a kettőslátáson kívül semmilyen más tünete nem volt. Csodaként emlegették, hogy Tamás nem fekszik félbénultan, mint mások ugyanilyen diagnózissal. Mi pedig tudtuk, hogy ezt a csodát csakis Isten tudta kimunkálni, és hogy ez csakis az ő megmentő kegyelméből lehet így. Közben folyamatosan kaptuk az ifnókat, hogy rengetegen imádkoznak értünk, és annyira éreztük Isten jelenlétét, hogy Ő valóban a tenyerén hordoz bennünket. Olyan csodálatos volt ezt valóban megtapasztalni. Volt bennem aggódás, de Isten bennem való munkálkodása álltal, egy nyugod, higgadt, reményteljes aggódást élhettem meg.

Amikor nem a korházban voltam, akkor a MABAVIT programjain vettem részt. Sokan odajöttek hozzám és könnyes szemmel kérdezték, hogy mi van Tamással… ilyenkor én nyugtattam meg mindenkit, hogy Tamás jól van, Isten kegyelme által jól van!, és hiszem, hogy teljesen fel fog épülni! Ezt szent meggyőződéssel hiszem most is, és már akkor is így beszéltem erről, és meséltem energikusan mindenkinek, aki csak érdeklődött Tamás állapota felől. Minden eggyes alkalommal örültem, amikor odajött valaki hozzám, és volt ilyen bőven, tényleg!, de egyáltalán nem esett a nehezemre, hogy mindenkinek elmondjam, hogy habár Tamás még korházban van, de az orvosok is csodaként emlegetik az ő állapotát és ISTEN KEGYELME ÁLLTAL a körülménykehez képest jól van, és hittel hiszem, hogyha Isten eddig ilyen kegyelmes volt, akkor ezután is kiemeli őt ebből a betegségből. Mindeközben a háttérben elkezdtem intézni a papírokat.

Elkezdtem felkutatni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnánk Tamás korházi ellátására támogatást találni. Isten ebben is csodálatosan vezetett, kezdetben egy nagyon kedves debreceni testvérnő Gyöngyi, segített eligazodni, melyik hivatalt hol találom… nagyon sok falba ütköztem, de Isten minden egyes zárt ajtó után egy újat kinyitott, olyan embereket vezetett elém akik, segítőkészek voltak és bátorítottak. Útközben sok kiskapus megoldásról kaptam „fülest”, de Isten úgy vezetett, hogy egyikkel se alkudjak meg, hanem tapossam ki a legtisztább és egyben legkeményebb, legelérhetetlenebbnek tűnő egyenes utat, tegyem meg az én részem, és a lehetetlennek tűnő részt bízzam rá. Rengeteg utánnajárás, rohangálás, sorszámhúzás, ide menjek-oda menjek, kérvényt írjak, papírokat töltsek kis, meghatalmazást kérjek, ide írjak alá-oda írjak alá… után sikerült elintézni, hogy Tamás korházi ellátásának nagy részét a Szerbiai Állami Egészségbiztosító átválallja. A fennmaradó költségeket pedig, hála Istennek, a felajánlásokból tudtuk fedezni. Egy teljes hétbe telt, míg ezeket a papírokat elintéztem és beadtunk, elfaxoltunk mindent mindekinek, ez idő alatt pedig teljes erővel mentem mindenhova, fedeztem fel az ismeretlen magyarországi ügyintézést, fedeztem fel a teljesen ismeretlen várost, küzdöttem meg a 43 fokos mellegel…

A mottóm egy felirat lett, amit a debreceni református kollégium belső homlokztatán olvastam:

„Imádkozz és dolgozz”.

Nagyon sok emberrel beszéltem, akik éreklődtek Tamás állapota felől és többször éreztem azt, hogy elbízottnak tartanak amiatt, ahogy erről, az egész helyzetről beszélek… Volt egy pont, amikor kezdtem már rosszul érezni magam azért, mert ilyen jól veszeme a lapokat, és hogy tényleg ennyire töretlenül, hittel bizakodva megyeke előre. Isten viszont rámutatott, hogy ez miatt ne legyen lelkiismeretfurdalásom, mert ezt az erőt Tőle kapom! Ne érezzem magam rosszul attól, hogy az Úrtól vagyok elbízva! Kicsit olyan megfoghatatlan ez, nehéz szavakba önteni mit is éreztem. De tudtam, hogy Istentől kapok erőt mindnre!

A MABAVIT vasárnapján hazautaztam Kristóffal. Másnap apukám visszavitt engem és anyósomat Debrecenbe, ahol a helyi gyülekezet biztosított szállást a számunkra és a kedves testvérek (angyalok) napról napra elláttak minket élelemmel. Anyósommal együtt támogattuk Tamást. Ez idő alatt, a mi egyébként is jó kapcsolatunk, tovább erősödött és mélyült. Apukám csak sofőrként hozott minket, ő még aznap hazaindult. Másnap értekeztünk csak vele, és megtudtuk, hogy nem volt felhőtlen a hazaútja. Az otthonától kb. 10km-re egy megtermett őzbak kiugrott az autója elé. Apukámnak semmi baja nem esett, az autó lámpája tört csak össze, az őz azonban életét vesztette… Hátborzongató volt ezt hallani, tudni, hogy az ördög ennyire megpróbál bennünket, de hihetetlen volt megtapasztalni azt is egyben, hogy bármennyire próbálkozik az ördög, Isten határt húz neki. Eddig mehetsz csak, tovább nem!

Tamás összsesen 3 hetet töltött korházban. Ma már itthon lehet a családjával, még gyengének érzi magát és a látása is a délutáni órákra gyengül, de napról napra javul és erősödik.

Hisszük, hogy Isten időzítése a legjobb! Hisszük, hogy nem véletlen történt ez az egész pont Debrecenben, ahol az ország legszínvonalasabb stroke központja van az Egyetemi Klinika keretein belül. Hisszük, hogy nem véletlen történt pont a MABAVIT-on, ahol körülbelül 3000 résztvevő többször is közösen imádkozhatott értünk. Hisszük, hogy a mi részünk ebben az egészben pedig az volt, hogy a pihenés helyett a szolgálatot választottuk, ami lényegében Tamás életét mentette meg.

Isten megpróbált bennünket, de Ő egyben elkészítette a menekülés útját is a számunkra!

Isten sokszor nem a bajtól, nehézségektől, betegségektől ment meg bennünket, hanem azokból emel ki, mert ez nagyobb megtapasztalás és jobban tükrözi az Ő dicsőségét.

Köszönjük szépen mindenkinek, aki imádkozott és imádkozik értünk! Jó az Úr! Hatalmas imaösszefogásnak és imameghallgatásnak lehettünk a tanui! Csodálatos volt ezt megtapasztalni!

Kosányi Debóra

A hegy

Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.
Máté 17:20

De én azt szeretném, ha megmaradna minden egyes hegy a maga helyén. Szeretném legközelebb is megtalálni őket a térképen s a valóságban is, ha arra járok. Retyezát, Parãng, Kékestető, Zugspitze, de még ez a kis domb is a házunk mögött, ahova naplementét nézni járok ki, szeretném ha ottmaradna, ahol van.

Hitem pedig nincs, mustármagnyi sincs, hiába hogy olyan kis apró.
Mert ha lenne, nem gondolnám azt, amit gondolok változhatatlannak vélt emberekről, kőbe vésett szokásokról, zsákutcába jutott kapcsolatokról, megdönthetetlennek vélt rendszerekről, s nem lenne annyira nehéz megbocsátani századjára is ugyanazt a hibát, nem fejezném be senki helyett a mondatát, nem puffogtatnék annyi közhelyet, nem gondolnék senkit sem javíthatatlannak, nem vélném senki betegségét gyógyíthatatlannak, senki történetét reménytelennek, senki véleményét az egyetlennek, főleg a saját magamét nem.
A hegy az egyáltalán nem is hegy. A hegy az mi vagyunk, én magam, a saját konok mozdulatlanságomban. Ezért van az, hogy a Kárpátok ide-oda küldözgetésénél sokkal nagyobb csodának számít, mikor végre képes vagyok megmozdulni, megtérni, innen oda elmenni, belegondolni magam valaki másnak a bőrébe, beleülni valaki másnak a székébe, mikor képes vagyok változni, gyógyulni, újrakezdeni, élni, remélni, szeretni. Főleg szeretni.

Mert nem marad meg csak a hit, a remény, a szeretet, e három.
Ezek közül pedig legnagyobb nem a hit, nem a remény, hanem egyedül a szeretet.

Prodán Márta

 

 

 

A kereszt bolondsága

Hadd meséljem el, hogyan szólt hozzám Isten egy egy évvel ezelőtti igehirdetésen keresztül. Tudjátok, hogy milyen felszabadultságot tud adni, amikor egy tapasztalatunkról kiderül, hogy annak van neve, diagnózisa és mások is szenvednek ugyanettől. Fél gyógyulással felér, amikor kiderül, mivel állunk szemben. Tinédzser koromban egyszer, a legjobb barátnőmmel, egy idegen lakásban aludtunk, mert vigyáztunk rá a tulajok távollétében. Éjszaka olyan fejfájás tört rám, amiről nem is tudtam, hogy létezhet. Minden hang és fény szenvedést okozott. Nem tudtuk, hogy a tulaj hol tart gyógyszert, a barátnőm nem talált, és nem akartuk őket éjszaka felhívni. Több órás kín után hánytam, és 30 perccel később, megszűnt a fájdalom. Utána tudtam meg, hogy ez a megmagyarázhatatlan élmény a migrén, nem halálos 🙂 és sokaknál gyakori vendég. Legközelebbi migrénem már könnyebb volt, tudtam, hogy mire számíthatok.

Nos, amikor a hitünkről beszélünk valakinek, szintén megjelenik egy kellemetlen érzés, amin próbálunk úrrá lenni, igyekszünk, hogy ne határozza meg a viselkedésünket, sőt még szégyenkezünk is miatta. Minden igehirdetés, amelyben arra biztatnak, hogy valljuk meg a hitünket mások előtt, kb. úgy néz ki, hogy 1. ezért vagyunk itt a világon, 2. aki nem hallja, nem kap lehetőséget az üdvösségre, 3. ha mi nem vállaljuk fel Krisztust, ő sem vállal fel az Atya előtt, 4. és különben is, mit kell annyit nyavajogni, hiszen az igehirdető olyan bátran felvállalja a hitét, valamit igazán mi is tehetnénk. Ez az az igehirdetés, ami egyik fülemen be, másikon ki. Lehet, hogy egy pillanatig lelkiismeret-furdalásom van, de ettől nem változik semmi. Egy évvel ezelőtt viszont elhangzott nálunk egy radikálisan más igehirdetés, ami arról szólt, hogy a kereszt ciki! Végre megkaptam a diagnózist, nevén neveztük a dolgot, és kiderült, hogy ez teljesen normális! Isten így találta ki!

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. 1. Kor 1.18

Bolondságot hirdetünk! Mit gondoltunk? Hogy lehet bolondságot hirdetni anélkül, hogy bolondnak néznének? Nem lehet! Így lett kitalálva! Az a normális, ha bolondnak néznek! Semmi mást nem jelent, mint hogy a keresztet hirdettük. Sok mindent lehet Istenről mondani anélkül, hogy bolondnak néznének. Hogy hiszünk egy jó Istenben, egy Mindenhatóban, aki gondoskodik, szeret, megbocsát, elfogad, meggyógyít, stb. Én ezt hívtam korábban bizonyságtevésnek. Amikor ültem a fodrásznál, vagy beszélgettem a játszón, és valahogy belecsempésztem a beszélgetésbe, hogy gyülekezetbe járunk, hogy fontos a közösség, hogy hívő család vagyunk, blablabla. Ezzel nincs is gond, csak semmi, de semmi köze nincs a kereszthez. A kereszt ciki! Mert bűnösnek kell lenni hozzá. Mert el kell hinni, hogy Jézus az EGYETLEN út. Mert kell hinni hozzá a Mennyben és a Pokolban. Mert kell hinni hozzá a Sátánban, aki öl, rombol, pusztít. Szerintetek ezek politikailag korrekt dolgok? Egyáltalán nem! Ha van olyan ember, aki erről anélkül tud beszélni, hogy közben cikinek érezné, akkor vagy szerencsésen alacsony a „ciki érzékelője”, vagy nem tudom. Az a normális, hogy kellemetlen. Az a normális, hogy inkább beszélnénk valamiről, ami elfogadható, ami jó színben tüntet fel. Ezekkel az érzésekkel nincs semmi baj. Nem kell szégyenkezni, vagy azt gondolni, hogy egy jó keresztény másképp érezne.

És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. 1. Kor. 1. 22-23.

Úgy tűnhet, hogy van egy „cikiség elkerülési út”, mert az Ige szerint a kereszt, az „elhívottaknak Isten ereje és bölcsessége”. Tehát semmi más dolgunk nincs, mint hogy az elhívottaknak tegyünk bizonyságot, a többiek meg magukra vessenek. Haha! De, nem lehet tudni, kik az elhívottak! Csak azután derül ki, miután egyesek megtérnek, mások pedig nem. Ráadásul, keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják. Tehát, a legtöbben, akiknek bizonyságot teszünk, nem fognak megtérni. És ők mit fognak rólunk gondolni? Hogy bolondok vagyunk! Hát normális az, aki ezt bevállalja? Nem. De szabad. Szabad az emberek megítélésétől. Ez csak úgy lehetséges, ha az emberek véleményénél jobban elhisszük azt, ahogyan Isten lát. Ez pedig nem egy egyszeri információ. Nem elég, hogy egyszer hallottad egy amerikai igehirdetőtől (mert a magyarok erről nem beszélnek), hogy különleges vagy, Isten szeretett gyermeke, akiben gyönyörűsége van, akit gyengéden körülvesz. Nem elég, ahogy a férjemtől sem elég, hogy egyszer hallom, hogy szeret. Semmi nem tudja ezt a tudatot táplálni úgy, mint amikor napról napra megszólítjuk Istent, és azt mondjuk, hogy „Apa, mondd el, MOST milyennek látsz”. Olyanok leszünk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa. Minden nap, amikor engedjük Istent beszélni, mélyebbre és mélyebbre nő a gyökerünk. Mindig lesz friss víz. Mindig lesz gyümölcs. Évről-évre új színek, új ízek. Annyira mély lesz a gyökerünk, hogy nevetve nézünk a holnap elé. Nincs semmi, ami elválaszthatna a szeretetétől. Igen, jó érzés, amikor mások elismernek, amikor jó anyának tartanak, vagy dicsérik a főztöm, vagy bármi. De ez csak tükörképe annak, amilyennek Isten lát! Ha hallom annak a hangját, aki azt mondja rólam, hogy „Ez az én szeretett lányom”, akkor nem tud elcsábítani mások elismerése. Bolond leszek!

Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél. Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket, hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt. 1. Kor. 1. 25-29.

Ha most ezeket elolvastad, de tudod, hogy nem fogsz tudni a keresztről beszélni hitetleneknek, mert még ha egyet is értesz mindennel, amit írtam, egyszerűen nem vagy olyan, nem akarod, nem tudod, akkor hadd mondjak neked valamit. Nincsen semmi baj! Teljesen rendben van az, ha nem fogsz holnaptól a keresztről beszélni idegeneknek (vagy még kevésbé ismerősöknek…). Ember nem fog tudni meggyőzni, sem változást hozni. Engem sem ember győz meg, hanem a Szentlélek Isten. Téged is ő fog. Csak várd ki a végét! Meg fogsz döbbenni azon, amit teszel! Nem fogsz magadra ismerni. Nem is te leszel, úgyhogy nem csoda. Nem kell eldöntened, hogy megerőszakolod magad és bizonyságot teszel. Csak gyönyörködj az Úrban, és engedd, hogy Ő gyönyörködjön benned! Halld meg, hogy gyönyörködik. Most, amikor nem teszel bizonyságot. Most szeret, most fogad el, most akar. Kettesben akar veled lenni, hogy megmutassa, mennyire fontos vagy neki. Érezni fogod, ahogy nőnek a gyökereid. Ahogy húzódnak, vágyakoznak a víz felé. És majd jön a Szentlélek, nem tudod honnan jön és hová megy, csak azt hogy átfúj rajtad, és hogy bolondságok jönnek ki a szádon. A kereszt bolondsága.

Balogh Piroska

Nézőpont kérdése

Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr… 5 Mózes 8,2

Már majdnem hat éve, hogy minden második hét hétfőjén elkészítem családomnak a vacsorát, majd autóba ülök, és 25 km-t utazok a dombokon át, hogy részt vegyek kis házicsoportunk soron következő imaalkalmán. Hat év akkor is hosszú időnek számít, ha ebből két és fél évet tulajdonképpen teljesen kihagytam. Vannak időszakok, mikor nem futja az erőmből, hogy család és munka mellett bármi másra is odafigyeljek.

Néhány hónapja a pusztai vándorlással foglalkozunk. Nem túl érdekes, ha csak részleteiben nézzük. Csupa elindulás, elakadás és ideiglenes megérkezés – mindez végeláthatatlan sorozatban. Összességében nézve mégis lenyűgöz. Nehéz, kihívást jelentő, értékes olvasmány. Küszködünk vele, és küszködünk saját magunkkal is.

A két kezem bőven elég, ha meg akarom számolni, hányan vagyunk. De minden utazás kedvesebb, ha nem egyedül kell azt megtenni. Útitársai vagyunk itt egymásnak az út rövidebb vagy hosszabb szakaszán.

A legutóbbi hétfőn visszaemlékeztünk a jó időkre. A sok-sok együtt elfogyasztott csésze teára, az agyonlapozgatott Bibliákra, az imával töltött órákra, a vidám grillezésekre a Duna partján, születésnapi partikra, esküvői meghívásokra, a gyerekekre, akik közben születtek, s ó igen, a hagyományos, felejthetetlen karácsonyi raclette-vacsorákra is visszaemlékeztünk.

De voltak sötét idők is. Reménytelen, elhúzódó, fájdalmas helyzetek, amikor imádkoztunk ugyan, de úgy igazából és őszintén, a szívünk legmélyén talán egyikünk sem hitt benne, hogy valóban lehetséges a megoldás.

Visszanézve, mint mikor hegycsúcsra ér a vándor, láthattuk, hogy mégis, valóban lehetséges. Mert ami az embereknél lehetetlen, az Istennél nem az.
Lehetséges, hogy kilenc hiábavaló, elrontott műtét után a tizedik végre sikerül.
A házaspárnak, akinek orvosi papírja is volt arról, hogy nem lehet gyermekük, kisbabája születhet.
Tizenhat évnyi imádság, kínlódás és pszichoterápiás kezelés után lehetséges a megbocsátás, s egy szörnyű gyermekkori trauma feldolgozása.
Kiégés miatti hosszú munkaképtelenség és depresszió után lehetséges az új munkahely, az új életkedv.

Tönkrement kapcsolatok álltak teljesen helyre. Összetört szívek gyógyultak meg. Megszégyenülve, köszönettel néztük és soroltuk a csodákat, s köztük a lehető legnagyobbat: saját szívünk csendes, folyamatos átformálódását.

Mi, az ilyen-olyan pusztaságban vándorlók maroknyi csapata – néhány kivételes alkalomtól eltekintve – hosszasan bajlódunk az épp előttünk kanyargó út valamelyik apró részletével. De Isten látja mindig az egészet is. Mi nem látunk sokszor talán semmi mást, csak öt kis követ egy pásztorfiú zsebében, maroknyi lisztet a vékában, öt kenyeret és két halat, mustármagnyi hitet, kicsi kovászt. Látjuk a történet szemünk előtt levő, egyetlen apró részletét. De Isten látja a győzelmet is, látja a csodát, az életet, a kenyeret. Ismeri a történet kezdetét, közepét s a legvégét is.

Néha megállok és visszanézek. Nézem nem csak a jót, nem csak a nehezet – de nézem az egész megtett utat. S minél hosszabb ez a megtett út, annál ragyogóbb lesz valahogy a remény is a szívemben.

Olyan Isten hordoz a tenyerén, aki hisz a földbe hulló magban, hisz a bátortalan, kicsi kezdetekben, hisz a hozzám hasonló hitetlenkedő, könnyen elkeseredő lányokban. Elszántabban remél Ő, mint mi itt mindannyian együttvéve. Örök útitárs. Velünk marad, míg csak meg nem érkezünk. S talán ez az egyetlen olyan tudás itt, valahol mélyen a szívben, ami nem csupán nézőpont kérdése.

Prodán Márta

Régi és mai hithősök

„Nem bolond az, aki odaadja azt, amit nem tarthat meg, hogy megnyerje azt, amit nem veszíthet el.” (Jim Elliot)

Az elmúlt héten végre megnézhettem Mel Gibson legújabb sikerfilmjét A fegyvertelen katona címmel. Nem hagyhattam ki a dokumentumfilmet sem, melyben maga a főhős is megszólal. Desmond Doss, a második világháború (bajtársai szerint is) legnagyobb hőse napokig tartó gondolkodni valót hagyott bennem. Lehet-e valakinek ennyire jézusivá lennie? Kell-e ennyire szó szerint élni az Igét? Elvárja-e ezt Isten mindenkitől? Szép lassan a válaszok is megfogalmazódtak bennem: lehet, kellene, de nem váratik el mindenkitől. A bátrakból és hűségesekből lesznek a hithősök. Helyzet és akarat kérdése, hogy az leszek-e, „de nem bolond, ki Érte él”.

És Isten tovább dolgozott bennem: a gondolataim, a vasárnapi bibliaóra és igehirdetés által… olyan szépen összecsengtek! Eszembe jutott a három ifjú a tüzes kemencében, Dániel az oroszlánok vermében, Pál apostol a börtönben, Eric Liddell a futóversenyben (Tűzszekerek), Jim Elliot az aukák között (A dárda vége) … Valamennyien megkapták a „bolond” jelzőt. Hétköznapi emberekből hősökké lettek, mert vállalták a hit bolondságát.

És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról; Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élétől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait. Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottaikat; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, Akikre nem volt méltó e világ, ...” (Zsidók 11, 32-38a)

A hatalmas hitet hatalmas próba éri, de hatalmas győzelem is koronázza. „De ha nem tenné is” (Dániel 3,18a)… Nem mindenki hivatott nagy dolgokra az életben. Kicsi hitért kicsi csoda jár. De abban a mustármagnál is kisebb hitben legalább hűséges vagyok? Segítsen az Úr mindannyiunkat! A hétköznapokban és a kritikus helyzetekben egyaránt.

Meleg Adina

A lélek látása

Így adventben sokszor elhangzik különféle szövegkörnyezetben a „hiszek”, a „hit” fogalma.

Gyerekekkel kapcsolatban, akiknek hitük van rá, hogy az ajándékot az “angyalka”, “Jézuska” hozza, és ehhez sokszor akkor is ragaszkodnak, amikor kezd gyanússá válni a dolog. Aztán annyi mindenben lehet még hinni, akkor is ha felnövünk: a szeretetben, az emberi jóságban, a csillagok üzenetében, a szerencsében, a babonákban, a félelmeinkben…

Mert jó nekünk hinni valamiben, ami túlmutat ezen a kézzelfogható valóságon. Mert az emberi lélek ilyen, így van kitalálva, hogy hitével kapcsolatot tudjon teremteni az Alkotójával.

A Bibliában olyan emberek és olyan élettörténetek vannak, amelyek bemutatják, hogy milyen a valóságos hit.  A napokban róluk gondolkodtam. Jöttek sorba Nóé, Ábrahám, Mózes, Dániel, Eszter, Illés, Ruth, Dávid, Mária, József, Péter, János és  a többiek, akikről volt lehetőségem már gyerekkoromban erős empátiával képzelődni. Ezeknek az embereknek az életük megmutatja, hogy milyen az igazi hit a láthatatlan, de valóságosan tapasztalható Istenben.

Hinni pedig azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, amit remélünk.
Aki hisz valamiben, az meg van győződve arról, hogy az a dolog valóságosan létezik, annak ellenére, hogy nem látja.
Hitük miatt voltak olyan kedvesek Isten számára azok a régi emberek.
Hitünk által értjük meg, hogy a Világmindenséget Isten a kimondott szava által teremtette, és hogy a láthatókat a láthatatlan dolgokból hozta elő.                                                            Zsidók 11: 1-3 

A hit nem egy érzés, nem pusztán a remény. A hit nem egy szépen becsomagolt dolog, amit leporolhatunk ünnepekkor, és áhítatosan a díszletek közé tehetünk, vagy előkapkodhatunk a tragédiák, problémák között.

Az élő Istenbe vetett hit egy működő dolog, ami erőteljes hatással van az életünkre, tulajdonképpen teljesen meghatározza azt.

Ahogy Isten a szavaival életre hívta a világot, és a láthatatlanból látható lett, a hitünk által a mennyei, Istennél lévő dolgok valóságossá lehetnek az életünkben.

A hit egy bátor lépés, elindulás a ködben, ugrás a bizonytalanba, a hit a kockázat vállalása.

A hit bárkaépítés hosszú évtizedekig a vízre szállás minden lehetősége nélkül, elindulás a pusztába, a biztonságból a bizonytalanba, mert Valaki szólt, lépés lépés után a Vörös tenger vízfalai között, csaták sora óriási túlerővel szemben, a hit kitartás a homályban. Hitük által vállalták az üldöztetést, vagy áldozták fel az életüket az apostolok, az őskeresztyének és mindazok, akik Jézusba vetett hitükért mártírhalált haltak egészen napjainkig.

Hitük miatt kedvesek voltak Isten számára ezek az emberek. Mert Isten gyönyörködik az igazi hitben. Ő azokkal az emberekkel tud kezdeni valamit, akikben ezt látja. Ilyen hitre van szükség ahhoz, hogy Istent és az ő dolgait egyre jobban és jobban megismerjük, s ne csak a felszínt kapargassuk.  Az ugrásra kész, a körülmények dacára is cselekedni kész embereket tudja bevonni Az Úr a terveibe. Azokat akik vállalják, hogy bolondnak nézzék kiközösítsék Krisztusért. Egy ilyen élet nem unalmas, a legnagyobb és legcsodálatosabb kaland, amire valaha meghívást kaphatsz. De ára is van. El kell engednünk a kapaszkodást a látszat biztonságunktól és hitben lépegetni.

 „Mert hitben járunk, nem látásban. Ezért annak alapján élünk, amit hiszünk, és nem aszerint, amit látunk.” (EFO) 2. Korintus 5:7

Olyan kellemes, ha minden átlátható, biztonságos, kockázatmentes, a bankszámlánkon sok pénz van, a kapcsolataink szépen rendben vannak, nincsenek ellenségeink. Ez a „látás” nyugalma. Isten Igéje szerint ez a legbizonytalanabb. A láthatók csak egy ideig vannak, átmenetileg, s eljön az amikor már csak a láthatatlan fog számítani, s mindaz amit arra nézve tettünk.

Spurgeontól olvastam, valamikor nagyon régen, hogy van olyan hit, ami nem csak a mennybe visz, majd halálunk után, hanem míg élünk lehozza a mennyet a földre. Legalábbis egy részét, a kóstolóját: Istennek a jelenlétét, közösséget Vele, igazi békességet, hamisítatlan örömöt, isteni bölcsességet, világosságot, vezetést, csodákat, áldásokat, győzelmeket, hitünket erősítő próbákkal, nehézségekkel együtt…

Vágyok az ilyen életre s kérem a bátorságot, hogy merjek kockáztatni, amikor döntenem kell a láthatatlan és a látható között. Hitem által csatornája és eszköze szeretnék lenni a mennynek.

Isten országa bennünk van, bennünk növekszik, Jézus ezt tanította. Hogy hogyan, mennyire az a mi hitünk meglététől, valóságosságától függ. Egy mustármagnyi is elég belőle, ha ilyen.

 „A hit a lélek látása. Ahogyan nézel, meghatározza azt, hogy hogyan élsz, hogy élsz-e.” Ann Voskamp

Ráadás

Aggódós típus vagyok. Nem az a típus, amelyik rommá teszi magát tőle, hanem amelyik minden problémára megoldást akar találni, s ha nem sikerül … ez nem opció. Aztán meg álmodozó, ötletelő, tervező ember is vagyok. Így gyakran előfordult már velem, hogy a jövőbeni dolgok nyugtalanítottak, s nem tudtam élvezni a mát. A jövő elképzelt problémáit próbáltam a mában megoldani, s így elveszítettem a pillanat értékét, s az Úrtól is távolodtam. Mert az aggódás hitetlenség és bizalmatlanság Isten felé. Aggódok, mert nem hiszem, hogy Ő segíteni tud, bizalmatlan vagyok, mert én akarom a kezembe venni az irányítást, én akarom megtervezni/megjavítani a jövőm.
Sokat formált már az Úr ezen a téren. Ma már könnyebben rábízom a holnapot, mint “tegnap”, de azért még előfordul, hogy kattogok, rágódok egyes dolgokon fölöslegesen. Az elmúlt napokban ismét elém hozta Isten ezt az igét:

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6: 33-34

Sokszor volt már üzenet ez számomra, s most az életem két területén is az. Először a második felét.

"Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja." Máté 6:34

Most, hogy közeledik a vizsgaidőszak, s láttam, hogy mennyi megmérettetés vár rám, s hogy én mennyire kevés is vagyok mindezekhez, aggódni kezdtem. Kiszámoltam, hogy ha minden nap tudnék is tanulni x időt (amennyit, amúgy nem tudok), még akkor is le lennék maradva. Ettől a konklúziólevonástól aztán meg még elveszettebbnek éreztem magam. Mikor megosztottam minden aggodalmam a férjemmel ő csak annyit mondott: “Csak arra az egyre koncentrálj, amit csinálsz, amit épp most tanulsz.” Majd eszembe jutott a fenti igerész is. Meg az is, hogy elég szomorú dolog, hogy már megint aggódok, hisz eddig is már hányszor megtapasztaltam Isten kegyelmét és erejét. Azt, hogy

"ha Isten segít, a falon is átugrom." Zsoltárok 18:30

Miután a hitetlenséget ismételten felismertem magamban, először elszégyelltem magam és bocsánatot kértem az Útól, utána letettem a kezébe a jövőt. Majd hálát adtam a férjemért, s a mára koncentráltam. Mindig csak arra az egy leckére/tantárgyra figyeltem, ami épp következett (tudtam én, hogy így hatékonyabban lehet haladni, de most ismét megtapasztaltam). Jó az ÚR!

"Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek." Máté 6:33

Ez az ige most az adventi igém. Karácsony közeleg, s mind azt szeretnénk, ha minden szép és jó lenne, ha jutna ajándék minden családtagnak, ha lenne finom, meleg étel az asztalon, feldíszített, tiszta és ragyogó lakás, boldog békés család … meg minden, minden. S oda jutunk, hogy a sorrend megfordul: a minden mást keressük, s Krisztus csak a ráadás az ünnepen.

Úgy szeretném most, adventkor is, először Isten országát keresni, az Ő dicsőségét meglátni. Őt még jobban megismeri, Hozzá közelebb kerülni. Úgy szeretném, ha minden más eltörpülne Mellette … ha minden más csak ráadás lenne.

 

Racionális hit?

Sokszor tesznek fel nekem olyan kérdéseket a bibliáról/ból, a hitéletről, az Istenről, a világról stb., melyekre nem tudok válaszolni. Vagy legtöbbször csak annyit, hogy “hinni kell”. Ez sokáig frusztrált, mármint egyrészt olyan gyerekesnek és butának éreztem magam, amiatt, hogy én nem kérdőjelezem meg a hatnapos teremtést, a kettévált Vörös-tengert, Dánielt az oroszlánok vermében, s a többi csodát a bibliából…. ezt leginkább mikor a másik szemében is láttam, hogy sajnál emiatt. Másrészt pedig én sajnáltam a másikat, s zavart, hogy nem tudom megértetni vele magát a hitet. Zavart, hogy nem tudok válaszolni a kérdésekre (mert nincsenek rájuk racionális válaszok), pedig azok sokszor őszintén hangzottak el. Aztán egy alkalommal, még az első egyetemi évem alatt Isten megértette velem, hogy nem kell mindent megérteni, se nekem, se másnak. Egyszerűen csak hinni kell, s a hit, az őszinte gyermeki hit,  bőven elég.
Szóval az első egyetemi évem alatt megkérdezte tőlem valaki, hogy mit tudok Lilithről. Igazából nem volt akkor pontos ismeretem róla, de azt tudtam, hogy Ádám első feleségeként emlegetik, s azt is, hogy a Bibliában róla (konkrétan) nincs szó. Elmondtam ezt az illetőnek, aztán még beszélgettünk egyébről is. (a szellemvilágról is, vallásokról, meg ilyesmikről.) Ugyanazon a héten még egy tanárommal is beszélgettem a teremtésről, a világ fejlődéséről, a Föld koráról, valamint arról, hogy hogyan létezik ennyi nyelv a világon. Nem voltam, s most sem vagyok egy nagy tudós, nem is tudok sokat ezekről a dolgokról, csak annyit, amit a Biblia is leír, s még azt sem tökéletesen, szó szerint, fejből, de igyekszem tanulmányozni az Igét, és hiszem, minden szavát.
Ám akkor nem hagytak nyugodni a beszélgetések alatt elhangzott kérdések, felvetések, így egy este rákerestem Lilith történetére az interneten. Rengeteg oldal jött elő, párat átfutottam, csak, hogy a legendákkal is képbe legyek.
Úgy össz-vissz rengeteg kérdés megfogalmazódott bennem is. A tanárom azt mondta, hogy neki a Bibliában leírt Bábel-történet nem tud magyarázatként szolgálni a nyelvsokaság kérdésére, neki az túl mesés. Én is elgondolkodtam azon, hogy tényleg milyen sok olyan történet van a Bibliában, ami rendkívül hihetetlen, ami mesébe illő, s hogy ezek megtörténtébe még igazán bele sem gondoltam, mert elhittem (gyermeki hittel). Aztán eszembe jutott néhány legenda a görög mitológiából, amik tulajdonképpen épp annyira “valósághűek”, mint az, hogy a Vörös-tenger ketté vált.
Majd arra gondoltam, amit előtte olvastam Lilithről, s a magyarázatokról, melyek még a Bibliára is hivatkoznak, s még több kérdésem lett. Félreértés ne essék, nem kérdőjeleztem meg Isten létezését, vagy hatalmát, csak egyszerűen nagyon sok dolgot nem értettem, hisz elolvasva újra a teremtés történetet rájöttem, hogy valóban nem olyan egyszerű azt, megérteni. Elhinni könnyű, megérteni lehetetlen.
Végül a sok kérdésemmel Istenhez fordultam, s kértem, hogy mondjon valamit ezekre, mert én nem értem, én hiszem, akarom hinni, de a sok-sok kérdés nem hagy nyugodni. Ekkor kaptam a következő igeverset:

"Kicsoda a bölcs, hogy értse ezeket? Kicsoda az értelmes, hogy eszébe vegye ezeket?! Bizony igazak az Úrnak utai, és az igazak járnak azokon, az istentelenek pedig elesnek rajtok." Hóseás 14,10
(Igaz, hogy az egész fejezetet elolvasva, nem pont arról szól ez az igevers, amiről akkor nekem, de mégis az akkor pont nekem szólt).

 Ezeket a sorokat olvasva, olyan boldog lettem, békességet kaptam. Mert igaz, hogy nagyon sok dolgot nem értek és nem is fogom megérteni ezeket itt a Földön, de ahhoz, hogy az Úr utain járjak, nincs is szükségem rájuk. Elég, ha igaz vagyok, ha hiszem, hogy Jézus Krisztus Úr, aki meghalt az én bűneimért, feltámadt és most is él. S bőven elég, ha Krisztust vallom meg másoknak is. Hisz senkinek sincs többre szüksége, mint Rá.

slider_image_1

"Azt mondta neki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." János 14, 6

Én ezt hiszem, ezt vallom, azóta boldog vagyok, s örömmel tűnök bolondnak a világ szemében … mert tudom enyém az Élet.