Fejlődés a következetességben

Azt mondják, gyereknek lenni jó, de mi sietünk felnőtté válni, vagy legalább annak tűnni. Aztán, amikor ténylegesen oda csöppenünk, szeretnénk magunkat elengedni, talán nem is realizáljuk, hogy gyerekesen viselkedünk. Miért? Úgy gondolom, hogy krónikusan menekülünk a felelősség alól, átszőnek az elvárások, vagy dicsekvésre méltó kalandos történések hiányában lázadunk.

Azt látom magamon, hogy vagy kimerültségemben arról álmodozom, hogy hátam mögé dobva a feladat listámat, egyszerűen lustálkodom, vagy kórosan hajszolom azokat a hétvégéket, amikor izgalmas biciklitúrákra mehetek el. Pedig az életünk hétköznapokból áll, aminek egyenként meg vannak a kihívásai.
Hogyan is tudnánk következetesek, hosszú időn keresztül hűségesek, lenni valamiben? Nem ilyen a természetünk! Kutyából vajon lesz szalonna? Mindannyian Jean Valjean-ok vagyunk, akik bűnük ellenére nem azt kapták, amit érdemeltek:

„- El ne feledje, soha el ne feledje, amit megígért. Azt ígérte nekem, arra fogja fordítani ezt az ezüstöt, hogy tisztességes életet kezdjen.
Jean Valjean, aki egyáltalán nem emlékezett arra, hogy valamit ígért volna, elképedve nézte a püspököt. A püspök nyomatékkal mondta a fentieket. S még ünnepélyesebben folytatta.
– Jean Valjean, testvérem az Urban, te már nem a bűnt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet, megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől s átadom Istennek.”
(Victor Hugó: Nyomorultak)

Talán első olvasásra meglepő, de eszembe jutott Góliát és Dávid:

„És ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt. Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak!” 1.Sámuel 17:43-44

Vajon mekkora esélye volt Dávidnak Góliáttal szemben? Manapság, amolyan gyerek fegyvernek tűnik a parittya – de tudtátok, hogy 150 m-re is el lehet lőni vele? Tudtátok, hogy abban az időben az egyik legjobb katonai fegyver volt, de nagyon kevesen tudták használni? Egyszerűen azért, mert nagyon nehéz volt megtanulni – sokat kellett gyakorolni. Szerintetek Dávid hol tanult meg parittyázni?

„Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egy bárányt a nyájból, utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem, és megöltem.” 1.Sámuel 17:34-35

Nem voltam pásztor soha, de gyerekkoromban sokat dolgoztam falun. Fiatal lányként, mindig sajnálattal néztem a pásztorokra azért, mert rettenetesen unalmas egész nap az állatokat terelgetni, figyelni, ahogy legelnek. Valószínűsítem, hogy Dávid ezeket az unalmas időszakokat használta ki arra, hogy gyakoroljon és megtanuljon parittyázni. E nélkül soha nem juthatott volna el erre a nagy győzelmére.

Az életének legegyszerűbb, legszürkébb, legunalmasabb pillanataiban /időszakában élete legnagyobb csatájára készült fel.
Nem lehet egyből a Góliát leütésével kezdeni a hívő életet! Először a hétköznapok monoton harcaiban kell résen állni.
Pl: győzz a rossz gondolataid felett, győzz a hálátlanságod felett, győzz az állhatatlanságod felett, stb.

Mit kezdesz a szürke időszakaiddal? Ne feledd, akkor dől el, hogy mi lesz a nagy csatáiddal.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” Efézus 5:15-17

„Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Máté 25:21

Lombos Andrea

Repülésre tervezve

Folyamatosan a gyengeségeimmel, erőtlenségeimmel szembesülök az utóbbi időben. Gyengének tartom magam. Kislányként is így gondolkoztam magamról, s volt is ennek alapja. Az Úr nem széles vállakkal tervezett engem, többet is voltam beteg, mint a testvéreim, így nem kaptam ugyanazt a terhelést. Ha gabonát hordtunk aratás után a padlásra, akkor az én vödrömbe figyelmesen kevesebb került, vagy eleve kisebb vödörrel indultam neki a munkálatnak, mert tényleg nem bírtam ugyanannyit, mint a nővérem, aki szemmel láthatóan több izomsejttel született.

Egyszer mégis nagyon erős tudtam lenni, de ez csak egyszeri alkalom volt… és azt hiszem ez volt az első eset, amikor valami természetfeletti erőt tapasztaltam. Egyik nagyobb unokatestvéremmel, kézzel fogdostuk a halakat a patakban. Ő egy hatalmas kő alól szedegette ki a halacskákat én meg a kövön ugrálva örömködtem a zsákmánynak. Egészen addig, amíg a kőtömb kettétört és beszorította a nálam nagyobb fiú kezét. Fájt is neki, segítség sem volt a közelben, nem mertem otthagyni, hogy felnőttért szaladjak, a kőtömb meg borzasztó nehéz volt. Meg sem tudtuk moccantani.  Aztán egyszer valahogy, azóta sem tudom, hogy de meg tudtam emelni annyira azt a sziklatömböt, hogy kiszabadult az unokatestvérem keze.

Aztán felnőttem, és az identitásom része lett a gyengeség. Egészen addig, amíg rádöbbentem, hogy ez helytelen. Amíg Isten elkezdte kommunikálni felém, hogy ő nem így gondolkodik rólam, hogy erőssé, harcossá, győztessé akar tenni. És képes rá. Mert Ő egy erős Isten, nincs senki Hozzá fogható. S ahogy akkor segített felemelni a követ, ma is erőt tud adni, amikor krízishelyzetbe kerülök, amikor elfáradok, elbukok, falakba ütközök, és szembesülök a gyengeségeimmel, vagy csak a hétköznapokat kell végigcsinálni szépen, győzelmesen.

Mert az Isten ereje elérhető.

Még Pünkösd előtt pár héttel a szívembe íródott ez az Ige:

Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig. ApCsel 1:8

A Szent Szellem átformálta teljesen a tanítványokat. Mert az az Isten, aki gyermekként született és köztük élt, akit láttak tanítani, gyógyítani, meghalni és feltámadni most már bennük élt, és általuk munkálkodott.

Ezt ma is olyan csodálatos megélni. Mindennél felemelőbb látni számomra azt, amikor Isten kezébe vesz összetört, sérült, tönkrement emberi életeket, akiket az ellenség megcibált, kifosztott és felemeli őket, megmutatja rajtuk az Ő dicsőségét, erejét. Mert Ő örömmel tesz ilyeneket. Mert meglátja a megtört szívűt, észreveszi a gyengét, felemeli a görnyedezőt, s az erőtlen erejét megsokasítja.

…azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket. 1.Korintus 1:27 

Felismertem két tévedést a gondolkodásomban Isten Szellemének erejével kapcsolatban. (Természetesen nem csak ez a kettő létezik, de most ezek foglalkoztattak.)

Az egyik az, hogy úgy gondolkozok róla, mint egy személytelen erőről, és saját elképzeléseimet szeretném megvalósítani a segítségével. A Szent Szellem Isten maga, a harmadik isteni személy, és általa az erőt arra kapom, hogy betöltsem a Tőle kapott rendeltetésem. Amikor erőtlenségekben találom magam egyfajta jelzés is lehet, hogy rossz úton haladok és a magam útjain, a saját erőmből kínlódok, újratervezésre van szükség. Ha csak rólam van szó, s a hatalmas egóm tölti ki a lelkem, ott nincs sok hely bennem az Istennek.

Hiszen maga Isten az, aki bennetek munkálkodik. Segít benneteket, hogy akarjátok azt tenni, ami Istennek örömet okoz. Ő ad hozzá erőt is, hogy valóban meg is tudjátok tenni ezeket. Filippi 2:13

A másik tévedés az az, hogy egy egész életre, de legalább egy egész hétre előre szeretném érezni az erőt, ami végigvisz az úton, amin járnom kell.  De nem érzem, és ez kétségbe tud ejteni. Mégis amikor eljutok a kihívásokhoz, feladatokhoz és megélem őket, azt tapasztalom, hogy ha az Úrral szoros közösségben maradok átsegít, megerősít, és ad erőt, csak kell mennem, kell csináljam, s útközben megkapom mindazt amire szükségem van.

Olyan, mint a manna a pusztában Izráel népének. Nem raktározhatták el, mert megromlott, ha hagytak másnapra is belőle (csak szombatra szedhettek két adaggal). Nap, mint nap újra ki kellett menni a harmat felszáradása után és összegyűjteni az egészen estig energiát adó táplálékot. A déli órákra már felszáradt, eltűnt a manna.

Hajlamos vagyok aggódni, hogy mit hogyan élek meg holnap vagy holnapután. Az Ige arra tanít, hogy elég minden napnak a maga baja, és teljesen káros és fölösleges aggódni a holnap miatt.  Erre az egy napra viszont keljek fel és gyűjtsem be a lelkemnek fontos táplálékot.

Isten Szentlelke nem véletlenszerűen jön és tesz erőssé, tölt be örömmel, ad világosságot, bátorságot, bűnbánatot, s ami csak kell.  Nem ez a szabály, még ha vannak is kivételek. A szabály az, hogy: „közeledjetek az Istenhez és ő közeledni fog hozzátok”… „hogy kérjetek és adatik, keressetek és találtok…” és hogyne adna Isten Szentlelket azoknak, akik őszintén, kitartóan kérik.

Jézus életében azt látjuk, hogy korán reggel még pirkadatkor imádkozott, kereste az Atya jelenlétét, elkérte az erőt arra a napra. Sokáig nem gondoltam arra, hogy jelentősége lenne annak, hogy mikor imádkozom. De azt látom, hogy ha nem a nap elején teszem, akkor később általában leterheltebben, bűnbánattal tudok csak jönni. És Isten fogad bármikor, bárhogy, de milyen jó lett volna szellemileg is jól tápláltan kezdeni a napot.

A pünkösdi Istentiszteleten a lelkipásztorunk egy papírból hajtogatott repülővel és fikarcnyi fizika ismerettel szemléltette a Lélek „tolóerejét”. Ha eldobjuk, egy ideig száll a kis papírrepülő, a tolóerő viszi előre, a szárnyak kialakítása miatt a felhajtó erő segíti a levegőben maradni, aztán a gravitáció és lelassulás miatt előbb utóbb földet ér. Ahhoz hogy újra szálljon, külső segítségre, újabb tolóerőre van szüksége.

A gravitációt sajnos nem tudjuk ebben a földi életben megszüntetni, de a Szent Szellem erejével, az Istennel való közösségben újra meg újra felül tudunk emelkedni rajta, ha lelassulunk, újra kérhetünk Isten hajtóerejéből, mert mindannyian repülésre vagyunk „tervezve”. Győzelemre, szárnyalásra, Isten dicsőségének visszaragyogására…

Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. Ézsaiás 4: 3O,31
Erőről erőre jutnak, míg megjelennek Isten előtt a Sionon. Zsoltárok 84:8 (Károli ford.)

Pápai Márta Zsófia

Az értékes életről avagy hogyan bánik veled az Úr?

Az elmúlt évben segítségemre volt szakmai, munkahelyi területen egy mentor, aki bár nem hívő, mégis nagyon lelkiismeretesen végezte dolgát, így sokat tanulhattam tőle és nagymértékben hozzájárult az előrehaladásomhoz: szigorú volt, de mégsem lebecsülő; keményen útbaigazított mindenféle követelményekkel, de nem hagyott ennyivel, hanem segítséget is nyújtott abban, hogy hogyan tudnék ezeknek megfelelni. Segédanyagoktól kezdve jó tanácsokig, mindennel ellátott, annak ellenére, hogy személyesen nem igazán ismert, nem tudta, hogy az energia- és időbefektetése meghozza-e a kívánt eredményt vagy sem, sőt még a kívánt eredmény elérése sem jelentett számára igazából saját érdeket. Csak tette a dolgát, önzetlenül. Ma lehetőségem adódott, hogy megköszönjem neki ezt, és hálás vagyok, hogy az Úr úgy igazította, úgy egyengette ösvényemet, hogy egy ilyen ember támogatásával dolgozhattam. Megköszöntem az Úrnak, hogy rajta keresztül így bánt velem.

14409390_1761410770750345_7924198446312706700_o

De én sem mindig azt a bánásmódot kapom, ami szívem szerint lenne. Nem mindig vagyok annyira célratörő sem, hogy még a kemény szavakért vagy akár kemény körülményekért is hálás legyek és jól fogadjam, mert fejlődni, növekedni akarok. Nem mindig tűröm békességgel, ha megbántanak, ha nem úgy kezelnek vagy ha nem úgy viszonyulnak hozzám ahogyan könnyen elfogadhatnám vagy ahogyan akár a szeretet törvénye is sugallaná. De az Úr sosem ejt hibát abban, ahogyan bánik velem, megenged bár dolgokat, de sosem céltalanul, sosem a jó kimunkálásának a reménysége és bizonyossága nélkül. S miközben hiányos az a szeretet vagy bánásmód, ami embertől jöhet, annál értékesebbé és annál érthetőbbé válik számomra az a szeretet, amivel Ő akar megajándékozni:

„A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. […]Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.[...]” Zsoltárok 139

Nagy érték számomra ez a zsoltár. Ebből, és nem körülményeimből vagy más emberek viszonyulásából látom, mennyire értékes az Atya számára az Ő gyermekeinek élete. Miközben másra nézve csalódottság fogna el, az ige most is helyrebillent és megmutatja mitől értékes az élet, mitől értékes az életem. Nem attól, ahogyan más, hanem attól, ahogyan Ő szereti azt:  körülfogja, bármennyire összegyűrtnek vagy eltaposottnak is tűnne, messziről észreveszi, számon tartja, kezét nem veszi le róla, a legmélyebb ponton is utoléri, világosságban tartja.

„Boldog nép az, a melynek így van dolga; boldog nép az, a melynek az Úr az ő Istene.” Zsoltárok 144:15

Isten asztalt tud teríteni még a pusztában is!

Ritka ajándék az olyan ember, aki olvas bennünk, és teljes szívéből, igazi megértéssel válaszol. Sokan azon veszik észre magukat, hogy bár összeházasodtak, társuk teljesen más szellemi vagy lelki hullámhosszon van.

Legtöbben a házasságtól általában minden ok nélkül azt várják, hogy mostantól a társ betölti mindazoknak a helyét, akikre eddig támaszkodtunk – az apáét, az anyáét, a testvérekét, a barátokét. Mivel a szerelem mindent betöltő, és kizárólagos érzelem nagyon nehéz más kapcsolatokat fenntartani, amelyek nem tűnnek többé szükségesnek. A házasság azonban megtanít arra, hogy még a legszorosabb emberi kapcsolat sem elégítheti ki a szív legnagyobb mélységeit. Mert amit csakis Isten tud megadni, azt őrültség emberektől elvárni.

Továbbá ha a férfi és a nő meg nem tanulják, hogy naponta meghozzák egymásért a szeretet áldozatait, a házasság legjobb esetben is csak munkakapcsolat, és nem egység.

Valljuk be őszintén, még ha tudatosan próbálunk a helyünkön állni nap, mint nap, akkor is szívünkben megfoganhat az elvárás társunk felé: az egész napi vagy heti munka után most akkor tégy boldoggá, állj készenlétbe! Hadd meséljek el egy személyesebb példát. A mi házasságunkban kezdetektől fogva fontos helyet foglalt el a mozgás. Ajándék volt, hogy férjemmel együtt tehettük. Legmélyebb beszélgetéseink is így születtek. Egy új élet születése rendkívül nagy áldás, amit reményekkel, örömteli szívvel vár a család minden tagja. Ennek természetes velejárója, hogy az addig felépített családi rutin megváltozik. A mi esetünkben statikusabbá vált az élet. Első hetekben próbáltuk alkalmazni a kislányunk érkezése előtti szokásainkat erre a merőben új helyzetre. Én mindig nagy reményekkel vártam a hétvégéket, amikor is kimondatlanul azt vártam, hogy akkor majd közösen sportolhatunk a férjemmel. Természetesen nem lett ebből semmi. A hétvégék közeledtével elkezdett kopogni egy furcsa érzés a lelkem ajtaján. Lehet ezt magánynak nevezni?

Úgy gondolom, hogy életkörülményeinkből (Gyes, vagy ha férjünknek olyan munka beosztása van, hogy keveset van otthon) esetleg hamis elvárásainkból fakadóan időnként szembe kell néznünk ezzel az érzéssel. Talán gyakoribb probléma, mint ahogy hangoztatva van.

De mit kezdjünk ezzel? Én végül kitaláltam, hogy a heti program beosztásomba hogyan tudom beilleszteni a rendszeres mozgást, így nem terhelem férjemet elvárással. A közös sport ráadás, ha megadatik.

Dávid egy nagyon fontos alapelvet fogalmaz meg a 13. zsoltárban.

„Világosítsd meg a szememet, hogy halálra ne szenderüljek” (Zsoltárok 13:4)

Ez alapján mondom, hogy az az ember, aki nem tud felébredni az Ő keserűségéből (vagy akár magány érzetéből), az egyenesen a halálra vezető úton sétál.

Felébreszthető vagy?

Mert szívünk mindaddig magányos, amíg Istenben meg nem pihen. Így az elfelejtett, üres földdarab hirtelen lehetőségektől burjánzik.

maxresdefault

Úgy látom, hogy nem az események változtatják meg a lelkeket. Végül mindig az hozza a változást, ahogyan a történteket fogadjuk. Isten munkája egy szívben gyakran „kommentár nélkül” folyik, rejtetten hat, mint az élesztő. Minden nőnek van kreatív oldala is, de ez nem szabad a lakás otthonná dekorálásában kimerüljön. Ez képessé tud tenni minket arra is, hogy rájöjjünk arra, hogy a felszabaduló időt mire és hogyan tudjuk a legjobban felhasználni. Fel lehet ébredni a hamis érzelmekből, és önsajnálat helyett erősíteni lehet a belső kamránkat figyelve arra, hogy ne támasszunk hamis elvárásokat férjünk, családunk felé. Légy kreatív minden élethelyzetben! Használd ki az Istennel tölthető időt, és építsd a családodat.

Milyen társ vagy?

Férjem egyik jó szokása, hogy szolgálatra való készülődésébe mindig bevon engem is. Egyik vasárnap Őrá bízta a lelkipásztor a délelőtti liturgia levezetését. Azon a délelőttön, központi helyen az idő fogalma állt. Férjem a következő igét választotta mottóul:

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” 90. Zsoltár 12. vers

Készített egy visszaszámlálót, ami percekre lebontva mutatja, hogy mennyi idő van még hátra abból a napból. Ezen felbuzdulva megnéztem, hogy ha 70 évig élnék, akkor hány napom lenne még hátra. Kiderült, hogy 14993 nap állna még rendelkezésemre. Negyvenegy év hosszúnak tűnik, egészen addig, amíg le nem bontjuk napokra, mert így ráébredünk, hogy milyen gyorsan elmúlik az élet.

Mit csináljunk a napjainkkal? Úgy tűnik, a férfi mindig tudja, mit csinál az Ő napjaival, mert céltudatosabb és jobban maga előtt látja az életét. Hány nő hagyja, hogy egyik nap csak úgy folyjék a másikba, a napok hetekbe, a hetek hónapokba, míg elmúlik az egész év. Szilveszter napja a megelégedett visszapillantás ideje számodra, vagy úgy érzed magad, mint aki nem tud visszaemlékezni semmi jelentős feladatra, amit az elmúlt év folyamán végzett volna el?

Lehet, hogy Te céltudatosabb vagy, és jól meghatározott napirend szerint kezedben tartod a rendelkezésedre álló időt. Én magam is azok közé tartozok, akik különféle beosztások szerint pörgetik a házimunkát, de ez egyaránt érvényes az imaéletemre, társasági életemre is. Mindig is úgy éreztem, hogy ez egy jó mankó, ahhoz, hogy ne csupán egy énközpontú életet éljek. Például így mindig emlékeztetem magam, hogy az elöljáróimért, rászorulókért is imádkozzak, és ne csak a saját családom problémáival teljek be imáim alatt. Különösen gyermekünk megszületése után éreztem, hogy ilyen mankó nélkül mennyire el tudok sodródni az Isteni lelkülettől, hozzáállástól.

Miközben igyekszünk gazdálkodni azzal az idővel, és helyt állni azokon a területeken, amikből puzzle-ként össze áll az életünk, feltevődik egy kérdés. Mindez szép és jó, de milyen társ vagy? Minden nő szeretne megbízható, szorgalmas, szeretetteljes és összeszedett lenni a házasságában. De mi akadályozza ezt?

Úgy gondolom, hogy mindegyikünkben van egy Pál és van egy Barnabás.

Pál, aki célorientált, feladatközpontú, hiszen emlékszünk, ezt mondja:

„de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Filippi 3:14

Barnabás, aki az emberekre figyel, ezért tud bátorítani, segíteni. Szeretett volna második esélyt adni Márknak, Pál azonban erre nem volt hajlandó. Az idő bebizonyította, hogy Barnabásnak volt igaza, mert Márk hűségesnek bizonyult, és végül maga Pál is kénytelen volt ráhagyatkozni.

„Néhány nap elteltével Pál így szólt Barnabáshoz: „Menjünk s nézzük meg, hogy vannak a testvérek azokban a városokban, ahol hirdettük az Úr szavát.” Barnabás magával akarta vinni a Márknak nevezett Jánost is, de Pál arra kérte, hogy ne vigyék magukkal, hisz Pamfíliában is otthagyta őket, nem ment velük dolgozni. Így nézeteltérés támadt köztük, s elváltak egymástól. Barnabás magával vitte Márkot, és Ciprusba hajózott. Pál Szilást választotta társul, és a testvérektől az Úr kegyelmébe ajánlva útra kelt.” Apostolok Cselekedetei 15:36-40

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy szeretni annyit jelent, hogy elérhetővé tesszük magunkat. Ez így jól is hangzik, de ott van a rengeteg teendő, a derék asszony mércéje igen magas a szemünkben. Nem egyszerű, de hétköznapjainkban e kettő között kell megtalálni az egyensúlyt. Mikor kell elengedni a feladatok listáját, és csak egyszerűen figyelni a családomra, a körülöttem levő emberekre?

Isten segít kiegyensúlyozottá válni ebben is! Adhat bölcsességet, hogy a kellő időben félre tudjuk tenni a napi feladat listát, és szeretni, jelenlétünket adni azoknak, akiket ajándékba kaptunk.

Adj igazat Istennek! (minden nap)

Lassíts le. Próbáld meg kizárni mindazt, ami körülötted van, ami ott zsong a gondolataid között és szánj néhány percet erre a képre. Nézd meg jól … keresd a részleteket.

lep

Alaposan megnézted?

Mi fogalmazódott meg Benned?

Nekem eszembe juttatta azokat a reggeleket, amikor még nagyon álmosan főzöm a kávémat, kinézek az ablakon és látom, ahogy néhányan már teniszeznek a tömbházunk alatt elhelyezkedő teniszpályán. És tudod mit tartok furcsának? Vannak napok, amikor Salamon szavait visszhangozza a szívem:

„Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad. Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel.” Prédikátorok 1: 3-5

Emlékszünk rá, hogy még sok más természeti képpel szemlélteti Salamon ezt a néha-néha felbukkanó érzést. Próbáljunk meg filmszerűen magunk elé vetíteni egy-egy reggelt a gyerekkorból, tini korból, egyetemista évekből … és így tovább a mostani reggelekig. Miért születhetnek ilyen érzések bennünk, függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk? Változnak az életciklusaink, és közben mi magunk is változunk … és mégis …

Mintha időnként értelmetlennek éreznénk az életünket, vagy azt, amibe sok-sok energiát bele fektetünk. Valóban értelmetlen? Vagy valami más húzódik a háttérben?

Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk egy történetet, ami megvilágíthat egy lehetséges okot.

„Azokban a napokban a Jézust követő zsidó tanítványok száma egyre növekedett. A görögül beszélő tanítványok azonban panaszkodtak a héberül beszélőkre, mert a görögül beszélő özvegyasszonyokat nem osztották be a mindennapi szolgálatokra. Ekkor a tizenkét apostol összehívta az egész gyülekezetet, és azt mondta: „Nem helyes, hogy Isten üzenetének szolgálatát elhanyagoljuk, és ehelyett mi szolgálunk fel az asztaloknál. Ezért válasszatok ki magatok közül hét embert, akikről a többieknek jó véleménye van, és akik telve vannak Szent Szellemmel és bölcsességgel. Rájuk fogjuk bízni ezt a munkát. Mi pedig arra fordítjuk minden időnket, hogy imádkozzunk, és Isten üzenetét tanítsuk és hirdessük.” Ez a javaslat az egész csoportnak tetszett. Ekkor kiválasztották Istvánt, aki telve volt hittel és Szent Szellemmel, és Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt (aki Antiókhiából jött, és felvette a zsidó vallást), és az apostolok elé állították őket. Az apostolok pedig rájuk tették a kezüket, és imádkoztak értük. Isten üzenete pedig egyre több és több embert ért el. Nagyon megnövekedett a Jézust követő tanítványok száma Jeruzsálemben. Sőt a papok közül is sokan elfogadták a hitet.” (Apcsel. 6:1-7)

Ebben a részben láthatjuk, hogy hamar felütötte a fejét az elégedetlenség egy figyelmen kívül hagyott kisebbség, a görög zsidók, más szóval a hellenisták között. A zsidóság ezen ága számos görög szokást megtartott, és héber helyett inkább görögül beszéltek. A tanítványok rendkívüli bölcsességgel kezelték ezt a helyzetet, hiszen feladatot adtak azoknak a személyeknek, akik elégedetlenek voltak.

Amikor a szívedben el kezd megszületni az elégedetlenség azzal az élethelyzettel kapcsolatban, amiben vagy, akkor azzal tudod helyesen kezelni ezt az állapotot, ha megkeresed azt a feladatot, amit Isten akar adni Neked ezen a körülményeiden keresztül.

„Születni kell minden nappal újra” mondja Koncz Zsuzsa.

Én úgy fogalmaznék, hogy nekünk, akik Krisztusban vagyunk, kell legyen erőnk ahhoz, hogy minden nap elölről kezdjük az életet.

Kíváncsi vagy arra, hogy mit akar Isten adni a mai napon keresztül?

Győzd le az elégedetlenséget, és fedezd fel a mai nap kincsét, mert nem lehet kétszer ugyanabba a vízbe bele lépni.

Mondj el MINDENT Neki!

13414571_1716224145269008_1288887911_n

Néha könnyebb másvalakit bátorító szavakkal illetni, hitre buzdítani, mint félretenni saját kételyeim, amikor ezek bevenni próbálják szívemet. Amilyen zsúfolt a közlekedés csúcsforgalomban, szinte olyan gyakran biztosítanak a hétköznapok kételyre vagy hitetlenségre lehetőséget. Ahogy az autók folytonosan haladnak egymás után, úgy érkeznek a szúró nyilak is, amikkel meg kell küzdeni.

Vannak élethelyzetek, amikor úgy érzem, magamban vagyok, nincs ki segítsen. Van, hogy próbára tesz a hosszútűrés, a várás, az elfogadás és a frusztráció egymással vívott harca énbennem. S van, hogy mindent, ami szembejön velem, ennek az árnyékából fogadok.

Más szóval: gyakran előfordul, hogy vannak kérdéseim.

De megtanultam, hogy ezekkel ne a csüggedés és a kételyek sötétségébe, hanem Jézus lábaihoz menjek. Ott elmondok Neki mindent és ott segítséget is nyerek. Van, hogy azonnal válaszol, van, hogy csak idővel érteti meg velem magasabb gondolatait, de a szívemet rögtön a helyére teszi: megújul a hitem és jó reménység tölt el, mely meg nem szégyenít!

Nem tudom, mi az, ami most éppen a hited támadja, nem tudom mi az, ami kételyekbe kíván sodorni, de egyet tudok: jobb hinni, mint kételkedni!

A kételkedés elvágja a fonalat és a sötét mélyben tart, a hit lehetővé teszi a lehetetlent.

Bármilyen megoldhatatlannak vagy elérhetetlennek is tűnne valami:

Mondj el MINDENT Neki!

“Járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk idejében jövő segítségül.” Zsidók 4:16

“Mert bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: “Kelj fel, és vesd magad a tengerbe!”, és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, annak meg is adatik az. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy megnyeritek mindazt, amit könyörgésetekben kértek, és meglesz nektek.“ Márk 11:23-24

“De kérje hittel, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide-oda hány. Mert ne vélje, hogy kaphat valamit az Úrtól az ilyen kétszívű és minden útjában állhatatlan ember.” Jakab 1:6

Családi idill

Egy meleg május végi délutánon történt, hogy hárman pihentünk a rózsalugas árnyékában: férjem, alig pár napos kisfiam, meg én.  Csodálatos pillanatokra emlékszem vissza, az illatok, a lágy szellő, ami felüdítette  a már kellemesen meleg levegőt, egy békésen alvó újszülött, boldog, szárnyalni tudó újdonsült szülők – minden egyes részlet, mintha nem is e világi lenne.  Annyira idilli volt ez az élethelyzet, hogy már-már elhittem, hogy ezentúl csak ilyen lesz az élet. Csodálatos ajándék feleségnek, szülőnek lenni, hiszen minden arról szól, hogy örüljek az Isten nekem ajándékozott csodáinak.

alvas

Ez így is van, örömre hívattunk el, csakhogy mindannyian tudjuk, hogy az élet nem csupán ilyen rózsaillatú pihenésekből áll. A világ amiben élünk, szinte mindent megtesz annak érdekében, hogy fontos feladatokkal lássa el a házastársakat. Férjeink legtöbb esetben naphosszat dolgoznak, mi feleségek úgyszintén, polgári foglalkozásban vagy pedig otthon, háztartásban. Gyermekeink pillanat alatt kinövik a hosszú babaalvásaikat, helyette vannak a sorozatos éjszakai felébredések, fogacskák kibújásával járó fájdalmak, sírós, csak anyás korszakok, dackor, meg még minden, amit el lehet képzelni. Hamar szétfoszlik a rózsaszín felhő, ami a kezdeti, szülővé válás állapotát jellemezte, és a mindennapi élet kihívásaiban hajlamosak vagyunk elcsüggedni. Legalábbis én igen. Hogy miért csüggedek? Mert sokszor azt hiszem, hogy ezentúl már soha nem lesz olyan, hogy csak a férjemmel ketten legyünk, hogy rossz szülő vagyok, nem vagyok eléggé ügyes háziasszony hiszen sosincs  hétfogásos ebéd az asztalon, soha nem lesz már olyan, hogy két óránál többet aludjak egyhuzamban, és a legrosszabb, hogy az Istennel töltött minőségi időm sem olyan, mint amilyennek szeretném. Alig várom, múljon el ez az életszakasz, pár év múlva könnyebb lesz… Ahogy ezt kigondolom, szívembe hasít az a gondolat, hogy még csak most volt, amikor csodáltam az alvó kis csöppséget, és azóta már jár, beszél, és le tudja venni az asztalról a poharat. És ha a csüggedő szemüveget leveszem, meg kell lássam, mennyi öröm volt ebben az elmúlt két évben. Sokkal több, mint amennyi csüggedésre való ok. Megéltem ezeket, vagy vártam, hogy teljen az idő, hogy legyen “könnyebb”? Sokszor igen, máskor meg nem.

Egyik énekünk arra hív fel, hogy “nézd az áldást, nézd meg egyenként..lásd meg, Isten kezéből mily sok jó ért ért”ezekkel a sorokkal szeretnélek hívni, hogy álljunk meg egy pillanatra és nézzünk vissza, számláljuk meg az áldásokat. De ne csak a múltéit, hanem a jelenét  is. A prédikátor az írja, hogy

“Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek.” Prédikátor 3, 1

Mi az az élethelyzet, amiben épp benne vagy, amit élvezel, vagy amit talán a múltnak tudnál már? Bátorítalak, élvezd, örülj minden percének. Ha gyönyörűen rózsaszín, és könnyű örülni, akkor azért, ha meg nehéz, akkor még-inkább, mert Jó Atyánk kezében semmi sem történik hasztalanul, “azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Róma 8, 28

Hogyan örülj, hogyan élvezd? Adj hálát érte, sorolj fel minden egyes pici apró eseményt, ami eszedbe jut, ne hagyj semmit elveszni. Én hálás vagyok most, hogy a gyerekeim valami csoda folytán még alszanak, és így írhatom e sorokat. 🙂 És bármi jön a mai nap során, szeretném megélni, oda figyelni, tudatosan Isten jelenlétében lenni. Ezt nem azért írom tanácsnak, mert nekem annyira könnyű, hanem mert első sorban magamat is szeretném erre bátorítani veletek együtt. Nem azt akarom mondani, hogy élj a mának, de éld meg a mát, mert ez a tied, ez a mienk, ez Isten jelen pillanati ajándéka, a ma. Köszönjük meg az Ajándékozónak, és fejezzük ki hálánkat azzal, hogy értékeljük azt, amit kapunk.

Megoldás, de milyen?

header_BigConferenceProblems

Minden napnak meg van a maga gondja! Ismerős ez a mondat? Emlékszem, gyerekként nagyon sokszor hallottam ezt, és még sok ehhez hasonló bölcsesség foszlányt a nagyszüleimtől. De valóban így van ez. Nem telik el nap kihívás, megoldandó probléma nélkül. Az, hogy életünknek melyik területén üti fel a fejét, mindig változó. Mivel amolyan élet-refrénként vissza-vissza köszön, valahogyan kénytelenek vagyunk kezelni. Van, amikor csendes büszkeség és van, amikor keserű kudarc köszön vissza ránk egy-egy kísérlet után.

De tényleg, hogyan kezeled a problémáidat?

Gyere, olvassunk együtt el egy esettörténetet:

„Pilátus ekkor kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha ez nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia. Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelt: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szólt hozzá: „Mi az igazság? Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.” (János 18: 29-40)

Próbáljuk beleképzelni magunkat ebbe a történelmi időbe: Róma kijelölte saját erős embereit, így Pilátus Júdea római prokurátora lett. A zsidók gyűlölték a rómaiak uralmát, ezért a vallási és nemzeti érzelmek minduntalan fellángoltak Júdeában. Így Pilátus katonái számos zavargást vertek le brutális kegyetlenséggel. Elképzelhető, hogy Jézusban is egy bajkeverőt látott. Úgy gondolom, hogy Jézus elítélésével Pilátus valószínűleg sikeresnek könyvelte el a probléma megoldását, mert helyre igazított egy zavargást (ez esetben brutalitás nélkül). De tényleg sikeres volt?

Most, velem együtt keress egy fehér lapot, és oszd fel három oszlopra. Az első oszlopba sorold fel, hogy milyen élethelyzeteket, probléma megoldásokat könyveltél el sikeresnek az utóbbi pár napban. A második oszlopba írd fel, hogy hogyan oldottad meg. Ezek után a harmadik oszlopba csak egy kérdést írj fel: Isten is sikeresnek tartja ezeket?

Írok egy példát, hogy könnyebb legyen:

tb

Legyen ez egy rögtönzött tükör, ami elvezet minket az imádságig. A Gonosz mindenhol bepróbálkozik, és sikeres hadjárata van minden olyan esetben, amikor csak emberien tudunk reagálni. Ezért jó időnként feltenni a kérdést: mit gondol most Isten? Ha Isten szerint tudjuk megoldani a problémáinkat, akkor az, széthúzhatatlan erő első sorban a családban, de nem csak!

Hétköznapi ünnepek, avagy ünnepi hétköznapok

13165826_1704825956408827_3934465871284204082_n

Váratlan ünnep

A lélek ünnepei nem piros betűsek,
A lélek ünnepe a hétköznapoké.
Ünneppé avathatja egy ige,
Vagy egy másik szív szeretete,
Mely árad a szívünk felé.
Vagy Isten áldott közelsége,
Mit nem fog fel az értelem.
Ó, sokszor nem is érthetem!
De lelkem, mint szomjazó virág,
Éled, és átéli a csodát,
Belemerül és tiszta lesz.
Erőt kap, messzi útra valót,
Emelkedik, az égig szárnyal,
S feledve bajt és bánatot,
Ünnepli az Úrtól kapott napot.
(Oláh Lajosné)

 Kedvenceim közé tartozik a fenti vers, mert mindig motivál, amikor a hétköznapok nyomasztóvá, szárazzá válnának. Mindig is csodáltam azokat, akik kifogyhatatlan derűvel, kedvességgel, szeretettel tudták ünneppé tenni az egyszerű hétköznapokat is.

            Az „igazi ünnep” sem a külsőségektől ünnep első sorban. S a hétköznapok is lehetnek különlegesek, ha megtöltjük azzal, amire ünnepekkor talán jobban odafigyelünk, vagy amire olyankor jobban törekszünk. „Különleges hétköznap” lehetne egy új szinonimája is akár az ünnepnek, ha ezt célba vesszük. Egy helyénvaló, befogadó, szeretetteljes, kedves lelkület másokat is kivirágoztathat bármelyik napon. Nem kell hozzá sok pénz, sem különleges körülmény, csak egy jó szó, egy kedves gesztus, egy jó cselekedet. Ez is csoda. Mert a forrása is természetfeletti. Valaki egyszer azt mondta, „az öröm nem a fájdalom hiánya, az öröm Isten jelenléte.” Így van. Hányszor tudott derűt és örömöt adni, olyankor is, amikor emberileg nem lett volna annyira várható vagy logikus.

            Szeretném ilyen ünnepekkel megtölteni hétköznapjaimat. És a másét is. Megtalálni ennek a módját, egyszerűen, nem nagy dolgok után hajhászva: ajándék.

Mivel tudnám Isten örömöt és derűt adó jelenlétét másokhoz is közel hozni? Néha csekély dolgokon múlik, a Lélek megmutatja, ha kérjük és vágyunk olyan nőkké lenni, akik a magunk helyén, magunk lehetőségeivel az Úr ünnepszerző jelenlétének és csodáinak „asztalt terítünk”.

„Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára; mert a te nevedről neveztetem oh Uram, Seregeknek Istene!” (Jer. 15:16)

„Boldog nép az, amely megérti a kürt szavát; a te orcádnak világosságánál jár ez, oh Uram! A te nevedben örvendeznek egész nap; és a te igazságodban felmagasztaltatnak. Mert az ő erejöknek ékessége te vagy…”  (Zsoltárok 89:16-18a)