Születésnapomra

Úgy alakult, hogy nem a napján ünnepeltük a születésnapomat, s bár sosem panaszkodok, ha így alakul, igazából nem szeretem annyira, mert nekem az az a nap.

Ahogy a biciklivel tekertem az út szélén megláttam a senki földjén a magasra nőtt gazok közt három szál virágot pompázni. Nem tudom hogyan kerültek oda, miféle szél szórta a magvakat az útszéli porba, de ott fürdették a szirmaikat a reggeli napfényben.

Leszakítottam őket, úgy gondoltam ezek pont itt pont ma nekem nyíltak, s valamiféle üzenetet hordoznak.

Miközben hazafelé tartottam a szerzeménnyel eszembe jutott egy Wass Albert idézet:

„Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

„Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni" Zsolt 103,15-16

Sokáig lázadtam és panaszkodtam a talaj miatt ahová a Mindenható vetett. Máskor az időjárás nem tetszett, a vihar, a szárazság, mikor mi.

A születésnapomon az elmúlt néhány évben az az egyik legnagyobb örömöm, hogy meg tudok köszönni, igazán, békességgel, túlcsorduló hálával MINDENT. Hogy szeretem és elfogadom elejétől kezdve az életem történetét.

Nem azért mert maradéktalanul megértettem volna a dolgok okát vagy célját. Nem tudok sokkal többet, csak Isten megnyitotta a szemem arra, hogy lássak túl magamon, hogy vegyem észre, hogy ez nem rólam szól, hogy csak parányi kis puzzle az én kis életem egy óriási kirakósban, s nem is kell mindent megérteni, csak hittel elfogadni. Ugyanakkor legyek tudatában fű-létemnek, hogy ez az élet itt átmeneti, rövidke, törékeny, s nem lehet maga a cél.

Ezek az igazságok vezettek békességre, járultak hozzá az életben szerzett sebeim gyógyulásához. Azóta tudom ünnepelni igazán a saját kis életemet.

Szeretem a születésnapos igéimet. Idén is telibe talált. Nehéz napokon tanultam imádkozni vele.

„Szellemem már fáradt, reményét veszti, szívem is dermedten hallgat. Mégis eszembe jutnak tetteid, Örökkévaló, elgondolom éveimet és kezed munkáit. Feléd nyújtom kezeimet, szomjas lelkem utánad sóvárog, Örökkévaló, ahogy a száraz Föld esőért kiált!” Zsoltárok 143:5,6 

Télen szétfagyott a szivattyúnk, és amíg nem orvosoltuk a problémát igencsak kevés vizet kapott a kertem. Gondoztam, figyeltem, de sehogy sem akart termőre fordulni, olyan nehezen bújtak elő a magocskák, s csak senyvedtek a melegben.

Aztán bőségesen elárasztottuk vízzel a helyet. Az egész kert zöldellni kezdett, és egyik hétről a másikra fordult termőre, aminek eljött az ideje, s minden más is virítani, virágzani kezdett. Egyre többször meg kellett fordulnom ott, mert a gyomok is élvezték a bőséget, s ahogy dolgozgattam ez a csodaszép ígéret töltötte be a szívem.

Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Ézs. 58:11

Erre vágyom. Hogy az Atya, amikor terméseket keresget, az életem kertjében legyen olyan öröme, mint nekem miközben elhalmozott a kertem zsenge céklákkal, csodaszép salátákkal, spenóttal, hagymával, fűszerekkel, szamócával.

Istennek nem probléma a silány talaj, a kopár föld. A csapadékmentesség sem. Jelenléte olyan, mint a harmat, ami mindig ott van a levegőben páraként és hajnalban felfrissíti a növényeket. „Őbenne élünk mozgunk és vagyunk” mondja Pál Istenről. Elérhető a felüdülés még száraz időkben is.

Igen, a száraz, nehezebb időszakok kényszerítenek rá, hogy mélyre nyújtózzunk a gyökereinkkel, s megerősödjünk, hogy amikor igazán termőre fordul az életünk legyünk stabil, strapabíró növények, viharokkal dacoló gyökérzettel. A nem szeretem idők megtanítanak hajnalban kelni, és megfürödni Isten jelenlétében, mint a harmatban, mert csak ettől várhatunk erőt és felüdülést.

„Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái.” Hóseás 14:5

Nem hagyhatom ki most egyik kedvencemet az ószövetségből, Józsefet. A körülményei egyáltalán nem szolgáltattak ideális talajt a virágzásnak. Gonosz testvérek miatti rabszolgaság, idegen ország, igazságtalan börtönbüntetés, hosszú várakozás…

De, volt egy DE, mert a történetben ott volt Isten. És azoknak, akik az Istent szeretik, minden összedolgozik a javukra. És Isten valami olyasmit hozott ki az ellenség magvetéséből, ami még József merész gyermekkori álmait is felülmúlta.

„Ti rosszat terveztetek ellenem, DE ISTEN terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” 1Mózes 50:20

A kellemes dolgokat lehet, megvonja időnként az Úr tőlünk, s nehéz utakon enged végigbotorkálni, előfordul, hogy megvárakoztat, de a jó nem marad el. Legyen szemünk meglátni.

„Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek” Zsoltárok 84:12

Pápai Márta Zsófia

Öröm-ruha

Rosszul indult a reggelem. Későn feküdtem, és a hajnali ébresztéskor, amit a kisebbik gyerek önként biztosít, erőtlenül és felemelő érzések nélkül léptem ki az ágyból. A testem még tette a dolgát, de a lelkemnek több idő kellett volna toppon lenni, imádság, Ige–idő.

Aztán amire már az autóba kerültünk a gyerekekkel egészen elmérgesedett a hangulat. Lehet nem mondtam ki, de őket okoltam, hogy ilyen nehezen indultunk el, hogy elengedték a fülük mellett az utasításaimat és pont induláskor jutottak eszébe a nagyobbiknak a legfontosabb mesélnivalók. És a kapkodós reggeli közben még az áhítatunk is elmaradt, de ez már csak az ajtón kilépve tudatosult bennünk.

Amennyire csak lehetett egy ilyen elindulás után, valamiféle mosollyal és puszival váltunk el, meg nagy adag nyomasztó érzéssel. Az autóba visszaülve egy nyitva hagyott folyóiratra tévedt a tekintetem, az oldalon egy kép volt ezzel a felirattal:

„Gyermekeidnek te vagy a szélcsend, melyet Isten viharos életükbe adott, te vagy a világítótorony, amely utat mutat nekik. Tartsd a frontot!”

Nem volt kellemes tükörbe nézni. Megszégyenülten ültem, és bámultam ezeket a szavakat. Világossá vált, hogy ma reggel a felüdítő szélcsend biztosítása helyett belőlem indult a hurrikán. Engedtem, hogy a gyermeki és éretlen viselkedés felkorbácsolja bennem a vihart. Nem tudtam tartani a frontot, nem is tettem igazán erőfeszítéseket rá.

Ha megtehetném, reggel sokáig a pizsamámban lennék, s volt idő, amikor szinte szokásommá vált ez. De hamar kiderült, hogy nem praktikus ez a pizsamás állapot. Ha becsenget a postás vagy a szomszéd, ciki dél körül pizsamában nyitni ki az ajtót. Még akkor is, ha kisbaba vagy egy tipegő gyermek van a háttérben. Nem érzem magam pizsamában olyan tettre késznek, hatékonynak, mint aki öltözetével is megerősíti, hogy elindult a napja. Ez a pizsamás dolog azért jutott eszembe, mert nemrég olvastam egy frappáns meghatározást az örömről.

„Az öröm nem olyan, mint az újság, amit minden reggel meghoznak, az öröm egy ruha, melyet magadra kell öltened.” Bob Gass

Azt hiszem ma reggel a lelkem pizsamában maradt, és az öröm nem toppant be magától, véletlenül. Én kellett volna magamra vegyem, mint egy ruhát, magamra gomboljam hálaadással, magamra tekerjem Isten dicsőítésével.

 Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. Filippi 4:4
 Az Úrnak öröme a ti erősségetek! Nehémiás 8:10
Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Prédikátor 9:8

Linda Dillow a Boldog vagy velem? című könyvében mesél egy férfiről, akinek a felesége folyamatosan rosszkedvű, lehangolt volt és ezekkel az érzésekkel a férjét célozta meg többnyire. A férj azon kapta magát egy nap az utcán, hogy elkezdett követni egy mosolygó, nevetgélő idegen nőt. Az otthoni légkör után hihetetlenül jó érzés volt egy derűs nő közelében lenni.

Ezt a kis történetet mélyen elraktároztam, és eszembe jut időnként. Milyen a férjemnek a társaságomban lenni? Őszintén elgondolkodtam ezen és rájöttem, hogy nevethetnék sokkal többször, s igazán elhagyhatnám a gyermekek minden kihágásának a felsorolását, s a hajszálpontos helyzetjelentést a kellemetlenségek, betegség miatt, meg a többi hasonló szokásomat is. Szelektálhatnék sokkal jobban, hogy mit osszak meg abban a nem túl sok időben, amikor együtt vagyunk. Nem biztos, hogy mindennek hangot kell adnom, ami végigcikázik a fejemen. Meg kell beszélni, ha nagy a jelentősége a kellemetlen dolgokat is, de az arányokra érdemes odafigyelni.

Az öröm döntés, a boldogság választható. Annyi élet bizonyítja, hogy egyáltalán nem a körülmények határozzák meg. Sokszor hallottam már, olvastam már, tudom, mondtam másnak is párszor, lassan ez is elcsépelt lesz… mégis annyiszor azon kapom magam, hogy várom, hogy csak úgy megtörténjen az öröm, csak úgy magával ragadjon a boldogság, s csodálkozom, hogy helyette valami más történik.

Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.  Példabeszédek 31:25

A három éves fiacskám most tanul öltözni, rengeteget kínlódik ezzel, de nagyon elszánt és kitartó, így napról napra gyorsabban kerülnek rá a ruhadarabok.

Az örömöt felöltözni sem megy egyből, mint a karikacsapás. De kitartással, gyakorlással megtanulhatom olyan gyorsan magamra kapni, mint a tűzoltók a védőöltözetet, amikor hirtelen riasztják őket. Mert vannak helyzetek. Lesznek még nehezen induló reggelek s még kitudja mi.

Mennyei Atyám ma újra elhatároztam, hogy tartani fogom a frontot. Szélcsend leszek, virágzó sziget a férjemnek és a gyermekeimnek. Örülök Benned Uram, így döntök. A csüggedés és szomorúság szelleme helyett felveszem a dicséret palástját (Ézs. 61:3). Erősíts meg Uram, hogy derűs hozzáállással, hálás lelkülettel tegyem napsugarassá az otthonunkat. 

Pápai Márta Zsófia

Mások érzelmi tengercsapásai között

Viharos időszakot élek meg a munkahelyemen. Gondolom máshol is így van ez – az emberek elégedetlenkednek, aztán hibát keresnek, majd áskálódnak reménykedve, hogy így előre jutnak. Egyik nap háborgó lélekkel néztem ki az ablakon, és Oscar Wild szavai jutottak eszembe:

„Az elégedetlenség a legfőbb hajtóerő egy ember vagy nemzet haladásában.” O.W. Valóban így van ez? Hirtelen beugrott egy kép, amit néhány napja a facebook-on láttam. Ez a felirat állt rajta: „Az irigy ember azt kiáltja, miért Ő, a hálás ember azt kérdezi, miért én?” G.A.  Mintha össze keveredne az irigység az elégedetlenséggel, a hálátlansággal… És miközben mások érzelmi tengercsapásai között hánykódom, engem is szétmarcangol, megváltoztat.

Hogyan lesz egy hálás hívő emberből hálátlan Jézus követő?

„Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.” Lukács 17: 11-19

Vajon hány ilyen leprás ember van, akinek van 1-2 megtapasztalása Istennel, de nincs valódi elköteleződése? Talán, egyszerűen nem hálás? Lehet, én is ilyen vagyok, amikor tele van a hócipőm, és az, amit eddig áldásnak tekintettem, most zavar? Mondjuk, Isten ad egy tehetséget, így lassanként sikerül helytállni a szakterületemen belül. A munkatársak is hamar felfedezik ezt, és vagy sarokba próbálnak szorítani, vagy kihasználják, ahogy tudják. És én lassan úgy kezdem érezni, hogy a hátam közepére sem kívánom azt, aminek eleinte örvendtem, és amiért olyan sokszor hálát adtam. Ez hálátlanság Isten felé?

Ahogy leírtam e sorokat, arra jöttem rá, hogy Isten valóban többet adott, mint amit én megtérésem után fiatal lányként el tudtam volna képzelni. Az Ördög sokszor próbálja megtámadni az érzelmeimet, és átfordítani az áldást átokká. Egyedül Isten igéje tud kijózanítani, és megláttatni velem, hogy ebben a megkeseredett, reményvesztett, elégedetlen világban milyen erős bizonyság Róla a hálatelt ember jelenléte, szavai, élete. Mert a hálás ember tud igazán nagylelkű/bőkezű lenni. Ez a nagylelkűség/bőkezűség hálát szül az emberek lelkében, az Isten dicsőségére.

cheering woman open arms to sunrise seaside

Úgy gondolom, nagyon sok rossz hajtóerőt használunk. Miért ne táplálkoznánk a hálából? Miért ne harcolnánk a Gonosz ármánykodásaival szemben? Miért ne őriznénk meg az áldást áldásnak?

Lélek-tér-kép

Ha körbe nézek, nagyon sok megkeseredett, reményvesztett, elégedetlen embert látok magam körül. És, ha nem figyelek nagyon tudatosan, akkor ez hatással lesz rám, könnyen egy leszek a „késői panaszosok” közül.

Hadd idézzem a legkedvesebb barátnőmet, aki a napokban ezt írta nekem:

„Egy másik dolog, amit megértettem, hogy az, ahogyan én megélem a harcaimat, másokra is hatással van. Például: nem is tudtam, hogy az egyik barátnőm mennyire felnéz rám, amiért engedelmes feleség vagyok. Eddig jóra ösztönöztem őt, anélkül, hogy tudtam volna, és most úgy érzem, hogy az, ahogyan megélem a harcaimat felelősség mások szempontjából is.”

Úgy gondolom, hogy a fenti sorok rendkívül jól szemléltetik, hogy a hívő ember miért nem lehet elégedetlen. Lelki életünk minőségi nívójának sarkalatos zeg-zuga a HÁLA.

A régi időkben a hála kifejezése a közösség vállalás, barátság egyik formája volt. Lelki életben a hála kifejezése általában Isten vezetésére, áldására adott spontán reakció volt. Ezzel a gesztussal kifejezésre került, hogy a hálaadó békességben, vagy közösségben van Istennel. A hála kifejezésének sokféle módja volt: az első termés odaadása, különböző áldozatok bemutatása, stb. Ezeket az ajándékokat ez emberek valami olyanért adták, amit Istentől kaptak, a szív túlcsorduló hálájának bizonyítékaként. Talán Isten azért teremtett minket, hogy hálás emberek legyünk? Spontán, vagy erőltetett a hálánk kifejezése Isten felé?

Valljuk be, hajlamosak vagyunk egy-egy részletnél leragadni. Isten nem tagadja, hogy van nyomorúság is, de ugyanakkor megvan az áldásnak is az ideje. Több helyen is a Bibliában, Isten arra bátorít, hogy próbáljuk egybe látni a képet. Mert, aki mozaikokba kapaszkodik, hamar megkeseredik, de aki Istennel együtt próbálja egyben látni a képet, megtelik hálával.

„Emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott az ÚR, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a szívedben: vajon megtartod-e parancsolatait, vagy sem?” 5. Mózes 8: 2
„Ha majd eszel és megelégszel, dicsérjed az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet neked adott.” 5. Mózes 8: 10

Könnyebb dolgunk van, ha a hála egy konkrét eseményhez kötött. Könnyű örömmel fellángolni az Úr iránt, ha nehéz pillanatokból/életszakaszokból pozitívan jövünk ki. De vajon “csak ennyi” elegendő? Nem kellene a megtapasztalások által Isten személyiségét keresni?

Ha azt kérném, hogy vonatkoztass el a konkrét megtapasztalásoktól, és gondolj az imaéletedre, már nehezebb vizekre eveznénk.

„Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, valahányszor értetek imádkozunk” Kolossé 1: 3

Ha az imaéletedről egy térképet kellene készítened, hol és mekkora részt foglalna el a hála? Sajnos többnyire a kéréseinkkel, gondjaink sorolgatásával vagyunk elfoglalva, és csak nagyon röviden érintjük azt, hogy miért lehetünk hálásak. Milyen lenne, ha megfordítanánk ezt az arányt?

Ez nem megy egyből könnyen, ezért próbálj készíteni magadnak napi emlékeztetőt (ragassz fel egy-két cédulát a hűtődre, tegyél le egy gyertyát oda, ahol csendességet szoktál tartani, vagy bármi mást kitalálhatsz), amire a nap folyamán egyszer, ha ránézel, megállsz, és egy dologért hálát adsz.

Miért fontos ez?

“Ameddig a hálaadás lehetséges, addig az öröm is mindig lehetséges.” – mondja Ann Voskamp, az Ezer Ajándék című könyv szerzője. Létezik az öröm, amit meg lehet találni, nem csak a jó időkben, hanem a próbák alatt is!

Megadom magam a csendnek és a hálának

Minden ősszel hálaadó ünnepet tart a legtöbb közösség, megköszönni, megszámlálni az áldást, a gondviselést, emlékezni, tanulni a hálás és a hálaadó életet.

Nemsokára nálunk is hálaadó alkalom lesz és jó lenne nemcsak felületesen átsiklani rajta.

Az elégedettség és a hála egyre nagyobb kihívás. Egyre inkább látom, hogy naponta fel kell készülnöm erre, mert ha nem, akkor igen fertőző tud lenni mindaz, ami úgy egyébként az óemberből előjön. Aztán, ha ennek következményeként valami összeomlani készül, hirtelen sok minden átértékelődik. Előkerülnek olyan „apróságoknak” vagy természetesnek vélt elemek, amelyekért hirtelen nagyon hálásak lennénk, ha már valaminek folytán kérdőjel lebeg felettük.

14717258_1771334969757925_1689864170671778045_n

Meglátni az áldást és hálásabbnak lenni mindezekért, mint amennyire elégtelenségek, hiányosságok vagy panaszok szorongatnák a szívem.  Ezt néha már csak úgy lehet, ha az Úr megdorgál, hogy felébredjek. Jól tudja, mennyire befolyásolható a látószögem. Jól látja, mennyire könnyebb megkeresni a hibát a másikban, mint hálás lenni azért, hogy van. De ebben is Krisztus ad példát nekem, hiszen, ha a Vele való kapcsolatban magamra nézek, sok mindennel híjával találtatom. Ő meg ahelyett, hogy lebecsülne, inkább tanít és továbbvezet. Ahelyett, hogy hátat fordítana, hűséget fogad és hűséget bizonyít. Tanulok Tőle.

Összetörök és velem együtt összetörik minden jogosnak vélt panasz, minden igazságtalanságnak megélt hiányérzet, minden hamis szemfényvesztés vagy álmodozás, ami csalódásokba visz. Az összetört darabok közül pedig elcsendesedve, de alázattal hoz elő az Úr. Megtanulom ismét, hogy attól nem lesz jobb valami, ha folyton rossznak látom. Megértem ismét, hogy nincs áldás, ha az énem előtt úgy hajlongok, mint egy bálványnak és felháborít, ha más nem igazán tud ráhangolódni erre a hajlongásra; amikor fontosabb és sürgősebb az én akaratom vagy kívánságom, az én panaszom és az én hiányom az Úrénál.

Uram, Te mit hiányolsz bennem? Neked milyen panasz szorongatja velem kapcsolatosan a szíved, ha az életemre nézel? Míg a szívem ezt kutatja, a kritikus fókuszt levehetem másról. S míg belenézek az Úr türelmesen formáló hűségébe, megadom magam a csendnek és a hálának. Méltatlanul.

„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent?” Róma 8:32

Hálaadás

"Hálát adok az Úrnak teljes szívemből, elbeszélem minden csodatettedet." Zsoltárok 9,2
"Milyen jó hálát adni az Úrnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges, hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel tízhúrú hangszeren és lanton, zengő hárfán! Mert megörvendeztettél tetteiddel, Uram, kezed alkotásainak ujjongok. Mily nagyok alkotásaid, Uram! Igen mélyek gondolataid!" Zsoltárok 92, 2-6

A bibliát olvasva feltűnt, hogy a hálaadás szorosan összekapcsolódik Isten magasztalásával, s az Ő tetteinek hirdetésével, elbeszélésével. Isten életünkre kiáradó kegyelmének dicséretével, megosztásával. Jobban belegondolva nem is csodálkozom, hiszen, mikor Isten válaszol az imáimra, mikor “csak úgy” megáld, mikor érzem az Ő jelenlétét, mikor tapasztalom szeretetét én sem tudok hallgatni… vagyis általában. Először akkor éreztem ellenállhatatlan késztetést Isten csodatettének hirdetésére mikor megtértem, egyszerűen  nem tudtam magamban tartani, hogy “Már én is meg vagyok váltva, enyém a Krisztus”, mindenkivel, az egész világgal meg akartam osztani azt, amit velem tett az Úr. Fülig ért a szám, és ugrálhatnékom volt örömömben, s egész nap csak hangosan kiáltoztam volna, hogy “Köszönöm, köszönöm, Istenem.” Azóta már többször megtapasztaltam ezt az érzést, az öröm és a hálaérzet ugyanaz még ma is, de sokszor azon kapom magam, hogy inkább visszafogom magam, nem beszélek róla másoknak, vagy legalábbis nem annyit, mint igazából szeretnék, mint, amennyit gyermekként a megtérésemről tudtam “dalolni”.

Úgy gondolom sokszor, hogy nem alkalmas most a másikra zúdítani az örömöm, hisz ő most nehéz időszakot él meg, vagy ő most ezt nem értené meg, vagy azt mondaná “á, ez nem is csoda, egyszerű jelenség csupán”. Mindig van valami kifogás, ami miatt kevesebb embernek mondom el, hogy Isten hatalmas. Máskor pedig azért nem beszélek, mert hát “ez természetes”, vagyis előfordul, hogy a kegyelmet és az ezzel járó áldást természetesnek tekintem. És ez szomorú, mert egyáltalán nem így kéne legyen. Soha nem kellene, sőt nem szabadna Isten magasztalását, Isten tetteinek hirdetését csorbítanom, csak azért mert én úgy gondolom/hiszem, hogy az természetes vagy épp nem alkalmas most arról beszélni.

Olvasva a fenti igeverseket a következőket határoztam el:

1. – A kegyelmet, Isten válaszait az imáimra, Isten jótetteit, áldásait az életemben soha nem akarom természetesnek tekinteni.

2. – Olyannyira hálás akarok lenni Neki mindenért, amit velem tett/tesz, hogy azt ne tudjam magamba tartani, pont úgy, mint mikor megtértem. Ha jönne a kifogás, akkor helyette inkább jöjjön a hálaadás.

Kezdem most. Boldog vagyok és hálás. Szívem tele van örömmel és dicsérettel, mert megáldott az Úr egy gyermekkel. Velem volt az elmúlt 9 hónap minden napján, a szülésnél és utána, most is. Kézzelfoghatóan érzem az Ő jelenlétét. S ez nem minden, meghallgatta az imáimat is, mindet, s többet, jobbat adott, mint kértem. Egészségesek vagyunk, és gyorsan épülünk, fejlődünk, tényleg nagyon gyorsan, ami nekem különösen áldás és sokat jelent mert így be tudom fejezni a tanulmányaimat. Van egy szerető férjem, aki remek édesapa. Szerető családom, és egy kisfiam, igazi kisfiam. Tökéletes életem van még mindig, hálás vagyok ezért, s azt akarom, hogy más is tudja meg Isten hatalmas, csodás dolgokat tett velem, velünk.

"Az igaz virul, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libánoni cédrus. 
Az ÚR házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain." Zsoltárok 92, 13-14

Ez az Isten veled is tehet csodát. Hiszed? Ez az Isten veled is tett csodát. Hirdeted?

A legfőbb jóm (2)

Eredményhirdetés előtti este volt. Nehezen tudtam elaludni, éppen tábori hét alatt, a sátorban próbáltam megtalálni a helyem, miközben a gondolataim a másnapi fordulóponton jártak. Előbb elszorult a szívem, aztán az Úrra gondoltam és kezdtem örülni a „nincs kezemben a jövőm” szabadságának. Hálás voltam azért, hogy a sok kérdés meg évek óta tartó bizonytalanság között jobban láthattam az Urat, jobban hegyeztem füleimet és jobban vágytam az Ő közelségébe. Nem volt semmim, amit kezemben tarthattam volna, amibe fogózhattam volna. S erre a sátorlakók gondolata még inkább emlékeztetett. Nem kapaszkodhattam ingovány „biztonságba”, a munkahely, az anyagi jólét, a körülmények, a kapcsolatok vagy bármi más, amiben a világ bízik, csak nagyon változékony, s emiatt könnyen csalódást okozó kapaszkodók. Mindezeken túl viszont, ott van az Úr, akinek keze nyomát szemlélhettem és szemlélhetem éppen ilyen helyzetekben a legjobban, a leginkább… Nem sokkal értékesebb ez és nagyobb gazdagság, mint amikor csukva a szem, a fül és a szív az Úrra való ráutaltság (látszólagos) hiányától?…

14030854_1745350485689707_253861320_n

"....beborította a felhő a kijelentés sátrát és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot." 2. Mózes 40,34

Teljes meggyőződés öntött el, aztán megnyugodva elaludtam, ott a kis kényelmetlen, jövevénységre, de Isten jelenlétére is emlékeztető sátorban.

Eredményhirdetés utáni héten vagyunk. Sikerült! 🙂 Mindkétszer sikerült, elvárásaim felett. Imameghallgató, könyörülő az Úr és kegyelmes. Végleges munkahelyet foglalhattam a vizsgaeredményekkel, itt, ahol egyébként nem könnyű munkalehetőséghez jutni. Forrásvíz a pusztában. Hatalmas ráadásként élem ezt meg, de ugyanakkor erősen ott van bennem az is, hogy nem ez volt a végállomás, a végcél. Ez még mindig csak mellékes, csak egy része az összképnek, akármennyire fontos is. A végcél nem lehet soha más, mint Ő maga. A legfőbb jó Ő maga, és az, amit megismerhetek belőle, az, amit átélhetek Vele, az, ahogyan átvisz minden életszakaszon és az életszakaszok kisebb-nagyobb ügyein. Mielőtt bevezet az örök üdvösségbe, már itt a földön megadja azt a kiváltságot, hogy bemehetek az Ő jelenlétébe. Akkor is, amikor próbában vagy kísértésben vagyok, akkor is, amikor a szikla magasabban van, mint ahova feljuthatnék, akkor is, amikor tehetetlen vagyok, akkor is, amikor sötét fellegek jönnek akadályként, akkor is, amikor félne, háborogna vagy aggódna a szívem, bátran mehetek az Ő jelenlétébe, teljes hittel és bizalommal. Mert hű az, Aki az ígéretet tette. Így lehet Ő a legfőbb jóm minden élethelyzet, mindenféle körülmény közepette, mert mindig mindenben a Vele való közösség a lényeg és a végcél. A többi ráadásul megadatik.

„Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” 1.Kor 1,9

Jobban, mint ahogyan megérdemelném

ajd hálát!

Hálát adni mindig, minden körülmények között lehet. Ma hallottam egy beszélgetésből, hogy egy idősödő ember gyakran azt válaszolja a megszokott „hogy vagy?” kérdésre, hogy „jobban, mint ahogyan megérdemelném”.

Így beszél az alázatos ember. Így beszél az, aki tudatában van annak, hogy Teremtője nagy kegyelemmel van iránta, hogy sokkal, de sokkal rosszabbat érdemelne, mint amit éppen most el kell viselnie. Így beszél az, aki látja az áldást. Aki látja a Gondviselő szeretetének apró jeleit.

Arra buzdítalak most így, a hét elején, hogy tedd félre a kéréseidet, amelyekkel oly gyakran elárasztod Istent, és legyen most helye a hálaadásnak, a magasztalásnak. Kérlek, olvasd lassan, ízlelgetve a következő igeverseket:

Dávidé. Áldjad, lelkem, az URat, és egész bensőm az ő szent nevét!
Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!
Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.
Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.
Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR.
Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival.
Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy.
Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.
Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.
Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.
Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. (Zsolt 103,1-12)

Most vegyél elő egy lapot, és kezd el írni, hogy miért is vagy most, ezekben a pillanatokban hálás. Miért tudod áldani most az Urat. Kérlek, ne siess. Írd le egyenként, és helyezd az Úr elé imádságban. Úr Jézus, köszönöm… Uram, hálás vagyok… Hidd el, nem lesz elpazarolt idő, holmi hiábavalóság. Istennek kedves az övéi hálaadása.

Talán többször is kellene ezt gyakorolnunk? Lehet ebben még fejlődni? Biztos vagyok benne, hogy igen, mert az ige erre buzdít:

...és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,7b)

Mindenért hálát adjatok

“...mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1 Thessz 5,18)

Hogy lehet mindenért hálát adni? A betegségért? A fájdalomért? A megpróbáltatásokért? A kellemetlenségekért?

Bevallom, nem megy jól ez még nekem. Isten folyamatosan tanít, és elém hozza ezt az igét, pont akkor, amikor a legnehezebb.

Utólag persze, mikor már elvonultak a felhők, elállt az eső és a szél, és a csöndben csak egy hosszú felsóhajtás hangja hallatszik, akkor már könnyebb keresni a hála-okokat. Vizsgálni jobbról is, balról is, reménykedve cserélgetni a perspektívát: ezért talán megérte, vagy amazért még jó is volt.

De mi van akkor, amikor a legvadabb a vihar, és a fejem csak a hasogató gondolatokkal, a szívem pedig mázsás súlyú érzésekkel van tele? Mit teszek olyankor?

A kisfiúnk ismét súlyosan megbetegedett, ráadásul a tengerparti nyaralásunk utolsó éjszakáján. Utunk így nem haza, hanem a kórházhoz vezetett, és kényszerből távollétünket megtoldottuk még egy másfél nappal. Pedig imádkoztunk, egész éjjel imádkoztunk, hogy a fiunk állapota megforduljon, ahogy azelőtt már sokszor megtörtént. De most másképp döntött Isten, és kórházi segítséget kellett igénybe venni. Ahogy láttam a fiamat, ahogy levegő után kapkod, de már ott van rajta az oxigénmaszk, átjárt ez az ige. Mindenért hálát adjatok. A betegségért ott nem tudtam hálát adni, de azért már igen, hogy elérhető számunkra a kórház, és tudnak segíteni a gyermekemen. Ezek a gondolatok kiszorították a lázadás és a csüggedés ostromkatonáit. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy tudjam, Isten ott van, és mindent kézben tart. Az Úr nem hagyott kétségeskedni, ezért pedig nagyon hálás voltam. Ha mesélte volna nekem valaki, hogy milyen dolgokon kell időnként átmenni egy felnőtt embernek, egy szülőnek, talán messze futottam volna a felelősségtől és a kilátástalanságtól. Milyen csodálatos, hogy a legszorongatottabb helyzetbe sem kell senkinek sem beleroppanni, aki Istenben bízik!

Mert általad táboron is átfutok, és az én Istenem által kőfalon is átugrom.” (Zsolt 18:3)

Édesanyám gyakran emlegette ezt az igeverset, mikor kérdezték tőle, hogyan tudta elviselni a sok megpróbáltatást. Gyermekként magamba szívtam, megtanultam ezt az igét. Úgy szeretném ezt a szilárd hitet én is megélni a gyermekeim előtt!

Csak az tud mindenért hálát adni, aki Krisztusban van. Akár nehézség, akár öröm és nyugalom lesz ma a részed, ne feledd, „mindenért hálát adjatok”. Ez Isten akarata, és ez lesz a javadra.

Családi idill

Egy meleg május végi délutánon történt, hogy hárman pihentünk a rózsalugas árnyékában: férjem, alig pár napos kisfiam, meg én.  Csodálatos pillanatokra emlékszem vissza, az illatok, a lágy szellő, ami felüdítette  a már kellemesen meleg levegőt, egy békésen alvó újszülött, boldog, szárnyalni tudó újdonsült szülők – minden egyes részlet, mintha nem is e világi lenne.  Annyira idilli volt ez az élethelyzet, hogy már-már elhittem, hogy ezentúl csak ilyen lesz az élet. Csodálatos ajándék feleségnek, szülőnek lenni, hiszen minden arról szól, hogy örüljek az Isten nekem ajándékozott csodáinak.

alvas

Ez így is van, örömre hívattunk el, csakhogy mindannyian tudjuk, hogy az élet nem csupán ilyen rózsaillatú pihenésekből áll. A világ amiben élünk, szinte mindent megtesz annak érdekében, hogy fontos feladatokkal lássa el a házastársakat. Férjeink legtöbb esetben naphosszat dolgoznak, mi feleségek úgyszintén, polgári foglalkozásban vagy pedig otthon, háztartásban. Gyermekeink pillanat alatt kinövik a hosszú babaalvásaikat, helyette vannak a sorozatos éjszakai felébredések, fogacskák kibújásával járó fájdalmak, sírós, csak anyás korszakok, dackor, meg még minden, amit el lehet képzelni. Hamar szétfoszlik a rózsaszín felhő, ami a kezdeti, szülővé válás állapotát jellemezte, és a mindennapi élet kihívásaiban hajlamosak vagyunk elcsüggedni. Legalábbis én igen. Hogy miért csüggedek? Mert sokszor azt hiszem, hogy ezentúl már soha nem lesz olyan, hogy csak a férjemmel ketten legyünk, hogy rossz szülő vagyok, nem vagyok eléggé ügyes háziasszony hiszen sosincs  hétfogásos ebéd az asztalon, soha nem lesz már olyan, hogy két óránál többet aludjak egyhuzamban, és a legrosszabb, hogy az Istennel töltött minőségi időm sem olyan, mint amilyennek szeretném. Alig várom, múljon el ez az életszakasz, pár év múlva könnyebb lesz… Ahogy ezt kigondolom, szívembe hasít az a gondolat, hogy még csak most volt, amikor csodáltam az alvó kis csöppséget, és azóta már jár, beszél, és le tudja venni az asztalról a poharat. És ha a csüggedő szemüveget leveszem, meg kell lássam, mennyi öröm volt ebben az elmúlt két évben. Sokkal több, mint amennyi csüggedésre való ok. Megéltem ezeket, vagy vártam, hogy teljen az idő, hogy legyen “könnyebb”? Sokszor igen, máskor meg nem.

Egyik énekünk arra hív fel, hogy “nézd az áldást, nézd meg egyenként..lásd meg, Isten kezéből mily sok jó ért ért”ezekkel a sorokkal szeretnélek hívni, hogy álljunk meg egy pillanatra és nézzünk vissza, számláljuk meg az áldásokat. De ne csak a múltéit, hanem a jelenét  is. A prédikátor az írja, hogy

“Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek.” Prédikátor 3, 1

Mi az az élethelyzet, amiben épp benne vagy, amit élvezel, vagy amit talán a múltnak tudnál már? Bátorítalak, élvezd, örülj minden percének. Ha gyönyörűen rózsaszín, és könnyű örülni, akkor azért, ha meg nehéz, akkor még-inkább, mert Jó Atyánk kezében semmi sem történik hasztalanul, “azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Róma 8, 28

Hogyan örülj, hogyan élvezd? Adj hálát érte, sorolj fel minden egyes pici apró eseményt, ami eszedbe jut, ne hagyj semmit elveszni. Én hálás vagyok most, hogy a gyerekeim valami csoda folytán még alszanak, és így írhatom e sorokat. 🙂 És bármi jön a mai nap során, szeretném megélni, oda figyelni, tudatosan Isten jelenlétében lenni. Ezt nem azért írom tanácsnak, mert nekem annyira könnyű, hanem mert első sorban magamat is szeretném erre bátorítani veletek együtt. Nem azt akarom mondani, hogy élj a mának, de éld meg a mát, mert ez a tied, ez a mienk, ez Isten jelen pillanati ajándéka, a ma. Köszönjük meg az Ajándékozónak, és fejezzük ki hálánkat azzal, hogy értékeljük azt, amit kapunk.