Féltő szeretet és kávé

„Mert a házad iránti féltő szeretet emészt; rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak…“ (Zsoltárok 69:10)

Múlt vasárnap mi főztük a templomban a kávét. Mert a kávé – túlzással mondom persze – majdhogynem ugyanolyan fontos része az istentiszteletnek, mint az igehirdetés. Sütemény is jár mellé. Ragaszkodunk hozzá még akkor is, ha az utóbbi évek alatt mind több embernek kell elkészíteni. Jó lenne, ha mindenki úgy érezné, szívesen látott vendég, szeretnénk, ha még maradna, ha nem sietne máris haza.

 Az elmúlt hetekben több kritikus hangot megütő társalgásba is belekeveredtem egyébként, miszerint ez a közösség már nem olyan jó, mint régen volt, már nem olyan sokszínű, nem olyan szívélyes, már nem ilyen, már nem olyan. Ez amúgy mind igaz, szerintem is.

Mégis. Én szeretem. Szeretem az embereket, akik ide járnak, a székek kissé kopottas zöld kárpít borítását, a bejárattal szemben a több nyelven is felrótt Isten hozott  feliratot, a falon a fotókat, az egyszerű szószéket, a felújításra szoruló plafont a terem hátsó részében, szeretem, mert megbízom Istennek a gyülekezetre vonatkozó ötletében és tervében, szeretem, mert csak.

A közösség mi magunk vagyunk, ezért olyan, mint mi. Nem tökéletes. A kritika valóban jogos. A változás tényleg szükséges. De ezt nem követelhetjük mástól, inkább csak saját magunktól.
Elkezdeni mindig ott lehet, ahol és ahogy vagyunk.

Például csupán csak annyival, hogy mikor újból rám kerül a sor a takarításnál, a tőlem telhető legnagyobb gondossággal súrolom ki a mosdókagylókat. Ha újból rám kerül a sor a kávéfőzésnél, igyekszem szeretettel, időt és fáradtságot nem sajnálva a tőlem telhető legfinomabb süteményeket elkészíteni, s ezeket a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel felszolgálni. Istentisztelet végén nem csak a saját barátaimmal beszélgetek. Észreveszem és megköszönöm a prédikációt, a szervezést, a mosogatást.

Legutóbb mi főztük a templomban a kávét, s valaki megjegyezte: ezt a sok finomságot elkészíteni biztosan fárasztó volt. Miért szántam rá annyi energiát? Azt válaszoltam, hálából. Mert hálás vagyok, hogy itt lehetek.

Isten háza több, mint a négy fal, az igehirdetés több, mint szószékről elhangzó szép szavak.

A templom mi magunk vagyunk. Emésszen iránta féltő szeretet. Járja át Isten iránti tiszteletünk a szívünket, a beszédünket, az egész életünket. S ha addig jobb ötletünk nem akad, járja át még azt is, ahogy a kávét főzzük.

 

                                                                                               Prodán Márta

 

Volt egy évem a világban – Távol Istentől

Nem züllöttem le, nem tivornyáztam, nem csináltam semmi gyalázatos dolgot, de ezek nélkül is lehet távol kerülni Istentől, sőt.

Amikor elköltöztem Budapestre már nagyon elegem volt a gyülekezetekből, a hívőkből és a konzervatív gondolkodásból. Hívő családban születtem, így teljesen természetes volt, hogy vasárnaponként imaházba járunk, van egy gyülekezet, amihez tartozunk. Halvány lila fogalmam nem volt, milyen a világban lenni, hiszen egy burokban nőttem fel, egy óvó-védő környezetben.

Elköltöztem, kerestem és találtam is magamnak új gyülekezetet, de bevallom őszintén, nem erőltettem magam annyira; eljártam, ha volt kedvem. Ifire is jártam egy darabig, de azt is nagyon untam és alig vártam, hogy hazamenjek végre. Mindig ugyanaz: dicsőítés, előadás, dicsőítés és utána beszélgetés, már ha van kivel beszélgetned és nem állsz egyedül a sarokban ismerősöket vadászva. A dicsőítés? Mintha minden egyes dalt ugyanarra a dallamra írtak volna és az volt az érzésem, hogy fél órája ugyanazt az egy számot játszanák a kreativitás teljes hiányával megírt dalszövegekkel.

Közben azért az élet ment a maga útján örömökkel, sikerekkel és szenvedéssel. Aztán egyre több szenvedéssel, magánnyal, páratlansággal, amiről már írtam nektek egyszer. Egyedül maradtam. Volt a munkahelyemen közösségem, kollégáim, akiket szerettem és a mai napig szeretek, de valami hiányzott. Mindeközben a hitemmel kapcsolatban mindent megkérdőjeleztem, amit addig tanultam és hittem (Tényleg érdemes várni a házasságig? Tényleg hívő társ kell nekem? Szeret egyáltalán engem Isten úgy, ahogy vagyok, azzal a személyiséggel, amim van? A hívők sem különbek a nem hívőktől?); a belém nevelt és tanult erkölcs tartott meg.

Aztán csalódtam a világban és abban, amit nyújt. Valamilyen szinten nagyon örülök, hogy eljött ez a pont, hogy ezt tudom mondani. Nem vagyok egy túlzottan szociális ember, de azért igénylem a közösséget, olyan közösséget, ahol társaimmal alapjában véve hasonlóan gondolkodom az élet fontosabb területeiről. Na, ez a világban nincs meg, mert más alapokon élünk. Félreértés ne essék, nem szidni és lehúzni akarom a nem megtért embereket, értékesek és fontosak, egyáltalán nem rájuk szeretném helyezni a hangsúlyt ebben a cikkben.

Rájöttem, hogy még mindig jobb tartozni egy gyülekezetbe és szolgálni Istent, mint sehová sem tartozni és semmit sem csinálni. Egy év után a velencei konferencián volt közösség élményem és tudtam úgy igazán dicsőíteni. És igen, még mindig zavar, ha egy éneket 10 percig éneklünk, és jó lenne, ha kicsit kreatívabb dalszövegek születnének, ha több hangszer és stílus jelenne meg a dicsőítésben, de ezek másodlagosak.

Kellenek az imatársak, kell az, hogy hívőkkel együtt beszélgessek és megosszam az élményeimet, a harcaimat és a boldogságomat.

Kell egy olyan hely, ahol épülhetek és építhetek, kell a közösség és kell a gyülekezet, ahol az alap: Isten

Kapitány Anna 

Csapatmunka

“Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból.  Ha ezt mondaná a láb: “Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e?  És ha ezt mondaná a fül: “Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e?  Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: “Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: “Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok.  És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.  Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” 1.Kor. 12:14-27.

A napokban részt vettem egy tehetséggondozásról szóló konferencián, ahol szóba került a csapatmunka fontossága. Hogy a kiemelkedő képességekkel rendelkező gyerekeknek, embereknek is mennyire kulcsfontosságú megtanulni csapatban dolgozni. Még ha ez nekik kezdetben sokkal nehezebb is.

8f8d56adbaaaf812a14d07fc69e6c191

Úgy gondolom nemcsak a kiemelkedő képességeknek, általában véve is nagy a kísértés, hogy magunkban érvényesüljünk. Valahogy ez az önző, bukott természetünkből adódó késztetésünk. „Én megcsinálom egyedül, gyorsabban megy, mint másokkal vacakolni. Vagy inkább sehogy, mint másokkal vesződni, alkalmazkodni, alárendelni esetleg magam egy csapatvezetőnek.”

Csapatban lenni, dolgozni, szolgálni, kicsit önmagunk feladásának tűnik. Főleg, ha nem látjuk azt, hogy ebben jóval nagyobb áldás rejlik, és sokkal több öröm. Önmagunkban könnyebben tévedünk. Magunkban lehet, gyorsan tudunk haladni, sprintelni, de nem biztos, hogy végigjárjuk az utat, lefutjuk a maratont.

Ha GYORSAN akarsz menni, menj egyedül!
Ha MESSZIRE akarsz jutni, menj együtt másokkal!
/Afrikai közmondás/

Jézus kereszthalála előtt imádkozott azért, hogy egységben, csapatban tudjuk képviselni őt a világban. „Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.” János 17:11

Maga Isten is csapatban munkálkodik, a Szentháromság csapatában, tökéletes egységben, csodálatos különbözőségben.

Az a hosszú igerész, amivel kezdtem úgy érzem, nem szorul magyarázatra. Miközben a csapatmunkáról gondolkodtam rögtön ez ugrott be. Nem egy mai dolog a csapatmunka. Pál a Szent Szellemtől ihletve a legegyszerűbb embernek is érthetővé tette ezt a témát. Bármilyen ajándékaid képességeid, tapasztalataid vannak, fontos helyed van Krisztus testében. Keresd ezt, és éld meg. Ne kezdj önjelölt, magányos akciókba. Keress csapatot, gyülekezetet, imacsoportot, szolgáló csoportot, ahol építhetsz és épülhetsz. Imádkozz ezért, ha kilátástalan a helyzet. Dolgozz az egységen, szeress és bátoríts, számolj le a büszkeséggel, az élet nem rólad szól.  Lehet sokkal több. Nem vagy egyedül, nem kell egyedül légy. Építs hidakat, ne félj a különbözőségtől, hatalmas lehetőség rejlik ezekben. Isten Lelke eggyé tud tenni bármilyen színes társaságot.

4509991d5cc9e9b54a90e16ae07ab043Odavagyok a színes dolgokért. Gyönyörködtet a színek vibrálása, összjátéka.  Istent is gyönyörködteti, ha Krisztusban eggyé szőhet bennünket. Úgy gondolom, a te árnyalatod nagyon hiányozna. Add bele magad!

“Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Csak oda küld az ÚR áldást és életet mindenkor.” 133. Zsoltár

Imamáz- imaház

Majdnem kétéves kisfiam az autóból felismerte az imaház fele vezető utat, és hangosan elkezdte ismételgetni, megerősítést várva, hogy megyünk imamázba, megyünk imamázba. Kijavítottam : imaházba Dávid, imaházba megyünk, de aztán elgondolkodtam, hogy milyen találó nevet is talált ez a kis , alig beszélni tanuló gyermek. Vajon számomra imaház, vagy „imamáz” a gyülekezet ?

Örömmel emlékszem vissza arra, milyen is volt az, amikor felfedeztem a gyülekezetet, amikor elkezdtem lelkileg totyogóként az imaházba járást, hogyan jöttek a bátrabb léptek, majd a lázadás,  ezt követően meg a mélyebb elköteleződés, a gyülekezet iránti igaz szeretet.

Nincsenek gyermekkori emlékeim vasárnapi iskoláról, bibliai történetekről, gyermektáborokról, mint sok olyan barátomnak akik „az imaházban nőttek fel” de  arról a kényszerérzésről sem, amit némelyek  átéltek, amikor legszívesebben aludtak vagy kirándultak volna vasárnap, de imaházba kellett menni helyette. Tizenhárom éves voltam amikor megismertem a komor, kicsit félelmet gerjesztő, rituális istentiszteleten kívül egy másmilyen összegyűlési formát, ahol szintén volt ének , igeolvasás, prédikáció, de emellett családias légkör, elfogadás, szeretet. Ez volt a gyülekezet. Először kételkedtem, kérdőre vontam mindent, majd megismertem Istent, Jézust, mint aki szeret, és értem személyesen meghalt és feltámadt. Emlékszem az első szeretetre, ahogy rajongtam Istenért, ahogy vártam a vasárnapokat, hogy mehessek az imaházba. Nem volt olyan prédikáció, amiből ne lett volna számomra üzenet. Nem válogattam, hogy sablonos a beszéd, hogy sok vagy kevés a kánaáni szöveg. Bárki prédikált, Isten mindig tudott mondani valamit nekem.

Aztán rájöttem, hogy a gyülekezetbe járó emberek is csak emberek, sőt, még a lelkipásztor is. Ugyanolyan esendőek, mint bármely más ember, sőt, sokszor még annál is inkább. De van valami, ami különlegessé teszi őket: szeretik az Atyát, aki saját gyermekeivé fogadta őket.

Egyetemista éveim elején voltam, amikor megtapasztaltam a gyülekezet megtartó erejét. Csak a hozzám közelebb állóaknak tűnt fel, hogy már nem olyan lelkesen jártam imaházba, mint az első szeretet idején. Igazából szerettem volna, de a szívemet másvalami, pontosabban másvalaki is vonzotta. Szépen lefestett mázzal próbáltam takarni a kettősséget, ami bennem volt, imamázzá vált számomra az imaház. De egyszer Isten megelégelte ezt a helyzetet, és kiragadott onnan, mint ahogyan én néha kiemelem a kisfiam a pocsolyából, hogy most már ne legyen nyakig sáros. Megtisztított, és még jobban megszerettette velem a gyülekezetet, mint előtte. Szolgálatot bízott rám, megtéréseket láttatott meg velem. Igazi testvéreket adott mellém, akik nagyon sokat segítettek, hogy megismerjem Őt, hogy jobban és jobban elkötelezzem magam mellette. Ha visszagondolok ezekre az egyetemista évekre, rá kell jönnöm, hogy a gyülekezet olyan volt számomra, mint egy erős várfal, amely védett és közben minden lehetőséget megadott a szeretetben való fejlődésre. Hálás vagyok még azokért a személyekért is, akik ha kellett nem féltek szeretettel megfeddni. Szívesen, örömmel jártam gyülekezetbe, még szesszióban is, amikor a kollégáim minden percet kihasználtak a tanulásra, micsoda  kiváltság volt Isten népéhez tartozni, és pihenni, leváltani a munkaruhát és ünneplőbe öltözni.

És milyen a jelen imaháza, gyülekezete? Ugyan olyan, mégis teljesen más. Kisgyerekes édesanyaként, a kisteremben sokszor semmit nem hallok a prédikációból. Sokszor elgondolkodom, hogy érdemes ezért járni? De nem tudok másképpen tenni, túl nagy a kényszer. De nem a külső, az szinte nem is létezik, hanem a belső, a szeretet kényszer, mert szeretek imaházba járni. Mert ha csak egy gondolat is marad meg az egész prédikációból, az is nagyon jó, és annyira szeretek együtt énekelni a testvéreimmel, akikkel majd egyszer a mennyben is együtt fogok.

Az imaház ne legyen csupán egy épület, legyen és éljen benne a gyülekezet, Krisztus teste, aki te vagy meg én. Ne legyünk máz, hanem ház, a Szentléleké!

Áldott Vasárnapot!

„Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor a testvérek egységben együtt laknak! Olyan, mint a drága olaj a fejen, amely aláfolyik a szakállon, Áron szakállán, és lefolyik köntöse peremére; olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökre!”