„Akkor hát beszéljünk a szexről – vagyis arról, hogy nincs szex.”

Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e nektek a következőket, és ha leírom, akkor hogyan írjam le.  Egy majdnem bukás történet egy igen kényes témában.

Azt már tudjátok, mert már írtam róla nektek, hogy milyen nehéz a társtalanság, és maga a párválasztás is. Nem titok, sohasem volt barátom, azt az igen hosszú „kapcsolatot” kivéve, ami általános iskolában volt és tartott majdnem 2 hétig. Még senki nem ment velem végig az utcán kézen fogva, még nem csattant el az első csók sem. Idén már inkább közelebb leszek a 30 éves korhoz, mint a 20-hoz. Nagyon vágyom már arra, hogy megleljem a társam, nem csak érzelmileg, hanem fizikailag is. Ezek természetes érzések, vágyak és szükségletek.

Magány, kilátástalanság és teljes megkeseredés, perlekedés Istennel. Ilyen lelki állapotban mentem el egy olyan találkozóra, ahol több ismerősöm is volt. Nem volt kedvem elmenni, de gondoltam végre egy üde színfolt a komor hétköznapokban. Jól esett a beszélgetés, a humoros csipkelődés, hallani, hogy kivel, mi történik, na és persze egy személy kitüntetett figyelme is igen-igen imponáló volt.

Mielőtt folytatnám a történetet, egy kis kitérő a témában. Előadásokon vagy igehirdetéseken, ha a szexuális bűnökről vagy pornográfiáról beszélünk, általában a fiúk kerülnek előtérbe, nekik címezik az üzenetet. Nem jártam utána, nem gyűjtöttem kutatásokat, de úgy látom és tapasztalom, hogy ez már nem csak a férfiak kísértése. Mi nők ugyanúgy érintettek vagyunk, főleg a mai társadalomban. Nézzük meg a filmeket és sorozatokat, ma már nagyon ritka az, ha nincsenek benne konkrét szexjelenetek; megkockáztatom, már nem is tudják úgy eladni a filmeket, hogy nincs benne szex és nem csak utalás rá. Ezek a jelenetek pedig beépülnek, ott vannak és alattomosan előjönnek képzeletünkben.

Kanyarodjunk vissza. Milyen érzés, amikor rájössz, hogy „úgy” kellesz valakinek? Jó, nagyon jó… és rendkívül veszélyes. Nem könnyű kimondani sem, de azon az estén semmi más nem tartott vissza, csak és kizárólag a belém nevelt erkölcs és tanult hit, amiért így utólag már nagyon hálás vagyok. Egy okos, kedves és jóképű fiú végre akar, kellek neki, mint nő. Az, hogy az égvilágon semmi nem történt, az nem az én emberfeletti erőmnek köszönhető. A történtek után megkérdőjeleződött az, hogy érdemes – e várnom, hiszen semmi előrelépés nem történt az ügyben, és végre itt van valaki, aki egyszer életemben mert  kezdeményezni, aki vonzódott hozzám fizikailag is, aki úgy néz rám és próbál megérinteni, ahogy még senki.

Elbizonytalanodtam. Évek óta tartó imádság a társ iránt, és még mindig semmi, mintha Isten csak játszana velem: „na még egy kicsit szenvedjen, jó kis játék ez.” Nem csak lelkileg voltam kiégve, de fizikailag is, de szerintem ezt a részét nem kell magyaráznom, már a fent leírtak után sem.

Elméletben minden megy, a kitartás, az odaszánás, az önmegtartóztatás, minden. Elméletben az is teljesen logikus, hogy miért érdemes várni házasság előtt. Döntésem, melyet oly könnyedén hoztam meg évekkel ezelőtt, megpróbáltatott. Csúfos kudarcot vallottam. Nem azért, mert történt volna bármi is, hanem azért, mert megkérdőjeleztem Isten jót akar és jót tervez nekem.

Kifáradt és kiégett szívvel mentem egy női alkalomra, ahol a következő Igéket kaptam válaszul kiáltásomra:

„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára és nem ül a csúfolódok székére, hanem az ÚR törvényében gyönyörködik és az Ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz. Zsoltárok 1:1-3
„Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik. Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik szeretetében bíznak.” Zsoltárok 147:10-11

Meg kellett hoznom a döntést: a paráznaság szellemiségét el kellett vágnom, le kellett tennem Isten elé mindent. El kellett döntenem, hogy Isten jó, hogy szeret, hogy velem van, hogy érdemes az Ő parancsolatait követni.

Nem tudom, hogy neked is volt-e már hasonló élethelyzeted és próbatételed. De egy dolog, ami fontos, amire csoportvezetőm is felhívta a figyelmet: Jézus mindenben kísértést szenvedett! A mindenben, azt jelenti, hogy a szexualitás terén is! Tehát érti és tudja min mész keresztül. Ne félj Neki elmondani és ne félj Tőle erőt kérni!

Egy kis adalék: a női alkalom előtt mindig imádkoznak név szerint a résztvevőkért. Meg is jegyeztem magamnak, már nem is emlékszem pontosan miért, hogy úgy örülnék, ha valaki a kedvenc virágomat adná nekem ajándékba. Szép más virág is, de a tulipán… az a valami. Első alkalommal 3 évvel ezelőtt az Igekártyán egy szál lila tulipán, a következő alkalommal már egy egész tulipán-mező. A mostani alkalommal csinos ruhák és más pipere-holmik voltak a képen. Gondoltam, jól van, nincs tulipán, de igazán nőies a kép, aminek a hátoldalára az Ige volt írva. Nem baj, ez is nagyon szép… csak egy kicsit kellett a szememmel jobbra néznem: ott voltak a tulipánok vázákban!

Ha Isten ilyenről is gondoskodik, hogy ne gondoskodna másról is! 🙂

Kapitány Anna

MERT CSODÁK MA IS VANNAK

Bizonyság Isten kegyelméről és szeretetéről

Szerbiában, Szabadkán élünk, ide hívott el minket Isten a szolgálatra. Sok a tenni való a gyülekezeteinkben, és habár csak egy gyülekezetnek lehetünk hivatalosan a tagjai, a szolgálati területeink több gyülekezetre kiterjednek. Tamással ez mellett mindketten dolgozunk, ő teljes munkaidőben, én félmunkaidőben. Tamás sűrűn szolgál igével, hol Szabadkán, hol a környező településeken, ez mellett távhallgatóként tanul Szegeden és nem utolsó sorban férj is és édesapa is.

Mindketten alig vártuk már, hogy nyáron szabadságon lehessünk, amikor nem kell annyi dologra figyelnünk és végre kikapcsolódhatunk. Isten viszont a semmittevős, „lógatom a lábam egy kicsit” kikapcsolódás helyett, újból szolgálatra hívott el minket, a MABIM nagytáborába. Sokat tépelődtünk a dolgon, hogy most tényleg azt a két-három szabad hetünket ismét munkával, szolgálattalal töltsük-e el, vagy inkább egyszer végre pihenjük ki magunkat az egész éves fáradalmaktól. Az eszünk azt mondta, hogy teljesen „hülyék” vagyunk még a szabadságunkon is újabb feleőségteljes terheket a nyakunba venni, a szívünk pedig tudta, hogy Isten a szolgálatban szeretne bennünket látni, amiről később méginkább megbizonyosodtunk.

A táborba kissé gondterhelten érkeztünk meg, mivel nem tudtunk még indulás előtt átadni egy pályázatot, a munkánk kapcsán, amit szerettünk volna. Így Tamás még 2-3 napig, fél éjszakákat fent volt, hogy az evvel kapcsolatos dolgokat intézze. Napközben többszor panaszolta, hogy fáj a feje, de mindketten az éjszakázások utóhatásainak véltük ezt. A lassan állandósuló fejfájása nem akart szünni, mígnem egy nap ebéd előtt olyan tünetek jelentkeztek nála, ami mellett nem tudutnk csak úgy elmenni, biztosan tudtuk, hogy ezt már nem lehet a fáradság számlájára írni. Tamás jobb arcfele lebénult, ettől a beszéde is nehézkessé vált, zsibbadt a bal karja és a fejfájása méginkább fokozódott. A nagytábor ebédlő termében voltunk ekkor, szóltam néhány csoportvezetőnek, hogy imádkozzanak Tamásért, mert rosszul van, és hogy hívják a mentőket. Közben tudtam, hogy Tamással kell mennem, de Kristófot nem tudnám magammal vinni a korházba. Nem volt a közelben egy ismerős sem akire rá tudtam volna bízni Kristófot, aki már alig várta hogy ehessen és csak nagy szemekkel taslogott és éhesen toporzékolt. Isten viszont arra indított egy fiatal házaspárt, Ödönt és Virágot, hogy jöjjenek oda hozzánk és ajánlják fel, hogy vigyázzanak Kristófra. Nem is tudtam hirtelen összeszedni a gondolataimat, hogy mit is mondanék el két teljesen idegennek, akire rábízom az egyetlen édes fiamat, hogy mire figyeljenek, hogy még nem evett, éhes, hogy ebéd után aludni szokott… hogy most szokik le a pelusról, hogy itt van a szatyromban a bili, és hogy…. és hogy… a férj viszont higgadt határozottsággal azt, mondta hogy mindent megoldalank, van sok kisgyermek a családjában, edzett már ilyen területen, nem kell aggódnom! Ez, a szinte első mondat a szájából olyan megnyugtató volt ott, abban szituációban, hogy Kristófot hittel rájuk bíztam. Nagy sírás, földön fetrengés, visítozás közeppette hagytam ott Kristófot, tudtam, hogy most Tamás mellett a helyem, és hittel bíztam abban, hogy Kristóffal is minden rendben lesz nélkülünk.

Így siettem a mentőautóhoz, ami épp akkor ment el előttem, a tábor vezetősége azonban gyorsan beszervezett nekem egy fiút, aki utánna tudott vinni és egy nagyon segítőkész, szintén csoportvezető (gyermekorvos) fiatal lány, elkísért. Már akkor tudtam, hogy sokan imádkoznak értünk, hiszen sokan részesei voltak a történteknek, éreztem, hogy Isten velünk van és erőt, higgadtságot ad a szívembe. Tamást a belgyógyászatra vitték, ott átvizsgálva továbbküldték a neurológiára, mert a tünetei sztroke gyanussak voltak. Örültünk is ennek, meg nem is. Egyrészt nyilván nem, mert tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy komoly a baj, másrészt tudtuk, hogy ha tényleg szakszerű ellátás kell, akkor ott valóban speciálisabban tudják őt kivizsgálni, kezelni. A kezdetben jelentkező tünetek egyébként gyorsan elmúltak, mire a mentő beért vele a korházba Tamás tünetmentes volt. A gyermekorvos, Dóri jelenléte olyan volt számomra, mint egy angyalé, jött velünk mindenhova, és amit nem értettem azt elmagyarázta. Volt, hogy helyettünk beszélt, mert nehezen tudtuk összeszedni a gondolatalinkat, ő szakszerűen tudta elmondani azt, amit mi hétköznapi nyelven fogalmaztunk volna meg. Aznap rengeteg viszgálaton esett át Tamás. A nap végén tudtunk csak beszélni az orvosával, aki miután átnézett minden leletet, minden eredményt, azt mondta, hogy tulajdonképpen minden lelete rendben van! Semmilyen rendellenességet nem mutatnak a vizsgálatok, de mivel nem hétköznapi tünetek voltak ezek, ezért ő azt javasolná, hogy Tamás maradjon bent, egy néhány napos megfigyelésre. Átbeszéltük a dolgot Tamással, és úgy döntöttünk, hogy mivel jelenleg stabilinak tűnik az állapota, és nem szerettünk volna mégjobban megterhelni a pénztárcánkat biztosítás hiánya miatt, ezért saját felelősségre elhagyjuk a korházat, és megpróbálunk mielőbb hazajutni. Az orvos tiszteleben tartotta a döntésünket, de elmondta, ha bármi történne, ennek ellenére is bármikor visszamehetünk, ha úgy adódna.

Tamással kijöttünk a korházból és visszamentünk a hotelbe. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk haza. Tudtuk, hogy ő nem fog tudni vezetni, de tudtuk, hogyha más is vezetne, az is kockázatos lenne azért, mert akár útközben is történhet vele valami, ahol tényleg soká érne oda bármilyensegítség is, ha épp erről lenne szó… Ezen a napon délután megérkeztek a szüleim a MABAVIT-re, telefonon értekeztünk és a késő délutáni óráktól már anyukám tudott vigyázni Kristófra! (Kristóf egyébként teljesen jól viselte az idegen felügyeletet, miután elmentem csak két percet sírt, még magam is meglepődve láttam, hogy Ödön karon fogva sétál ki vele az étkezőből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Le a kalappal előttük! 😀 ) A másnap pihenéssel telt Tamás számára, a fejfájása viszont ismét előjött és nem akart szünni. Az esti órákban egyik pillanatról a másikra ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint előző nap az ebédlőben. A legközelebbi orvosi ügylet a MABAVIT helyszínén, a Főnix Csarnokban volt, oda átsétáltunk vele, de ott is rögtön a mentőautóba ültették, és egyenesen a neurológiára küldtek bennünket. Kristófra anyukám vigyázott, így én tudtam Tamással menni a mentőautóban. Úgy ültem, hogy végig láttam Tamás arcát, és láttam rajta, hogy nagyon nincs jól. A telefonomon gyorsan zsoltárokat kerestem ki és ismételgetve, fennhangon olvastam fel őket:

„Erős vár az Úr neve, oda fut az igaz és védelmet talál... Ezért ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek és megsegítlek és győzelmes jobbomon támogatlak.” Péld. 

Majd énekeltem:

„Bízzál én lelkem! Bízzál Istenben! Bízzál én lelkem! Bízzál lelkem Istenben! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a nehéz idők elmúlnak! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a gondjaid elfutnak! Bízzál lelkem Istenben!” 

Amikor megérkeztünk a neurológiára egy sor újabb vizsgálat után felvették Tamást az osztályra, és azt mondták, hogy most már az életével játszik, ha nem marad bent. A tüntetek most sem voltak tartósak, igazából, ahogy jöttek úgy el is múltak, egy kivételével, kettőslátása volt. Másnap egy MR vizsgálatra küldték, ahol kiderült, hogy mi okozta az eddigi tüneteket. Az agyban lévő 3 fő véna közül 2 teljesen, 1 pedig részlegesen elzárult nála. Azt mondták, hogy életveszélyes állapotban van és gyorsan átszállították az intenzív osztályra, ahol nagyon hamar elindíthattak neki egy speciális kezelést. Vérghigítót kapott infúzióban, közben 4 óránként vért vettek, tőle, hogy ellenőrizni tudják a vérsűrűség szintjét és ahhoz mérten tudják növelni, vagy csökkenteni a vérhigító mennyiségét.

Az orvosok értetlenül álltak Tamás diagnózisa és az ő szemmel látható fizikai állapota előtt, mivel Tamásnak a kettőslátáson kívül semmilyen más tünete nem volt. Csodaként emlegették, hogy Tamás nem fekszik félbénultan, mint mások ugyanilyen diagnózissal. Mi pedig tudtuk, hogy ezt a csodát csakis Isten tudta kimunkálni, és hogy ez csakis az ő megmentő kegyelméből lehet így. Közben folyamatosan kaptuk az ifnókat, hogy rengetegen imádkoznak értünk, és annyira éreztük Isten jelenlétét, hogy Ő valóban a tenyerén hordoz bennünket. Olyan csodálatos volt ezt valóban megtapasztalni. Volt bennem aggódás, de Isten bennem való munkálkodása álltal, egy nyugod, higgadt, reményteljes aggódást élhettem meg.

Amikor nem a korházban voltam, akkor a MABAVIT programjain vettem részt. Sokan odajöttek hozzám és könnyes szemmel kérdezték, hogy mi van Tamással… ilyenkor én nyugtattam meg mindenkit, hogy Tamás jól van, Isten kegyelme által jól van!, és hiszem, hogy teljesen fel fog épülni! Ezt szent meggyőződéssel hiszem most is, és már akkor is így beszéltem erről, és meséltem energikusan mindenkinek, aki csak érdeklődött Tamás állapota felől. Minden eggyes alkalommal örültem, amikor odajött valaki hozzám, és volt ilyen bőven, tényleg!, de egyáltalán nem esett a nehezemre, hogy mindenkinek elmondjam, hogy habár Tamás még korházban van, de az orvosok is csodaként emlegetik az ő állapotát és ISTEN KEGYELME ÁLLTAL a körülménykehez képest jól van, és hittel hiszem, hogyha Isten eddig ilyen kegyelmes volt, akkor ezután is kiemeli őt ebből a betegségből. Mindeközben a háttérben elkezdtem intézni a papírokat.

Elkezdtem felkutatni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnánk Tamás korházi ellátására támogatást találni. Isten ebben is csodálatosan vezetett, kezdetben egy nagyon kedves debreceni testvérnő Gyöngyi, segített eligazodni, melyik hivatalt hol találom… nagyon sok falba ütköztem, de Isten minden egyes zárt ajtó után egy újat kinyitott, olyan embereket vezetett elém akik, segítőkészek voltak és bátorítottak. Útközben sok kiskapus megoldásról kaptam „fülest”, de Isten úgy vezetett, hogy egyikkel se alkudjak meg, hanem tapossam ki a legtisztább és egyben legkeményebb, legelérhetetlenebbnek tűnő egyenes utat, tegyem meg az én részem, és a lehetetlennek tűnő részt bízzam rá. Rengeteg utánnajárás, rohangálás, sorszámhúzás, ide menjek-oda menjek, kérvényt írjak, papírokat töltsek kis, meghatalmazást kérjek, ide írjak alá-oda írjak alá… után sikerült elintézni, hogy Tamás korházi ellátásának nagy részét a Szerbiai Állami Egészségbiztosító átválallja. A fennmaradó költségeket pedig, hála Istennek, a felajánlásokból tudtuk fedezni. Egy teljes hétbe telt, míg ezeket a papírokat elintéztem és beadtunk, elfaxoltunk mindent mindekinek, ez idő alatt pedig teljes erővel mentem mindenhova, fedeztem fel az ismeretlen magyarországi ügyintézést, fedeztem fel a teljesen ismeretlen várost, küzdöttem meg a 43 fokos mellegel…

A mottóm egy felirat lett, amit a debreceni református kollégium belső homlokztatán olvastam:

„Imádkozz és dolgozz”.

Nagyon sok emberrel beszéltem, akik éreklődtek Tamás állapota felől és többször éreztem azt, hogy elbízottnak tartanak amiatt, ahogy erről, az egész helyzetről beszélek… Volt egy pont, amikor kezdtem már rosszul érezni magam azért, mert ilyen jól veszeme a lapokat, és hogy tényleg ennyire töretlenül, hittel bizakodva megyeke előre. Isten viszont rámutatott, hogy ez miatt ne legyen lelkiismeretfurdalásom, mert ezt az erőt Tőle kapom! Ne érezzem magam rosszul attól, hogy az Úrtól vagyok elbízva! Kicsit olyan megfoghatatlan ez, nehéz szavakba önteni mit is éreztem. De tudtam, hogy Istentől kapok erőt mindnre!

A MABAVIT vasárnapján hazautaztam Kristóffal. Másnap apukám visszavitt engem és anyósomat Debrecenbe, ahol a helyi gyülekezet biztosított szállást a számunkra és a kedves testvérek (angyalok) napról napra elláttak minket élelemmel. Anyósommal együtt támogattuk Tamást. Ez idő alatt, a mi egyébként is jó kapcsolatunk, tovább erősödött és mélyült. Apukám csak sofőrként hozott minket, ő még aznap hazaindult. Másnap értekeztünk csak vele, és megtudtuk, hogy nem volt felhőtlen a hazaútja. Az otthonától kb. 10km-re egy megtermett őzbak kiugrott az autója elé. Apukámnak semmi baja nem esett, az autó lámpája tört csak össze, az őz azonban életét vesztette… Hátborzongató volt ezt hallani, tudni, hogy az ördög ennyire megpróbál bennünket, de hihetetlen volt megtapasztalni azt is egyben, hogy bármennyire próbálkozik az ördög, Isten határt húz neki. Eddig mehetsz csak, tovább nem!

Tamás összsesen 3 hetet töltött korházban. Ma már itthon lehet a családjával, még gyengének érzi magát és a látása is a délutáni órákra gyengül, de napról napra javul és erősödik.

Hisszük, hogy Isten időzítése a legjobb! Hisszük, hogy nem véletlen történt ez az egész pont Debrecenben, ahol az ország legszínvonalasabb stroke központja van az Egyetemi Klinika keretein belül. Hisszük, hogy nem véletlen történt pont a MABAVIT-on, ahol körülbelül 3000 résztvevő többször is közösen imádkozhatott értünk. Hisszük, hogy a mi részünk ebben az egészben pedig az volt, hogy a pihenés helyett a szolgálatot választottuk, ami lényegében Tamás életét mentette meg.

Isten megpróbált bennünket, de Ő egyben elkészítette a menekülés útját is a számunkra!

Isten sokszor nem a bajtól, nehézségektől, betegségektől ment meg bennünket, hanem azokból emel ki, mert ez nagyobb megtapasztalás és jobban tükrözi az Ő dicsőségét.

Köszönjük szépen mindenkinek, aki imádkozott és imádkozik értünk! Jó az Úr! Hatalmas imaösszefogásnak és imameghallgatásnak lehettünk a tanui! Csodálatos volt ezt megtapasztalni!

Kosányi Debóra

Repülésre tervezve

Folyamatosan a gyengeségeimmel, erőtlenségeimmel szembesülök az utóbbi időben. Gyengének tartom magam. Kislányként is így gondolkoztam magamról, s volt is ennek alapja. Az Úr nem széles vállakkal tervezett engem, többet is voltam beteg, mint a testvéreim, így nem kaptam ugyanazt a terhelést. Ha gabonát hordtunk aratás után a padlásra, akkor az én vödrömbe figyelmesen kevesebb került, vagy eleve kisebb vödörrel indultam neki a munkálatnak, mert tényleg nem bírtam ugyanannyit, mint a nővérem, aki szemmel láthatóan több izomsejttel született.

Egyszer mégis nagyon erős tudtam lenni, de ez csak egyszeri alkalom volt… és azt hiszem ez volt az első eset, amikor valami természetfeletti erőt tapasztaltam. Egyik nagyobb unokatestvéremmel, kézzel fogdostuk a halakat a patakban. Ő egy hatalmas kő alól szedegette ki a halacskákat én meg a kövön ugrálva örömködtem a zsákmánynak. Egészen addig, amíg a kőtömb kettétört és beszorította a nálam nagyobb fiú kezét. Fájt is neki, segítség sem volt a közelben, nem mertem otthagyni, hogy felnőttért szaladjak, a kőtömb meg borzasztó nehéz volt. Meg sem tudtuk moccantani.  Aztán egyszer valahogy, azóta sem tudom, hogy de meg tudtam emelni annyira azt a sziklatömböt, hogy kiszabadult az unokatestvérem keze.

Aztán felnőttem, és az identitásom része lett a gyengeség. Egészen addig, amíg rádöbbentem, hogy ez helytelen. Amíg Isten elkezdte kommunikálni felém, hogy ő nem így gondolkodik rólam, hogy erőssé, harcossá, győztessé akar tenni. És képes rá. Mert Ő egy erős Isten, nincs senki Hozzá fogható. S ahogy akkor segített felemelni a követ, ma is erőt tud adni, amikor krízishelyzetbe kerülök, amikor elfáradok, elbukok, falakba ütközök, és szembesülök a gyengeségeimmel, vagy csak a hétköznapokat kell végigcsinálni szépen, győzelmesen.

Mert az Isten ereje elérhető.

Még Pünkösd előtt pár héttel a szívembe íródott ez az Ige:

Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig. ApCsel 1:8

A Szent Szellem átformálta teljesen a tanítványokat. Mert az az Isten, aki gyermekként született és köztük élt, akit láttak tanítani, gyógyítani, meghalni és feltámadni most már bennük élt, és általuk munkálkodott.

Ezt ma is olyan csodálatos megélni. Mindennél felemelőbb látni számomra azt, amikor Isten kezébe vesz összetört, sérült, tönkrement emberi életeket, akiket az ellenség megcibált, kifosztott és felemeli őket, megmutatja rajtuk az Ő dicsőségét, erejét. Mert Ő örömmel tesz ilyeneket. Mert meglátja a megtört szívűt, észreveszi a gyengét, felemeli a görnyedezőt, s az erőtlen erejét megsokasítja.

…azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket. 1.Korintus 1:27 

Felismertem két tévedést a gondolkodásomban Isten Szellemének erejével kapcsolatban. (Természetesen nem csak ez a kettő létezik, de most ezek foglalkoztattak.)

Az egyik az, hogy úgy gondolkozok róla, mint egy személytelen erőről, és saját elképzeléseimet szeretném megvalósítani a segítségével. A Szent Szellem Isten maga, a harmadik isteni személy, és általa az erőt arra kapom, hogy betöltsem a Tőle kapott rendeltetésem. Amikor erőtlenségekben találom magam egyfajta jelzés is lehet, hogy rossz úton haladok és a magam útjain, a saját erőmből kínlódok, újratervezésre van szükség. Ha csak rólam van szó, s a hatalmas egóm tölti ki a lelkem, ott nincs sok hely bennem az Istennek.

Hiszen maga Isten az, aki bennetek munkálkodik. Segít benneteket, hogy akarjátok azt tenni, ami Istennek örömet okoz. Ő ad hozzá erőt is, hogy valóban meg is tudjátok tenni ezeket. Filippi 2:13

A másik tévedés az az, hogy egy egész életre, de legalább egy egész hétre előre szeretném érezni az erőt, ami végigvisz az úton, amin járnom kell.  De nem érzem, és ez kétségbe tud ejteni. Mégis amikor eljutok a kihívásokhoz, feladatokhoz és megélem őket, azt tapasztalom, hogy ha az Úrral szoros közösségben maradok átsegít, megerősít, és ad erőt, csak kell mennem, kell csináljam, s útközben megkapom mindazt amire szükségem van.

Olyan, mint a manna a pusztában Izráel népének. Nem raktározhatták el, mert megromlott, ha hagytak másnapra is belőle (csak szombatra szedhettek két adaggal). Nap, mint nap újra ki kellett menni a harmat felszáradása után és összegyűjteni az egészen estig energiát adó táplálékot. A déli órákra már felszáradt, eltűnt a manna.

Hajlamos vagyok aggódni, hogy mit hogyan élek meg holnap vagy holnapután. Az Ige arra tanít, hogy elég minden napnak a maga baja, és teljesen káros és fölösleges aggódni a holnap miatt.  Erre az egy napra viszont keljek fel és gyűjtsem be a lelkemnek fontos táplálékot.

Isten Szentlelke nem véletlenszerűen jön és tesz erőssé, tölt be örömmel, ad világosságot, bátorságot, bűnbánatot, s ami csak kell.  Nem ez a szabály, még ha vannak is kivételek. A szabály az, hogy: „közeledjetek az Istenhez és ő közeledni fog hozzátok”… „hogy kérjetek és adatik, keressetek és találtok…” és hogyne adna Isten Szentlelket azoknak, akik őszintén, kitartóan kérik.

Jézus életében azt látjuk, hogy korán reggel még pirkadatkor imádkozott, kereste az Atya jelenlétét, elkérte az erőt arra a napra. Sokáig nem gondoltam arra, hogy jelentősége lenne annak, hogy mikor imádkozom. De azt látom, hogy ha nem a nap elején teszem, akkor később általában leterheltebben, bűnbánattal tudok csak jönni. És Isten fogad bármikor, bárhogy, de milyen jó lett volna szellemileg is jól tápláltan kezdeni a napot.

A pünkösdi Istentiszteleten a lelkipásztorunk egy papírból hajtogatott repülővel és fikarcnyi fizika ismerettel szemléltette a Lélek „tolóerejét”. Ha eldobjuk, egy ideig száll a kis papírrepülő, a tolóerő viszi előre, a szárnyak kialakítása miatt a felhajtó erő segíti a levegőben maradni, aztán a gravitáció és lelassulás miatt előbb utóbb földet ér. Ahhoz hogy újra szálljon, külső segítségre, újabb tolóerőre van szüksége.

A gravitációt sajnos nem tudjuk ebben a földi életben megszüntetni, de a Szent Szellem erejével, az Istennel való közösségben újra meg újra felül tudunk emelkedni rajta, ha lelassulunk, újra kérhetünk Isten hajtóerejéből, mert mindannyian repülésre vagyunk „tervezve”. Győzelemre, szárnyalásra, Isten dicsőségének visszaragyogására…

Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. Ézsaiás 4: 3O,31
Erőről erőre jutnak, míg megjelennek Isten előtt a Sionon. Zsoltárok 84:8 (Károli ford.)

Pápai Márta Zsófia

Isteni nézőpont

Ebben a januárban csak négy vizsgám volt. Ebből hármon megaláztak és kettőből ismételni kellett mennem. Az egyetem egyébként sem a szívem csücske, … nem tartozom azon szerencsések közé, akik gyerekkoruk óta tudták, mik akarnak lenni, és azok közé sem, akiket Isten ebben a kérdésben „egyenes” úton vezetett.

Reméltem, hogy majd az úton (3-ad éves vagyok) egyszerűen rám tör, hogy mennyire szeretem a szakmát, amit csak hivatásként lehet űzni, mert hát napi 8 órákat leülök a témákon, okítanak, terelgetnek, gyakorlat is van. Vagy gondoltam, ha csordul az áldás a fejemre, akkor megnyugodhatok abban, hogy Isten ott akar látni ahol vagyok. Olyan jó lenne megnyugodni, befejezni ezt az állandó harcot, amibe néha úgy érzem beleköszvényesedtem.

Tavaly megfogalmaztam, mi nekem ez az élethelyzet: egy szoros koporsó, amibe pont annyi levegő van, hogy ne tudjak belehalni.

Ez a félév máshogy telt. Nyáron megértettem, hogy nem kell szeretnem az egyetemet, és attól Isten még akarhatja, hogy itt legyek. Már régen kibukhattam volna, mert így teljesíteni erő feletti,de Isten csak felhasználja valamire ezt a 4 évet. (Ugye?)

Ez a békesség sokáig elkísért. Egészen pontosan januárig, ahol azt terveztem, hogy ripsz-ropsz hazajövök a letudott megmérettetések után feltöltődni. Nem így lett. A tanáraim többszörösen az arcomba dörgölték, hogy kevés vagyok, alkalmatlan, hogy az vagyok, akit ki kéne szórni innen, hogy süt rólam, hogy amit csinálok, nem szeretem.

Nem volt válaszom. Tényleg nem. Fájt, hogy a nehezen megtermett békémbe belerondítanak részben jogosan, de főleg jogtalanul. Míg bekuckóztam a takaró alá és mozdulatlanul átadtam magam a keserűségnek, a félelemnek és a tehetetlenségnek, kimondtam, hogy nekem nem vigasz, hogy Isten mellettem van. Mert igazából nem elég, hogy velem van, jöjjön már a válaszaival. Cél nélkül én nem tudok tovább itt maradni, ahol csak csalódás ér. Kellett egy kis idő, míg a fejem felemeltem és felolvastam a következő igét:

"Kiszabadított bennünket a halálos veszedelemből, sőt, ezután is meg fog szabadítani. Őbenne reménykedünk, hogy a jövőben is mindig megszabadít." 2Kor 1:10, GNT fordítás

Akármennyire is hajlamos vagyok a hitetlenségre és a kételkedésre, nem tudom semmissé tenni azokat a csatákat, amiket Isten nyert meg nekem. Ilyen mondjuk az előző 4 teljesített félév, a kegyelem ösztöndíj, az ajándékba kapott barátságok, dobozolt meglepetés ebédek, az, hogy változom, hogy tűri a természetem.

De ha távolabbról nézem, akkor sikerült megtérnem, engedni, hogy Jézus rendelkezzen az életemmel, lélekgyümölcsei közül már több van, mint ami a bemerítésemen volt, hajlandó vagyok engedelmeskedni és néha az is összejön, hogy ehhez kevés meggyőzés kelljen. A repedt nádszál és a pislákoló mécses még ma is kedves Istennek, ahogy a megtört szív is.

Jézus most velem olyan volt, mint Péterrel a nagy halfogáskor. Szerintem, valahogy így hangozhatott a beszélgetés, belső gondolatokkal együtt.
J: Evezz a mélyre és vesd ki a hálót!
P: Ööööö Jézus?! Figyelj! Te a tanításban vagy jó, én a halászásban. A fogásnak vége, de hogy lásd nekem van igazam bemegyek. Meg nem is mondanék szívesen ellent neked. … A te szavadra evezek és kivetem a hálót. (Majd nézd mi fog történni.)
S amikor ezt megtették,olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik.” (Lukács 5 1-11 alapján)

Jézus látta Péterben azt, aki majd az Ő szavára hinni fog. Látta benne az emberhalászt azt, aki majd legelteti a bárányait és azt is,aki szenvedni is fog Érte.

Jézus ugyanezzel az indulattal tekint rám is. Van hogy úgy dönt és ad nekem is szakadozó hálót a hitetlenségemre, azért, hogy megmutassa ki vagyok egyedül, és vele ki lehetek. De ha jobban belegondolok, újra reménykedni kezdek, és én hinni akarok, addig, amíg csak tudok! És több,mint elég, ha Isten jön velem.

Igaz vagy hamis?

“Ők minden nap keresnek engem, szeretnék megismerni utaimat, MINT egy olyan nép, amelynek tettei igazak, és nem hagyja el Isten törvényét; IGAZ DÖNTÉSEKET KÉRNEK tőlem, szeretnének Istenhez közel lenni. Miért böjtölünk – mondják -, ha te nem látod meg, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla?

De hiszen ti a böjti napokon is meglátjátok kedvteléseteket, mert robotosaitokat hajszoljátok. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt, bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban.” Ézsaiás 58:2-4

Megakadt a szemem az Úrnak leplezetlenül kitárt, „smink nélküli” gondolatain az Ő népének életvitelével és hitgyakorlásával kapcsolatosan. Látszólag minden nap keresik Őt, meg szeretnék ismerni útjait, MINTHA igazán szándékukban állna követni az Úr törvényét és ragaszkodni hozzá. Előtte nincs titok, nem működik nála a képmutatás, amit sokszor még mi magunk sem akarunk észre venni: van úgy, hogy reggel úgy tűnik, álmosan keressük az Urat, aztán elkezdődik a nap és tetteinkkel (feladatainkban vagy választásainkban) mégis kedvteléseinkben járunk, bármit is jelentenének azok nekünk személyesen. Lehet, hogy megvannak a kísértéseink, az időrablóink vagy olyan kapcsolati vagy más életterületen való bonyodalmaink, amelyek nem követnének, ha mi valóban követnénk az Urat. Van-e győzedelmes életünk az Úrban vagy csak úgy teszünk, mintha lenne?

14702326_1775529472671808_7741122658506718351_n

A hétvégén egy konferencián a győzelemről hallottam és mélyen bevéstem néhány gondolatot. Az egyik az, hogy nem kell győztesnek mutatnom magam, ha nem vagyok az. A link életvitelből, a kudarcokból felállni úgy lehet, ha beismerjük előbb, hol is vagyunk és milyen istent követünk. Nem kell úgy tennünk, mintha a helyünkön lennénk, ha nem vagyunk ott. Egyébként hogyan kaphatnánk segítséget, hogyan nézhetnénk szembe mindazzal, ami nem igazi és hogyan tudnánk őszintén keresni az igazit? Hozzá lehet szokni az „úgy teszek, mintha” életvitelhez. Elég kicsiben kezdeni a megalkuvást, aztán már egyre könnyebben megy… Úgy, ahogy a képmutatás is. Amíg el nem jön a vihar vagy a bukás, amíg a lejtőn lefele meg nem állít az Úr és nem szembesít azzal, hogy bár külsőleg lehet, hogy megfeleltünk, de Nála a „link gyötrelmeink” kétszer semmit nem jelentenek. Az már szíven találja viszont, ha látja, hogy magamra ismerek,  ha megtörik a látszatok hajhászása és kész vagyok leszámolni vele. Akkor …

„A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki, igazán hirdeti a törvényt. Nem alszik ki és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön. Tanítására várnak a szigetek.” Ézsaiás 42: 3-4

Ma reggel, ha megállsz az Úr előtt, mi az, ami igaz és mi az, ami hamis az életedben? Félelmetesen hangzik, de nincs mit veszítened, csak akkor, ha nem nézel szembe ezzel a kérdéssel. Az Úrral való felhőtlen kapcsolatot a mennyben majd élvezhetjük, de már itt is nekiláthatunk a felhőtlenítésnek, sőt, neki is kell látnunk. Hamis lélek nem megy oda be, jó lesz mihamarabb megválni minden hamisságtól, ami még ott lappang bennünk vagy körülöttünk. Hamis győzelmekkel nem lehet a látszatot a végtelenségig tartani. Egyébként is jobb az igazi, nem? 🙂

Háborús övezet

Emlékszem arra az időszakra az életemben, amikor szinte folyton padlón éreztem magam.  Egyszerűen összejöttek a dolgok, betegségek, feszültségek a családban, problémák a szeretteimmel. Nem értettem mi zajlik. Tele voltam félelmekkel, kétségekkel, zavartsággal.

7b43551b7d4a8ab3ea5a4e1f6e0f5c7f

Egyszer csak bevillant, hogy az életem egy háborús övezet, s a legnagyobb probléma az, hogy nem vagyok ennek a tudatában. Mi van, ha minden összefügg, és támadás alatt vagyok, vagyunk. S csak föl kellene állni, felvenni a megfelelő öltözetet és harcolni?

Ó, tudtam én, hogy a keresztyén élet egy harc, de az évek során belefáradtam ebbe a hozzáállásba, s csak élvezni akartam mindazt, amit Isten adott, felpolcolt lábakkal, háborítatlanul.

Az évek során kaptam két számomra nagyon drága nevet az Úrtól. Az első a „harcos” volt. Nem vagyok harcias természetű, annyira nem illett ez rám, de megértettem, hogy Isten azért ad egy új nevet, mert ebben kell az Ő segítségével megerősödnöm. Többé nem vagyok tehetetlen, körülményeim, gondolataim, érzéseim, mások véleményének a játékszere. Harcos vagyok. Az Úr harcosa, magamért és másokért.

Néha elég, ha tesszük a dolgunkat, engedelmeskedünk Isten Igéjének, kapcsolatban vagyunk az Úrral. Elég ahhoz, hogy tartsuk a frontot. De van, amikor többre van szükség. Harcolni. A térdeinken, vagy böjtölve, Isten Igéjével visszaszorítani a nyomuló ellenséget, aki elsőre úgy tűnik, nem akar sokat: csak egy gondolatot elültetni a fejünkbe s ott terebélyesre növeszteni, vagy csak egy érzést becsempészni, ami kiteljesedve családokat, életeket tehet tönkre. Az ellenség célja mindig az, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Ezt látnunk kell bármilyen csábító az „ajánlata”.

„Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki harcosává fogadta." 2. Timóteus 2,4

Beleelegyedni. Azt hiszem ezt csináltam. Az igazi harcok helyett apró fölösleges csatácskákba keveredtem kívül és különösen belül, amik szépen elfeledtették velem, hogy igazából hadiállapot van. A világ értékrendje kezdte felhígítani bennem az igazságot. Apróságokon problémáztam, azokon a fölösleges kilókon, a másik rosszkedvű hozzászólásán, a harmadik áldásain, gyülekezeti formaságokon…

Dávid egyik kedvenc alakom a Bibliából. Most mégis élete legnagyobb bukását említem meg. Paráznaság és gyilkosság. Olyan ártalmatlanul kezdődött. Hazament a harctérről, míg a hadsereg továbbra is csatákat vívott. S csak szemlélődött, nézelődött, aztán látott olyasmit, amit nem kellett volna látnia, néznie, és az események pörögni kezdtek… Nem volt a harcban, a helyén.

Eltelt néhány év, a harcos név hordozásával a szívemben. Voltak sikereim, annál több kudarcom. Összetört szívvel kértem az Urat, hogy tanítson jól harcolni, ne csak küszködni.

És ekkor egy másik nevet adott az Úr.

Diadalmas győztes vagy! Általam. Ezt suttogta a szívembe. Az én oldalamon mindig győzhetsz. Ne hidd el a Sátán hazugságát, hogy képtelen vagy a győzelemre! Hiszen Igém mondja, hogy a kísértéssel együtt elkészítem a szabadulás útját is. Ott van, mindig a lehetőség Velem, Általam, az Én igazságom, az Én erőm, az Én hatalmam és kegyelmem által, hogy győzz kis és nagy harcaidban. Győzelmes jobbommal támogatlak, s átvezetlek minden időszakon, ami rád vár, győzelemmel.

 Ez a te neved is, nem csak az enyém. Olvasd csak!

Hálás vagyok Istennek, Aki Krisztus uralma alatt mindig diadalmenetében vezet bennünket! 2. Korintus 2:14

Tarts ki a harcokban.  S ha most tudatosult benned, hogy hadiállapot van, kérlek, állj fel és harcolj. Krisztus harcosa vagy! Győztes vagy!

Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.
Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. 
Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok. Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével. Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. Efezus 6,10-17

Haragszom, jaj, mit csináljak? – 2

„Akár szeretnénk, akár nem, a harag időnként felüti a fejét. Így vagyunk megalkotva. Ne essünk kétségbe, s ne engedjük, hogy a Sátán vádoljon ezzel. Rajtunk áll, hogy engedjük-e hogy bukott emberi természetünk romboló erővé formálja, vagy imával, Isten Igéjével és a Lélek vezetésével megtaláljuk a módját annak, hogy betöltse valós rendeltetését.” ( 1.részből)

Mielőtt rátérnék, ígéretemhez hűen azokra a gyakorlati dolgokra, amelyek segítenek indulataink, haragunk helyes kezelésében, uralásában, szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire fontos tudatosítani a személyes felelősségünket.

Tisztában vagyok vele, hogy sok embernél ez alapból működő dolog. De sajnos mindig vagyunk olyanok, akik bizonyos okok miatt könnyebben belegabalyodunk az ellenség fondorlataiba, s elhisszük, hogy tehetetlenek vagyunk, s valamiféle hamis nyugalmat keresünk azáltal, hogy lelkünk mélyén vagy akár kimondva is másokat okolunk kudarcainkért, problémáinkért. Kiborulásainkért is könnyen mást teszünk felelőssé. Tudjátok valahol ez az Édenkertben kezdődött, de sajnos azóta is népszerű stratégia.

Én sokáig imádkoztam valahogy így, hogy „Uram könyörülj rajtam, hogy ne legyek mérges, ideges. Ne törjön rám a harag mindent elöntő érzése, szabadíts meg Uram ezektől, nem tudok mit tenni, tehetetlen vagyok velük szemben. Sose láttam, hogy kell ezeket legyőzni, kezelni, de neked biztos csak egy szavadba kerül…” Ilyen kérésekkel ostromoltam az Urat, és nagy csalódottságomra nem változtak meg az érzéseim.

Olyan butaság volt ezeket kérnem, mintha azért könyörögnék, hogy Istenem szabadíts meg a fájdalom képességétől, kérlek, tégy valamit, hogy soha többé ne érezzek fájdalmat! A fájdalom ugyanúgy része a normális működésünknek, mint a harag. Nagyon nagy bajban lennénk, ha nem érzékelnénk a fájdalmat, nem ismernénk fel a problémáinkat, nem előzhetnénk meg a korai diagnózissal sok sok bajt.

A bűn az ajtó lőtt leselkedik, rád van vágyódása, DE TE uralkodjál rajta. 1. Mózes 4:7b

Én vagyok a felelős, és Te vagy a felelős, hogy mi előtt nyitod meg az ajtód. Isten erőt ad, segít, vezet, tanácsol, de a döntéshelyzetben nem fog helyetted dönteni, ez a Te felelősséged. Azokban a kritikus pillanatokban neked kell becsukni a szád, s összeszorított fogaidat ellazítva imádsággá formálni frusztrációidat. Neked kell elvonulni, s számolni, vagy igéket pörgetni a fejedben. Neked kell ökölbe szorított kezedet simogatásra tárni. S amikor jól döntesz Isten melléd áll, megerősít, adja az Ő erejét, hogy kibírd, végig tudd csinálni, bármivel is kell szembenézz. Megmagyarázhatatlanul, mélységesen eláraszt békességével.

young-woman-sad

Az alábbi gyakorlati tanácsok, személyesen nekem sokat segítettek. A teljesség igénye nélkül szedtem csokorba. Személyre szabottan használjátok, gondoljátok tovább:

  • Alakítsd úgy az életed, napirendedet, amennyire tőled telik, hogy megfelelően kipihent légy. Ideális, ha éjfél előtt már alszol egy keveset. Ha fáradt vagy, ingerküszöböd sokkal alacsonyabb. Ha mégis elkerülhetetlen a fáradtság, kimerültség fokozottan kell őrködjünk ilyenkor szavaink felett. Nekünk nőknek a menstruáció előtti, alatti időszak is ilyen szempontból tudatosságot, odafigyelést igényel.
  • Az alváshoz szorosan hozzákapcsolva említeném a kiegyensúlyozott táplálkozást, mozgást, friss levegőn való tartózkodást. Testünk hordozza a lelkünk, hatással vannak egymásra. A józan ész határain belül óvnunk, edzenünk, vigyáznunk kell, mert eszközünk, míg benne élünk, és meghálálja. A finomított élelmiszereket érdemes kerülni, mert a vércukor ingadozás a kedélyállapotunknak sem kedvez.
  • Gyakorold az önuralmat más területeken is: étkezés, költekezés, mozgás, okos telefon, számítógép használat. A hatása általános, a haragod kezelésében is érződni fog.
  • Adj időt magadnak, hogy egy konfliktusban, nevelési helyzetben, vagy családi perpatvarban át tudd gondolni helyzetet.
    A hirtelen haragú bolondságot követ el. Példabeszédek 14:17
    

    Egy vita hevében nem biztos, hogy józanul tudjuk megítélni a dolgokat. Ne beszéljünk, ne hozzunk elhamarkodott döntéseket, kijelentéseket ilyen nyomás alatt. Kevés kivételtől eltekintve mindig el lehet vonulni egy csendes fohászra, vagy sírni egyet mérgünkben. Egy mosdó, egy udvar, egy kamrácska akad, ha keressük.

Mielőtt beszélnél haragodban, gondold, át milyen hosszú távú következményekre számíthatsz. Játssz a gondolattal. Megéri?

  • Úgy gondolom a humor egy hatalmas ajándék. És állítom, hogy lehet fejlődni benne. Mi köze van a haraghoz? Nekem sokat segít, ha bosszankodás és mérgelődés helyett egyszerűen nevetek egyet egy abszurd helyzeten, akár a saját hiányosságomon, tévedésemen is. A humor átlendít egy-egy kínos, nehéz pillanaton, akik veled vannak is felüdülnek, ha humorral közelítesz meg egy problémát. Ha sokadszorra szaladsz vissza reggeli induláskor valamiért a lakásba, mi lenne, ha bosszankodás helyett egyszerűen nevetnél egyet. Elsőre furcsa lesz, idegen, de végül a gyermekeidnek is lesz még egy mintájuk kellemetlen, frusztráló helyzetekre.
  • És végül a legfontosabb: Isten belénk helyezett mindent, ami alkalmas arra, hogy keressük és megtaláljuk a Vele való bensőséges kapcsolatot. Mint a GPS a műholdakra csatlakoztasd rá érzékelőidet Isten hullámhosszára. Kezd vele a napot! És keresd őt, amikor csak teheted. Nézd csak, Dávid hogy ír erről az élő, működő kapcsolódásról, vezetésről:
    Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm. Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert jobbomon van. Zsolt 16:7

Sokat beszélünk erről, mégis nagyon nehéz ezt tenni, mert az ellenségnek cseppet sem érdeke ezt ölbe tett kézzel végignézni. Megtesz mindent, hogy különféle dogokkal megzavarja a kapcsolódást Isten és közted.

A harag az egyik legnépszerűbb csatornája. Ahogy jössz-mész a világban mindenhol felüti a fejét. A közvetlen környezetedben és benned is. Ne csatlakozz rá, bármennyire könnyebb, mint megvárni elcsendesedve a jelt Fentről, a békességet, az igefoszlányt, a kapaszkodót, ami helyes irányt ad elszabadult gondolatainknak. Ha győzelmet szeretnél indulataid felett, hívd be Istent és az ő világosságát a legrosszabb pillanataidba is.

Haragszom. Jaj, mit csináljak? – 1

Ha haragusztok is, ne vétkezzetek, a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek. Efézus 4: 26-27
Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Efézus 4: 31

Már kiskoromban foglalkoztatott az, hogy honnan származik a harag. Miért vannak ilyen romboló érzések az emberben?

Ledöbbentem, amikor sok-sok évvel később megértettem, hogy tulajdonképpen Isten természetében gyökerezik a harag képessége.

„Isten igaz bíró, és olyan Isten, aki minden nap haragszik.” Zsoltárok 7:12

Szeretete és igazságossága nem tűri a bűnt, és haragja a logikus válasz az emberi igazságtalanságra, bűnökre.

Isten a maga képmására teremtett minket. S bár ez a képmás megsérült a bűnbeeséskor, nem törlődött ki teljesen belőlünk.  Amikor haragszunk, általában valami vélt vagy valós igazságtalanságra reagálunk. Erkölcsi érzékenységünk a harag képességével van összefüggésben.

angry-parents-fighting

S eddig rendben is van a történet. De azt látom körülöttem, hogy a harag nem csak egy erkölcsi iránytű. Egy olyan csatorna, amit ha nem a szeretet és józanság irányít, akkor az ellenség kezében óriási pusztítást végez a haragvóban is, de különösen azoknak az életében, akik hatótávolságon belül vannak.

Ezért sok ember fél a harag érzésétől, és teljesen elutasítja, elfojtja annak minden megnyilvánulását. Én is ezt tettem. Gyerekként rendszeresen tehetetlen elszenvedője voltam mások esztelen és megfékezhetetlen haragjának, valószínűleg ezért nyomtam el a haraghoz kötődő érzelmi megnyilvánulásaimat.

Friss feleségként, emlékszem a férjemnek könyörögnie kellett az első néhány év konfliktusai során, hogy merjek megszólalni, mondjak már én is valamit, támadjak, vagy védekezzek! Roppant kellemetlen volt számára, hogy csak állok és hallgatok, és nem tudjuk építően, mindkettőnk aktív jelenlétével lezárni a konfliktust. Valóban nem éreztem haragot. És le is blokkoltam teljesen, amikor arra került a sor, hogy csalódottságomat kifejezzem.

Igazán akkor lett változás ebben, amikor édesanya lettem. A gyermekneveléssel járó felelősség, kimerültség, frusztrációk, kudarcok, és nem utolsó sorban a kisgyermekkor őszinte harag-megnyilvánulásai „megtanítottak” haragot érezni és kifejezni. Tulajdonképpen átestem a ló másik oldalára.

Mivel addigi életem nagy részében ezt szinte sehogy nem tettem, felnőtt fejjel, feleségként, édesanyaként kellett megtanulgatnom, hogy uraljam, és helyes mederbe tereljem, akár a jogos haragomat is. Nagyon nehéz, néha kétségbeejtő időszak van mögöttem, és még mindig nem tudom azt kijelenteni, hogy igazán jól megy ez nekem. De folyamatosan tanulom. Isten elég bőven ellát gyakorló-feladatokkal. És kudarcaimból felemelkedve újra meg újra megvallom, hogy Krisztusban van győzelem mindenféle makacs jellemhibával, romboló szokással szemben is.

Ma már hálás vagyok, hogy mennyei Atyám bölcsen és szerinte való időben felpiszkálta és elkezdte kitakarítani lelkemnek ezt az elzárt, elnyomott részét. Bár fájdalmas, megalázó, magamból kiábrándító időszaka ez az életemnek, elengedhetetlenül szükséges volt.

Elsősorban azért, hogy az tudjak lenni, akinek Ő kitalált és megformált. S mindazt, amit tanulok ezzel kapcsolatban, át tudjam adni gyermekeimnek és azoknak a sorstársaimnak, akik különféle okok miatt hozzám hasonlóan megrekedtek valahol, egy gyermeki szinten indulataik megélésében.

Csak azt tudom megtanítani a harag kezelésében is, amire én magam eljutottam. Ha minden apróságon kiborulok, papolhatok nekik napestig a nyugodt, higgadt viselkedésről, fegyelmezhetek, szavaimnak nem lesz hitelessége. Ez erős motivációm minden területen a növekedésre.

Ma már nem félek a haragtól, nem esek pánikba. Tudom, hogy nem a felébredő harag érzése a probléma. Még akkor sem, ha néha naponta sokszor tapasztalom egy kiskamasz és egy éppen öntudatra ébredő óvodás anyukájaként. Hanem az, ha indulataimat teljesen szabadjára engedem, és a harag befolyása alatt meggondolatlanul beszélek és cselekszek.

A másik probléma pedig az, ha nem tudjuk felmérni azt, hogy jogos-e a haragunk. Ha sokszor tapasztaltunk elutasítottságot az életünkben, és gyógyulóban lévő sebeink vannak, a lelkünkön könnyen félreértelmezzük mások megnyilvánulásait, reakcióit. Sokkal érzékenyebbek vagyunk. Isten világosságára és gyógyító igazságaira van szükségünk ahhoz, hogy józanul, megfontoltan tudjunk reagálni, saját sebezhetőségünk tudatában.

De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak" Mal. 3,20

Ha haragunkban vétkezünk, megbántunk, megsebzünk másokat, tombolunk, kiabálunk, meggondolás nélkül veszekszünk, s engedjük, hogy a harag érzése formálja a szánkat elhagyó szavakat, akkor kényelmes hellyel kínáljuk az ördögöt. Beköltözik az otthonunkba, a munkahelyünkre, megmérgezi a házasságunkat, a családi kapcsolatainkat, utat talál esztelen haragunkon keresztül a gyermekeink zsenge lelkéhez is. S minél gyakrabban engedünk neki, annál nehezebb lesz később leszámolni vele.

Akár szeretnénk, akár nem, a harag időnként felüti a fejét. Így vagyunk megalkotva. Ne essünk kétségbe, s ne engedjük, hogy a Sátán vádoljon ezzel. Rajtunk áll, hogy engedjük-e hogy bukott emberi természetünk romboló erővé formálja, vagy imával, Isten Igéjével, és a Lélek vezetésével megtaláljuk a módját annak, hogy betöltse valós rendeltetését.

Folyt. köv.: Milyen gyakorlati dolgok segítenek indulataink, különösen a haragunk helyes kezelésében?

 

Állj fel és menj tovább!

"Ne örülj bajomnak, ellenségem, elestem ugyan, de fölkelek, mert ha sötétségben ülök is, az ÚR az én világosságom." Mikeás 7:8

Túl sok időt töltöttem már padlón, vagy azon rágódva, hogy miért estem el megint, hogy az életem hátralévő részében megengedhessem magamnak ezt az időpocsékolást.

Gyakran bukok el, és gyakrabban vannak kudarcaim, mint szeretném. És mi az első reakcióm? „Hogy történhetett meg? Hogy mondhattam ilyet? Hogy lehetnek bennem ilyen érzések? Nem vagyok én jó semmire, nem tudok kitartani semmiben, mindenkinél rettenetesebb, gyengébb, kevesebb vagy? Hol vagyok én azoktól a szép szavaktól, amit Isten a szívembe ültetett? Hol vagyok attól, amit Ő elképzelt rólam? Van-e még értelme kínlódni magammal?”

Sokáig csak vergődtem, vívódtam ilyenkor. Napokat, heteket, hónapokat adtam az ellenségnek, hogy örvendezzen felettem. Áttörést az hozott, amikor megtanultam, hogy kikapcsoljam a fejemben ezeket a hangokat. Csak egy dologra figyelni: Fel kell állnom és tovább kell mennem. Harcolnom kell. Bár ingyen kaptam, Istennek sokba került a kegyelem, a sokadik esély újra meg újra. Ne vonakodjak élni ezzel. Ne büntessem magam. Semmi értelme, Valaki már átokká lett értem, Valaki elhordozta a büntetést.

Felállni és menni tovább. Olyan egyszerűen, ahogy járni tanuló, bukdácsoló gyerekek teszik. Nem agyalnak, nem keseregnek, nincs idejük fetrengeni, nem szegi legtöbbször kedvüket a baleset. Járni akarnak, menni, futni, növekedni. Legközelebb nem így esnek el, mást tanulnak meg a dologból. Végül egyre bátrabbak, gyorsabbak, s eljön az idő, amikor már nem kell lesnünk minden lépésüket.

Hajlamosak vagyunk túlbonyolítani az életet. A gyerekeknek még nincs az a katyvasz a fejükben, a lelkükben, ami minket padlón tart. Jó lenne úgy állni fel, mint ők, amikor csalódunk magunkban, amikor a körülmények nyomnak szét, vagy kísértéseknek adjuk meg magunkat.

Hatalmas dolog elindulni, jól startolni. Félretenni a kifogásokat, legyőzni a félelmeket, kétségeket s ráállni Isten útjára. Ami több ennél, kitartóan futni, ha megbotlunk felállni, ha elfáradtunk se adni fel. Ha lelassultunk, felvenni újra a tempót. Végig. Az Atya kitárt karjáig. Az örökkévaló végtelen nyugalomig.

Azt a hangot, ami a fejedben azt mondja, hogy „nem bírod, nem megy ez neked” átprogramozhatod valami mássá: „úgy érzed, nem bírod, de most kell kitartani, most kell belehúzni, és mindjárt túljutsz a holtponton, könnyebb lesz, jön egy lejtő, jön egy hűvös szellő, ami felüdít, új erőre kapsz.

Közel áll hozzám a bibliai párhuzam a hitélet és a futás között. Futással próbálom formában tartani magam. Jót tesz a testemnek, lelkemnek. Jó ideje csinálom rendszeresen, mégis legtöbbször olyan nehézkes. Könnyen mások teljesítményéhez viszonyítom magam, és ez általában nem bátorít.

Tanulom magamhoz mérni a sikereimet s lépcsőnek használni a kudarcokat. Lelki dolgokban is. Csak a tegnapi önmagamnál kell egy lépéssel jobban csinálni, hogy fejlődjek. Nem másoknál, akiknek más az útjuk, más a történetük, máshol tartanak.

Olyan jó belepillantani néha abba, hogy kivé válhatok Isten kegyelméből. Ilyenkor úgy szeretnék mindent egyszerre. Győzelmet, fejlődést minden területen. De nem így működik általában. Lépésről-lépésre növekszik Krisztus uralma bennem. Ha sokat akarok, egyszerre markolni csak elcsüggedek, lehuppanok elkeseredésemben. Ahogy Izráel népe sem tudta egy csapásra legyőzni az ellenségeit, (De csak apránként űzi el előled ezeket a népeket Istened, az Úr5.Móz. 7,22) nekem is állhatatosságra, szívós kitartásra van szükségem, hogy menjek előre a nekem kijelölt futópályán, s birtokba vegyem azt, amit Isten számomra elkészített itt, meg majd odaát.

Szeretem a futás utáni testemben szétáradó kellemes érzést. Hazasétálni, lezuhanyozni. Örülni, hogy végigcsináltam.  Milyen lesz majd, amikor igazából hazaérkezek?

"Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.

Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült." Zsidók 12:1-2