MERT CSODÁK MA IS VANNAK

Bizonyság Isten kegyelméről és szeretetéről

Szerbiában, Szabadkán élünk, ide hívott el minket Isten a szolgálatra. Sok a tenni való a gyülekezeteinkben, és habár csak egy gyülekezetnek lehetünk hivatalosan a tagjai, a szolgálati területeink több gyülekezetre kiterjednek. Tamással ez mellett mindketten dolgozunk, ő teljes munkaidőben, én félmunkaidőben. Tamás sűrűn szolgál igével, hol Szabadkán, hol a környező településeken, ez mellett távhallgatóként tanul Szegeden és nem utolsó sorban férj is és édesapa is.

Mindketten alig vártuk már, hogy nyáron szabadságon lehessünk, amikor nem kell annyi dologra figyelnünk és végre kikapcsolódhatunk. Isten viszont a semmittevős, „lógatom a lábam egy kicsit” kikapcsolódás helyett, újból szolgálatra hívott el minket, a MABIM nagytáborába. Sokat tépelődtünk a dolgon, hogy most tényleg azt a két-három szabad hetünket ismét munkával, szolgálattalal töltsük-e el, vagy inkább egyszer végre pihenjük ki magunkat az egész éves fáradalmaktól. Az eszünk azt mondta, hogy teljesen „hülyék” vagyunk még a szabadságunkon is újabb feleőségteljes terheket a nyakunba venni, a szívünk pedig tudta, hogy Isten a szolgálatban szeretne bennünket látni, amiről később méginkább megbizonyosodtunk.

A táborba kissé gondterhelten érkeztünk meg, mivel nem tudtunk még indulás előtt átadni egy pályázatot, a munkánk kapcsán, amit szerettünk volna. Így Tamás még 2-3 napig, fél éjszakákat fent volt, hogy az evvel kapcsolatos dolgokat intézze. Napközben többszor panaszolta, hogy fáj a feje, de mindketten az éjszakázások utóhatásainak véltük ezt. A lassan állandósuló fejfájása nem akart szünni, mígnem egy nap ebéd előtt olyan tünetek jelentkeztek nála, ami mellett nem tudutnk csak úgy elmenni, biztosan tudtuk, hogy ezt már nem lehet a fáradság számlájára írni. Tamás jobb arcfele lebénult, ettől a beszéde is nehézkessé vált, zsibbadt a bal karja és a fejfájása méginkább fokozódott. A nagytábor ebédlő termében voltunk ekkor, szóltam néhány csoportvezetőnek, hogy imádkozzanak Tamásért, mert rosszul van, és hogy hívják a mentőket. Közben tudtam, hogy Tamással kell mennem, de Kristófot nem tudnám magammal vinni a korházba. Nem volt a közelben egy ismerős sem akire rá tudtam volna bízni Kristófot, aki már alig várta hogy ehessen és csak nagy szemekkel taslogott és éhesen toporzékolt. Isten viszont arra indított egy fiatal házaspárt, Ödönt és Virágot, hogy jöjjenek oda hozzánk és ajánlják fel, hogy vigyázzanak Kristófra. Nem is tudtam hirtelen összeszedni a gondolataimat, hogy mit is mondanék el két teljesen idegennek, akire rábízom az egyetlen édes fiamat, hogy mire figyeljenek, hogy még nem evett, éhes, hogy ebéd után aludni szokott… hogy most szokik le a pelusról, hogy itt van a szatyromban a bili, és hogy…. és hogy… a férj viszont higgadt határozottsággal azt, mondta hogy mindent megoldalank, van sok kisgyermek a családjában, edzett már ilyen területen, nem kell aggódnom! Ez, a szinte első mondat a szájából olyan megnyugtató volt ott, abban szituációban, hogy Kristófot hittel rájuk bíztam. Nagy sírás, földön fetrengés, visítozás közeppette hagytam ott Kristófot, tudtam, hogy most Tamás mellett a helyem, és hittel bíztam abban, hogy Kristóffal is minden rendben lesz nélkülünk.

Így siettem a mentőautóhoz, ami épp akkor ment el előttem, a tábor vezetősége azonban gyorsan beszervezett nekem egy fiút, aki utánna tudott vinni és egy nagyon segítőkész, szintén csoportvezető (gyermekorvos) fiatal lány, elkísért. Már akkor tudtam, hogy sokan imádkoznak értünk, hiszen sokan részesei voltak a történteknek, éreztem, hogy Isten velünk van és erőt, higgadtságot ad a szívembe. Tamást a belgyógyászatra vitték, ott átvizsgálva továbbküldték a neurológiára, mert a tünetei sztroke gyanussak voltak. Örültünk is ennek, meg nem is. Egyrészt nyilván nem, mert tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy komoly a baj, másrészt tudtuk, hogy ha tényleg szakszerű ellátás kell, akkor ott valóban speciálisabban tudják őt kivizsgálni, kezelni. A kezdetben jelentkező tünetek egyébként gyorsan elmúltak, mire a mentő beért vele a korházba Tamás tünetmentes volt. A gyermekorvos, Dóri jelenléte olyan volt számomra, mint egy angyalé, jött velünk mindenhova, és amit nem értettem azt elmagyarázta. Volt, hogy helyettünk beszélt, mert nehezen tudtuk összeszedni a gondolatalinkat, ő szakszerűen tudta elmondani azt, amit mi hétköznapi nyelven fogalmaztunk volna meg. Aznap rengeteg viszgálaton esett át Tamás. A nap végén tudtunk csak beszélni az orvosával, aki miután átnézett minden leletet, minden eredményt, azt mondta, hogy tulajdonképpen minden lelete rendben van! Semmilyen rendellenességet nem mutatnak a vizsgálatok, de mivel nem hétköznapi tünetek voltak ezek, ezért ő azt javasolná, hogy Tamás maradjon bent, egy néhány napos megfigyelésre. Átbeszéltük a dolgot Tamással, és úgy döntöttünk, hogy mivel jelenleg stabilinak tűnik az állapota, és nem szerettünk volna mégjobban megterhelni a pénztárcánkat biztosítás hiánya miatt, ezért saját felelősségre elhagyjuk a korházat, és megpróbálunk mielőbb hazajutni. Az orvos tiszteleben tartotta a döntésünket, de elmondta, ha bármi történne, ennek ellenére is bármikor visszamehetünk, ha úgy adódna.

Tamással kijöttünk a korházból és visszamentünk a hotelbe. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk haza. Tudtuk, hogy ő nem fog tudni vezetni, de tudtuk, hogyha más is vezetne, az is kockázatos lenne azért, mert akár útközben is történhet vele valami, ahol tényleg soká érne oda bármilyensegítség is, ha épp erről lenne szó… Ezen a napon délután megérkeztek a szüleim a MABAVIT-re, telefonon értekeztünk és a késő délutáni óráktól már anyukám tudott vigyázni Kristófra! (Kristóf egyébként teljesen jól viselte az idegen felügyeletet, miután elmentem csak két percet sírt, még magam is meglepődve láttam, hogy Ödön karon fogva sétál ki vele az étkezőből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Le a kalappal előttük! 😀 ) A másnap pihenéssel telt Tamás számára, a fejfájása viszont ismét előjött és nem akart szünni. Az esti órákban egyik pillanatról a másikra ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint előző nap az ebédlőben. A legközelebbi orvosi ügylet a MABAVIT helyszínén, a Főnix Csarnokban volt, oda átsétáltunk vele, de ott is rögtön a mentőautóba ültették, és egyenesen a neurológiára küldtek bennünket. Kristófra anyukám vigyázott, így én tudtam Tamással menni a mentőautóban. Úgy ültem, hogy végig láttam Tamás arcát, és láttam rajta, hogy nagyon nincs jól. A telefonomon gyorsan zsoltárokat kerestem ki és ismételgetve, fennhangon olvastam fel őket:

„Erős vár az Úr neve, oda fut az igaz és védelmet talál... Ezért ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek és megsegítlek és győzelmes jobbomon támogatlak.” Péld. 

Majd énekeltem:

„Bízzál én lelkem! Bízzál Istenben! Bízzál én lelkem! Bízzál lelkem Istenben! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a nehéz idők elmúlnak! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a gondjaid elfutnak! Bízzál lelkem Istenben!” 

Amikor megérkeztünk a neurológiára egy sor újabb vizsgálat után felvették Tamást az osztályra, és azt mondták, hogy most már az életével játszik, ha nem marad bent. A tüntetek most sem voltak tartósak, igazából, ahogy jöttek úgy el is múltak, egy kivételével, kettőslátása volt. Másnap egy MR vizsgálatra küldték, ahol kiderült, hogy mi okozta az eddigi tüneteket. Az agyban lévő 3 fő véna közül 2 teljesen, 1 pedig részlegesen elzárult nála. Azt mondták, hogy életveszélyes állapotban van és gyorsan átszállították az intenzív osztályra, ahol nagyon hamar elindíthattak neki egy speciális kezelést. Vérghigítót kapott infúzióban, közben 4 óránként vért vettek, tőle, hogy ellenőrizni tudják a vérsűrűség szintjét és ahhoz mérten tudják növelni, vagy csökkenteni a vérhigító mennyiségét.

Az orvosok értetlenül álltak Tamás diagnózisa és az ő szemmel látható fizikai állapota előtt, mivel Tamásnak a kettőslátáson kívül semmilyen más tünete nem volt. Csodaként emlegették, hogy Tamás nem fekszik félbénultan, mint mások ugyanilyen diagnózissal. Mi pedig tudtuk, hogy ezt a csodát csakis Isten tudta kimunkálni, és hogy ez csakis az ő megmentő kegyelméből lehet így. Közben folyamatosan kaptuk az ifnókat, hogy rengetegen imádkoznak értünk, és annyira éreztük Isten jelenlétét, hogy Ő valóban a tenyerén hordoz bennünket. Olyan csodálatos volt ezt valóban megtapasztalni. Volt bennem aggódás, de Isten bennem való munkálkodása álltal, egy nyugod, higgadt, reményteljes aggódást élhettem meg.

Amikor nem a korházban voltam, akkor a MABAVIT programjain vettem részt. Sokan odajöttek hozzám és könnyes szemmel kérdezték, hogy mi van Tamással… ilyenkor én nyugtattam meg mindenkit, hogy Tamás jól van, Isten kegyelme által jól van!, és hiszem, hogy teljesen fel fog épülni! Ezt szent meggyőződéssel hiszem most is, és már akkor is így beszéltem erről, és meséltem energikusan mindenkinek, aki csak érdeklődött Tamás állapota felől. Minden eggyes alkalommal örültem, amikor odajött valaki hozzám, és volt ilyen bőven, tényleg!, de egyáltalán nem esett a nehezemre, hogy mindenkinek elmondjam, hogy habár Tamás még korházban van, de az orvosok is csodaként emlegetik az ő állapotát és ISTEN KEGYELME ÁLLTAL a körülménykehez képest jól van, és hittel hiszem, hogyha Isten eddig ilyen kegyelmes volt, akkor ezután is kiemeli őt ebből a betegségből. Mindeközben a háttérben elkezdtem intézni a papírokat.

Elkezdtem felkutatni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnánk Tamás korházi ellátására támogatást találni. Isten ebben is csodálatosan vezetett, kezdetben egy nagyon kedves debreceni testvérnő Gyöngyi, segített eligazodni, melyik hivatalt hol találom… nagyon sok falba ütköztem, de Isten minden egyes zárt ajtó után egy újat kinyitott, olyan embereket vezetett elém akik, segítőkészek voltak és bátorítottak. Útközben sok kiskapus megoldásról kaptam „fülest”, de Isten úgy vezetett, hogy egyikkel se alkudjak meg, hanem tapossam ki a legtisztább és egyben legkeményebb, legelérhetetlenebbnek tűnő egyenes utat, tegyem meg az én részem, és a lehetetlennek tűnő részt bízzam rá. Rengeteg utánnajárás, rohangálás, sorszámhúzás, ide menjek-oda menjek, kérvényt írjak, papírokat töltsek kis, meghatalmazást kérjek, ide írjak alá-oda írjak alá… után sikerült elintézni, hogy Tamás korházi ellátásának nagy részét a Szerbiai Állami Egészségbiztosító átválallja. A fennmaradó költségeket pedig, hála Istennek, a felajánlásokból tudtuk fedezni. Egy teljes hétbe telt, míg ezeket a papírokat elintéztem és beadtunk, elfaxoltunk mindent mindekinek, ez idő alatt pedig teljes erővel mentem mindenhova, fedeztem fel az ismeretlen magyarországi ügyintézést, fedeztem fel a teljesen ismeretlen várost, küzdöttem meg a 43 fokos mellegel…

A mottóm egy felirat lett, amit a debreceni református kollégium belső homlokztatán olvastam:

„Imádkozz és dolgozz”.

Nagyon sok emberrel beszéltem, akik éreklődtek Tamás állapota felől és többször éreztem azt, hogy elbízottnak tartanak amiatt, ahogy erről, az egész helyzetről beszélek… Volt egy pont, amikor kezdtem már rosszul érezni magam azért, mert ilyen jól veszeme a lapokat, és hogy tényleg ennyire töretlenül, hittel bizakodva megyeke előre. Isten viszont rámutatott, hogy ez miatt ne legyen lelkiismeretfurdalásom, mert ezt az erőt Tőle kapom! Ne érezzem magam rosszul attól, hogy az Úrtól vagyok elbízva! Kicsit olyan megfoghatatlan ez, nehéz szavakba önteni mit is éreztem. De tudtam, hogy Istentől kapok erőt mindnre!

A MABAVIT vasárnapján hazautaztam Kristóffal. Másnap apukám visszavitt engem és anyósomat Debrecenbe, ahol a helyi gyülekezet biztosított szállást a számunkra és a kedves testvérek (angyalok) napról napra elláttak minket élelemmel. Anyósommal együtt támogattuk Tamást. Ez idő alatt, a mi egyébként is jó kapcsolatunk, tovább erősödött és mélyült. Apukám csak sofőrként hozott minket, ő még aznap hazaindult. Másnap értekeztünk csak vele, és megtudtuk, hogy nem volt felhőtlen a hazaútja. Az otthonától kb. 10km-re egy megtermett őzbak kiugrott az autója elé. Apukámnak semmi baja nem esett, az autó lámpája tört csak össze, az őz azonban életét vesztette… Hátborzongató volt ezt hallani, tudni, hogy az ördög ennyire megpróbál bennünket, de hihetetlen volt megtapasztalni azt is egyben, hogy bármennyire próbálkozik az ördög, Isten határt húz neki. Eddig mehetsz csak, tovább nem!

Tamás összsesen 3 hetet töltött korházban. Ma már itthon lehet a családjával, még gyengének érzi magát és a látása is a délutáni órákra gyengül, de napról napra javul és erősödik.

Hisszük, hogy Isten időzítése a legjobb! Hisszük, hogy nem véletlen történt ez az egész pont Debrecenben, ahol az ország legszínvonalasabb stroke központja van az Egyetemi Klinika keretein belül. Hisszük, hogy nem véletlen történt pont a MABAVIT-on, ahol körülbelül 3000 résztvevő többször is közösen imádkozhatott értünk. Hisszük, hogy a mi részünk ebben az egészben pedig az volt, hogy a pihenés helyett a szolgálatot választottuk, ami lényegében Tamás életét mentette meg.

Isten megpróbált bennünket, de Ő egyben elkészítette a menekülés útját is a számunkra!

Isten sokszor nem a bajtól, nehézségektől, betegségektől ment meg bennünket, hanem azokból emel ki, mert ez nagyobb megtapasztalás és jobban tükrözi az Ő dicsőségét.

Köszönjük szépen mindenkinek, aki imádkozott és imádkozik értünk! Jó az Úr! Hatalmas imaösszefogásnak és imameghallgatásnak lehettünk a tanui! Csodálatos volt ezt megtapasztalni!

Kosányi Debóra

Isten tenyerén

Biztos sokan hallottátok már a következő mondatot: „Új év, új én”. Nos, végre igazán, őszintén elmondhatom: ezt az évet tényleg egy új emberként kezdhetem, fizikai és lelki értelemben is. November negyedikén térdműtétem volt, és az elmúlt két hónapot Isten arra használta fel az életemben, hogy újra visszavezessen magához. Adott mellém imádkozó embereket, olyanokat is, akiket nem ismerek; segítő kezeket, hozzám illő segítő társat.

A következő ige a napokban keltette fel a figyelmem:

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.”  (1.Péter 5:10)

Milyen csodás ígéret ez! Visszatekintve erre a két hónapra, Isten valóban a szenvedés után és alatt is, megerősített és megszilárdított. Amikor az ember valamilyen nehézséggel áll szemben, hajlamos önsajnálatba és aggodalomba merülni. A műtét utáni első hetekben sokszor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, nem előre néztem, hanem a körülményeimre koncentráltam. Sokat sírtam, főleg a fájdalmaim miatt, de előfordult, hogy a negatív gondolataim erre rátettek még egy lapáttal. Tudtam, hogy ez csak átmeneti időszak, de úgy éreztem, sok mindent elveszítettem az állapotom miatt.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Sajnos az ember mindig olyankor tanul meg értékelni dolgokat, amikor elveszíti őket. Ha visszakapja, sokkal nagyobb értéke lesz…” Ez így volt velem is. Elveszítettem a járásom, ügyetlennek éreztem magam és tehetetlennek, ágyhoz kötve, másokra utalva.  Nem tudtam egyedül felöltözni, fürdeni, hajat mosni, kimászni az ágyból, olyan egyszerű dolgokat megtenni, amikre az ember nem is gondolna nehézségként. Aztán kicsit a külvilágot is elveszítettem… a szellőt, az utca zaját, a naplemente fényeit, a csillagokat, az aszfaltozott utat a talpam alatt. Sokszor gondoltam arra, vajon mikor fogom tudni újra teljesnek érezni magam. Olyan távolinak tűnt a nap amikor majd megint lábra tudok állni. Isten – mint minden más aggodalmamra –  erre is válaszolt:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2.Kor. 12:9)

Ez az igevers, valamint a sok bátorítás és ima, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam volt az, ami segített átalakítani a gondolkodásmódomat. Megpróbáltam odafigyelni minden apróságra, nem csak azért, hogy teljen az idő, hanem, hogy ösztönözzem magam arra, minél több örömet keressek a dolgokban. És amikor már nagyon belejöttem, úgy éreztem, nálam boldogabb fél lábú béna nincs is a világon. Ujjongtam az örömtől, amikor először le tudtam szállni egyedül az ágyról, amikor már nem kellett elkísérni a mosdóba, amikor fel tudtam magamnak húzni mindkét zoknim, amikor először végig aludtam egy éjszakát, amikor végre együtt tudtam enni a többiekkel a terített asztalnál anélkül, hogy kifáradtam volna az üléstől. És micsoda boldogság volt az, amikor legelőször kimehettem…csak az udvarra, a bejárati ajtó elé, öt percre, széken ülve… Leírhatatlan hála töltött be napról-napra.

Észre sem vettem, és felgyorsultak az események. Olyan tempóban javult az állapotom, amit el sem tudtam volna képzelni, és amint ráeszméltem, még inkább bennem volt az érzés: én igenis meg AKAROK gyógyulni, nem fekhetek magamat sajnálva minden nap. Isten nem akarja, hogy az Ő szeretett gyermeke lefele nézzen, hanem azt, hogy Rá emelje a tekintetét.

Nagyon sok dolgot tanultam ebben a két hónapban. Megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben, megtanultam még jobban értékelni az élet apró örömeit, megtanultam még nagyobb hittel imádkozni. Isten sosem rak a vállunkra nehezebb terhet, mint amit el tudnánk cipelni. Ezt a terhet hála Neki, nem egyedül kellett vinnem, és így visszatekintve, ez a két hónap számomra csupa áldás volt és kegyelem. Karácsony óta egyáltalán nem használok mankót, és egyre biztosabb lábakon állok és járok. Főleg azért, mert érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Ő az orvosok orvosa, a legnagyobb bátorítás, a biztos pont.

Molnár Hannah

Haragszom. Jaj, mit csináljak? – 1

Ha haragusztok is, ne vétkezzetek, a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek. Efézus 4: 26-27
Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Efézus 4: 31

Már kiskoromban foglalkoztatott az, hogy honnan származik a harag. Miért vannak ilyen romboló érzések az emberben?

Ledöbbentem, amikor sok-sok évvel később megértettem, hogy tulajdonképpen Isten természetében gyökerezik a harag képessége.

„Isten igaz bíró, és olyan Isten, aki minden nap haragszik.” Zsoltárok 7:12

Szeretete és igazságossága nem tűri a bűnt, és haragja a logikus válasz az emberi igazságtalanságra, bűnökre.

Isten a maga képmására teremtett minket. S bár ez a képmás megsérült a bűnbeeséskor, nem törlődött ki teljesen belőlünk.  Amikor haragszunk, általában valami vélt vagy valós igazságtalanságra reagálunk. Erkölcsi érzékenységünk a harag képességével van összefüggésben.

angry-parents-fighting

S eddig rendben is van a történet. De azt látom körülöttem, hogy a harag nem csak egy erkölcsi iránytű. Egy olyan csatorna, amit ha nem a szeretet és józanság irányít, akkor az ellenség kezében óriási pusztítást végez a haragvóban is, de különösen azoknak az életében, akik hatótávolságon belül vannak.

Ezért sok ember fél a harag érzésétől, és teljesen elutasítja, elfojtja annak minden megnyilvánulását. Én is ezt tettem. Gyerekként rendszeresen tehetetlen elszenvedője voltam mások esztelen és megfékezhetetlen haragjának, valószínűleg ezért nyomtam el a haraghoz kötődő érzelmi megnyilvánulásaimat.

Friss feleségként, emlékszem a férjemnek könyörögnie kellett az első néhány év konfliktusai során, hogy merjek megszólalni, mondjak már én is valamit, támadjak, vagy védekezzek! Roppant kellemetlen volt számára, hogy csak állok és hallgatok, és nem tudjuk építően, mindkettőnk aktív jelenlétével lezárni a konfliktust. Valóban nem éreztem haragot. És le is blokkoltam teljesen, amikor arra került a sor, hogy csalódottságomat kifejezzem.

Igazán akkor lett változás ebben, amikor édesanya lettem. A gyermekneveléssel járó felelősség, kimerültség, frusztrációk, kudarcok, és nem utolsó sorban a kisgyermekkor őszinte harag-megnyilvánulásai „megtanítottak” haragot érezni és kifejezni. Tulajdonképpen átestem a ló másik oldalára.

Mivel addigi életem nagy részében ezt szinte sehogy nem tettem, felnőtt fejjel, feleségként, édesanyaként kellett megtanulgatnom, hogy uraljam, és helyes mederbe tereljem, akár a jogos haragomat is. Nagyon nehéz, néha kétségbeejtő időszak van mögöttem, és még mindig nem tudom azt kijelenteni, hogy igazán jól megy ez nekem. De folyamatosan tanulom. Isten elég bőven ellát gyakorló-feladatokkal. És kudarcaimból felemelkedve újra meg újra megvallom, hogy Krisztusban van győzelem mindenféle makacs jellemhibával, romboló szokással szemben is.

Ma már hálás vagyok, hogy mennyei Atyám bölcsen és szerinte való időben felpiszkálta és elkezdte kitakarítani lelkemnek ezt az elzárt, elnyomott részét. Bár fájdalmas, megalázó, magamból kiábrándító időszaka ez az életemnek, elengedhetetlenül szükséges volt.

Elsősorban azért, hogy az tudjak lenni, akinek Ő kitalált és megformált. S mindazt, amit tanulok ezzel kapcsolatban, át tudjam adni gyermekeimnek és azoknak a sorstársaimnak, akik különféle okok miatt hozzám hasonlóan megrekedtek valahol, egy gyermeki szinten indulataik megélésében.

Csak azt tudom megtanítani a harag kezelésében is, amire én magam eljutottam. Ha minden apróságon kiborulok, papolhatok nekik napestig a nyugodt, higgadt viselkedésről, fegyelmezhetek, szavaimnak nem lesz hitelessége. Ez erős motivációm minden területen a növekedésre.

Ma már nem félek a haragtól, nem esek pánikba. Tudom, hogy nem a felébredő harag érzése a probléma. Még akkor sem, ha néha naponta sokszor tapasztalom egy kiskamasz és egy éppen öntudatra ébredő óvodás anyukájaként. Hanem az, ha indulataimat teljesen szabadjára engedem, és a harag befolyása alatt meggondolatlanul beszélek és cselekszek.

A másik probléma pedig az, ha nem tudjuk felmérni azt, hogy jogos-e a haragunk. Ha sokszor tapasztaltunk elutasítottságot az életünkben, és gyógyulóban lévő sebeink vannak, a lelkünkön könnyen félreértelmezzük mások megnyilvánulásait, reakcióit. Sokkal érzékenyebbek vagyunk. Isten világosságára és gyógyító igazságaira van szükségünk ahhoz, hogy józanul, megfontoltan tudjunk reagálni, saját sebezhetőségünk tudatában.

De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak" Mal. 3,20

Ha haragunkban vétkezünk, megbántunk, megsebzünk másokat, tombolunk, kiabálunk, meggondolás nélkül veszekszünk, s engedjük, hogy a harag érzése formálja a szánkat elhagyó szavakat, akkor kényelmes hellyel kínáljuk az ördögöt. Beköltözik az otthonunkba, a munkahelyünkre, megmérgezi a házasságunkat, a családi kapcsolatainkat, utat talál esztelen haragunkon keresztül a gyermekeink zsenge lelkéhez is. S minél gyakrabban engedünk neki, annál nehezebb lesz később leszámolni vele.

Akár szeretnénk, akár nem, a harag időnként felüti a fejét. Így vagyunk megalkotva. Ne essünk kétségbe, s ne engedjük, hogy a Sátán vádoljon ezzel. Rajtunk áll, hogy engedjük-e hogy bukott emberi természetünk romboló erővé formálja, vagy imával, Isten Igéjével, és a Lélek vezetésével megtaláljuk a módját annak, hogy betöltse valós rendeltetését.

Folyt. köv.: Milyen gyakorlati dolgok segítenek indulataink, különösen a haragunk helyes kezelésében?