“Műkedvelő gondviselés”

Chambers Krisztus mindenekfelett című áhítatában olvastam ezt a kifejezést, és azóta is sokszor felvágódik előttem, mint valami jelzőtábla.
Nos, elmondom, hogy én túlgondoskodó anyatípus vagyok, és büszke is vagyok rá, hogy a három báránykám életét ügyesen szervezem, rendet tartok körülöttük, és erős kontroll alatt vannak, védem őket a széltől is. Szépen is fejlődnek, okosak, tehetségesek és szépek, büszke vagyok rájuk.
Azonban az elmúlt évben több szakemberrel találkoztam a gyerekek révén, na meg az újrainduló munkám, és továbbképzések révén (logopédus vagyok), és a velük való konzultációk során végül azt kellett megállapítanom, hogy nagyon sok “fejlesztendő terület” csak társadalmi elvárás (és a fejlesztése pedig szép profit).
A mamakörünk vezetője egyszer fel is tette nekem a kérdést, hogy “tényleg társadalom-kompatibilissé akarod alakítani a gyerekeidet?”
Azóta visszhangzik ez a fülemben…
Ma tényleg divat mindent beáldozó szülőnek lenni, és a gyerekeket isteníteni, elhalmozni, és: társadalom-kompatibilissé fejleszteni.
Nem igazán vettem észre, hogy ennyire elsodort engem is ez az ár…
De mikor ezt teszem, MŰKEDVELŐ GONDVISELÉST JÁTSSZOM.
Egy olyan képre formálom a kedveseimet tudattalanul, ami megfelel a társadalmi ízlésnek és engem pedig büszkeséggel tölt el.
… azt kérdezte tőlem a Szentlélek:
 Tudod, hogy a túlgondoskodásod talán egy tökéletes kielégültséget szerez a gyermekednek, és népszerű is lesz azzal, amit kap tőled, de fixálod őt ebben az állapotában, és nem akar vagy nem tud (!) majd ebből a fajta jólétből továbbfejlődni.
Erődítményt építesz fel a saját kezeiddel az életében, ami gátolja a fejlődését.
Mi fogalmazódhat meg vajon a gyerekedben?
‘Nekem ez a jólét jár alanyi jogon, mert megérdemlem. Nem kell tennem semmit.’
Vagy pont az ellenkezője:
Anya nem engem szeret, hanem önmegvalósít az anyaságban.’
‘Anyának nem vagyok elég jó, azért kell mindenhova eljárnunk.’
‘Rab vagyok: nem érzem jól magam anya tökéletes világában, de nem szabadulok…’
…és sok más is megfordulhat a fejükben, amiket nem is sejtesz!”
Chambers azt mondja (és ez valamennyi kapcsolatunkra igaz, nem csak a szülő-gyerek felállásra!!), hogy a műkedvelő gondviselés megmenti a másik embert azoktól a küzdelmektől, szenvedésektől, amik által közelebb lehet kerülni Krisztushoz!

Ha túlgondoskodom, túlfejlesztem a gyerekeimet, megóvom őket a küzdelmektől, a kompenzálási stratégiák kreatív kialakításától/megválasztásától: műkedvelő gondviselést játszom, amivel könnyen akadályozhatom Isten munkáját az életükben!
A gyerekeim megszokják, hogy tőlem függnek, és pont én vagyok a legnagyobb akadálya annak, hogy a drágáim felfedezzék Mennyei Atyjuktól való kizárólagos függőségüket.
Atyám!
Ha valamit szeretnék a gyerekeim számára, az az, hogy a köldökzsinórjuk Benned végződjön, és ez a tudat határozza meg őket:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Bocsásd meg, hogy azt hittem hogy: “Én majd tudom! Majd leszek én a forrás!”
Bocsásd meg, hogy kivettem a kezedből az irányítást!
Hiszen rám is ugyanúgy igaz ez:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Sőt Jézus is így gondolja…csak így, csak Vele működhet a nevelésem –  és minden más kapcsolatom is (!) – gyümölcsözően:
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek. (Jn 15, 5)
Te műkedvelő gondviselő vagy valaki életében?
Thökölyi Réka

Az Atya szemével

Nemrég, egy hétvége keretein belül kellett volna egy tanítást tartanom az érzelmekről. A vezérfonalul szolgáló könyv, ide vonatkozó címe így szólt: Az érzelmek helyes kezelése. Ez jól tükrözi az evangéliumi keresztények viszonyát az érzelmekhez. Kb. az jut róla az ember eszébe, hogy a nátha vagy az allergia helyes kezelése.
Érzelmek: az emberi lét sajnálatos velejárói, melyek szükségtelenül bonyolítják meg a helyes döntések meghozatalát, és kísértések hadát gördítik elénk. Mennyivel könnyebb lenne érzelmek nélkül! Hiszen a szeretet is egy döntés, tehát maradna a valódi, cselekvő szeretet, és a hit. Nem kellene valamit „kezelni”. Nincs olyan evangéliumi keresztény, aki ne ismerné a jó kis vonatot, ahol a mozdony a tény, az első kocsi a hit és ezek húzzák maguk után az érzelmeket, melyek így már „kezelt”, elfogadható érzelmek.

Ezzel kapcsolatban feltennék néhány kérdést:

Az efézusi gyülekezetnek Jézus, a Jelenések könyvében ezt írja a javára: fáradozik, állhatatos, nem viseli a gonoszt. Próbára tette a hazug apostolokat, terhet viselt Jézus nevéért, nem fáradt meg. Gyűlöli a nikolaiták cselekedeteit, ahogy Jézus. De nincs meg benne az első szeretet. Mit vár még Jézus? Nem az a szeretet, hogy mindezeket megteszik?

Pál, a szeretethimnuszban azt állítja, hogy lehetséges az, hogy valaki angyalok nyelvén szól, prófétál, minden titkot ismer, minden bölcsesség birtokában van, teljes hite van, szétosztja a vagyonát, testét tűzhalálra szánja, és mindeközben nincs benne szeretet. De akkor ezeken kívül mi a szeretet?

Lehetséges, hogy az érzelmek Isten kapcsolódásának módját tükrözik? Hogy érzelmek nélkül kapcsolódni sem lehet? Hinni lehet, jól dönteni lehet, áldozatot hozni lehet, de kapcsolódni nem. Istennél központibb helyen vannak az érzelmek, mint nálunk. Különben nem teremtett volna színeket, csodás hangokat, vagy magát a szexualitást. Isten azt mondja, hogy:

„Élvezd! Én élvezem! Ráérek élvezni, nincs mindig fontosabb dolgom. Nem azért jó, mert hasznos, hanem csak úgy jó.

Isten erőteljes érzelmeivel van tele a Biblia. A teremtés után megáll, és gyönyörködik. Azt mondja, hogy „igen jó”. Időt fordít arra, hogy nézze, amit megteremtett, hogy beteljen vele. Az özönvíz előtt megbánja, hogy embert teremtett. Mélységesen szomorkodik, hogy az emberek elfordultak tőle. Izrael ószövetségi történetében újra és újra megindul, gyönyörködik, csalódik, féltékeny. De semmi sem fejezi ki annyira az Atya érzelmeit, mint a Jézushoz való viszonya. Jézus bemerítkezése után megnyílik a Menny, és az Atya megszólal. Nem azért, hogy elítélje az embereket, nem azért, hogy Jézust megerősítse a küldetésében vagy biztassa, hogy álljon ellen a kísértésnek. Kimondja a legcsodálatosabb szavakat, melyek egy szülőtől elhangozhatnak:

Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.”

Négy gyermekünk van, így foglalkoztat, hogy mik a nevelés sarokkövei, mit bízott rám Isten, mint anyára. Szeretném, ha a gyermekeim a legmélyebb szinteken találkoznának Istennel, ha Őt követnék életük végéig. De mi kell ehhez? Vasfegyelem, kötődő nevelés, családi áhítat? Nemrég érte el a szívemet a válasz, az Atya szavaival. Ha az Ő szemeivel látom a gyermekeimet, akkor vele együtt tudom mondani, hogy „ez az én szeretett gyermekem, akiben gyönyörködöm”. Érzem, hogy ez a tekintet átformálja a hozzájuk való viszonyomat.

Másképp reagálok a bűnre. Ha a gyönyörködés a viszony alapja, akkor a gyermekem bűne nem szégyent és haragot vált ki belőlem, hanem vágyat arra, hogy a bűnbánaton keresztül rendezzük a viszonyt, hogy ott legyen a megbocsátás édessége, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, mint előtte voltunk.

Másképp beszélek nekik arról, hogy ők kicsodák, és Isten mire teremtette őket. Egyik lányom, mióta él, énekel. Ha kiegyensúlyozott és boldog, akkor énekel. Ezt sokszor akadálynak éltem meg: „ne énekelj, hanem öltözz!”, „ne énekelj, hanem pakolj!” De hirtelen megláttam az Atya szemével! Egy madárnak sem mondjuk, hogy ne énekeljen. Isten teremtette erre, saját gyönyörűségére. Azóta nem így beszélek a lányommal. Azt mondom neki, hogy Isten látja, hallja és gyönyörködik benne.

Hogyan készítsük fel a gyermekeinket arra, hogy ellenálljanak a kísértésnek? Erre igazán csak a Szentlélek képes, Ő az, aki kijelenti, hogy mi a bűn, mi az igazság, mi az ítélet. Szülőként bemutathatjuk nekik a Szentlelket, és a vele való járás gyönyörűségét. Ezen kívül mit tehetünk? Amit az Atya, közvetlenül azelőtt, hogy Jézus a pusztában megkísértetett. Elmondhatjuk nekik, hogy

te vagy az én szeretett gyermekem, akiben gyönyörködöm”.

Nem a félelem, a szorongás, a szégyen tartanak meg a bűntől. Hanem az Istenhez való ragaszkodás, a vele való kapcsolat édessége. És ha a gyermekem mégis elbukik, van helyreállás. Bizalommal kísérhetem a kegyelem trónjához, ahol várják. Ahol naponta kémlelik a határt, hogy mikor bukkan fel az úton. Az Atya a karjaiba akarja zárni, felöltöztetni, megvendégelni. És gyönyörködik bennem, amikor szülőként vele együtt, ezt teszem.

Balogh Piroska

Őrizd a kincset!

A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által." 2.Timóteus 1:14

Pál itt Jézusról beszél, aki megtörte a halál erejét, az evangélium által. Jézus az igét, a hitet és a szeretetet adta nekünk ajándékul, amelyet kincsként kell őriznünk! Őrizni ebben az esetben nem azt jelenti, hogy jól elzárjuk, hanem hogy tápláljuk, gondoskodunk arról, hogy a mi hitünk élő legyen. A nehéz időkben, a fájdalmas helyzetekben is kipróbált emberként tudjunk Isten előtt megállni, a jó időkben pedig hálát adni azért a sok jóért, amit adott nekünk az ő kegyelme által.

A hit tehát Isten ajándéka a mi számunkra, amit életünkkel, magatartásunkkal, beszédünkkel bemutathatunk mások számára. Szülőként hatalmas felelősségnek tartom azt, hogy az életünk hiteles legyen a gyermekeink előtt, hogy a mi beszédünk az összhangban legyen a cselekedeteinkkel, és hogy a cselekedeteink Istenre mutassanak. Az pedig, hogy ez a körforgás folyamatos legyen az egyen-egyenként a mi saját felelősségünk. A gyermekeink számára a szüleik a legnagyobb példaképek. Mi pedig kincsként tekintünk rájuk, mint Isten legnagyobb ajándékaira az életünkben. Szeretnénk megtanítani mindarra a sok jóra őket, amiket mi tudunk. Elvisszük őket a gyülekezetbe, vasárnapiskolába, különböző gyermekprogramokra, de hogy hogyan kell Istennek élni, Őbenne hinni ezt legjobban a hétköznapokból fogják megtanulni, ahol elsőként a szüleik példáját látják. Innen kezdődik minden.

Kisfiam számára nagy kincsnek számítanak az üveggolyók. Szereti őket nézegetni, gurigatni különböző felületeken, szeret velük játszadozni, sokszor még akkor is a kezében szorongat egyet, amikor már eljöttünk otthonról, és megszokásként a kis markocskájában maradt egy-egy darab. Idegen környezetben viszont gyakran előfordul, hogy valami új dolog felkelti a figyelmét és ilyenkor szinte észrevétlenül kinyílik a kis markocskája, és már gurul is az üveggolyó, ismeretlen helyre, a gazdája pedig már mitsem törődik vele… Szülőként résen kell lennem, hogy megvan-e még a drága kincs, mert tapasztalatból tudom, hogy egyszer még keresni fogja… Ő még kisgyermek (2éves), most fedezi fel a világot, rengeteget tanul, tapasztal. Nagy felelősség számára még az, hogy vigyázzon a kis üveggolyóra bármilyen új inger éri is. Nálam viszont megtalálhatja bármilyen nagy játszókörútból tér is vissza.

Ha én őrzöm a kincset, nálam megtalálhatja, tőlem feltöltekezhet belőle!

Őrizzük hát a kincset! ❤️

Kosányi Debóra

Életre nevelés

Kedves Szülőtársak!

Ahogy növöget a kisfiam, úgy egyre jobban kezd foglalkoztatni a helyes nevelés gondolata. Nagyon keresem ebben Isten vezetéset, szeretném “jól csinálni”, de tudom, hogy csak Ő tehet alkalmassá, Ő pótolhatja ki a hiányosságaimat ezen a téren is. Közben elkezdtem azon is gondolkozni, hogy a szüleim milyen példát adtak, mert úgy érzem ebben nagyon kiváltságos lehetek, és nagyon “jó nevelést” kaphattam. Erről szeretnék pár gondolatot megosztani, amit Isten a szívemre helyezett. Tapasztalatokat egyelőre még a gyerekoldalról tudok csak mondani, de remélem hamarosan szülőként is gyűjthetem őket.
Egyetlen dolgot szeretnék kiemelni, és az pedig a közös tevékenykedés, KÖZÖSEN VÉGZETT/MEGÉLT MUNKA.

Családunkban alapvető dolog volt, hogy egy bizonyos kor után (elég hamar) be voltunk fogva elsősorban az otthoni (háztartásbeli, kerti) munkára, meg mivel édesapám méhész, így a méheszetbe én voltam a jobb keze. 4 fő dolog, amit ezen keresztül megtanultam:

  1.  – a szüleim ezért nem fizettek semmit, ez alap dolog volt, hogy ezzel hozzájárulok a családunk megélhetéséhez (sajnos több családban azt látom, hogy a gyerek ilyen !alap! feladatokért is fizetést kap, de szerintem ezt nem itt kell kezdeni, inkább tegye félre a szülő a gyerek esküvőjére :P), így megtanultam, hogy megélhetésnek milyen ára van, hogy nem hull az ölünkbe minden stb… Ez már sablon szövegnek tűnik, de azért sok igazság van benne.
  2. – ezek által egyre jobban elkezdtem szeretni és tisztelni a szüleimet, mert megtapasztaltam, hogy milyen keményen dolgoznak értünk.
  3. – a közös munka során nagyon sokat beszélgettünk, és egyre jobban elkezdtem megnyílni a szüleim előtt, még őszintébb lett a kapcsolatunk, és rájöttem, hogy tényleg érdemes velük mindent megbeszélni, mert mindenben a javamat keresik, és bölcsen igyekeznek tanácsolni, így egy nagyon mély lelki kapcsolat is kialakult köztünk (kiemelném, hogy a közös méheszkedesek közben voltak a legemlékezetesebb beszélgetéseim apukámmal).
    Ez közvetetten befolyásolta az Istenhez való viszonyulásomat, mert mint a mi elsődleges Édesapánk, Ő is azt szeretné, hogy neki öntsük ki mindig a szívünket, és ő is mindig a mi javunkat keresi, így a szülői példán keresztül megtanultam Isten felé is így odafordulni.
  4. – az utolsó, de egyik legfontosabb dolog, hogy a szüleimen azt láttam, hogy igyekeztek mindent Isten kezére bízni, a munkájuk eredmenyét is. A méheszet egy mezőgazdasági tevékenység, és ki van téve az időjárás viszontagságainak, illetve sokat vándorlunk velük, amik sokszor nem kicsit veszélyes utazások (nagy rakománnyal olyan utakon, ami nem is nevezhető annak, vagy hegyoldalakba stb). Minden egyes ilyen út előtt édesapámmal imadkoztunk egyet, és így indultunk neki, ami akkor tényleg egy nagyon átélt imadság volt, mert sokszor nem tudtuk, hogy mi áll előttünk, voltak durva helyzetek, de Isten kegyelmes, és mindig volt megoldás is. Így megtanultam azt is, hogy milyen az, amikor teljesen Isten kezébe helyezzük az életünket, persze a tőlünk telhető legtöbbet megtesszük, és nem tétlenül várjuk a csodát.

Ezek elég alapvető dolgoknak tűnnek, de ha jobban mögé gondolunk, nagyon megalapozhatjuk ezzel gyermekeink életét. Meg sajnos azt látom, hogy ma már (akár hívők közt is) egyre kevésbé alap dolog… mindent odapakolunk a gyerek popsija alá, amennyire lehet kíméljük, óvjuk őket mindenben, csak legyen jó tanuló, jó sportoló, szépen “szerepljen” az imaházban, legyen majd diplomája, lakása stb., de kérdem én: ez a legfonosabb???… inkább tanuljon meg élni, örök életet élni!!!
Gyógypedagógusként úgy mondanám, hogy a közös munkával egy komplex fejlesztést adhatunk nekik :), mert a felsoroltak mellett a munkavégzés még kitartásra, fegyelmezettségre, pontosságra, alkalmazkodásra, praktikus tevékenységek elsajátítására, jó idő és erő beosztásra stb. is nevel. Meg egy lehetőség a példamutatásra. A tanulmányaim során is mindig hangsúlyozták a személyes példaadás fontosságát (akármit is szeretnénk megtanítani, ez nagyon fontos), és a Bibliából is ezt tanulhatjuk: példaadás, példamutatás!!!

Még egy dolgot szeretnék kiemelni. Sajnos sokszor hallom azt, hogy most azért nem mentünk gyülibe, mert családiprogramoztunk, mert a héten nem volt idő erre stb. Ez nekem sokszor rosszul esik, mert úgy gondolom, hogy egy jó családiprogramot nem lehet előre leszervezni (itt nem azt mondom, hogy egy kirándulás nem lehet jó, vagy egyáltalán ne menjünk gyüli helyett sehova), hanem hogy inkább a hétköznapi helyzeteket, akár a közös munkát kell megragadni, és családiprogramot csinálni belőle, mert az ilyen spontán helyzetekben alakulnak ki a legjobb spontán beszélgetések. Ezzel senkit nem szeretnék megbántani, lehet hogy majd 3 gyerek után már én is másképp látom…

Tudom, hogy mindenkinek más-más lehetőségei vannak bevonni gyermekét a munkába. Nekünk a méhészet egy jó területnek bizonyult. Hiszem, hogy Isten rávezet ezekre, de kívánom(legfőképp magamnak), hogy keressük is ezeket a területeket, és igyekezzünk a legjobban kihasználni. 

Szomor Viktória

Testvérszeretet

Sziasztok!

Már jó ideje szerettem volna leírni a bizonyságomat a lányaimmal kapcsolatban, de idő hiányában mindig csak tolódott a dolog. Most betegen fekszem az ágyban, így itt az idő, hogy bepótoljam ezt is!

2 lányunk van, Dorka most lesz 3 éves, Panna 9 hónapos. Félidős várandósan (Pannával) elkezdtem görcsölni (nem keményedésről van szó, hanem olyan érzés, mint amikor fájásaid vannak). Nagyon megijedtünk, megvizsgáltak és mondták, hogy jó lenne, ha pihennék és feküdnék, mert az nem jó, ha már félidőben ez van. Próbáltam megfogadni a tanácsot, de egy 1,5-2 éves örökmozgó mellett nem volt könnyű feküdni, így ezek a görcsölések kezdtek mindennapi jelenséggé válni. Minden vizsgálat során közölte a fehérvári orvosom, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, feküdnöm kell, nehogy baj legyen. Megpróbáltam ennek eleget tenni, nem volt könnyű. Dorkát nagyon megviselte, hogy már nem veszem őt föl, már nem megyünk együtt a játszira, nem ülhet az ölembe és kb. már sehova sem megyünk együtt. Én pl. a karácsonyi vásárba nem tudtam elmenni a családdal csak úgy, hogy 10 méterenként meg kellett állni, hogy pihenjek és elmúljanak a fájások, pedig akkor még csak 22 hetes voltam. Már akkor úgy éreztem magam, mintha a 8 hónapban lennék. Közben sokat konzultáltam az orvosommal is, és ő is megerősítette, hogy bizony pihenni kéne, feküdni és ki kéne zárni minden stressz forrást. A védőnőm minden találkozásnál elmondta, hogy szerinte csoda, hogy még egyben vagyunk és mondta, hogy szerinte 30 hétnél tovább nem húzzuk majd. A fehérvári orvosom is hasonlóan vélekedett. Megbeszéltük, hogy sok fehérjét kell enni, hogy a baba súlya minél nagyobb legyen, mert mondta, hogy biztos, hogy koraszülött lesz, de nem mindegy, mekkora súllyal fog születni. Közben nagyon nehéz volt otthon a “semmittevés” is. Azt még csak-csak le tudtam nyelni, hogy nem tudok pl.: elmenni a boltba (29 hetesen megpróbáltam, de félúton összeestem…), de azt még nehezebb volt megemészteni, hogy házimunkát sem végezhetek…finoman szólva rendmániás vagyok, teljesen kikészít, ha rumli van otthon…szóval a terhességem időszakában kb. úgy festett a házunk, mint Mordor! Talán még orkok is bujkáltak a kanapé alatt XD jó, most már nevetünk ezen, de akkor ez nehéz volt nagyon. Dorka egyfolytában kommunikálta, amit érez, hogy hiányzik neki anya, hiányzik neki, hogy nem megyünk együtt sehova (előtte minden nap voltunk együtt játszin), de főleg az, hogy nem veszem fel! Finoman szólva beleszakad az anyai szívem mindebbe!

Mivel a nap nagy részében feküdnöm kellett, volt időm gondolkodni, és nagyon sok ige jött fel a szívembe, legtöbbször pedig a Róma 8,28, miszerint akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Az eszemmel tudtam, hogy ez az ige igaz, hiszen korábban már többször megtapasztaltam, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a helyzet, hogy lehetne  a javunkra. Mondtam Istennek, hogy hiszem, hogy a javunkra lesz, de elképzelésem sincsen, hogyan. Mindeközben folyamatosan imádkoztunk, hogy ha lehet, javuljon a helyzet, legyek jobban, Isten vegye el tőlünk ez a helyzetet. De nem így lett. Isten úgy döntött, hogy nem vesz ki minket ebből a helyzetből, hanem el kell szenvednünk. Nem volt könnyű, de elfogadtuk, mert tudtuk, hogy a javunkra lesz, csak még elképzelésünk sincsen arról hogyan, illetve tudtuk, hogy Isten szeret minket, és oka van annak, hogy ebben a helyzetben vagyunk. Aztán Panna április 2-án hajnalban megszületett 2 és fél óra leforgása alatt, nagyon hirtelen. Dorkát már próbáltuk készíteni arra, hogy jön a tesó, sokat imádkoztunk azért, hogy jól fogadja a tesót, mi pedig bölcs szülők lehessünk, hogy jó testvéreknek tudjuk nevelni őket. Az első pár napban Dorka még nem értette, hogy ki ez a kisbaba (azt hitte, hogy csak egy baba, akit fotózok, folyton kérdezte, hogy hol van a baba anyukája és apukája? XD ). A koraszülés ellenére, már a 4. napon otthon lehettünk, és pár napon belül Dorka megértette, hogy ez a baba a miénk, a pocakomból bújt ki, de ami még jobb, hogy érezte, minden visszaállt a régi kerékvágásba, hiszen anya újra fel tudta őt venni, újra összebújhattak anélkül, hogy “ne rúgd meg a pocakomat” lett volna, újra elmehettünk együtt akárhova. Dorka úgy élte ezt meg, hogy visszakapta az anyukáját azzal, hogy Panna megszületett, emiatt számára Panna egy pozitív személy.

 

Már 9 hónapja vannak együtt, ezalatt megfigyeltük, hogy már a kezdetektől fogva hiányzik a kapcsolatukból a versengés. Egyszerűen Dorka nem féltékeny Pannára, Panna még nem tud beszélni, így nem sokat tudunk arról, hogy ő mit érez, de azt látjuk, hogy amikor Dorka feltűnik a színen, csak őt figyelni, és hozzá akar menni. A kapcsolatuk a folytonos puszilgatásból, ölelgetésből áll. Amikor együtt legóznak, és Panna lerombolja véletlenül Dorka építményét, akkor Dorka nem akad ki, hogy-jaj Panna! Hanem kedvesen azt mondja neki, hogy azt nem úgy kell, megmutatom neked – és épít neki valamit! Ha Dorka kap valamit (ennivalót), akkor mindig megkérdezi, hogy adhat-e belőle a kis Pannának! Panna játékait teljes mértékben tiszteletben tartja, ha valaki jön hozzánk játszani, és a kis vendégünk kezébe akad pl. Panna babája, akkor Dorka elmondja, hogy az Pannáé, és meg kell kérdezni, hogy játszhatunk-e vele. Van, hogy csak ülünk a nappaliban, együtt játszunk, Dorka odaszalad Pannához, és lenyom neki egy jó hosszú puszit! Aztán azt mondja neki, hogy “Kis Panna, te olyan aranyos vagy!”– és végül megöleli! Reggel az az első kérdése Dorkának, hogy “Hol van a kis Panna, meg akarom simogatni!” Képes felébreszteni, csak hogy megpuszilhassa oviba indulás előtt! Rendszeresen van az, hogy közös játék közben puszilgatja Panna kezét! Ami a legcukibb, hogy Panna még sokat hadonászik a kezével, mindenbe belemarkol, persze Dorka hajába is rendszeresen. Dorka erre a hajtépésre nem visítással válaszol, hanem elneveti magát, mert szerintem Panna meg akarta őt csikizni, csak nem sikerült neki!

Sorolhatnám még a hasonló eseteket, de a lényeg, hogy olyan kapcsolat van a lányaink között, amiről csak álmodni mertünk volna, és mindez nem úgy valósult meg, hogy ilyen-olyan nevelési taktikákat vetettünk be, ilyen-olyan szuper könyveket olvastunk és alkalmaztuk a leírtakat, meg más szuperszülők tanácsait követtük…egyedül Istené a dicsőség, amiért a lányaink között ilyen kapcsolat van. Volt egy nehéz helyzet az életünkben, amit Isten végül a javunkra formált, úgy, ahogy azt nem vártuk volna! Nem mi vagyunk jó szülők, nem a mi nevelésünk eredménye, hanem Isten csodája, és ezért csakis Őt illeti a dicsőség, senki mást! A legjobb, hogy játszóházban, oviban gyakran előjön ez, hogy Dorka és Panna így szeretik egymást, és megkérdezik, hogy csináljuk. És máris ott a lehetőség bizonyságot tenni arról az Úrról, akinél nincsen lehetetlen és, aki mindent a javunkra formál! Ott volt egy nehéz helyzet, ami hónapokon át megnehezítette az életünket, és Isten nem vette el tőlünk, hanem úgy döntött, inkább a javunkra formálja, és ezért nem győzök hálát adni!

Szeretnék egy képet is csatolni nektek a lányokról. Ez a kép a kedvencem róluk, mert spontán és kifejezi, hogy milyen kapcsolat is van köztük. Azt kértem Dorkától, hogy nézzen rám, miközben fotózom, és meg is tette pár másodperc erejéig, de aztán nem bírta tovább és muszáj volt odabújnia a kis Pannához egy puszi erejéig. Ez a kép akkor készült! A férjem és én, semmilyen szuper neveléssel nem tudtuk volna elérni, hogy a lányok így szeressék egymást, őszintén és versengéstől mentesen! Ez csakis Isten érdeme!

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Szeretettel: Gabi

Tanítás-nevelés

„Tanítani sokkal könnyebb, mint nevelni. Ahhoz csak tudni kell valamit, ehhez viszont lenni kell valakinek.” (ismeretlen)

Ez a kis idézet, amit tavaly olvastam először valahol a világhálón olyan jól összefoglalja a gyermekek nevelésével kapcsolatos tapasztalataimat. Sokszor eszembe jut, amikor a gyermekeim nevelésében különösen rögös utakat járok be.

Mielőtt férjhez mentem és gyermekeim születtek óvónőként dolgoztam. Nagyon szerettem ezt a munkát. Különösen az első két év után egyre jobban ment, sikerélményeket éltem meg. Rengeteg energiát fektettem bele, ami szépen kamatozott. A tanulmányaimon kívül a keresztyén gyermeknevelési könyveket is faltam. Sokat segítettek a rám bízott gyerekekkel való bánásmódban. Olyan szépnek tűnt gyereket nevelni, áttekinthetőnek, egyértelműnek láttam mindent ezzel kapcsolatban, és izgatottan vártam, hogy mindezt egy saját gyermekkel éljem meg.

Nem kellett túl sokat várjak, mert házasságunk második évében már megszületett az elsőszülött lányom.  Az a magabiztosság, ami bennem volt talán már a kórházi tartózkodás alatt ködbe veszett. Az anyaság más volt, mint mások gyermekeit átmenetileg, néhány órán keresztül terelgetni, megtanítani erre, arra.

Az anyaság egész lényemet átjárta, felkavarta, minden örömével együtt annyi mindent hozott magával, amit nem kértem. Annyira szerettem volna tökéletes szülővé válni, olyan biztos voltam benne a szakmámban elért sikerek után, hogy megemésztett az, hogy bizonytalan vagyok, aggódok és vannak rossz döntéseim.

Elsőszülöttem valóban óriási kihívás (volt), a könyvekben leírt bölcsességek általában nem váltak be nála, sem újszülöttként, sem később. Új és új utakat kellett keresni. A kimerültség és fáradtság olyan dolgokat hozott elő belőlem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Eljutottam odáig többször is, hogy ez csak valami borzasztó tévedés lehet, hogy nekem gyermekem született.

Aztán kaptam időt bőven az Úrtól, hogy gyermekem által én magam is nevelődjek, gyógyuljak. Hat évre rá érkezett a kisfiam, akit kicsit edzettebb, bölcsebb szülőként vehettünk szerető, nevelő kezeinkbe. Úgy tűnik azonban, hogy az ő esetében sem olyan egyszerű az út, csak kicsit más, de a kihívások, nehézségek elkerülhetetlenek. S tudom jól, ez nem csak nálunk van így.

Csak azért, mert gyermekeim születtek, nem voltam kész szülő, nem voltam tévedhetetlen, és ma sem vagyok közel sem tökéletes, de Isten segítségével próbálom jól csinálni. Kegyelemből nap, mint nap újra kezdem, megalázkodom hibáimat, hiányosságaimat látva és imádkozom. Elsősorban imádkozom értük.

Azt hiszem ez volt anyaságom egyik legfontosabb leckéje. Nem tudok azzá a tökéletes szülővé válni, akiről büszkén álmodtam mások gyerekeit tanítgatva. De imádkozó szülő lehetek. Ez felszabadító. Imáimban bármilyen állapotban vagyok újra meg újra Isten kezébe tehetem őket, és békességet kaphatok, akkor is, ha úgy tűnik minden veszve van, ha csupa kudarc az egész, ha nem látszik még semmi a reményteljes jövőből, az ígéretekből, amit Isten a gyermekeimmel kapcsolatosan a szívembe írt. Ez az egyik közülük. Jó újra meg újra elolvasni és megerősíteni magam az Úrban.

Fiaid mind az ÚR tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. Ézsaiás 54:13

Az imádság által, az Istennel való kapcsolatban tudok az a valaki lenni, aki nem csak tanítani tud, hanem krisztusi természetével életre szóló nyomot tud hagyni gyermekei lelkében. Nem tudok többet adni gyermekeim számára, mint amire én is eljutottam, ezért vágyom rá, megalázkodva, nyitott szívvel, hogy a mennyei Atya neveljen és formáljon. Értük, miattuk is. Rajtuk keresztül, a velük kapcsolatos fájdalmaimon keresztül is.

Nagyon fáj az az időszak, amikor keveset imádkoztam értük, csak kipipáltam, mint tennivalót. Ez az Ige mindig bátorít, hogy szenvedélyesen, elszántan könyörögjek értük.

Kelj föl, jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! Emeld föl hozzá kezeidet gyermekeid életéért Jeremiás siralmai 2:19

Az emberek annyiszor félreértenek, vagy elítélnek, amikor megosztok egy-egy problémát, különösen a gyermekeimmel kapcsolatosan, de Az Úrral mindent meg tudok beszélni. Jó tudni, hogy olyan Személlyel beszélek, aki még nálam is jobban ismeri a gyermekeimet, a gondjainkat.

Bátorítalak, hogy gyere, kiálts az Úrhoz a gyermekeidért. Hívj erre másokat is. A férjedet, a lelki családodat, más édesanyákat. Hozz létre imacsoportot, ha az Úr erre indítja a szíved és látod a szükséget rá.  Az az idő, amit a térdeiden töltesz a gyermekeidért a legjobb befektetés.

Tudnál adni egy receptet?

Mindenkinek vannak szárnybontogatási próbálkozásai. Én, középiskolásként egy diákszínjátszó csoportban próbáltam megismerni önmagamat. Akkor, kérdésekkel feldúlt lelkemben könnyű volt a társaimmal együtt énekelni a következő sorokat (ez volt talán a legnépszerűbb színdarabunk):

„Valaki mondja meg, milyen az élet,
Valaki mondja meg, mér’ ilyen,
Valaki mondja meg, mér’ szép az élet,
Valaki mondja meg, miért nem,

Valaki mondja meg, mér’ jó az ember,
Valaki mondja meg, miér’ nem,
Valaki mondja meg, mér’ lesz gonosszá,
Valaki mondja meg, miért nem!” LGT

Ismerős ez a dal? Érdekes módon most, hogy szülővé váltam, újra és újra eszembe jutnak e sorok. Miért? Mert úgy gondolom, hogy a gyermekem nem csak mellettem, hanem velem van. És ki építi fel a gyermekem értékrendjét, ha nem én? De, hogyan tegyem mindezt? Sokszor annyira tanácstalan vagyok! Mennyivel könnyebb lenne, ha az internet kereső böngészőjébe gyorsan rákereshetnék egy receptre! Mit tegyek, ha nem hoztam a szülői házból mintát arról, hogy hogyan legyek hiteles a gyermekeim szemében életem lelki területén? Úgy gondolom a hit az nem a templomban, nem az óvodában tanítható, az otthon tanítható.

„Eszembe jutott a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” 2 Timóteus 1:5

Először nagyanyádban, majd anyádban, és most benned … Hogyan lehet ez? Az iskolában akkor sem tanítottak ilyeneket, mint ahogy ma sem. Ezt csak otthonról hozhatta. Hallott a hatalmas Istenről a szüleitől, feltehetően az ő szülei is képmutatás nélküli hittel beszéltek neki Istenről, ez hitelesítette a számára, és kisgyermek-szívében gyökeret vert az élő Istenbe vetett igaz hit, és kezdte teremni a gyümölcsöket. Ebből arra kellett rájönnöm, hogy védő burok csak az lehet, ami hiteles a szavainkból. És, ha már a szavaknál tartunk, megfigyelted már, hogy minden szülő mennyire várja gyermeke első szavát? Az első szavakra nagyon figyelünk, talán kicsit versengünk is, hogy kit fog először megszólítani a drága csemeténk.  Aztán később, érdekel? Amikor meg kell tanítani gyermekemet az elalvásra, enni, kicsit önállóan is játszani, akkor fokozottan összpontosítok arra, hogy hogyan beszélek, viselkedem. De később? Meddig figyelek a saját szavaimra?

„A keresztyénség az a képmutatás nélküli magatartás, amikor egybeesik az, amit valaki gondol és mond, mond és tesz. Amikor nincs szakadék a szép szavaink, buzdító szónoklataink és a hétköznapi cselekedeteink és mindennapi életünk között, hanem ez az utóbbi szemlélteti az előbbit. Sőt, előtte jár az előbbinek, a beszédnek.” Cseri Kálmán

Azt hiszem, minden szülő tudja, hogy a gyerekeinkre sokkal nagyobb hatása van annak, amit látnak otthon, mint amit hallanak tőlünk. Ezért fontos a képmutatás nélküli hit. Látod? Így jutunk el a szavaktól az életformáig! És itt lenne szükség egy receptre! Milyen örökséget hagyok a gyermekemre? – ezen tipródva álltam Isten elé. Átlátható életet kell élned gyermeked/gyermekeid előtt! – jött a válasz. Ne riadjunk meg szenvedélyes szeretettel beszélni Istenről a gyermekeink előtt. Ne riadjunk meg elmesélni azokat a hitpróbákat, amiket átéltünk Vele. Ne riadjunk meg beismerni, hogy minket is változtat Isten, mindig nem ilyenek voltunk. Ne legyünk haragosak, ha akkor nyit be a szobába, amikor imádkozunk. Látták a gyermekeid valaha, hogy imádkozol? Tudják, hogy imádkozol értük is? Szoktál velük imádkozni? Hiszem, hogy kegyelmet kegyelemre kapunk, és még ha sokszor tanácstalan is vagyok, lépésről lépésre megvilágosodik az út.

Haragszom. Jaj, mit csináljak? – 1

Ha haragusztok is, ne vétkezzetek, a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek. Efézus 4: 26-27
Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Efézus 4: 31

Már kiskoromban foglalkoztatott az, hogy honnan származik a harag. Miért vannak ilyen romboló érzések az emberben?

Ledöbbentem, amikor sok-sok évvel később megértettem, hogy tulajdonképpen Isten természetében gyökerezik a harag képessége.

„Isten igaz bíró, és olyan Isten, aki minden nap haragszik.” Zsoltárok 7:12

Szeretete és igazságossága nem tűri a bűnt, és haragja a logikus válasz az emberi igazságtalanságra, bűnökre.

Isten a maga képmására teremtett minket. S bár ez a képmás megsérült a bűnbeeséskor, nem törlődött ki teljesen belőlünk.  Amikor haragszunk, általában valami vélt vagy valós igazságtalanságra reagálunk. Erkölcsi érzékenységünk a harag képességével van összefüggésben.

angry-parents-fighting

S eddig rendben is van a történet. De azt látom körülöttem, hogy a harag nem csak egy erkölcsi iránytű. Egy olyan csatorna, amit ha nem a szeretet és józanság irányít, akkor az ellenség kezében óriási pusztítást végez a haragvóban is, de különösen azoknak az életében, akik hatótávolságon belül vannak.

Ezért sok ember fél a harag érzésétől, és teljesen elutasítja, elfojtja annak minden megnyilvánulását. Én is ezt tettem. Gyerekként rendszeresen tehetetlen elszenvedője voltam mások esztelen és megfékezhetetlen haragjának, valószínűleg ezért nyomtam el a haraghoz kötődő érzelmi megnyilvánulásaimat.

Friss feleségként, emlékszem a férjemnek könyörögnie kellett az első néhány év konfliktusai során, hogy merjek megszólalni, mondjak már én is valamit, támadjak, vagy védekezzek! Roppant kellemetlen volt számára, hogy csak állok és hallgatok, és nem tudjuk építően, mindkettőnk aktív jelenlétével lezárni a konfliktust. Valóban nem éreztem haragot. És le is blokkoltam teljesen, amikor arra került a sor, hogy csalódottságomat kifejezzem.

Igazán akkor lett változás ebben, amikor édesanya lettem. A gyermekneveléssel járó felelősség, kimerültség, frusztrációk, kudarcok, és nem utolsó sorban a kisgyermekkor őszinte harag-megnyilvánulásai „megtanítottak” haragot érezni és kifejezni. Tulajdonképpen átestem a ló másik oldalára.

Mivel addigi életem nagy részében ezt szinte sehogy nem tettem, felnőtt fejjel, feleségként, édesanyaként kellett megtanulgatnom, hogy uraljam, és helyes mederbe tereljem, akár a jogos haragomat is. Nagyon nehéz, néha kétségbeejtő időszak van mögöttem, és még mindig nem tudom azt kijelenteni, hogy igazán jól megy ez nekem. De folyamatosan tanulom. Isten elég bőven ellát gyakorló-feladatokkal. És kudarcaimból felemelkedve újra meg újra megvallom, hogy Krisztusban van győzelem mindenféle makacs jellemhibával, romboló szokással szemben is.

Ma már hálás vagyok, hogy mennyei Atyám bölcsen és szerinte való időben felpiszkálta és elkezdte kitakarítani lelkemnek ezt az elzárt, elnyomott részét. Bár fájdalmas, megalázó, magamból kiábrándító időszaka ez az életemnek, elengedhetetlenül szükséges volt.

Elsősorban azért, hogy az tudjak lenni, akinek Ő kitalált és megformált. S mindazt, amit tanulok ezzel kapcsolatban, át tudjam adni gyermekeimnek és azoknak a sorstársaimnak, akik különféle okok miatt hozzám hasonlóan megrekedtek valahol, egy gyermeki szinten indulataik megélésében.

Csak azt tudom megtanítani a harag kezelésében is, amire én magam eljutottam. Ha minden apróságon kiborulok, papolhatok nekik napestig a nyugodt, higgadt viselkedésről, fegyelmezhetek, szavaimnak nem lesz hitelessége. Ez erős motivációm minden területen a növekedésre.

Ma már nem félek a haragtól, nem esek pánikba. Tudom, hogy nem a felébredő harag érzése a probléma. Még akkor sem, ha néha naponta sokszor tapasztalom egy kiskamasz és egy éppen öntudatra ébredő óvodás anyukájaként. Hanem az, ha indulataimat teljesen szabadjára engedem, és a harag befolyása alatt meggondolatlanul beszélek és cselekszek.

A másik probléma pedig az, ha nem tudjuk felmérni azt, hogy jogos-e a haragunk. Ha sokszor tapasztaltunk elutasítottságot az életünkben, és gyógyulóban lévő sebeink vannak, a lelkünkön könnyen félreértelmezzük mások megnyilvánulásait, reakcióit. Sokkal érzékenyebbek vagyunk. Isten világosságára és gyógyító igazságaira van szükségünk ahhoz, hogy józanul, megfontoltan tudjunk reagálni, saját sebezhetőségünk tudatában.

De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak" Mal. 3,20

Ha haragunkban vétkezünk, megbántunk, megsebzünk másokat, tombolunk, kiabálunk, meggondolás nélkül veszekszünk, s engedjük, hogy a harag érzése formálja a szánkat elhagyó szavakat, akkor kényelmes hellyel kínáljuk az ördögöt. Beköltözik az otthonunkba, a munkahelyünkre, megmérgezi a házasságunkat, a családi kapcsolatainkat, utat talál esztelen haragunkon keresztül a gyermekeink zsenge lelkéhez is. S minél gyakrabban engedünk neki, annál nehezebb lesz később leszámolni vele.

Akár szeretnénk, akár nem, a harag időnként felüti a fejét. Így vagyunk megalkotva. Ne essünk kétségbe, s ne engedjük, hogy a Sátán vádoljon ezzel. Rajtunk áll, hogy engedjük-e hogy bukott emberi természetünk romboló erővé formálja, vagy imával, Isten Igéjével, és a Lélek vezetésével megtaláljuk a módját annak, hogy betöltse valós rendeltetését.

Folyt. köv.: Milyen gyakorlati dolgok segítenek indulataink, különösen a haragunk helyes kezelésében?