“Műkedvelő gondviselés”

Chambers Krisztus mindenekfelett című áhítatában olvastam ezt a kifejezést, és azóta is sokszor felvágódik előttem, mint valami jelzőtábla.
Nos, elmondom, hogy én túlgondoskodó anyatípus vagyok, és büszke is vagyok rá, hogy a három báránykám életét ügyesen szervezem, rendet tartok körülöttük, és erős kontroll alatt vannak, védem őket a széltől is. Szépen is fejlődnek, okosak, tehetségesek és szépek, büszke vagyok rájuk.
Azonban az elmúlt évben több szakemberrel találkoztam a gyerekek révén, na meg az újrainduló munkám, és továbbképzések révén (logopédus vagyok), és a velük való konzultációk során végül azt kellett megállapítanom, hogy nagyon sok “fejlesztendő terület” csak társadalmi elvárás (és a fejlesztése pedig szép profit).
A mamakörünk vezetője egyszer fel is tette nekem a kérdést, hogy “tényleg társadalom-kompatibilissé akarod alakítani a gyerekeidet?”
Azóta visszhangzik ez a fülemben…
Ma tényleg divat mindent beáldozó szülőnek lenni, és a gyerekeket isteníteni, elhalmozni, és: társadalom-kompatibilissé fejleszteni.
Nem igazán vettem észre, hogy ennyire elsodort engem is ez az ár…
De mikor ezt teszem, MŰKEDVELŐ GONDVISELÉST JÁTSSZOM.
Egy olyan képre formálom a kedveseimet tudattalanul, ami megfelel a társadalmi ízlésnek és engem pedig büszkeséggel tölt el.
… azt kérdezte tőlem a Szentlélek:
 Tudod, hogy a túlgondoskodásod talán egy tökéletes kielégültséget szerez a gyermekednek, és népszerű is lesz azzal, amit kap tőled, de fixálod őt ebben az állapotában, és nem akar vagy nem tud (!) majd ebből a fajta jólétből továbbfejlődni.
Erődítményt építesz fel a saját kezeiddel az életében, ami gátolja a fejlődését.
Mi fogalmazódhat meg vajon a gyerekedben?
‘Nekem ez a jólét jár alanyi jogon, mert megérdemlem. Nem kell tennem semmit.’
Vagy pont az ellenkezője:
Anya nem engem szeret, hanem önmegvalósít az anyaságban.’
‘Anyának nem vagyok elég jó, azért kell mindenhova eljárnunk.’
‘Rab vagyok: nem érzem jól magam anya tökéletes világában, de nem szabadulok…’
…és sok más is megfordulhat a fejükben, amiket nem is sejtesz!”
Chambers azt mondja (és ez valamennyi kapcsolatunkra igaz, nem csak a szülő-gyerek felállásra!!), hogy a műkedvelő gondviselés megmenti a másik embert azoktól a küzdelmektől, szenvedésektől, amik által közelebb lehet kerülni Krisztushoz!

Ha túlgondoskodom, túlfejlesztem a gyerekeimet, megóvom őket a küzdelmektől, a kompenzálási stratégiák kreatív kialakításától/megválasztásától: műkedvelő gondviselést játszom, amivel könnyen akadályozhatom Isten munkáját az életükben!
A gyerekeim megszokják, hogy tőlem függnek, és pont én vagyok a legnagyobb akadálya annak, hogy a drágáim felfedezzék Mennyei Atyjuktól való kizárólagos függőségüket.
Atyám!
Ha valamit szeretnék a gyerekeim számára, az az, hogy a köldökzsinórjuk Benned végződjön, és ez a tudat határozza meg őket:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Bocsásd meg, hogy azt hittem hogy: “Én majd tudom! Majd leszek én a forrás!”
Bocsásd meg, hogy kivettem a kezedből az irányítást!
Hiszen rám is ugyanúgy igaz ez:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Sőt Jézus is így gondolja…csak így, csak Vele működhet a nevelésem –  és minden más kapcsolatom is (!) – gyümölcsözően:
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek. (Jn 15, 5)
Te műkedvelő gondviselő vagy valaki életében?
Thökölyi Réka

Gyerekek a csatamezőn!

A gyülekezeti táborban be kellett ugranom az egyik bibliakör-vezetőnk helyett a kisiskolásokhoz.

Egy beszélgetés maradt rám, ami arról szólt, hogy “ki mitől fél”:

Az egyik misszionáriusunk kislánya beszámolt arról, hogy egyik éjjel hangokat hallott az ágya alól, majd a matraca felemelkedett vele együtt. Ekkor átrohant a szülőkhöz, imádkozott vele az édesanyja; aztán azon az éjjelen, mikor édesanyja végülis őmellette elaludt, a Sátán az édesanyja arcában jelent meg neki…

Az egyik lelkipásztorunk fia pedig azt mesélte, hogy egyik este, mikor a testvére már aludt, egy YouTube-os videó után nem tudott kimenni a szobából, mert valami elkapta, és nem tudott mozdulni. Hangosan énekelni kezdett, meg kiabált. A testvére még rá is mordult félálomban, hogy hagyja már abba. A szülei mentek érte.

Ez volt a két legdurvább sztori, ezekre emlékszem a legjobban.

Ezek miatt azonnal megtanítottam nekik a Fil 2,9-11-et:

Ezért Is­ten is fel­ma­gasz­tal­ta őt (Jézus Krisztust), és olyan ne­vet aján­dé­ko­zott neki, amely min­den név fö­lött való, hogy JÉZUS ne­vé­re min­den térd meg­ha­jol­jon, mennye­i­e­ké, föl­di­e­ké és a föld alat­ti­a­ké, és min­den nyelv vall­ja, hogy Jé­zus Krisz­tus Úr az Atya Is­ten di­cső­sé­gé­re. 

Bátorítottam őket, hogy hangosan jelentsék ki ezeket az igéket támadás esetén, mert ha Jézust hívják segítségül, a Sátán elfut.

A fiúk rögtön lekörmölték az igehelyet, a lányok lediktáltatták maguknak a füzetükbe – tényleg nem én kértem ezt tőlük! 

Teljesen önállóan és automatikusan nyitották ki a füzetüket, tehát nagyon fontos volt nekik ez a tanítás!

Most, ezen a héten, azért írok, hogy a lelketekre kössem, kedves Szülőtársak,  Bibliaköri Tanítók, kedves felnőtt Testvéreim, hogy nagyon komolyan tanítsátok gyermekeiteket az Igazság igéire! Ne legyenek a gyerekeink védtelenek az ördög mesterkedéseivel szemben!

Akárhogy igyekszünk, nem tudjuk az életük minden részletét kontroll alatt tartani, sőt ahogy nőnek, egyre kevésbé! 

Adjátok kezükbe a Lélek kardját, amely az Isten beszéde! Öltözzetek Ti is, és öltöztessétek őket is fegyverbe, hogy megállhassanak az ördög mesterkedéseivel szemben! Efézus 6. alapján

Már a televíziós gyerekmese-sorozatok is varázsigéket, varázslási rituálékat tanítanak a gyerekeinknek, ráadásul naponta akár 3x is műsoron van ugyanaz a szellemileg fertőzött mese, és a YouTube-on is nagyon könnyű eltévedni: nem lehet nyugodt szívvel bekapcsolni rajta egy kis mesét, és aztán magára hagyni vele a gyerekünket, mert máris beúszik egy szexuális reklám vagy egy horrorfilm előzetese…

A Sátán magának neveli a következő generációkat (is), minden modalitásban.

Nagyon fontos, hogy a gyermekeink képben legyenek Jézus hatalmával és Jézus Krisztus barátaiként saját kompetenciáikkal, hogy, amikor helyzet van az oviban vagy a suliban, meg tudják különböztetni: mi a jó és mi a rossz, és bátran vállalják fel, ha szembe kell menni a többiekkel!

Legyenek tisztában teljes mértékben azzal, hogy mikor és miben biztosan nem tarthatnak a barátaikkal!

Meggyőződésem, hogy ezt nem lehet elég korán elkezdeni!

A 3 évesünk nemrég pont úgy viselkedett egy helyzetben az oviban, ahogy a férjem megtanította neki, és mikor az óvó néni kifogásolta a viselkedését, az édesapjára hivatkozva védte meg magát! (…bár én képviselném ekkora önbizalommal mennyei Atyámat!)

Hiszem, hogy a Sátán ijesztgetései esetén a Szentlélek még a legkisebb gyerekeknek is kijelenti, eszébe juttatja, amit tanultak (HA UGYAN TANULTAK VALAMIT!!…?), hogy hogyan kell megoldani helyzeteket, hogyan kell felvenni a Sátán ellen a harcot.

Kívánatos megoldás a teljes eltiltás tévétől, internettől, kütyüktől, de idővel a legjobban tiltott dolgok mindennél kívánatosabbak lesznek, főleg a korosztály nyomása miatt.

A gyerekünk meg fogja oldani, hogy barátoknál, nagyszülőknél belekóstoljon a “nagybetűs életbe”!

… nézzük csak …

Jézus nem kivett minket ebből a világból, hanem tanított minket az Igazságra, megkérte az Atyát, hogy őrizzen meg minket ebben a világban (Jn 17), továbbá biztosította számunkra a fegyverzetet.

Hitem szerint nekünk is ez a feladatunk a gyereknevelés során.

Egy érettebb, hitben előttem járó Barátném hívta fel rá a figyelmemet, hogy ugyanaz a Jézus, aki hozzánk és velünk beszél, minket tanít, akkor, amikor a földön járt, a gyerekekhez hogyan is viszonyult:

Ek­kor kis­gyer­me­ke­ket vit­tek hoz­zá, hogy meg­érint­se őket, a ta­nít­vá­nyok pe­dig meg­dor­gál­ták azo­kat, akik ezt tet­ték. Ami­kor Jé­zus ezt ész­re­vet­te, ha­rag­ra ger­jedt, és azt mond­ta ne­kik: En­ged­jé­tek hoz­zám jön­ni a kis­gyer­me­ke­ket, és ne tilt­sá­tok el őket, mert ilye­ne­ké az Is­ten or­szá­ga. Mk 10, 14

Nem említette, hogy hozzámenni, az Ő nevét segítségül hívni korhatáros vagy képességfüggő lenne… Sőt! 

(Ami azt illeti: hallottam már középsúlyos értelmi fogyatékos, Down szindrómás megtéréséről is!)

Mindannyiunk életéért folyik a szellemi harc!

Ne becsüld le a gyerekedet, a kis harcait, problémáit!

Pont most kaptunk erről tanítást a gyülekezetben (Adam Narcisso által), hogy Sátán ugyanúgy erődítményt akar építeni az ő életükben is, és ugyanúgy el akarja rejteni előlük is az eredeti rendeltetésüket, ahogy teszi ezt nálunk, felnőtteknél is.

Gyermekeink tanítása a mi felelősségünk!

Azt fogják tudni használni, amit megtanultak; amit megismertek; amiben példaként előttük járunk, tehát amiről tapasztalatuk van!

A szellemi csatamező nem játszótér! 

Valós, életet meghatározó események színtere, gyereknél és felnőttnél egyaránt!

Az Úr már Mózes könyvében is figyelmeztet minket a felelősségünkre:

Sze­resd azért az URat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből és tel­jes erőd­ből. Le­gye­nek a szí­ved­ben ezek az igék, ame­lye­ket ma pa­ran­cso­lok ne­ked.
Ta­nít­gasd ezek­re fi­a­i­dat, és szólj ezek­ről, akár a há­zad­ban ülsz, akár úton jársz, akár le­fek­szel, akár föl­kelsz. Kösd eze­ket je­lül a ke­zed­re, és le­gye­nek hom­lok­kö­tő­ül a sze­me­id fö­lött. Írd föl eze­ket há­zad aj­tó­fél­fá­i­ra és a ka­pu­id­ra. 5.Móz 6, 5-7

A szellemi harcban kompetens, az Igazság iránt hűséges és Jézus Krisztussal kéz a kézben járó, győztes generációra van szüksége a világnak, vonzzuk be őket az Istennel való szoros kapcsolatba, és neveljük fel őket az Ő dicsőségére!

Thökölyi Réka

Nevelni, de hogyan és miért?

Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól. Péld. 22:6

A minap elgondolkodtam a gyermek Sámuelnek adott kijelentésen, illetve az Éli főpap nevelési módszerén. (Hmm, micsoda bátorság Isten részéről egy gyermekre bízni ilyen szörnyű ítéletet! Megrémít, ha arra gondolok, hogy Ő ma sem változott.)

Feje tetejére állt világban élünk. Kezd elegem lenni a sokat hangoztatott emberi jogokból. A gyerekeknek és szülőknek több joguk van, mint a pedagógusoknak, a raboknak pedig több, mint az őket őrizőknek, sőt, mint a szabadlábon járó becsületes embereknek. A ma embere hamarosan még Istennel szemben is „kikéri magának”. Mert megteheti. Még.

Ha valamikor Isten bölcsessége kellett a neveléshez, akkor ma sokkal inkább. (Véletlen volna, hogy Váradon a tanítóképzők telve vannak hívő fiatalokkal? Bizonyára tudja az Isten, hogy mit cselekszik!) A magukat Salamonnál is bölcsebbnek gondoló emberek elhintették a mérgező magvakat a társadalomban, a vesszőhasználat törvénysértés lett. Olyannyira, hogy egyik nyugati országban képesek a Biblia szövegét is átírni emiatt. De jaj lesz nekik! Ugyanakkor, egy másik nyugati országban már azon gondolkodnak, hogy újra forgalomba hozzák a testi fenyítést, mert megállapították: a túlzott szabadosság megnövelte az öngyilkosságok számát.

Nos, nem a testi fenyítés mellett akarok kardoskodni, de tény, hogy egy bölcs nevelő nem iktathatja ki teljes mértékben a vesszőt fegyelmezési módszerei közül. (Persze, ha bölcs, tudja, hogy mikor, miért és hogyan alkalmazza, ha valóban szükséges hozzá folyamodni. S azt is el tudja érni, hogy gyermeke megértse: sem a rosszaság, sem a vesszőhasználat nem csökkenti a szülői szeretet mértékét.)

Kellenek a világos, érthető szabályok, s azok következetes számonkérése. De nem fegyelmezési módszereket szándékszom itt bemutatni, inkább a nevelés egyik célján gondolkodtam el. Az egyén optimális, sokoldalú fejlesztésén túl, a nevelés maradandó pozitív irányú változást is el akar érni azokban, akik felé irányul. Ilyen értelemben, Éli teljes csődöt mondott fiai nevelésében, noha próbálkozott (Miért cselekesztek ilyen dolgot? Mert hallom a ti gonosz cselekedeteiteket mind az egész néptől. Ne tegyétek fiaim! – 1 Sám. 2: 23-24). Érdemes megfigyelni több fordítás szerint Isten indoklását, amikor az ítéletet kimondja: nem akadályozta meg őket” (Károli), tudta… mégsem fenyítette meg őket” (újf.), „semmit nem tett, hogy megállítsa őket” (The Message, angolból).

Úgy vélem, igen elgondolkodtatóak ezek a kijelentések. Nem elégedhetünk meg csupán a folytonos kérleléssel. (Érdekes módon Sámuel fiai sem jártak a helyes úton, ám ezért már Sámuel nem kap feddést Istentől.) Az angol Message fordítás szerint Éli teljesen elvesztette tekintélyét fiai előtt, ez pedig nem egyik napról a másikra következett be. „Ők (a fiúk) azonban már túl messzire mentek az engedetlenségben, s visszautasították, hogy bármire is odafigyeljenek, amit apjuk mondott. Így Isten, akinek elege lett belőlük, kimondta a halálukat.”

Végső soron tehát célunk a gonosz megfékezése kell legyen, amennyire tőlünk telik. S hogy melyik a tuti módszer? A szép szó, a rettentés (Júdás 22-23) vagy netán a vessző? Nincs egy tökéletes eljárás. Minden gyermek és helyzet más és más. De kell a maradandó pozitív változás! Kedves szülők, vasárnapi iskolai tanítók és istenfélő pedagógusok! Adjon az Úr bölcsességet nekünk, hogy a ma reformátorai, s a jónak tartósítói lehessünk egy rohamosan romló világban!

Meleg Adina Márta

Tanítás-nevelés

„Tanítani sokkal könnyebb, mint nevelni. Ahhoz csak tudni kell valamit, ehhez viszont lenni kell valakinek.” (ismeretlen)

Ez a kis idézet, amit tavaly olvastam először valahol a világhálón olyan jól összefoglalja a gyermekek nevelésével kapcsolatos tapasztalataimat. Sokszor eszembe jut, amikor a gyermekeim nevelésében különösen rögös utakat járok be.

Mielőtt férjhez mentem és gyermekeim születtek óvónőként dolgoztam. Nagyon szerettem ezt a munkát. Különösen az első két év után egyre jobban ment, sikerélményeket éltem meg. Rengeteg energiát fektettem bele, ami szépen kamatozott. A tanulmányaimon kívül a keresztyén gyermeknevelési könyveket is faltam. Sokat segítettek a rám bízott gyerekekkel való bánásmódban. Olyan szépnek tűnt gyereket nevelni, áttekinthetőnek, egyértelműnek láttam mindent ezzel kapcsolatban, és izgatottan vártam, hogy mindezt egy saját gyermekkel éljem meg.

Nem kellett túl sokat várjak, mert házasságunk második évében már megszületett az elsőszülött lányom.  Az a magabiztosság, ami bennem volt talán már a kórházi tartózkodás alatt ködbe veszett. Az anyaság más volt, mint mások gyermekeit átmenetileg, néhány órán keresztül terelgetni, megtanítani erre, arra.

Az anyaság egész lényemet átjárta, felkavarta, minden örömével együtt annyi mindent hozott magával, amit nem kértem. Annyira szerettem volna tökéletes szülővé válni, olyan biztos voltam benne a szakmámban elért sikerek után, hogy megemésztett az, hogy bizonytalan vagyok, aggódok és vannak rossz döntéseim.

Elsőszülöttem valóban óriási kihívás (volt), a könyvekben leírt bölcsességek általában nem váltak be nála, sem újszülöttként, sem később. Új és új utakat kellett keresni. A kimerültség és fáradtság olyan dolgokat hozott elő belőlem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Eljutottam odáig többször is, hogy ez csak valami borzasztó tévedés lehet, hogy nekem gyermekem született.

Aztán kaptam időt bőven az Úrtól, hogy gyermekem által én magam is nevelődjek, gyógyuljak. Hat évre rá érkezett a kisfiam, akit kicsit edzettebb, bölcsebb szülőként vehettünk szerető, nevelő kezeinkbe. Úgy tűnik azonban, hogy az ő esetében sem olyan egyszerű az út, csak kicsit más, de a kihívások, nehézségek elkerülhetetlenek. S tudom jól, ez nem csak nálunk van így.

Csak azért, mert gyermekeim születtek, nem voltam kész szülő, nem voltam tévedhetetlen, és ma sem vagyok közel sem tökéletes, de Isten segítségével próbálom jól csinálni. Kegyelemből nap, mint nap újra kezdem, megalázkodom hibáimat, hiányosságaimat látva és imádkozom. Elsősorban imádkozom értük.

Azt hiszem ez volt anyaságom egyik legfontosabb leckéje. Nem tudok azzá a tökéletes szülővé válni, akiről büszkén álmodtam mások gyerekeit tanítgatva. De imádkozó szülő lehetek. Ez felszabadító. Imáimban bármilyen állapotban vagyok újra meg újra Isten kezébe tehetem őket, és békességet kaphatok, akkor is, ha úgy tűnik minden veszve van, ha csupa kudarc az egész, ha nem látszik még semmi a reményteljes jövőből, az ígéretekből, amit Isten a gyermekeimmel kapcsolatosan a szívembe írt. Ez az egyik közülük. Jó újra meg újra elolvasni és megerősíteni magam az Úrban.

Fiaid mind az ÚR tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. Ézsaiás 54:13

Az imádság által, az Istennel való kapcsolatban tudok az a valaki lenni, aki nem csak tanítani tud, hanem krisztusi természetével életre szóló nyomot tud hagyni gyermekei lelkében. Nem tudok többet adni gyermekeim számára, mint amire én is eljutottam, ezért vágyom rá, megalázkodva, nyitott szívvel, hogy a mennyei Atya neveljen és formáljon. Értük, miattuk is. Rajtuk keresztül, a velük kapcsolatos fájdalmaimon keresztül is.

Nagyon fáj az az időszak, amikor keveset imádkoztam értük, csak kipipáltam, mint tennivalót. Ez az Ige mindig bátorít, hogy szenvedélyesen, elszántan könyörögjek értük.

Kelj föl, jajgass az éjszakában, az őrködés kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! Emeld föl hozzá kezeidet gyermekeid életéért Jeremiás siralmai 2:19

Az emberek annyiszor félreértenek, vagy elítélnek, amikor megosztok egy-egy problémát, különösen a gyermekeimmel kapcsolatosan, de Az Úrral mindent meg tudok beszélni. Jó tudni, hogy olyan Személlyel beszélek, aki még nálam is jobban ismeri a gyermekeimet, a gondjainkat.

Bátorítalak, hogy gyere, kiálts az Úrhoz a gyermekeidért. Hívj erre másokat is. A férjedet, a lelki családodat, más édesanyákat. Hozz létre imacsoportot, ha az Úr erre indítja a szíved és látod a szükséget rá.  Az az idő, amit a térdeiden töltesz a gyermekeidért a legjobb befektetés.

Kié a te gyermeked?

Már egy ideje Anna története jár a fejemben. Olyan szép, olyan megható az, amit tett. Sokat tanulhatok tőle. Elkeseredésében az Úrhoz fordult, nála keresett választ, oltalmat. S miután kiöntötte a szívét az Úr előtt, fogadalmat tett neki. Nem csak kért, felajánlott. Mindemellett pedig volt hite, elment és többé nem volt szomorú. Hitte, hogy Isten meghallgatta Őt, s bízott abban, hogy az Úr teljesíti, amit kért. Az alázat, őszinteség, megtört szív, hit pedig kedves volt Isten előtt, és gyermeket adott Annának. Aki elvitte egyetlen gyermekét és az Úrnak ajánlotta, betartotta ígéretét.

"Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az Úrhoz, és keservesen sírt. Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét! ... Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca. ... Egy idő múlva Anna teherbe esett, és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az Úrtól kértem őt. ... Ezért a gyermekért imádkoztam, és az ÚR teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ezért most én is, kérésemnek megfelelően felajánlom őt az Úrnak. Legyen egész életére az Úrnak ajánlva! És ott imádták az Urat." 1. Sámuel 1.

Gyermekbemutatásra készülünk. Azt szeretném, ha nem csak jelképes, megszokott, illő cselekedet lenne ez részünkről, hanem őszinte és valódi. Mint édesanya szeretném én is felajánlani őt az Úrnak, azt akarom, hogy legyen egész életében Istené.

Anna kész volt lemondani a gyermekéről, hogy a fia az Úré lehessen, nekem pedig kész kell lennem szentül élni, hogy az én fiam is az Úré legyen. Nagy felelősség. Anna a legtöbbet tette, s azt amit a legjobbnak látott. Nekem, mint feleségnek és édesanyának a 21. században pedig megvan mindenem, ami ahhoz szükséges, hogy jó példa lehessek a gyermekeim előtt, ahhoz, hogy istenfélelemben neveljem őket. Van élő reménységem, mert tudom, hogy Krisztus meghalt és él. Van Bibliám, olvashatom, van gyülekezetem. S a kezemben millió információ és lehetőség tárháza van. De élek vele, jól élek vele?

image

Úgy gondolom gyermekbemutatáskor nem csak a gyermek életét, hanem a sajátunkat is felajánljuk Istennek. Vedd a gyermekem, s vedd a szívem, az életem, Te formálj, Te légy a szülő általam. Anna akkor elvitte Sámuelt Élihez, most nekem kell “Élinek” lennem. Olyan személynek aki Istennel élő és napi kapcsolatban van, olyannak, aki ismeri az Urat, akihez a gyermek bármikor fordulhat, s aki tud válaszolni neki jól és bölcsen.

"Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére." 

Olyan édesanya kell legyek, aki a gyermeki hitet nagyobbra értékeli a sajátjánál. Olyannak, aki nem legyint az 5, 7, 11 éves megtérésén, nem mondja, hogy “még kicsi vagy”. Aki olvassa és megéli az Igét, szívében forgatja és tanítja gyermekeinek. Aki szüntelen imádkozik, és akinek az életét látva lehet követni a hitét.

Szeretném a gyermekbemutatáson nem csak a gyermekem életét, hanem a sajátomat is újra felajánlani Istennek. S amit megfogadok azt teljes mértékben megtartani. Úgy akarom nevelni a gyermekem, mint aki nem magának, hanem az Úrnak neveli. S Istennek csak a legjobbat adhatom. Mert Isten az Ő részét, az áldást és az erőt egész biztosan adja.

Amikor elengedjük a kezüket

sulikezdes

 

Biztos már sokan láttatok az interneten olyan iskolakezdős fotókat, ahol a gyerekek fejüket lehajtva, elszontyolodva ácsorognak az iskolatáskával, míg az anyuka röpköd örömében a várva várt szabadság küszöbén. (Tudom, hogy sok anyukát ez nem is érint, mert dolgozik nyáron is, és akkor is, amikor a gyermekei óvodába, iskolába mennek.)

Én nem tudtam eddig még azonosulni ezzel a képpel. Az óvoda, iskola kezdete, a gyermekeim kezeinek az elengedése nem igazán perdít táncra, inkább szorongással tölt el. Megszoktam, hogy szinte állandóan a közelemben vannak, s felügyelni tudom (legalábbis azt gondolom) testi, lelki épségüket.

Aztán az Úr, az élet, az évek elkezdtek megtanítani arra, hogy hagyjam abba a teljesen értelmetlen aggodalmaskodást, s engedjem át gyermekeimet hittel Istennek. Abban a tudatban, hogy Neki hatalma van az életük felett, hogy jobban ismeri őket nálam is, és nincs olyan körülmény, nincs olyan baj, baleset, ami nem jutna előbb elé, amiről nem tudna, és amit ne tartana ellenőrzése alatt.

„Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” (Zsolt 112,7)

Megannyi rémtörténetet ismerünk sokan, és ha hagyjuk, hogy a félelem otthont találjon nálunk, akkor meggyengülünk. Görcsbe szorul a gyomrunk egy váratlan telefonhívástól, vagy a kapucsengőtől szokatlan időben, rettegünk, ha valami váratlanul alakul, ha valaki később érkezik.

Függetlenül attól, hogy mekkorák a gyermekeink, engedjük át őket Istennek. Imádságban helyezzük Isten hatalmas kezébe életüket, annyiszor, ahányszor szükségesnek találjuk. Ezzel elsősorban Isten felé kifejezzük hitünket és bizalmunkat. S olyan békességet nyerünk, amit nem tud megadni semmiféle óvintézkedés, biztonságtechnika, okos-óra… Hatalmas nyomástól szabadulunk így meg, és nagyobb örömöt fog jelenteni szülőnek lenni.

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsolt 91,1-2)

Ugyanakkor gyermekeink is hatalmasat profitálnak abból, ha nem aggodalmat látnak a tekintetünkben, amikor először hagyjuk ott a bölcsődében, vagy óvodában, amikor sírni látjuk a reggeli készülődésnél, hanem derűt, ami őket is megnyugtatja. A gyermekeink magabiztosabbak lesznek, ha nem azt tapasztalják, hogy mindent kontrollálni akarunk és játék közben is csak féltő, aggódó szavak hagyják el folyamatosan a szánkat. A kislányom osztályfőnöke mondta szülőértekezleten, hogy ha elengedjük a gyermekeinket, nagyobb teret adunk nekik az önállóságra, életkoruktól, fejlettségüktől függően megtapasztalják azt az érzést újra meg újra, hogy „képes vagyok rá”, és ez motivációt, erőt ad nem csak pillanatnyilag, hanem a további évekre nézve.

Nekem bölcsességre van szükségem, hogy felismerjem azt, amiben már „elengedhetem a kezüket”, mert hogyha tovább szorongatom, akkor én magam leszek a sérülés okozója.

Gyermekeink elengedése végül azt is jelenti, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mi róluk szóló álmaink (vagy a saját kudarcba fulladt terveink, törekvéseink) valósuljanak meg az életükben, hanem nyitott szívvel nézzük, segítjük, támogatjuk Isten tervét az életükben.

Sámuel édesanyja, Anna jutott eszembe a Bibliából, az ő hite és megvallása, amit tettei követtek. Gyermeket kért az Úrtól, egy fiút, és fogadalmat tett, hogy fel fogja ajánlani teljesen egész életére Isten szolgálatára. Körülbelül négy éves lehetett Sámuel, amikor szülei felvitték a templomba és Éli főpap felügyeletére hagyták. Anna nem csupán egy gyermeket adott az Úrnak, hanem az egyetlent.

„Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem Tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! (1Sám 1,27-29)

Mi ez egy óvodai, iskolai naphoz képest, vagy egy tanulmányi úthoz, vagy gyermekünk házasságkötéséhez, elköltözéséhez viszonyítva? Isten házában Anna a legjobb helyen tudhatta a gyermekét.

Hitének, engedelmességének jutalma volt, miután elengedte és átadta gyermekét, felszabadultan, hitben megerősödve a Biblia számomra egyik legszebb hálaénekét dalolta.

Köszönöm, Uram, a gyermekeimet, ajándékaimat. Ma újra átengedem őket hittel neked. Rád bízom őket, a Te oltalmadra, bölcsességedre, vezetésedre. Támogass engem a nevelésükben, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a saját elképzeléseimhez, hanem munkatársi közösségben legyek veled kibontakozásukban, az újjászületéshez vezető útjukban. Segíts legyőzni a félelmeimet, szorongásaimat hittel és imádsággal, hogy békességet és örömöt tapasztaljak nevelésükben. Ámen.

Feljegyezve

„Amácia...huszonöt éves volt, amikor uralkodni kezdett, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának neve Jehóaddán volt. Azt tette, amit helyesnek éát az Úr” 2. Királyok 14, 2- 3a
„Azarjá, tizenhat éves volt, amikor uralkodni kezdett...Anyjának neve Jekoljá volt, Jeruzsálemből származott. Azt tette, amit helyesnek lát az Úr..” 2. Királyok 15, 1b-3a
„Jótám, huszonöt éves volt, amikor uralkodni kezdett...Anyja neve Jerúsa volt...Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR.” 2. Királyok 15, 32b-34a

Nézzétek csak meg figyelmesen, mi is a közös ebben a három igerészletben? Mindhárom király esetében meg van említve ezek édesanyjának neve, és az a fontos tény is, hogy ők azt tették uralkodásuk idején, amit helyesnek lát az Úr.

A királyok könyve többek közt olyan, mint egy lovasregény. Párhuzamba mutatja be azt, ahogyan váltakoztak a királyok Jeruzsálemben és Samáriában, azaz Júdában és Izráelben.  Az utóbbi időben ezt a könyvet olvasgattam, és felfigyeltem egy érdekes párhuzamra, illetve ellentétre. Júda soron következő királyai esetében fel van tüntetve az édesanya neve is azoknál a királyoknál akiknek a szíve az Úré volt. Izráel soron következő királyainál viszont sajnos az a megjegyzés, hogy „azt tette amit rossznak lát az Úr” és az édesanya neve is hiányzott. Bevallom, többször elolvastam már a Királyok könyvét, de ezt még nem vettem észre. Talán azért most, mert édesanya vagyok, és érzem a felelősségét annak, hogy hogyan nevelem a gyermekeimet, és legfőbbképp, hogy mennyit imádkozom értük, pedig még mindkettő nagyon kicsi.

Nem tudom a teológiai magyarázatát ennek az ellentétnek, amit felfedeztem. Valószínű Júdában ez lehetett a szokás, hogy az édesanya nevét is feljegyzik, Samáriában meg nem. Tudjuk, hogy abban az időben a nőknek nem adtak olyan nagy jelentőséget. Mégis, nekem ezek az igék most azt üzenték, hogy Isten könyvében fel van jegyezve az, ha az életem Krisztushoz vezető út a gyermekem számára. A hétköznapok egyszerűségében apró kis szemek figyelnek, és tanulnak a szavainkból, de leginkább tetteinkből, indulatainkból, példánkból. Hála, hogy nem csupán rajtunk múlik a megtérésük, de a mi részünk az a mi részünk.

Ha még nem vagy anyuka, de még feleség sem, elgondolkozhatsz azon, hogy azt az életet, amit most élsz, felhozhatod-e majd példának, bátorításnak saját lányod számára, ha majd ő lesz egyszer tini, fiatal?

Ha anyuka, nagymama vagy, akkor meg minden figyelem központjában élsz, akár tudatosítod, akár nem. Imádkozom, hogy legyen erőm, hitem úgy élni, hogy méltónak találtassam majd arra, hogy az én nevemet is feljegyezzék. Mindezt Kegyelemből.

„Tükröm-tükröm mondd meg nékem?”

„Naponta millió
Példaadás válik le rólunk,
Akár fényesedünk,
Akár besározódunk.
Szemek, fénylő szemek
Tükörtermében járva
Kép lesz, s vonz, vagy taszít
Életünk fénye, árnya.” 

/Füle Lajos/

46c8ba1d68c86cbaf06d7c5c093244f6

Ti jártatok már úgy, hogy időnként olyan tükörben csodáltátok meg magatokat, ami meglepően előnyösnek mutatta az alakotokat? Emlékszem tiniként, amikor volt időm még illegetni magam az ilyen hasznos bútordarabok előtt kifejezetten vadásztam az efféle csodatükrökre.

Ezek általában félhomályban voltak, jó öreg darabok, és valami torzulás miatt mindenkit vékonyabbnak mutattak. A miénk otthon nem ilyen volt. Most sem olyan. Bosszantóan a valóságot mutatja, minden szépséghibával együtt.

A gyermekeim pont ilyen bosszantóan valóságos képet mutató tükröcskék. Miközben mások, máshol olyan szépen megsimogatják a lelkem, olyan szépet ragyognak vissza rólam, ők annyiszor könyörtelenül rákényszerítenek a ronda valóságot látni arról, hogy mi van bennem.

Legszívesebben mennék, keresném azt a helyet, azt a tükröt ahol előnyösebben látom magam, de maradok. Szembenézni magammal, a jellemhibáimmal, a kudarcaimmal fájdalmas, de kikerülhetetlen útja a növekedésemnek, formálódásomnak.

Időnként sikerül nyugodtan beszélnem, viselkednem a gyermekeimmel akkor is, amikor odabent összeomlani készül minden. De érzékeny kis szenzoriak rögtön reagálnak arra, amit leplezni próbálok. Ők is feszültek, nyugtalanok lesznek.

Pár éve hallgattam egy előadást a hisztiről. Egy dologra emlékszem belőle. Ez gyakran eszembe jut, amikor elszakad a cérna a három éves kisfiamnál.

A hisztiző gyereknek az a legnagyobb segítség a hiszti leküzdésében, ha az a felnőtt/szülő aki mellette van nyugodt, kiegyensúlyozott marad.  Így utánozandó mintát tart a gyerek elé, aki a felnőttet mintázva lassan vissza tud térni az elszabadult érzelmi kitörésből.

Akárhonnan nézem, én vagyok a kulcs. Mindig ez van. Amikor a házasságomért kezdtem el szívből kiáltani az Istenhez, mert úgy gondoltam, hogy nagyon nagy problémáink vannak, főleg a férjem miatt, Isten szembesített azzal, hogy mennyire vak vagyok magammal szemben.

S ahogy letettem arról, hogy megváltoztatom, helyrehozom esélyt adtam Istennek, hogy dolgozzon velem. A házasságunk ezt követően kezdett felüdülni és virágokat bontani. Azóta is szégyellem Isten világosságában, hogy a férjem kis szálkáit annyit emlegettem begerendázott szemekkel.

Hatalmas felelősség gyerekeket nevelni. Mindannyian szeretnénk igazán jól csinálni. Itt is folyton azt élem meg, hogy engem kell az Isten neveljen, hogy tudjam őket jól nevelni. Csak addig tudom vezetni őket, ameddig én magam is eljutottam. Önuralomban, stressz kezelésben, kitartásban, következetességben, határaim ismeretében, tiszta beszédben…

Ez a gondolat számomra erős motiváció arra, hogy naponta keressem az Urat csendességben és folyamatosan. Hogy lelkével, Vele legyen tele a szívem. Amikor a gyermekeimnek mintára van szükségük szeretnék többet nyújtani számukra esendő,  vagy éppen toppon lévő önmagamnál. 

"Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt." Efézus 4:31
"…teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak." Efézus 5: 18b,19