Szeretnék szeretni

Az elmúlt időben gyakran szembejött velem az életem, és nem tetszett amit láttam. Emberekkel találkozva, a dolgaikra reflektálva nagyon gyakran párhuzamot vontam az adott ember és az életem között; feltűntek dolgok, amik arra engedtek következtetni, hogy valahol gond van a gépezetben. Az egyik dolog, ami figyelmeztető jel, hogy nem figyelek oda az emberekre, pedig két éve ez még nagy erősségem volt.
Ez különös. Emberekkel találkozok és igazából érdekel, hogy mi van velük, de valahogy befásultam és nem nyitok, nem érdeklődök, nem fordulok oda…pedig sokszor már a kérdés is megvan, amit feltennék…

Múlt héten meghalt egy nagyon kedves bácsi a gyülekezetből; egy olyan testvér, aki friss hívőként felkarolt, bevont a szolgálatba; számomra szinte az egyetlen, akivel hitbeli kérdésekről lehetett beszélni. Ez nagyon fáj. Soha nem gondolkodtam a jelentlétén, azon, hogy miket csinál, mennyire hasznos és milyen áldás. Szerintem soha nem mondtam köszönetet neki. Nemigen bátorítottam őt és iránta való tiszteletem kifejezésével sem dicsekedhetek. Természetes volt, hogy van. És ez most, hogy nincs, borzasztóan rossz. (Lehet közhelyesnek tűnik; mostanában mintha a közhelynek is tartalma volna)

Mit csinálok most? Ugyanezt. A többi emberrel, akik körülöttem vannak.
Nagyon alap az, hogy értékeljük, szeressük a másikat, még Maslownál is előkelő helyen szerepel, extrovertáltként főleg érzékelem, hogy mennyit dob a hangulatomon, ha kicsike figyelmet kapok; ha viszont nem kapok, akkor jön az imerős senkinemszeret és értéktelenvagyok „szindróma”… sokszor voltam már benne. Mióta tudatosan vizsgálgatom a kapcsolataim, gyakran rácsodálkozok, hogy mennyire önző ez a kapcsolatra teremtett ember, és mennyire szenvtelenül elmegy a másik mellett. Esetleges mellőzöttségem nagy megoldása mindig az volt, hogy futottam az Atyához, és az Atya szeretete olyan sokszor vígasztalt már meg, hogy belémkódolódott ez az érzés.
Szerető Atyám van, akinek a szeretetével én is oda tudok fordulni az embertársaimhoz.

Bennem nagyon megerősödött ez a héten. Nem élhetek itt csak úgy, önzően!  És nem azért akarok szeretni, elismerni, odafigyelni mert ez valami kegyes cselekedet, jó hívőhöz illő. Krsztus dicsőségére szeretném tenni, bár ezt még nem sokszor fogalmaztam meg.
Olyan nagy szeretettel fordul hozzám Isten, hogy ezt érezniük kell a többieknek is.

„Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dícsőitsék a ti mennyei Atyátokat.” Máté 5, 16

Gál Anna

Minden nincsen rendben

Minden nincsen rendben, de nem is lehet. Annyi oldal, megannyi szál, dimenzió és vetület…hogy lehetne minden-minden ott, ahol kell, ahol szeretném, hogy legyen?

Szeretném, ha a nyakkendő dalolna, amikor megigazítom a másikon,
ha a madarak, akiket etetek akkor ennének az ablakom előtt, mikor keresőn fürkészem őket, ha jönne a jegyellenőr, mikor mégis váltottam jegyet a villamosra,
ha tudnám, hogy akiért imádkozom meg fog térni hamarosan,
ha érezném hogy jelen pillanatban is fejlődök,
ha dorombolna kicsit Isten, amikor meghalok önmagamnak…
Na, de mégis minden javára válik annak, aki hisz?

Ültem a lelkigondozómmal szemben, és vártam, hogy szedjen darabokra, mert tudom, hogy baj van, de én már minden oldalról körbejártam magam, néztem befelé, néztem kifele és a felfele nézést sem hanyagoltam. Nem tudom hol rontottam el. De ne kíméljen, kész vagyok még kisebbre zsugorodni. Nincs vesztenivalóm.

Beszélt hozzám, és elmondta, hogy mit lát, mi van velem.

Nem is gondoltam, hogy ennyire rossz nekem. Egyszerűen csak nem értettem miért érzek gyászt ott legbelül, még ha tudtam is. De neki öt perc után leesett, hogy bennem, egyszer minden egész eltörött.

Kerestem és keresem én is az élet szépségét, és sokszor rá is csodálkozom, és próbálom hol megragadni a mát, és meglovagolni annak tajtékzó hullámait, vagy mélyre menni a víz alá, vagy pörögni a felszínen a habok között.

De elveszítettem valamit, ami én vagyok. Azt az ént, ami a legbenső én, amit őrzünk, amit viszünk magunkkal, amit Istentől kaptunk. Én elhagytam ezt a kicsi ént pár éve, és nélküle vacakolok azóta.

Egészen múlt péntekig ezt nekem senki nem mondta ki. Senki nem vette észre, hogy valami hiányzik. Csak én éreztem egy állandó fekete fátyolt, ami sokszor maga alá gyűrt, és utáltam, hogy nem tudok továbblépni, szégyelltem, hogy még mindig ugyanaz az érzés kerülget, néha pedig csak tapostam, hogy fogyjon alólam, ez a foszlani nem akaró szövet…

És most valaki azt mondta, ismerjem meg ezt a belső szomorúságot, mert ő a reménységem. Reménység arra, hogy megtaláljam azt, amit egyszer elveszítettem.

Háromnegyed úton azt mondta, hogy ezek a nehéz tapasztalatok közelebb visznek másokhoz, így jobban tudom majd őket érteni, szeretni, emelni.

  • (Kösz, de nem vagyok Jézus, hogy a sebeim gyógyítsanak! Nem kértem magamnak ekkora szerepet. És nincs ennek más módja?)

Félelmetes látni, hogy Isten a halálból hogyan kreál életet. Nem mondom, hogy nem lennék boldogabb a tapasztalataim nélkül, de mélységében nem így élném meg az életet.

Tegnapig valamiért nem láttam az isteni tervben, amit ma mintha mégis. Annyit láttam, hogy én csak áldozat vagyok saját történetemben, hogy nekem annyi jár, hogy sokszori halálommal élethez segítsek másokat. Próbáltam eddig ennek örülni, de nem volt túl őszinte az öröm.

Az csak ma jutott eszembe, hogy a sokszori halál, sokszori feltámadást is jelent, a sok seb, sok gyógyulást, a nehéz próbák, erős hitet csiszolnak, a hosszú gyász pedig nagy ünneplést.

Jézus ismeri a betegségeimet, elhordozta szégyenem.  Tömlőbe gyűjti a könnyeimet és fontosnak tartja tudni hány hajszálam van. A Gecsemáne-kertben kiitta a keserű poharat, annyira szeretett. Ma is annyira szeret, így bízom benne, hogy minden javára válik annak, aki hisz, aki hitetlenül hisz annak is, … legalább is hitem szerint.

Ő az, aki gyászomat örömre fordítja. Hozzá tartozom.

Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad. Ó, te nyomorult, vihar tépte, vigasztalan! Íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat. Rubinból készítem el falad párkányát, és kapuidat briliánskövekből, összes határaidat meg gyémántokból. Ézsaiás 54.11-12

 

 

„Itt vagyok”

Első generációs keresztények vagyunk Szüleink rajtunk, gyerekeken keresztül döntöttek Jézus Krisztus mellett. Isten mérhetetlen kegyelme az, hogy minden helyzetben ad erőt. Így történt ez velünk is, amikor egy rossz diagnózis megváltoztatott mindent.

Édesanyámnak igen nehéz élete volt, zaklatott gyermekkor, rossz párkapcsolatai válással végződtek. Megtérése után, alig néhány évvel egy vizsgálat során derült ki, hogy rákos. Kettőnk kapcsolata nem volt felhőtlennek mondható. Felnőtt fejjel, keresztényként sok mindent máshogy látok és értelmezek már. Gyerekként, kamaszként csak igazságtalanságot, elutasítást, megvetettséget érzékeltem.

A hosszú évek sérelmeit, meg nem bocsátását ez a betegség tisztította ki. Több, mint négy évig küzdöttünk együtt, hétről-hétre, napról-napra, óráról-órára.  Együtt éltük át ennek a folyamatnak minden részét. A rákos betegek több stádiumon mennek keresztül, fizikailag és lelkileg is. Először fel sem fogják, majd összeomlanak, utána reménykednek, küzdenek, feladják, ismét reménykednek és végül, jó esetben elfogadják és megnyugodnak. Ezt csak Isten segítségével lehet megtenni. A különböző időszakos javulások csak pingpong labdaként pattogtatták az érzelmeinket.

Normális emberi reakcióként, mi is meg szerettük volna érteni az egészet. Számtalan kérdés, vívódás, hosszú, kitartó imádságok keveredtek össze gondolataimban. Miért nem gyógyítja meg az Úr, ez nem Istennek tetsző imádság, miért pont most, mit kérjek, miért imádkozzam? Legyen meg a te akaratod? Az első két év után egy imádkozás közben Isten arra kért, hogy azért imádkozzam, hogy ne féljen, hogy ne adja fel friss hitét, hogy ne fájjon neki.

Meg kellett értenem, hogy édesanyám nem fog meggyógyulni. Ez Isten akarata. Összeszorított fogak között és sírva tudtam csak kimondani, hogy Uram, legyen meg a te akaratod. Nem volt könnyű, de Isten csodálatos, hatalmas, irgalmas, szerető, tökéletes Atya. Meg lehet állítani a világot, az időt, ki lehet szállni egy kicsit.  Amikor azt mondta, hogy ne haragudj, amikor azt mondtam, hogy aludj csak, nem megyek sehova, amikor megfogta a kezem, de már nem tudtunk mit mondani, akkor megállt az idő. Már nem volt fontos a múlt, elfogytak a kérdések, elfogytak az emberi tervek, eltűntek a sérelmek. Megállt az idő. Többször mondogatta, hogy az ő szenvedései semmik Jézus Krisztuséhoz képest. Sokat énekelgetett és próbált teljes életet élni, várta Istent. Kórházban halt meg, el is tudtam búcsúzni tőle.

Mi jött utána? A gyász ideje. Rettenetesen fájt, hogy vége. Most jött volna csak a jó része, hiszen megtért. Annyi mindent kellett volna még bepótolni, újra megélni együtt. Most már neki is sokkal jobb lett az élete Jézus Krisztussal. A gyász olyan, mintha levágnák az egyik kezünket és még a helye is sokáig fáj. Ebben a négy-öt évben teljesen átrendeződött az életünk. Minden személyes célt félretettem, hogy mellette lehessek. Istentől egy olyan férjet kaptam, aki ebben maximális szeretettel mellettem volt.  Néha, álmomban is éreztem az anyuka illatot, finom, édes illatát. Aznap nem kellett velem sokat beszélgetni. A gyászt nem lehet sürgetni, ne csapjuk be magunkat, hogy milyen erősek vagyunk, már túl is vagyunk rajta. A sebeknek be kell gyógyulni. Nagyon sokat aludtam abban az egy évben, mert a fizikai gondozás is kimerített. Igyekeztem minél többet imádkozni, és amikor elkapott a sírás, gyorsan Istenhez mentem. Isten nélkül semmi sem jó, még a sírás sem, hiszen csak Ő tud megvigasztalni.

Az élet viszont megy tovább és nem szabad a végtelenségig nyalogatnia sebeinket. Egy ponton túl kialakulhat az önsajnálat, a depresszió. Nem lehet az új cél a végtelen gyászolgatás. Az élet természetes része a halál, meg kell tanulnunk értelmezni, kezelni, elfogadni. Végül, ami legjobban kifejezi, mi is a gyász számomra, ez a rövidke történet:

Egyedül voltam otthon, sírtam, imádkoztam, ültem a földön és nem volt jó. Imádkozás közben Isten ezt mondta: „Itt vagyok”. Ma is úgy gondolom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy ezeket a mélységetek megélhettem.

Egy év elteltével ezt az igeverset kaptam egy olvasás közben: Zsoltárok 30:12-13

Siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel. Hogy zengjen néked és el ne hallgasson felőled a dicséret: Uram, én Istenem, örökké dicsőítlek téged.