Én meg az örömhír

Nagyon sokáig nehéznek éreztem azt, hogy hogyan vezessem fel a hit témát egy nem hívővel való beszélgetés során. Olyan esetlennek tűnt az egész valahogy…
Ülünk egy mekis hamburger mellett, beszéljük az aktuális filmélményünket.

– Jaj, emlékszel micsoda zene szólt mikor eleredt az eső?
– Úúú, és micsoda karakterfejlődésen ment keresztül az egyik mellékszereplő?!!
– És te a Jézus témával hogy állsz mostanság?

Ugye, szerinted is életidegen? Vagy a másik kedvencem.

– Ha te ma meghalnál hova kerülnél? Ezt a kérdést nagyon sok lelkész, evangélista tette fel nekem gyerekként, mint valami bűvös mondatot, azt remélve, hogy majd jól elgondolkodom. Hát, nem ez a kérdés mentette meg a lelkem, de azt elérte, hogy ne akarjak soha evangelizálni. Vagyis így ne.

Nem azért ráz ki a hideg ettől a mondattól, mert félek feltenni ezt a kérdést, vagy mert nem szeretem a barátomat eléggé ahhoz, hogy ilyen komoly dolgokról beszélgessünk, hanem mert egyszerűen nem így beszélgetünk a való életben. Az élet-halál kérdések, nem napi beszédtéma, mégis ha nem jutok el egy barátságban velük, akkor megszólal bennem a jó keresztény vagyok-e riadó. Mindent megtettem azért, hogy a barátom üdvözüljön? És jogos a kérdés, de van, hogy a szavaimmal többet ártok, mint segítek. Mégis mi az, amit tehetek a barátaimért, akik még nem ismerik Jézust?

A legtöbb dolog, amit tehetek a nem hívő barátaimért az az,
hogy ápolom az Istennel való kapcsolatom – hiteles vagyok és normális 🙂
hogy elérhető vagyok a számukra – nem keresztény buborékban élek
hogy megosztom az életem (hitem, Jézusom) velük – azt is, ha nehéz
hogy képviselem az isteni értékrendet
hogy megtanulom a beszéd és hallgatás művészetét – lásd az embert, ne megtérítendő anyaghalmazt!
hogy imádkozom értük.

Amikor alkalom nyílik rá, beszéljünk, érthető nyelven, egyszerű hétköznapi példákkal, amikbe bele tud helyezkedni a másik. Idézhetünk a Bibliából, mert az Isten igéje, üzenete megállja a helyét, önmagában is erő van, csak engedjük ki a kalickából az oroszlánt, a júdabelit, és Ő megteszi a magáét.

Van ereje bőven, hagyatkozzunk rá!

Mikor azt mondom evangelizáció, már nem arra gondolok, hogy tanokat, igazságokat adjak át parancsra (Mt. 28:19) hanem arra gondolok, hogy beszéljek a barátomról. Arról, aki életre hívott, aki átsegít minden próbán, botláson és szívén keresztül szentnek lát, mert megbocsátotta bűneimet, megváltott és velem VAN. Így már egyáltalán nem kellemetlen felhozni a témát, mert nem csak élet-halál témakörbe tartozik, hanem mindenbe, hisz Jézus mindenhol ott van, de ez a jelenlét korántsem nem terhes, hanem örömTELJES!

Nyúl Sára

Szégyellsz engem?

Tizenhat évesen az életem egy drámai változáson ment át. Kapcsolatba kerültem az Istennel. Megtapasztaltam, hogy ő valóságos, hogy vívódó, küszködő lelkem problémáira Ő a válasz. Átéltem bűneim bocsánatát. Újjászülettem. Soha nem tapasztalt örömöt éltem át, csendet és reménységgel teli jövőképet.

Nyári szünet volt, s nemsokára visszakerültem a középiskolás éveim kellős közepébe. Huszon annyi szempár leste, hogy mi a csuda történt velem. Mindig volt néhány barátom, akikre számíthattam, de ha a Jézus Krisztusba vetett hitemről volt szó, valójában egyedül maradtam. De tele volt a szívem szeretettel, hálával és örömmel, az első szeretet tüzével és néha reszkető hanggal, de nem hallgattam el, ha kérdeztek és vallást kellett tegyek Jézusról.

Az egyik emlékezetes alkalom egy hittanóra volt. Akkor még nem voltam bemerítkezve, a szüleim unitárius templomban kereszteltek, így ilyen hittanórákon vettem részt.  Közeledett a húsvét. A tanárnő valami egészen izgalmasan közelítette meg a témát. Felírta a táblára Jézus halotti bizonyítványát, miközben buzgón kérdezgetett. Végül boldogan nyugtázta: „Látjátok ő is ember volt, semmi több. Született, meghalt, és a tanítványai nem tudták feldolgozni a halálát és a gyász tagadásaként ellopták a testét és a feltámadását hirdették.”

Ott ültem valahol egy harmadik, negyedik padban, a pad mögött a kezemben szorongattam a Bibliámat, és csak azt tudtam, hogy én most itt nem hallgathatok. Felálltam és engedélyt kértem, hogy elolvassak néhány igeverset a Bibliámból:

Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok…
Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." 1.Kor. 15: 17,19

A tanárnő arcszíne emlékszem, hogy nagyon vörössé vált. És egy rövid időre talán ki is ment az osztályteremből. Elég idő volt arra, hogy az osztálytársaim szikrázó pillantásokkal illessenek.

Nem sokkal később egyik hittanórán az igazgató kíséretében jelent meg. Korábban és később sem volt erre eset más órákon sem. Házi feladatként a Bibliáról kellett esszét írni. Szorgalmasan megírogattuk. A tanárnő felolvastatott egyet, ami neki különösen tetszett, s csak megjegyezte, hogy van egy, ami nem illik bele a képbe, de elfogadja azt is. Az igazgató felkapta a fejét és elnézést kért a tanárnőtől, hogy megzavarja az órát, de ő igencsak kíváncsi arra az egyre, ami más, mint a többi, hadd olvassa fel a szerzője.

Így tehettem bizonyságot, kényelmesen, egy megírt szövegről olvasva a rettegett igazgató előtt, akinek innentől kezdve a megtisztelő figyelmét élvezhettem. Később egy személyes beszélgetésben ennél többet is mondhattam. Tisztelettel bár, de szerette tanórákon is előhozni a hitemet.

"Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.
Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.  
Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért? Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal." Márk 8:34-38

Nemrég egy evangelizációs istentiszteleten Péter tagadásáról volt szó. Péter nagyon óvatosan követte Jézust azon a sötét éjszakán.  Közel sem volt az a Mestere körül hangoskodó, vehemens Péter, aki kijelentette, hogy megy bárhová vele, börtönbe, halálba.

Ott a tűz mellett melegedve, a megalázott, halálra szánt Mestert távolról szemlélve, félelemmel a lelkében olyan könnyen jöttek a szájára a tagadás szavai. Csöppet sem volt felemelő Hozzá tartozni, akit rugdostak, köpködtek, kigúnyoltak.

Sokszor leírtam magamban ezt a Pétert. Hogy tehette? Aztán annál többször láttam meg magam a nagycsütörtöki éjszaka történetében. Isten megszólított Péter tagadásán keresztül. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor szorosan mentem mellette, követtem az első szeretet tüzével. Amikor nem érdekelt, hogy mit kockáztatok, mit veszíthetek, nem mérlegeltem.

Régen voltam tizenhat éves. Ma már sokszor vagyok olyan, mint akkor Péter. Óvatos. Kiszámítok minden lépést. Mérlegelek. Követem Jézust, de olyan távolságból, hogy ne származzon belőle hátrányom. Sem nekem, sem az enyéimnek.  Felvállalom a hitemet, de csak annyira, hogy ne legyek kiközösített. Teljesen ledöbbenek, amikor mégis úgy sikerül, hogy a keresztyén értékrendem komolysága miatt kinéznek. Vívódom, hogy mit tettem rosszul.

Aztán rádöbbenek, hogy nem tettem rosszul semmit. Ha megvetnek, kigúnyolnak, mert igazán hiszek Krisztusban, akkor van minden a legnagyobb rendben. Talán a tolerancia hangoztatása miatt nehéz felfogni, hogy ez ma is így van: Aki követi Jézust, teljes szívvel, felvállalja a hitét egyszerűen, kompromisszumok nélkül azt a többség soha nem fogja ünnepelni. Sőt, előfordulhat, hogy ezeken a döntő pontokon túl egyedül fogja találni magát a hitével. Jézus azt mondta:

Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” János ev. 15:20

A boldogmondások közül az utolsóban azokat mondja boldognak, akik miatta vannak gyalázva, üldözve, akikről miatta terjesztenek hazugságokat. Ha igazán tanítványai vagyunk Jézusnak, akkor osztoznunk kell az ő földi sorsában, a keresztben is. Hogy a dicsőségben is osztozhasson velünk.

Az a kereszt, amiről Jézus beszél nem az élet nehézségeinek a költői megfogalmazása, nem betegség, nem szegénység, nem a gyász, vagy munkanélküliség, hanem a Krisztust bátran megvalló élet szégyene, kiközösítése.

Egy olyan világban élünk, ahol nem ciki a paráznaság. Ahol azt a fiatalt piszkálják az iskolában, aki tisztán szeretné megőrizni magát a férjének vagy a feleségének. Mert neki olyan is lesz.  Ma már nem szégyen a kényelem, az anyagi biztonság, vagy egy kellemetlen szituáció megoldásának érdekében védtelen magzatokat ölni. Nem nevetséges pénzt adni ki olyan gyógyszerekért, amelyekben nincs hatóanyag. Nem igazán szégyen másnak lenni. Olyan kedvesen adagolják már a gyerekeink mesefilmjei is a homoszexualitást, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Az a világ, amiben most élünk egyre elfogadóbb a mássággal szemben. Bizonyos másságokkal szemben. Másokkal kevésbé.

Mert hinni az Istenben, nem csak úgy általában, hanem mint a világ Teremtőjében, mint egyetlen Megváltóban, mint nem csak megölt, de feltámadt Krisztusban, igen így már azért elég ciki. Hinni, hogy Ő ma is él és valóságos kapcsolatban élhetünk vele, ez már gáz.

Mert a kereszt átokfa. Mert Jézus Krisztus mindig is a megütközés sarokköve lesz. A kő, amit kerülgethetsz, amivel megütközhetsz újra meg újra, vagy amire ráépíthetsz egy új, egy örök életet.

Ma újra elkötelezem magam a kereszt hordozására, Krisztus feltételek nélküli követésére, és Pállal együtt megvallom:

"Nem szégyellem az örömhírt, mert az az Istennek hatalma, amellyel megmenti mindazokat, akik őbenne hisznek." Róma 1:16