Hazug érzelmek

Milyen érzéseket éltél meg csak az elmúlt hetekben?

Én teljesen el voltam szállva a tavaszi napsütéstől, a madárdaltól, virágzástól, méhecskéktől. Voltak pillanatok, amikor olyan tökéletesnek tűnt minden. A gyerekek is kiegyensúlyozottak voltak, a betegségek is elkerültek. Olyan könnyen dalra fakadtam, Istent dicsőítő dallamok töltötték be a lelkem. Sikerélményeim voltak, a gyermeknevelésben, a munkámban. Végre egészen jól ment a futás, tele voltam energiával. Feljött rám néhány régen hordott ruhadarab is.

Aztán lehullott az áprilisi hó, a napsütés néhány napig teljesen elkerült. A gyermekek megbetegedtek, majd én is. Azt hittem csak pár nap és jobban leszek, de egyre rosszabb lett. A férjemnek el kellett utaznia. Nem haladtam a munkáimmal. Belealudtam a csendességeimbe a gyengeségtől és fáradtságtól. Este tíz után csokik után kutattam a kamrában. Az érzelmeim teljesen más végletekbe csaptak át: magány, csüggedés, zavarodottság és társaik kopogtak be a szívembe.

Nő vagyok. Gazdag érzelemvilággal áldott meg engem, minket a Teremtő. Szeretjük ezt. A gond csak az vele, hogy az érzelmeink hajlamosak könnyen eltávolodni a valóságtól. Nem kell különösen eget rengető dolog hozzá, néhány apró hormonális eltérés is képes rá némelyikünknél. Kevesebb alvás, morcos férj, hisztis munkatárs, eső, nátha, nyafogó gyerek, ősz hajszálak…

Mi pedig hajlamosak vagyunk túl nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek az érzelmeknek. Az ellenség tisztában van ezzel, nincs is ennél hatékonyabb eszköze a becsapásunkra.

„Ha úgy érzem, akkor igaz. Ha úgy érzem, hogy értéktelen csődtömeg vagyok, akkor az vagyok. ha magányosnak érzem magam, hiába mondja az Ige, hogy „veled vagyok”, s hiába vannak mellettem emberek, akik igazából törődnek velem, ha nem is úgy ahogy én éppen elvárom. Isten nem bocsátott meg, pedig megvallottam a bűneimet, ha megtette volna, ezt minden kétséget elsöprő érzelmek követnék a lelkemben, de továbbra is bűnösnek érzem magam…”

Az igazság az, hogy az érzelmeinknek néha semmi közük nincs a valósághoz. Hajlamosak a féktelen ingadozásra.

Velem az a baj, hogy ilyenkor valahogy az egész agyam átáll érző üzemmódba, és  a józan gondolkodás képessége olyan távolinak és elérthetetlennek tűnik, mint egy másik bolygó.

Tanulgatom már egy jó ideje, de még mindig nem megy rutinból a helyes reakció azokra a helyzetekre, amikor az érzelmeim szélviharként kezdik feldúlni azt, ami nemrég még élhetőnek, sőt csodálatosnak tűnt.

Isten Igéje azt tanítja, hogy az érzelmeink irányíthatóak, és irányítanunk is kell őket.  El kell utasítanunk minden olyan érzést, ami nem felel meg a valóságnak, ellentmond az Igazságnak, és nem állja meg a helyét Isten Igéjének a mérlegén.

ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!és veletek lesz a békesség Istene! Fil 4. 5-8

A zsoltárok nekem sokat segítenek az érzelmi problémák kezelésében. Szeretem, ahogy őszintén feltörnek ezekben az imákban az érzelmek, mert azonosulni tudok a nehéz időkben, de mindig ott van bennük visszatérő refrénként a józan megkapaszkodás Istenben.

„Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!í" Zsoltárok 42:5

Egy másik hasznos igeszakasz érzelmi viharok idejére Jeremiás siralmaiban van.

„Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban! Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre! Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom.” Jeremiás sir. 3: 18-24

Nemrég olvastam Hannah Withall Smith ( 1832-1911), keresztyén írónő életéről. Ez a nő jogosan lehetett volna érzelmi roncs. A férje egy szellemileg és érzelmileg is instabil prédikátor volt, számos alkalommal hűtlen volt hozzá. Öt gyermekéből kettő skarlátban halt meg, egyik lánya megszökött a férjétől egy művészhez, a másik lánya pedig egy ateista emberhez ment feleségül. Mindezek mellé ez a nő ízületi gyulladásban szenvedett. Nap mint nap meg kellett küzdjön a fizikai fájdalommal is. Hogyan tudott mégis érzelmileg, mentálisan egészséges maradni?  Írásai azt tükrözik, hogy szilárdan elhatározta, hogy nem engedi, hogy az életét az érzelmei irányítsák.

„Fel kell ismernünk, hogy érzelmeink csupán akaratunk szolgálói… Akaratunk csak akkor képes irányítani érzelmeinket, ha kitartással tesszük ezt. Sokszor, amikor érzéseim a tények ellenében szóltak pusztán úgy voltam képes megváltoztatni ezeket az érzéseket, hogy kitartóan bizonygattam az ellenkezőjüket…
A háborgó érzelmek – hasonlóan a hánykolódó hajókhoz, melyek fokozatosan megadják magukat a horgony állhatatos tartásának – előbb vagy utóbb hűséget esküsznek Istennek, ha őket akaratunkkal Isten erejéhez csatlakoztatjuk.” Hannah Withall Smith

Igaz, hogy nem mindig tehetünk arról, hogy hogyan érzünk, az érzések jönnek hívatlanul is, de megakadályozhatjuk, hogy gondolatainkat, akaratunkat, döntéseinket az érzelmeink irányítsák. Ne engedjük, hogy kapcsolataink rongálásába, rossz döntésekbe, depresszióba, káoszba, függőségekbe taszítsanak. Ne engedjük, hogy megrabolja az érzelmeinken keresztül hazugságaival az életünket a sátán, elvegye az erőnket, az időnket, az energiánkat, amit gyümölcsöző dolgokra fordíthatnánk.

Ejtsük foglyul a gondolatainkat a Krisztus iránti engedelmességre ( 2 Kor 1.:5), biztassuk a lelkünket Isten ígéreteivel, valljuk meg azokat hangosan és következetesen utasítsuk el az ellenség hazugságait. Gondoljuk meg újra meg újra, hogy szeret az Úr, hűséges az Isten, nem hagyott el bármin is megyünk keresztül, bárhogy is érzünk. Tegyük ezt kitartóan, míg a kétségbeesés és szomorúság helyett reménység árasztja el a szívünket.

 „Akinek szilárd a jelleme azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik.” Ézsaiás 26:3

Pápai Márta Zsófia

Amikor elengedjük a kezüket

sulikezdes

 

Biztos már sokan láttatok az interneten olyan iskolakezdős fotókat, ahol a gyerekek fejüket lehajtva, elszontyolodva ácsorognak az iskolatáskával, míg az anyuka röpköd örömében a várva várt szabadság küszöbén. (Tudom, hogy sok anyukát ez nem is érint, mert dolgozik nyáron is, és akkor is, amikor a gyermekei óvodába, iskolába mennek.)

Én nem tudtam eddig még azonosulni ezzel a képpel. Az óvoda, iskola kezdete, a gyermekeim kezeinek az elengedése nem igazán perdít táncra, inkább szorongással tölt el. Megszoktam, hogy szinte állandóan a közelemben vannak, s felügyelni tudom (legalábbis azt gondolom) testi, lelki épségüket.

Aztán az Úr, az élet, az évek elkezdtek megtanítani arra, hogy hagyjam abba a teljesen értelmetlen aggodalmaskodást, s engedjem át gyermekeimet hittel Istennek. Abban a tudatban, hogy Neki hatalma van az életük felett, hogy jobban ismeri őket nálam is, és nincs olyan körülmény, nincs olyan baj, baleset, ami nem jutna előbb elé, amiről nem tudna, és amit ne tartana ellenőrzése alatt.

„Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” (Zsolt 112,7)

Megannyi rémtörténetet ismerünk sokan, és ha hagyjuk, hogy a félelem otthont találjon nálunk, akkor meggyengülünk. Görcsbe szorul a gyomrunk egy váratlan telefonhívástól, vagy a kapucsengőtől szokatlan időben, rettegünk, ha valami váratlanul alakul, ha valaki később érkezik.

Függetlenül attól, hogy mekkorák a gyermekeink, engedjük át őket Istennek. Imádságban helyezzük Isten hatalmas kezébe életüket, annyiszor, ahányszor szükségesnek találjuk. Ezzel elsősorban Isten felé kifejezzük hitünket és bizalmunkat. S olyan békességet nyerünk, amit nem tud megadni semmiféle óvintézkedés, biztonságtechnika, okos-óra… Hatalmas nyomástól szabadulunk így meg, és nagyobb örömöt fog jelenteni szülőnek lenni.

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsolt 91,1-2)

Ugyanakkor gyermekeink is hatalmasat profitálnak abból, ha nem aggodalmat látnak a tekintetünkben, amikor először hagyjuk ott a bölcsődében, vagy óvodában, amikor sírni látjuk a reggeli készülődésnél, hanem derűt, ami őket is megnyugtatja. A gyermekeink magabiztosabbak lesznek, ha nem azt tapasztalják, hogy mindent kontrollálni akarunk és játék közben is csak féltő, aggódó szavak hagyják el folyamatosan a szánkat. A kislányom osztályfőnöke mondta szülőértekezleten, hogy ha elengedjük a gyermekeinket, nagyobb teret adunk nekik az önállóságra, életkoruktól, fejlettségüktől függően megtapasztalják azt az érzést újra meg újra, hogy „képes vagyok rá”, és ez motivációt, erőt ad nem csak pillanatnyilag, hanem a további évekre nézve.

Nekem bölcsességre van szükségem, hogy felismerjem azt, amiben már „elengedhetem a kezüket”, mert hogyha tovább szorongatom, akkor én magam leszek a sérülés okozója.

Gyermekeink elengedése végül azt is jelenti, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mi róluk szóló álmaink (vagy a saját kudarcba fulladt terveink, törekvéseink) valósuljanak meg az életükben, hanem nyitott szívvel nézzük, segítjük, támogatjuk Isten tervét az életükben.

Sámuel édesanyja, Anna jutott eszembe a Bibliából, az ő hite és megvallása, amit tettei követtek. Gyermeket kért az Úrtól, egy fiút, és fogadalmat tett, hogy fel fogja ajánlani teljesen egész életére Isten szolgálatára. Körülbelül négy éves lehetett Sámuel, amikor szülei felvitték a templomba és Éli főpap felügyeletére hagyták. Anna nem csupán egy gyermeket adott az Úrnak, hanem az egyetlent.

„Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem Tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! (1Sám 1,27-29)

Mi ez egy óvodai, iskolai naphoz képest, vagy egy tanulmányi úthoz, vagy gyermekünk házasságkötéséhez, elköltözéséhez viszonyítva? Isten házában Anna a legjobb helyen tudhatta a gyermekét.

Hitének, engedelmességének jutalma volt, miután elengedte és átadta gyermekét, felszabadultan, hitben megerősödve a Biblia számomra egyik legszebb hálaénekét dalolta.

Köszönöm, Uram, a gyermekeimet, ajándékaimat. Ma újra átengedem őket hittel neked. Rád bízom őket, a Te oltalmadra, bölcsességedre, vezetésedre. Támogass engem a nevelésükben, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a saját elképzeléseimhez, hanem munkatársi közösségben legyek veled kibontakozásukban, az újjászületéshez vezető útjukban. Segíts legyőzni a félelmeimet, szorongásaimat hittel és imádsággal, hogy békességet és örömöt tapasztaljak nevelésükben. Ámen.

Mit akarsz Jézustól?

A fáradt, felüdülést. A vívódó, békességet. Az árva, otthont. A meddő, gyermeket. A beteg, egészséget. A munkanélküli, munkahelyet. A gyenge, erőt. A szomorú, örömöt. A gyászoló, vigaszt.

Te mit akarsz Jézustól?

Szívembe hasít a tudat, hogy bár meglepő, de milyen sokszor kevesebb kell nekünk, mint amit igazából kaphatnánk. Igen, életbevágó, fontos szükségek ezek. És ezeknél valóban csak egy van, ami/aki több: Jézus.

Ő ezt mondja:

"Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha." János 6,35

 Izráel népe míg a pusztában vándorolt, naponta tapasztalta az Úr gondviselését a mannában, vezetését a tűzoszlopban vagy a felhőben. Isten volt velük, mégis zúgolódtak, más kellett nekik. Milyen csalárd, milyen hűtlen tud lenni a szív!

13606901_1730111370546952_8663057519233735350_n

Nekünk az „élet kenyere” jutott, Jézus Krisztus.

Mégis van, hogy a mannának jobban örülnénk? Vagy bárminek, ami más, amire úgy érezzük, szükségünk van… jobban, mint Krisztusra? Csúnya ezt így kimondani, de az érzéseink és a vágyaink hamar elárulják, mi a leghőbb vágyunk, miben van az örömünk, miben keressük a szabadulást, miben lelünk boldogságot.

Ha minden helyzetünkben Jézust keressük, Őt megismerve lesz miénk a lelki felüdülés, a békesség, az otthon, a lelki család, a lelki egészség vagy akár gyógyulás, az elhívás, a munka, az erő, az öröm, a vigasztalás.

Te mit akarsz Jézustól?

Bármi is lenne az, hiába kopogtatsz más ajtón, egy ajtó van:

„Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.” János 10:9

A szeretet, mint döntés

Hat éve még utáltam a húgomat. Gyerekkorunk óta egyszerűen nem jöttünk ki egymással. Furának tartottam, idegesítőnek, minden irritált benne. Aztán egyetemista lett, és szobatársam a kollégiumban. Az első félév válságos volt, nem is tudom, ki szenvedett jobban: mi, vagy a harmadik szobatársunk? Folyton feszült volt a levegő.

Akkoriban volt nagy sláger a Fireproof című film, amit én is megnéztem, többször is. Könyv is készült belőle, kettő: a történet regény formátumban, és a 40 napos kihívás, „Merj szeretni” címmel.

Nem tudnám megmondani, pontosan mi indított el. Talán az, hogy rám nagy hatással vannak a szavak, az írottak különösképp. Talán az, hogy a légkör már kezdett tűrhetetlenné válni, és sürgős megoldásra volt szükség. Mindenesetre elkezdtem a könyvet, a 40 napos kihívást.

Olyan fura, hogy mennyire nem tudunk szeretni, és hogy könyvből kell tanulni teljesen triviális dolgokat. Van, ami könnyen megy: ha valaki felé lobognak az érzelmek, vele könnyebb kedvesnek lenni. Kifejezni a szeretetünket olyan módon, ahogy gyerekkorunk óta megszoktuk, nem nehéz. De szeretetteljesen cselekedni valakivel, aki iránt nem érzek semmit? (Vagyis de: azt, hogy utálom). Megtenni olyan gesztusokat, amiket én nem tanultam, amik szerintem nem fontosak? Ez nem egyszerű.

A lépések hasonlóak, mint a filmben: kedvesen szólni, nem szólni haraggal, ajándékot venni, figyelmesnek lenni… Nemrég meglátogatott minket a hajdani harmadik szobatársunk, és felidéztük a kollégista emlékeket. Szóba került a szeretet-kihívás is, és az, mikor egy nap döbbenten mondtam neki: „te, figyelj, már nem is utálom…”

Nem értem pontosan, hogy hogy működik ez a „ne kövesd, hanem vezesd a szívedet”-dolog, de tény, hogy bejött. A húgommal volt az első nagy sikerélmény, és eddig a legnagyobb – most ő az az ember, aki a világon mindent tud rólam, és a legközelebb áll a szívemhez. De másokkal kapcsolatban is volt pozitív tapasztalatom.

3D-Heart-Wallpaper

Lelkesedő típus vagyok. Az emberekért is nagyon tudok lelkesedni, mikor megismerem őket. Aztán, mikor jobban megismerem őket, sokszor átcsapnak az érzelmeim az ellenkező irányba. Na, innen nehéz visszajönni. Így volt ez a lelkipásztorommal is. Nagyon-nagyon kedveltem, nagyra becsültem, haragudtam azokra, akik támadták. Aztán egyszer egy komoly, őszinte beszélgetésben nagyon megbántott. Az érzéseimet is megsértette, de ami sokkal inkább fájt: a hitembe tiport. Alig tudtam hazamenni aznap.

Isten nagyon hamar megvigasztalt és megerősített, rögtön azután, hogy leültem otthon az ágyra és kinyitottam a Bibliámat, így a hitemben nem okozott maradandó kárt a beszélgetés. De a vele való kapcsolatomat, érzéseimet teljesen tönkrezúzta. Nem tudtam többé úgy nézni rá, mint korábban. És egyre inkább kezdtem észrevenni a hibáit, és meghallani, mikor mások rosszat beszéltek róla. És a sérelmem újra meg újra feljött bennem, és a barátaimnak beszéltem is róla. Úgy tűnt, hogy ez a kapcsolat meghalt.

A láncolatot ismét egy döntés szakította meg. Isten szólogatott. Beszélt nekem a megbocsátásról, hogy nem opcionális, és hogy mennyire ártalmas dolog sérelmeket dédelgetni, olyan, mintha egy kést ölelgetnél, ami újra meg újra jól beléd szúr. Én meg mondtam neki, hogy Uram, én meg akarok bocsátani, sokszor elmondtam már neked, hogy meg akarok bocsátani, és segíts megbocsátanom, de még mindig ugyanazt érzem. Akkor Isten megmutatta, hogy ugyanazt kell tenni, mint annak idején a húgommal. Nem az érzések alapján cselekedni. És akkor megígértem neki, hogy többé nem hagyja el bíráló szó a lelkipásztorommal kapcsolatban a számat, még az otthonunkban sem. És nem bólogatok róla szóló gonosz beszédekhez, hanem támogatóan fogok fellépni, amikor csak lehet.

Karácsonykor az Úr arra indított, hogy csináljak nekik néhány apróságot, és miközben a dobozzal bíbelődtem, megint jött az a furcsa, meleg, jóleső érzés, a többé-már-nem-utálom. Az egész szívem benne volt abban a dobozkában.

Ami vicces, hogy ez a dolog azóta megismétlődött: a bántó szavak-a megbántott-sértett visszahúzódás-Isten szólogatása-ismételt döntés-új szeretethullám.

Szeretni szerintem nem bonyolult, csak nehéz. De talán még ez sem igaz. Az első pár lépés nagyon nehéz. Aztán egyszer elálmélkodunk, hogy most már nem hegynek fel megyünk, hanem lefelé gurul a bicikli – és az aztán szuper!

3 másodperc

Nincs attól elsöprőbb hatású tényező pozitív vagy negatív értelemben, mint a kapcsolataink. Mi nők még inkább érzékenyebbek vagyunk ezekre, s nyilván ehhez szorosan kötődően, mindenre, ami kommunikációt is jelent.

Öt napi kialvatlanság és rettenetes békétlen lelkiállapot után rendeződött egyik kolléganőmmel a konfliktusom. Ritkán kerülök ilyen helyzetbe, általában békességre törekszem, de most valami másképp alakult, s nagyon meg is viselt. Mindketten feszült idegállapotban voltunk, engem jogtalan vád ért, ami hirtelen kiverte a biztosítékot, ő meg aggódott és ideges volt a kellemetlen helyzet miatt, ami kialakult. Jól kimondtuk magunkat egymásnak, én meg ebből kifolyólag négy napig forgattam előre-hátra, mint egy rossz magnó a szavakat, mondatokat, félmondatokat, újra és újra, elölről hátra, hátulról előre. Sokat vívódtam azon, hogy MÉRT ÍGY történt ez az egész? Naponta sülhetne el rosszul sok minden, de az Úr kegyelme megőriz, s az Úr kegyelméből ott van a törekvés is a békességre, a jóra, a helyesre, az igei hozzáállásra. És most?

Azt mondják, egy normális beszélgetésben 0,7 és 1,5 másodpercnyi idő marad a reakcióra, válaszra. Nagyon rövid idő, de annál nagyobb lehetőség a meggondolatlanságra, s arra, hogy az ember megbánható választ adjon, arra, hogy vétkezzen.

Semmi nem vigasztalt, semmivel nem tudtam véget vetni vívódásaimnak, nem tudtam valóságosan megnyugodni, se imával, se igeolvasással, se azzal, hogy valakinek elmondtam és imatámogatást kértem. Előttem volt egy csomó ige, hogy hogyan előzze meg az ember az ilyesmit és nagyon vádolt a lelkiismeretem, kértem az Úrtól a bocsánatot, de a fejemben forogtak a negatív következmények mindenféle síkon.

13507223_1721932934698129_8605632386924046836_n

„A nyelv is tűz, a gonoszság világa. A nyelv tagjaink között olyan, amely beszennyezi az egész testet, lángba borítja egész életünket, és maga is lángba borul a gyehennától. Mert mindenféle vadállat, madár, csúszómászó és tengeri lény megszelídíthető, és az ember meg is szelídítette, de a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg, fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel van tele.” Jakab 3:6-8
„Ha valaki istenfélőnek tartja magát, de nem fékezi meg a nyelvét, annak istentisztelete hiábavaló.” Jakab 1: 26

Egy dolgot láttam szemem előtt: hogyan kerüljem el a következményeket, milyen állásponttal, milyen magyarázattal, milyen nézőponttal, milyen érvekkel? S míg végigvonult a vihar pár napon keresztül, összetörtem. Abban az egyszerű, tehetetlen megoldásban állapodtam meg, hogy legközelebb, amikor találkozunk, bocsánatot kérek.

Úgy is lett. Amikor félrehívtam beszélgetni, már mosolyogva és hasonlóan meggyötört tekintettel fogadott, mint amilyen az enyém lehetett, aztán ő is bocsánatot kért. Nemhogy tönkrement volna a kapcsolatunk vagy, hogy a sok negatív következmény megtörtént volna, hanem úgy érzem, még közelebb kerültünk egymáshoz és a többi síkot sem látom már negatív következményektől veszélyeztetve.

A napom s vele együtt az életem is újból kivirágzott.

A kommunikációs szakik azt mondják, 3 másodperc az a minimális szünet, amit beszédpartnerednek adnod kell ahhoz, hogy lényegesebb, átláthatóbb, meggondoltabb, biztosabb, tárgyilagosabb, komplexebb választ kapjál. Az ettől hirtelenebb reakciók általában rövid, nem kielégítő, bizonytalan, féligaz, egyoldalú, felületes, sablonos, tapintatlan s emiatt sértő, meggondolatlan válaszokat szülnek. De 3 másodpercben nekem is eszembe juthat egy figyelmeztető ige vagy az, hogy imádkozzak, segítséget, erőt és bölcsességet kérjek az Úrtól, hogy elkerüljem a bűnt. 3 másodperc elég lehet arra, hogy megőrizze életemet s a más életét is a lángba borulástól. Az ige egyszerű igazsága pedig tökéletesen elég arra, hogy kapcsolatainkat, kommunikációnkat, napjainkat és ennélfogva egész életünket kivirágoztassa. Amit manapság a tudomány is megállapít, az ige már évezredek óta üzengeti:

"Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra" Jakab 1:19

Hit- érzés

Figyelem a férjem Istennel való kapcsolatát, ahogyan a hétköznapok változatosságában meg tudja élni, hogy minden nap üzenetet kapjon Tőle. Ha éppen aktuális volt az ige, a jelenlegi élethelyzetünkre illő, vagy sem. Ezzel szemben, ha magamra nézek egy nagy káoszt látok.  Vannak napok, hetek, amikor nagyon közel érzem magam Istenhez.  Amikor pontosan megértem, amit mondani akar, amerre vezet. Úgy érzem magam ilyenkor, mint talán a tanítványok a megdicsőülés hegyén. Nem csoda, hogy nem is szerettek volna elmenni onnan, hogy mindent hátuk mögött hagyva szerettek volna örökre Krisztus jelenlétében maradni. Látni, érezni, tapasztalni Őt úgy, ahogy eddig még sosem. És megint vannak napok, amikor olvasom az igét, keresem az üzenetet, de nem érzem, hogy szólna. Eszembe jut egy énektöredék:

„Nem akarom azt az érzést, mintha távol lennél, mikor terád nézek, mikor dicsőítlek”

Mégis, találkoztam már ezzel az érzéssel, és úgy gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Ahogy figyelem gondolati fejtegetéseimet, feltűnik egy szó, ami egy kicsit túl gyakran megismétlődik: érzés. Nő vagyok, az érzelmek kusza hálójában élem az életem. Ez a mércém, ez adja a  lendületem, vagy éppen ez állít meg. Isten alkotott így, ajándék ez részéről. Mégis, néha szeretnék olyan stabil lenni, mint a férjem, akinek könnyebben megy a tudatosan hitből élés, mint nekem. De ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor abban szeretnék stabil lenni, hogy mindig érezzek. Hogy minden egyes alkalommal, amikor kezembe veszem a Bibliámat, vagy imádkozom, vagy csak egyszerűen Istenre gondolok bizseregjen a lelkem.

Istennel járva többször tapasztaltam meg már érzelmi szárnyalásokat, de sivár pusztákat is. Amikor a szárnyalós időszak tartott, örültem, hogy végre rátaláltam a dolgok nyitjára, ez ezentúl már csak így lesz. Aztán, amikor lennebb hagyott az érzés,  kerestem magamban a hibát, a bűnt. Nem értettem, Isten miért van távol tőlem, miért nem hallgatja meg az imáim. C. S Lewis Csűrcsavar leveleiben olvastam az imádkozásról :

”Tanítsd meg őket arra, hogy minden egyes imádságot aszerint értékeljenek, hogy a kívánt érzést mennyire keltette fel bennük.”

Milyen sokszor vált be nálam is a sátánnak ez a taktikája. Ha úgy éreztem, hogy Isten az érzelmeim által nem rezonál az imámra, akkor azt hittem, nem hallgatott meg. Kegyelem, hogy nem az érzéseink bírálatára hagyott minket, hanem valami sokkal nagyobbat adott a vezetésünkre. Az Ő Igéjét.

A Zsidók 13: 5–ben azt olvassuk „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”

Soha, soha. Érezzük vagy sem,  ha az Ő gyermekei vagyunk, JóAtyánk mindig jelen van: előttünk, mellettünk, hátunk mögött, teljesen körülvesz minket.

cikk

“Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.
Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni” Zsolt. 139, 5-6

Mit kezdjünk akkor az érzelmeinkkel? Isten alkotott így minket nőket.Gazdag érzelemvilággal ajándékozott meg. Örüljünk neki, és dicsérjük Őt Hozzá méltóan ezekkel. Amikor meg nem jönnek az érzések, dicsérjük Őt hitből, hűségesen, és előbb-utóbb teljes lényünk ráhangolódik az imádatra és érezni fogjuk a Menny jelenlétét.

Nevetve nézni a holnap elé

joy

“Ha a Bibliának nincsen hatása az érzelmeidre, ez azért van, mert nem igazán hiszed, amit mond” olvasom John Pipertől, és eléggé szíven üt a gondolat. Hogy is van ez? Lehet az ilyen érzéseket is kontrollálni? Lehet azokat jó mederbe terelni?

“Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért…” Mt 6,25

Az aggodalom is egy érzelem. Nem egy döntés, hogy oké, akkor most aggódni fogok. Az aggodalmat kiválthatja valami bennünk, de ez egy érzelem, ami eluralkodhat rajtunk. Hogyan harcoljunk ellene? Hogyan lehet nevetve nézni a holnap felé – amely minden “derék asszony” vágya? (Péld 31,25b)

A Máté evangéliumában, a hatodik rész végén Jézus egy alapos tanítást ad arról, hogy miért ne aggódjunk. Volt lehetőségem egy kis bibliatanulmányt végezni ebből az igeszakaszból, azt szeretném most megosztani veletek. Kilenc érvet is felsorolhatunk, amelyek alátámasztják a fő üzenetet, vagyis, hogy ne aggodalmaskodjunk.

1. Jézus a mi Urunk, nem a pénz. Bár pénzen meg lehet venni az ételt, az innivalót és a ruhát, a pénz nem fog garanciát is jelenteni arra, hogy mindezeket meg is kapjuk. (24. v.)

2. Több az élet, mint az étel. Igazából talán össze sem lehet hasonlítani a két értéket. (25. v.)

3. Az égi madarak sem aggodalmaskodnak, pedig nincs annyi értelmük, szervezőképességük, mint nekünk. Isten gondot visel a madarakról. Hát hogyne tenné meg ezt velünk? (26. v.)

4. Értelmetlen. Senki sem hosszabbíthatja meg életét, ha aggódik… (27. v.)

5. Még mezei liliomok röpke időre történő öltöztetésére is gondja van Istennek. Mennyivel inkább megteszi ezt velünk, akiknek örökkévaló lelkéből adott? (28-30. v.)

6. A hitetlenek, a pogányok aggodalma érthető. Hiszen nekik nincs egy hatalmas Istenük, akié az univerzum gazdagsága! (32. v.) Milyen áldás, hogy Isten népéhez tartozhatunk!

7. Isten tudja, hogy mire van szükségünk. Sőt, Ő sokkal jobban tudja! (32. v.)

8. Isten megadja nekünk a ráadást, vagyis, amire szükségünk van, hogyha mi keressük az Ő országát és igazságát. (33. v.)

9. Minden napnak megvan a maga baja. Hagyd a “holnapra” az aggodalmaskodást… Vagyis “egyszerre csak egy napot, édes Jézusom, a holnap soha nem az enyém…” jut eszembe egy kedves angol ének, amely sokszor megnyugtatott, és segített kiszállni az aggodalom mókuskerekéből.

Az igazságnak, a tényeknek, az ígéreteknek, az előbb is felsorolt indokoknak mind lehet hatása az érzelmeinkre. Hogyan? Ha elhisszük mindezt! Ha bízunk Abban, akitől ezek a szavak erednek. A hit hallásból van, a hallás pedig az Isten igéje által. Olvasd az igét. Olvasd el újra. Forgasd a szívedben. Elmélkedj rajta, és ne aggódj. Inkább nevess!