Talán lehetne

A táborforgatag közepén rám borult egy nehéz teher. Elég kellemetlen fajta.

Szembesültem azzal, hogy hogy figyelnek a tanításra a tini fiúk, ha én beszélek, és hogyan, amikor egy férfi beszél. Nem is biztos, hogy a nemek különbsége miatt hallgattak másként a srácok, lehetett ott ezeregy ok, de én azt éreztem, hogy alkalmatlanul töltök be egy olyan helyet, amire talán más volna hivatott. De nem volt más rajtam kívül, aki betöltötte volna a feladatot.

Napokig gyötörtek a kérdések: Mi Istennek a célja azzal, hogy nőként vagyok vezető? Miért nem más csinálja azt, amit én csinálok? Miért nem térnek meg itt a fiúk, és állnak a helyükre? Miért nem születtem én magam is fiúnak?

Egyszerűen azt éreztem, hogy hiba, hogy ott vagyok, ahol vagyok, és mindazzal, aki vagyok.

Te már éreztél így? Hogy a nagy gonddal megkomponált személyiség, élettörténet, szálak, amik téged alkotnak, a szemedben egyszerre szégyenletessé válnak? Annyi küzdelem, annyi kimondott ima, annyi megharcolt csata, hogy elhidd félelmetesen csodás alkotás vagy. Aztán derült égből villámcsapás és gyomorszájon üt a vádló a hazugságaival. Tudja hol fáj.

Az alkalmatlanság érzés minden valamirevaló élethelyzetben meglapul. Amikor a férjed ingjét vasalod kacifántosra, amikor odaég a baracklekvár, amikor nem vesznek fel a vágyott egyetemre, amikor lelkigondozáson nem tudsz mit mondani a másiknak. Mindent el lehet rontani, hiábavalóságokon meg lehet rágódni sokat.

De sem te, sem én, nem vagyunk védtelenek!

Engem Isten Ézsaiás 49. részével bátorított, engedd meg, hogy szóljon hozzád is!

Anyám méhétől hívott el az Úr.

Szolgám vagy, akiben én megdicsőülök.

Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek,

megtartalak és népek szövetségé teszlek,

Íme az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.

Legtöbbször úgy érzem, hogy ennek a harcnak sosem lesz vége, mert rendszeresen elbukom. Majd csak az Örökhajlékban fogom megtudni, milyen tartósan mentesnek lenni ettől a köteléktől. De Isten nem erre bíztat, hanem azt mondja, hogy előtte vannak korlátaim, és ezekkel együtt tart becsesnek!  Azt is mondja, hogy szabaddá tehet.

Keresem Isten arcát, és azon vagyok, hogy úgy nézzek magamra, ahogy Atyám lát, nem hiszem, hogy Ő listába szedi azt, amit kifogásol. Ó, nem!

Feltétel nélkül szeret.

Talán nekem és neked is ezt kellene tennünk…

Nyúl Sára

Istenkép

Azt mondja a pszichológia, hogy a szegényes, sérült énkép a sok magával küszködő, boldogtalan ember problémája.  Azt is mondja, hogy el kell fogadjuk, meg kell szeressük végre magunkat és akkor sokkal jobban fog működni minden. És ez jól hangzik.

Csak az a gond, hogy van benne egy kis csavarintás. Fontos, hogy mit gondolunk magunkról, milyen hazugságokat hiszünk el magunkról, amelyek meghatároznak. De nem tudjuk magunkat a hajunknál fogva kihúzni a mocsárból. Amíg önmagunkban keressük a megoldást nem jutunk messzire. Ugyanazokat a köröket fogjuk róni magunk körül. Lehet jobb lesz kicsit a hangulatunk, de könnyen megtörténhet, hogy az énképünk helyrepofozása közben elhiszünk pár újabb hazugságot.

Mert Isten Igéje szerint az igazság az, hogy önzőek vagyunk, végtelenül önzőek. Önző az is, akinek dagad a melle a hatalmas, akár túlzott önbizalomtól, és önző az is, aki utál a tükörbe nézni, vagdossa magát kínjában, és az öngyilkosság gondolatával barátkozik. Mert mindkettő önmagával van elfoglalva, még ha ez teljesen másképp nyilvánul is meg.

Jézus azt tanította, hogy tagadjuk meg magunkat.

"Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt." Márk 8: 34-35

Az önszeretet természetes, ezért hív Jézus arra, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint magunkat. A férfiakat az Ige arra buzdítja, hogy úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. A legtöbb esetben nem kell nekünk különösebben tanulnunk magunkat szeretni. Megy ez már pelenkás korunk óta.

Egy torz, beteg énképnek mindenképp gyógyulásra van szüksége. De a magam bőrén, lelkén tapasztaltam, hogy a gyógyulás igazán, akkor kezdődik el, akkor kezdődött el, amikor abbahagytam a beható foglalkozást az alacsony önbecsülésemmel, a sérült lelkemmel és a felszabaduló energiával egy másik kép helyreállításán kezdtem dolgozni. Az Isten bennem lévő sekélyes, szegényes, valótlan képén.

Az igazi probléma nem az, hogy mit gondolunk magunkról, hanem az, hogy mit gondolunk Istenről, a Teremtőről, a Megváltóról, a Szabadítóról, a Gondviselőről, Hatalmasról, Tanácsadóról, Csodálatosról.

Három példát említek, a Bibliából, akiken keresztül megértettem, hogy nem az énképem, az önbecsülésem az akadály a szolgálatban, az életfeladatomban, az Isten megdicsőítésében az életemben, hanem az, hogy milyen Istenképem van.

Mózes: a fáraó unokájaként ereje teljében, dagadó mellel, nekilátott megoldani népe problémáját. Nagyot bukott. Megölt egy egyiptomit, menekült és a pusztában apósa juhait legeltette. Amikor megjelent neki Isten az égő csipkebokorban és hívta, arra amire ő késztetést érzett a maga módján negyven évvel korábban is. Mózes már nem volt olyan lelkes és vállalkozó kedvű. Küldjél, kérlek mást, felelte Istennek. És Isten nem kezdte vállon veregetni, hogy ugyan már Mózes fog ez menni neked, megtanultad a leckét, képes vagy rá.  Csak annyit mond, hogy „Veled leszek”.  És a többit tudjuk. Mózes Isten hatalmas eszköze volt a nép megszabadításában az egyiptomi szolgaságból. Mert fel tudta emelni a tekintetét magáról, az ellenségről Istenre.

Naámán feleségének rabszolgája a második, akit portyázó arám csapatok hurcoltak el a hazájából. „Egy kisleány”, így ír a Biblia róla a Királyok második könyvében. Milyen énképe lehetett egy gyereknek akit kiszakítottak erőszakkal a családjából és szolgálóvá tették? Nem derül ki a történetből csak az, hogy erős Istenképe volt. Amikor szembesült Naámán betegségével bizonyságot tett arról az Istenről, aki meg tudja gyógyítani a leprás Naámánt is. Összetört lehetett a szíve, gyűlölettel és haraggal is szembe kellett néznie, de túl tudott ezen lépni és szolgálni az ellensége felé is, mert az élő Istenben gyökerező hite az új környezetben is benne élt.

Aztán ott van mindenki kedvence, Dávid, (Isten is odavolt érte, „szívem szerint való férfi”) a kis „kölyök” Isai családjából, akit Sámuel látogatásakor oda sem hívtak a többiek közé, úgy kellett a juhok közül előkeresni.  Isten már akkor látta a szívét. Góliát legyőzése után nyilvánvaló lesz, hogy Dávid ismeri Istent, és látja azt, amit Izráel seregében senki nem látott. Azt, hogy ki Isten, milyen hatalmas, mire képes. Míg mindenki  az óriásra nőtt filiszteussal foglalkozik és bénultan szemléli az eseményeket Dávid Istenről beszél, az óriás helyett Istenre koncentrál és legyőzi Góliátot.

"Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben.
És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az ÚR kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket." Sámuel 1. könyve 17:45-47

„Nézzünk az óriásokra-és elbukunk.
Nézzünk Istenre- és az óriásaink dőlnek le.”
Max Lucado

A sérült énkép, a sárba taposott önbecsülés, a bizonytalanság magadban valóságos probléma. Olyannyira, mint Góliát. De ne boncolgasd, elemezgesd tovább. Beszélj inkább Istenről, töltsd meg a gondolataidat az Igével, erősödjön meg a Róla alkotott képed. Lépj túl magadon, ne legyen többé kifogás a múlt, a félelem, az önbizalomhiány. Isten tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek győzelmesen élni, hittel követni, önzetlenül szolgálni. Neked és nekem is csak annyit mond: Veled leszek! Ha tudod ki Ő, akkor ez több, mint elég.

Önző leszel vagy boldog? – a valódi szolgálat egy én-központú világban

Tevődött fel a kérdés felém is egy alkalommal. Elgondolkodtam, majd rájöttem, hogy fogalmazhatnék úgy is, hogy: Önérvényesítés vagy szolgálat? Ám, ha jobban belegondolok a kérdésben levő „vagy” szó helyett sokkal inkább az „és”-t kellene használni, hiszen az önérvényesítés nem zárja ki a valódi szolgálat meglétét, sem pedig fordítva. Bár lényeges tényező, hogy mit is értek e két szó alatt. Ha az önérvényesítésre úgy tekintek, hogy másokat figyelmen kívül hagyva a sikert és az anyagi célokat helyezem mindennapjaim előterébe, vagy „a cél szentesíti az eszközt” alapon valósítom meg önmagamat, akkor be kell ismernem, ez szöges ellentétben áll a valódi szolgálaton alapuló élettel. Ha pedig a valódi szolgálat azt jelenti számomra, hogy önmagamat félretéve, háttérbe szorítva, másoknak kiszolgáltatva, másoknak, másokért éljek, akkor szintén rá kell jöjjek, hogy e két fogalom összeegyeztethetetlen. De ha nem ezt kell értenem a két kifejezés alatt, akkor mégis mit?

Az értelmezés kulcsa, szerintem, ez a „szeresd felebarátodat, mint magadat” dolog. Úgy értem ez az igevers már előre feltételezi, hogy szeretem önmagamat. S most itt álljunk is meg egy kicsit. Mit jelent szeretni önmagam? Ebbe beletartozik önmagam, elfogadása, hiszen amit nem tudok elfogadni, amivel nem vagyok elégedett, azt nem tudom szeretni. Tehát elfogadni magamat, de hogyan? Ennek a titka, hogy úgy lássam magamat, ahogyan Isten is lát engem. Csodálatosnak, drágának, becsesnek és értékesnek (Ézsaiás 43,4; Ézs. 62,3) Olyan embernek, akiért Isten egyszülött Fiát adta. Keresztyén nőként lássam magam Isten gyermekének, a hatalmas Király leányának. Fel kell ismernem, hogy Istennek terve van az életemmel, olyan elképzelései vannak számomra, amelyek még a legszebb álmaimat is fölülmúlják. S ha ezt megteszem, akkor máris más értelmet nyer az önmegvalósítás. Hiszen, ha valaki új identitást nyer Krisztusban, akkor egyedüli célja az lesz, hogy Krisztus éljen általa. A legcsodálatosabb ebben az, hogy ez nem jelenti azt, hogy megszűnök embernek lenni. Az, hogy Krisztus él bennem, általam, nem zárja ki azt, hogy szeressem a zenét, a sportot, a szép rendet, a finom ételeket,  vagy akármit, amitől én én vagyok, a lényeg az egészben, hogy már nem ezeknek élek, hanem ezekkel.

The-Flip-Side-of-Love

Ezután következhet csak a felebarát szeretete. De ki is az én felebarátom? – kérdezhetem. S, mint jól nevelt keresztyén gyorsan rá is vághatnám, hogy – hát mindenki! – mert tudjuk, hogy mint hívő embernek mindenkit a felebarátinknak kell tekintenünk. Ez a válasz elméletileg kétségtelenül igaz, vagyis én, Krisztus követőként mindenkiben a felebarátomat kell látnom, de gyakorlatilag ez egy nagy hazugság és igencsak nagyképűség lenne a részemről, hiszen lehetetlen (s így nem is várható el), hogy mindenkinek a gondját én vegyem magamra. Igazából Jézus sem ezt mondta, Ő ennél sokkal bölcsebben, a ravaszkodó ember kiskapuit lezárva, válaszolt leszűkítette a felebarát fogalmát.

„Tudni akarod, hogy kit szeress, mint felebarátot?” – kérdezi Jézus. “Oh, ne mindenkit, hanem csak az ilyen nyomorultat, a te irgalmadra, a te segítségedre szoruló embert! Ez a te felebarátod!”. Vagyis az emberi élet országútjának azok a névtelen vándorai, akiket testileg, lelkileg kifosztott ez a világ, az emberi igazságtalanság és önzés. Sőt, az igazi felebaráti szeretet még azokban is a felebarátot tudja látni, akik, mint rablók a másik vándort megtámadják. Akik saját szívük gonosz vágyainak fogságában és nyomorúságában vergődnek. A felebaráti szeretet sem az elesett vándortól, sem az őt megtámadótól nem fordul el undorral, gyűlölettel, hanem meglátva benne az elesett embert könyörületességre indul rajta.

A felebarátomat tehát az így vagy úgy szenvedők között kell keresnem. Igen keresnem, mert még ezek a szenvedők sem mind az én felebarátaim. Hanem mindig csak az az egyetlen ember jelenti majd számomra a felebarátot, akivel valamilyen formában találkozok, akivel szemben a találkozás folytán éppen aktuálissá válik a szeretet parancsa! S ez a szeretet épp ezért nem lehet személyválogató, csak nyitott és odaadó. Ezen szeretet megnyilvánulása jelenti a valódi szolgálatot, odamenni valakihez, megvigasztalni (azt, aki éppen elveszített valakit vagy valamit), imádkozni érte és vele, igeverset ajándékozni neki, mellé állni, mikor mindenki más elfordul tőle, vagy csak egy kedves mosolyt „dobni” felé, melyből érzi, hogy szeretem.

Tehát, ha szeretem önmagamat, úgy, ahogy Isten lát engem, ha elfogadom az Ő tervét az életemre, eggyé válok Vele, akkor az önmegvalósítás, nem hogy negatív, hanem már-már kötelező dolog lesz számomra. Hiszen azt fogja jelenteni, hogy kivitelezem az Isteni tervet, melyben ha olyan szeretettel szeretek, amely megvédi a világnak kiszolgáltatott gyengéket, az árvákat és az özvegyeket, olyannal, amely nem lenéző, szánalommal telt és személyválogató, akkor valódi szolgálatot végzek. És ekkor lesz csak igazán teljes az életem Krisztusban. A Krisztusban teljes élet pedig boldog és gyönyörű.

Isteni nézőpont

„Ne igazodjatok a jelenlegi istentelen korszellemhez, se a divatjaihoz! Ellenkezőleg, újítsátok meg az egész gondolkodásotokat, és ezáltal gyökeresen változzatok meg! Akkor lesztek majd képesek megérteni, mi az, amit Isten akar: ami szerinte jó, ami neki tetszik, amit tökéletesnek tekint. Ezekre igyekezzetek!” (Róma 12,2 EFO)

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én néha nagyon el tudom téveszteni a helyes irányt. Az emberek nagy hatással vannak rám, és ha sokat vagyok együtt olyanokkal, akik helytelenül gondolkoznak, az én gondolkodásmódom is kezd kibillenni a helyes kerékvágásból.

Az elmúlt néhány napban nagy örömben volt részem. Az Úr megajándékozott egy csodálatos lehetőséggel: külföldre utazhattam ingyen, a szállásomat, nagyrészt az étkezésemet is fedezték. Még költőpénzt is kaptam az Úrtól, ráadásul euróban, nevettem is rajta, hogy milyen jól tud gondoskodni erről is, legalább nem kell azon törnöm a fejem, hogy mennyit váltsak.

Annyira örültem, és mindent annyira élveztem, mint egy ötéves. A repülőutat, a szállodát, a finom ételeket, a szép várost, a hangzatos olasz nyelvet – néha nevetnem kellett, annyira tetszett a kiejtésük. Csak úgy szívtam magamba az élményeket, és nem győztem köszönetet mondani az Úrnak.

Az utazás harmadik napján vettem észre, hogy kezd kicsit megfakulni bennem az öröm. A lányok, akikkel utaztam, egészen mások voltak, mint én. Óriási hangsúlyt fektettek a külsejükre, és már abba beleszédültem, hogy láttam a rengeteg erőfeszítést, amit a tökéletes kinézet érdekében tettek. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fárasztó dolog. A legtöbb időt nem a smink vagy a hajvasalás veszi el, hanem az ideges ruhapróbálgatás ötvenféle kombinációban. És mikor felvesznek valamit, amiben tökéletesen néznek ki, azt is csak rángatják idegesen, igazgatják, mérlegelik.

Rosszulesett az egész. Mert olyan kifogástalanok voltak. Az én testem utoljára háromévesen volt kifogástalan. És elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen sokat kell még tanulnom, és úgy látszik, mindig egy másik kasztba fogok tartozni, mert ez a jónőség nekem nem megy – pedig már kezdtem azt gondolni, hogy sokat fejlődtem, és egészen rendben vagyok.

És elkezdett pörögni az agyam, hogy hát a hajammal nem nagyon tudok mit kezdeni, de sminkelni igazán megtanulhatnék jobban, ismerek egy oldalt, ahol részletes leírások vannak, csak eddig sajnáltam rá az időt, mert untam, és én maximum a pöttyeimet szoktam korrigálni. Hát igen, és le kéne fogyni, de az sem lehetetlen. Megéri! És ruhákat kell venni, sokkal több ruhát, elképesztő, hogy ezeknek mennyi ruhájuk van, egy nap négyszer átöltöznek, én azt gondoltam, hogy öt napra két szoknya és három blúz bőven megteszi, hát, van még mit tanulnom.

És csak tódultak a gondolatok, egyik a másik után, hogy hogyan lehetnék én is olyan, mint ők, hiszen nem lehetetlen ez, meg lehet tanulni. De akkor megszólalt bennem a Szent Szellem is, és megkérdezte: pontosan miért is akarsz olyan lenni, mint ők? A te tested teljesen rendben van. Nem megy át a jelenleg diktált trend igencsak szűkre szabott sablonján, ez igaz. De épp ezért jó most is, és jó lesz negyven év múlva is. A szépséged, ami most megvan, negyven év múlva is meglesz, még az is lehet, hogy szebb leszel. És lesznek ráncaid, foltjaid és csíkjaid, de mivel most sem vagy tökéletes, ez egyáltalán nem visel majd meg annyira. Te: a tested, a lelked, meg az örökkévaló szellemed olyan kombinációt alkotnak, ami mindig szép lesz, akárhogy változik is.

De nézd meg őket, akik megütik a kifogástalanság mércéjét. Még olyan fiatalok, de már most olyan rémülten és görcsösen igyekeznek, iszonyú erőfeszítéseket tesznek, mert ez a mérce nagyon magasan van, és jaj, nagyon könnyű alulmaradni. Mi lesz, ha öt évvel idősebbek lesznek? Tíz év múlva pláne… Az iszonyú erőfeszítéseik elkeseredett, reménytelen harccá változnak, mert a test változik, nem marad ugyanolyan, de a divatot ez nem érdekli. És végig kell nézniük, hogy a legfőbb értékük, az önbecsülésük forrása, az a dolog, amibe a legtöbb időt, energiát és pénzt ölték, lassan, de biztosan elmúlik, semmivé foszlik.

Nem rossz dolog szépnek lenni. Az sem rossz dolog, ha sminkelni tanulsz, vagy öltözködési tanácsokat olvasgatsz. Szépnek lenni jó, és kell is, a nőknek ajándéka ez, hogy szépek lehetnek. De olyan rövid az élet, és olyan kevés az idő, az erő, a pénz. Gondold meg, hogy mibe akarsz vetni. Kérlek, ne legyen ez olyan dolog, ami visszatér a porba, és semmivé lesz.

Úgy szeretem, mikor Isten beszél hozzám, olyan jókat tud mondani. Teljesen helyrebillentette a zavart, zaklatott, kisebbrendűségi érzésekkel küszködő lelkemet. Nagyon vágyom rá, hogy mindig az ő igazságaihoz szabjam magam, hogy olyan nagyra nőjön bennem, hogy kibillenthetetlen legyek.

Megnyugtató bokafogás

Serdülő éveim elején, tini lányként, megjártam én is az elégedetlenség, az alacsony önbecsülés utcáját több területen is. Autóban ültünk, édesapám elől, én hátul, középen. Nyafogtam éppen, hogy a ruhám nem előnyös rajtam, s nem vagyok eléggé sovány. Édesapám hirtelen hátranyúlt, átfogta a bokám, s azt mondta: „amíg ezt én átérem, ne aggódj a súlyod miatt!” Vicces volt, s egyáltalán nem ésszerű ez az érvelés, de egy tini lánynak az elismerő szavak mellett egy ilyenféle szeretetteljes bokafogás sokáig megnyugtató tud lenni egy édesapától.

legs-434918_640

Később a 139. Zsoltár adott önbizalmat, amit elfogadtam igaznak az én Mennyei Atyámtól.

„Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.”

Minden szülés után, amikor láttam testem átváltozni, már így gondoltam erre: Csodálatos! Isten kezében nagyszerű eszköz vagyok. Vigyáznom kell az egészségemre jobban, mint az alakomra. Hálásan és tisztelettel.

“Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg, dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” 1.Kor 6,19

Ő alkotott, testem az Ő temploma, tisztelnem kell, hisz nem önmagamé vagyok. Nem becsülhetem le sem külső, sem belső adottságaim.

Ez a világ sokszor hamisan formálja lányaink testképét. Legtöbbször ez az oka annak, hogy a lányok bátortalanok a kihívásokkal szemben, nem mernek anyaságot vállalni és az otthonépítés sem elsődleges cél a számukra. Ez az oka sokszor a kapcsolatokban való kudarcoknak, annak, hogy a nőknek nincsenek egészséges, az Úrtól kapott látással megerősített álmaik. A női szolgálatban az alacsony önbecsülés irigységet, viszálykodást szülve megrontja azt ami krisztusi. Hatással van az énképre az iskola, a társadalom, a média, a visszajelzések, különböző pozitív és negatív tapasztalatok, győzelmek a nehézségek fölött, sikerek és kudarcok, népszerűség. Mégis, legnagyobb és legkoraibb hatással a család bír. Fektessünk le egészséges alapokat lányaink életében! Divat helyett jó ízlést, alakformálás helyett egészséges testet, s mindezek előtt a szívet­lelket erősítsük és szépítsük bennük az Ige tanítása szerint.

Természetesen, helyes énképet Teremtőnk adhat a megtéréssel együtt mindenkinek. Ha van Krisztus­képünk, lesz helyes énképünk is. S mint minden területen, ebben is a példa a legerőteljesebb segítség. Szükségem van ma is megújulni az Isteni teremtés csodálatában, az újjászületés által kapott Lélekben, újból és újból megújulni a helyes gondolkodásban. Mennyit tapasztalnak lányaim abból, hogy imádkozom és igét olvasok otthon? Mennyit látnak a tükör előtt? Mikor hallottak utoljára hálát adni vagy panaszkodni a külsőm miatt? Mennyire tudom átadni, éreztetni velük az Úrtól kapott feltétel nélküli szeretetet, megbecsülést? Az édesapa szerepe nagyon fontos, hogyan segíthetem őt a helyes viszonyulásban lányaim, gyermekeim felé?

Ma is öltözzünk fel szépen, nézzünk a tükörbe hálásan, s ne felejtsük el a lelki öltözködést, amelyről az efézusi levél 4,23 verse szól:

”Újuljatok meg pedig a ti elméteknek lelke szerint, és öltözzétek fel amaz új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.”

Ez a kisugárzás nemcsak a beteg testképünk változtatja meg, hanem a körülöttünk élőkre is hatással lehet. Több ez a szépségtrükköknél, hisz tartósabb.

Még az atyai bokafogásnál is több!